Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Emléktábla a Nap-házon - 75 éve született Szabados György

Illő, hogy három évvel ezelőtt eltávozott drága barátunknak itt álljon első emléktáblája, a nagymarosi házon, amelyet több mint 30 éven át formált családjával együtt varázsos otthonná.
Otthonná, amely mindig kedélyes meghittséggel fogadott mindnyájunkat. A finoman választékos és bensőséges, hagyományos elrendezésű porta, hasonló ízléssel és szeretettel nevelt kertje, a szép pincefal az udvar hátoldalában, s fölötte a hegyoldalban, függőkertként, a gyümölcsös. Nem volt ebben az együttesben semmi újdoni önmutogatás – önmaga volt, a helyhez és hagyományhoz illő, mentes a kimért kertépítészi tökélytől és a kivagyiság görcseitől. Úgy nyílt ki e világ a magas fal és kapu mögött s úgy adta magát át nekünk bizalommal és tartással, mint házigazdájuk – spontán, de visszafogott ízléssel, amelynek belső erkölcse van. Ízlésről beszélek, mert tudjuk Szabados György írásaiból, hogy az ő szótárában az ízlésnek mint kozmikus arányokat hordozó mentalitásnak mekkora szerepe volt.
E házhoz mindig az öröm érzésével közelítettem, azzal a biztos várakozással, hogy különleges órák várnak ott rám. S valóban, úgy is jöttem el onnan mindig, gyarapodva és átszellemülten, megmerítkezvén egy nagylelkű szellem életvizében, vagy a közös alkotómunka beavató folyamatában. Már a ház címében is volt több ezoterikus elem: mintha a Szabados-világ egyik titkos kódja lett volna. Kezdődik ez Nagymaros szép postai irányítószámával: 2626. Ennek egyik eleme, a 6-os, ott van a házszámban is. S aztán a régi-új utcanév: Nap utca. Nagymaros, Nap utca 6. A szép, mély hangrendű címben az „a” hang uralkodik, e legmagyarabb hang, amelyre oly kevés külföldi tud ráérezni, valahol az „á” és az „o” között.
Olyan házhoz érkeztünk hát e címen, amelyben a Nap, a fény szerelmese élt. „Áttetszőek a műveid”, mondta egyszer nekem barátságunk elején – s fel is kaptam a fejem, mintha kicsit szimpla volna, amit írok. Csak később értettem meg, hogy Gyuri szájából a lehető legnagyobb dicséret hangzott el – mert szerette a tiszta szerkezeteket, az olyan mondatokat, amelyek a nyelv szelleme szerint élnek, s amelyek mögé be tud hatolni, aki valóban akar. Úgy gondolta, ez az ellenpólusa a rongyrázó, trükköző, narcisztikus írásmódnak, amelynek sztárolása a nyolcvanas években jött el.
Tehát a Nap otthonába léptünk itt, a kertbe vezető ajtón – téres, de buja kertbe, melyben van virág, bokor, de öreg fa is, ahogyan az illik. Nagyúri házigazda honolt itt egy szeretettel figyelő férfi képében – az elegancia a léleké volt, a nagyúriság a szellemé. És a nagyúri házigazdához a városka szelleme is illett: dolgozószobájából és kertjéből Visegrád királyi várára látni át, s a Duna Dömösig elnyúló királyi kanyarjára, melynek megőrzéséért aztán annyit küzdöttünk mi ketten barátainkkal együtt a nyolcvanas évek második felében. Mert politikusok és mérnökök gátat terveztek ide, s félig meg is építették – nem tudván, hogy Visegrád óvandó szakrális helye a magyaroknak, királyi székhely, mint Tihany, Esztergom, Buda, Várad s a két Fehérvár.
Ha tűnhetett is volna úgy, nem a véletlen és nem a pragmatikus meggondolások vezérelték Gyuri lakóhelyválasztását. Szabados György az elveszett budai otthon után igazi otthonra talált Nagymaroson – a nagy folyó mellett, mint úszó-evező ember, az egykori királyi városban, szemben az Árpádok, Anjouk, Zsigmond és Mátyás Visegrádjával. Gyuri megtalálta itt világának minden éltető elemét: a fényt, a vizet, a gyümölcsöket és szinte ugyanolyan testi közelségben a magyar hagyományt, melynek rendületlen éltető erejében ő annyira hitt. Gyuri és családja itt szeretett és szeret élni. Hála ezért Nagymarosnak, amely befogadta Szabados Györgyöt, és amely most elsőként emel emléket a magyar szellemi élet egyik világraszóló és rejtett csillagának.
Szabados Gyuri egyike volt a keveseknek, aki világosan látott az eluralkodó posztkommunista és posztmodern ízléskáoszban – oly világosan és oly konok derűvel, hogy e káosz haszonélvezői meg is tettek mindent, hogy az ő világraszóló életművét margóra szorítsák, s a belőle sugárzó gondolatokat félreseperjék. Nem mintha Gyuri görcsösen küzdött volna az itthoni sikerért. Szerette idézni Hamvas Béla mondását, miszerint ha valaki egy magánzárkában megszül egy gondolatot, az fel fog bukkanni valahol a világ egy távoli pontján. Jól tudta, hogy a rejtettség a méltó helyzete az ő munkáinak ebben a káoszban, ahol a kultúra helyét a globális világgiccs, a kvázi és az üres habverés vette át. Jól tudta, sokszor megírta, hogy az ő művei a nagymarosi csendből és a belső csendből sarjadhatnak csak ki, és hitelüket abból merítik. Hogy a tolakodó bábeli világzajban meg kell alkotni a csend hiteles zenéit, – és valóban, műve megannyi tomboló, eksztatikus tételét csodálatos csend-zene tételek ellenpontozzák. Mint a Szóló-poszáta, vagy a Szellemek a Nagy Hortobágyon, amelyeket lelkes ünneplés fogadott, valahányszor előadta őket Európa koncerttermeiben.
Persze éppen ebben a káoszban lenne, lett volna szükségük az útkereső fiataloknak a Szabados-félék segítségére. Gyuri ezt meg is adta a maga teremtette kis közösségekben, amilyen a MAKUZ, a Magyar Királyi Udvari Zenekar volt, ahonnan olyan, az ő szellemiségéhez hű zenészek röppentek fel, mint Dresch Mihály és Grencsó István. De Gyuri személyes aurájában különleges szellemi központok alakultak ki másutt is. Például a bácskai Magyarkanizsán, ahol Bicskei Zoltán, Nagy József, Kovács Tickmayer István és Mezei Szilárd munkásságára lett ő döntő hatással. Vagy a Győr Free Műhelyben, vagy a budai Fonó Zeneház létrehozásánál bábáskodva. Nem hagyhatjuk említetlenül Kobzos Kiss Tamás nevét sem, aki Szabadosnak alkotótársa volt Az események igaz története és A Kormányzó halála című művekben.
Gyuri született pedagógus, elbűvölő előadó volt, s ezekben a szabadiskolákban ő lelkileg is foglalkozott tanítványaival, és a zenejátszással együtt a maga egész világképét is továbbadta nekik.
Ennek lényege a vertikális látás volt. Az, hogy a létnek van egy hierarchikus szellemi rendje, és ebben minden gondolat vagy mozdulat egy láncolat része. E rendben az angyalok is fel-le cikáznak az égi Jákob-lajtorján. Rajtunk múlik, hogy bármi apró életmozzanat szakralizálódhasson – s ha ezt nem tudjuk, vagy tagadjuk, minden a restség és a züllés állapotába zuhanhat körülöttünk. Éberségre van tehát szükség, és annak a tradíciónak a tudatosítására, amely ezt a szakrális rendet továbbadja nekünk. Innen közelíti meg Szabados a magyar népzenét is, mint archaikus zenét, és az improvizációt, mint az archaikus zene létformáját. Úgy is, mint ázsiai örökségünk éltető forrását. Ezt a vertikális látást pedig kaotikus létezésünk, a napról napra megélt életünk a legnyersebb drámákkal szembesíti folyton. Szabados tudta, a művésznek álmodnia kell, félig az időtlenségben élnie, de mindig jelen is kell lennie, a hétköznapiban is ott kell élnie. Ahogy ő, orvosként, szembesült folyton a szenvedő emberek bajaival, ahogy hallgatta az élettörténeteket a szobi vonaton, amelyen Budapestre járt. Így ért össze Szabados Györgyben személyiség és művészet. Mint ez a nagymarosi ház is, mely éppúgy volt része személyiségének, mint művészetének. A kettő közt nem volt nála határ – művészete és élete egy darabból volt – így a hiteles.
Végezetül szeretném magát Gyurit idézni, művészetének summájára keresve szavakat. Egyik kedvenc zeneszerzőjéről, a lengyel Lutoslawskiról írta, annak halálakor, 1994-ben: „De az érzékek tükrei mögött is megmaradt mindenekelőtt istenrokonnak. Nagy partitúralapjai megszelídített haragvetések, meg-megnyíló dús rejtezkedés-pannók, lebegő mennyei hangpázsitok. Értette az életet, mert értette a Teremtést, és szolidáris volt vele. Nem lépett át az arányok egyetemes rendjén. Nem vétkezett ebben soha. Ám tudta a halált is, mert átélte ezt az évszázadot. Az évszázadot, amelynek méhében a kietlenség ismeretlen csöndjei is szépséggé változhattak.” Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy ezeket a sorokat Gyuri a maga képzeletbeli sírkövére is szánta. Mert ilyen volt az ő zenei világa, ezért jöttek el zenélni vele, e megszelidített haragvetésekre és mennyei hangpázsitokra Amerikából a szabad zene olyan fekete mesterei, mint Anthony Braxton és Roscoe Mitchell.
Remélni szeretném, hogy a világ rendje szerint lesz szellemiségének méltó továbbvivője a fiatalok közt, aki a Szabados-jelenség sokszínű szálaiból fonja majd össze a maga szellemi vezérfonalát. Ligeti Györggyel 1995-ben arról vitatkozva, hogy ki írhatja meg a jövő zenéjét, ezt mondta: „A gondok terhét ezen az úton már inkább egy ifjú cipeli… Neve ismeretlen, ő nem a „megcsinált”, nem a földikarrier fiú… Ő még s már hallja az időtlen, primordiális zenét.” Egy ismeretlen ifjú, igen, ő lehet az. Amint Szabados György indult el Bartók időtlen útján az 1960-as évek közepén, a maga tehetségével és hitével, hogy megvívjon sorsa angyalaival és ördögeivel, mindannyiunk javára.


« vissza