Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

„Én a leveleimet a mának és nem az örökkévalóságnak írom.”


Molnár József Veress Dánielhez írott leveleiből
 

Hatvanhét lépés: ekkora távolság volt munkahelyem, a Székely Mikó Kollégium kapujától az átellenben fekvő tízemeletes tömbház bejáratáig. Az épület második emeletén lakott az Olt-parti csillagnéző, Veress Dániel író és irodalomtörténész. Sok délutánt töltöttem vele, de néha lyukas óráimban is gyakran felugorhattam hozzá Erdély történelméről hallgatni és alkotói műgondokról faggatni őt egy csésze fekete mellett.
Veress Dániel (1929–2002) az ötvenes években a börtönt, a hetvenes években Nyugat-Európát és Amerikát megjárt író a nyolcvanas évek közepén, a munkában eltöltendő nyugdíjas éveire készülődve már zárkózott emberré vált. A kolozsvári Utunkban megjelenő könyvrecenzióimat olvasva hívatott magához, és nem győztem bámulni a külvilágtól elzárt Romániában ritkaságszámba menő, gazdag könyvtárát.
Lakása erkélyéről látni lehetett a hetvenezer lakosú Sepsiszentgyörgy gyönyörű, hársfákkal tűzdelt főterét. Erre nyílt a Tamási Áron Színház bejárata is, ahol Veress Dániel irodalmi titkárként dolgozott. Tudatában volt helytörténeti fontosságának, nem is vágyott többre, mint szolgálni a történelmi Magyarországnak azt a részét, amellyel mostohán bánt a sors és korábbi felelőtlen, idétlen elitjének többsége. Írásaival hatni, nevelni kívánt. A hatvanas-hetvenes évek fordulóján, a Ceauşescu-rendszer átmeneti ideológiai szélcsendjében, Király Károly sepsiszentgyörgyi párttitkári mecenatúrája idején sorra írta történelmi drámáit Mikes Kelemenről, Báthoryról, Wesselényiről, Kemény Zsigmondról. Sokat tett az erdélyi emlékírók népszerűsítéséért, és Mikes munkásságának legjobb ismerőjeként tarthatjuk számon.
Veress Dániel nagy levelező volt. Halála után, a felesége kérésére áthoztam a Széchényi könyvtárnak vaskos kötetet kitevő Németh László- és Sükösd Mihály-levelezéseit. Mikor a Molnár Józseffel való több évtizedes levelezését tartalmazó dosszié is sorra került, azt a könyvtár már nem tudta megvásárolni, így rám maradt a szellemi relikvia.
Molnár József (1918–2009) a „váltás” után, 1990-től többször meglátogatta könyvek közé gubózott barátját. Ezeken a beszélgetéseken én is jelen voltam, hiszen – e találkozások előtt és után – az én tisztem volt kísérgetni az előkelő vendéget Sepsiszentgyörgyön, a közeli Brassóban és Háromszék történelmi levegőt árasztó falvaiban, kisvárosaiban. Molnár allűröktől mentes, de határozott ember volt; kedves, előzékeny és figyelmes. Keménykötésű lehetett, ugyanakkor megismerkedésünk idején már őszbe fordult feje. Fehér szemöldöke és bajusza egy nyugati télapót idézett elém, akinek zsákja tele magyar és európai klasszikusok műveivel. Csak akinek nem volt szeme, az nem vette észre a szerénysége mögött húzódó roppant akaraterőt és kitűzött céljának alárendelt életvitelét. Célja pedig akkortájt – a Borbándi Gyula által szerkesztett és Molnár saját pénzén kiadott folyóiratának, az Új látóhatárnak a megszűnte után – az volt, hogy nagy elődjének, Misztótfalusi Kis Miklósnak méltó emléket állítson annak hajdani szülőfalujában. Anyagi támogatásának és áldozatos munkájának köszönhetően a Nagybánya melletti Misztótfaluban 1991. szeptember 7-én avatták fel az emlékházat. Az ünnepségen én olvashattam fel a betegeskedő Veress Dániel tanulmányát, aki erre az alkalomra monodrámát is írt A megtévesztett címmel. Molnár József másik nagy szellemi vállalkozása, a Misztótfalusiról írt nagy monográfiájának írása közben sok tanácsot kért és kapott barátjától, hiszen mindenekelőtt Misztótfalusi Kis Miklósnak adózó tiszteletük volt barátságuk éltető eleme.
Veress Dániel 2000. május 16-án címezte utolsó levelét Sepsiszentgyörgyről a müncheni Steinhauserstrasse 35. szám alá. Így vall benne barátjának: „A megöregedésnek számos hátránya van, de akad előnye is. Számomra ez a remete-lét. Ugyanis a jelenkorban élek, de immáron nem igazi kortársként. Sok minden elvesztette jelentőségét ebben a vadkapitalista csörtetésben, klikkezésben, dicsvárépítő, önhitelességüket igazolni vágyó ízléstelen nyüzsgésben, melyet ugyan tudomásul veszek, de valójában – bosszankodást előidézőn – nem foglalkoztat. Bőven kielégít egy-egy baráti beszélgetés, az egyre szórványosabban érkező levél, a még nagy néha megszólalók életjele.” Azon a nyáron, amikor – már Pesten dolgozó tanárként – meglátogattam, mérgesen fogadott. Történt, hogy a Székelyföldön utazgató Moldova György felkereste őt, a rodostói remete legjobb ismerőjét, és arról próbálta faggatni, hogy milyen lehetett Mikes Kelemen szexuális élete. E kérdésben – dohogta Veress – összeölelkezik a szürke, igénytelen késő Kádár-kor és az új világ libidóliberalizmusa.
Molnár József utolsó levele 2000. október 5-én érkezett a Gödri Ferenc utca 2.-be. A szokásos búcsúzkodás előtti utolsó bekezdésben ez áll: „Nem tudom, hogyan állsz irodalmi dolgaiddal? Remélem a sors csapásai ellenére is van még erőd dolgozni, vagy legalábbis dolgozgatni. Én is csak dolgozgatok, de Áchimot be szeretném az idén fejezni. Kicsit bajban vagyok vele, mert közben fölfedeztem, mennyi hasonlóság van Áchim és Zsilinszky között, akinek élete végén a politikai programja is sok közös vonást mutat Áchiméval.”
Az Áchim-monográfiának és Molnár két újabb köny­vének megjelenését, barátja harmadvirágzását a jóval fiatalabb Veress Dániel sajnos már nem érhette meg.
 
S. Király Béla

Molnár József három levele Veress Dánielhez
 
München, 1970. okt. 8.
Kedves Barátunk,
az Új Látóhatár szerkesztősége Németh László hetvenedik születésnapját – az író tudtával és beleegyezésével – egy különszámmal szeretné megünnepelni. Erre az alkalomra országhatároktól függetlenül minden olyan írótársunkat szeretnénk megszólaltatni, aki Németh Lászlóhoz közel áll és műveivel már korábban behatóbban foglalkozott.
Minthogy Önt tarjuk a legkiválóbb romániai Németh László szakértőnek, engedje meg, hogy közreműködésére felkérjük. Meggyőződésünk, hogy az Ön közreműködése nélkül aligha tudnánk Németh László életművéről teljes képet adni, mert Németh színpadi műveit Önnél alaposabban az egész magyar irodalomban senki sem ismeri. Arra gondoltunk, hogy esetleg „Németh László színpada” címmel írhatna egy tanulmányt ünnepi számunkba. Abban is biztosak vagyunk, hogy egy ilyen tanulmány Németh Lászlónak nagy örömet okozna; tudjuk, hogy az Ön irodalmi munkásságát igen nagyra becsüli.
Abban a reményben, hogy kérésünket nem utasítja vissza, szíves, igenlő válaszát várva,
 
szívélyesen üdvözli:
Molnár József
 
 
München, 1970. november 16.
Kedves Barátom,
az előző levelemet nagyon hivatalos stílusban fogalmaztam, mert Cs. Lacitól [Cs. Szabó László – a szerk.] úgy tudtam, arra elsősorban azért van szükség, hogy hivatalos helyen bemutathasd. Éppen a napokban volt nálam Illyés Endre, aki említette, hogy veled is találkozott, tőle tudom, hogy jóval fiatalabb vagy nálam és ezért engedd meg, hogy a körülményes magázás helyett, közvetlenebb formában írhassak. Mind a ketten (Borbándi és én) nagyon megörültünk levelednek. Állandóan gondot okozott nekünk, hogyan lehetne kiszélesíteni munkatársi gárdánkat Németh László ünnepi számunkkal kapcsolatban, hogy ne csak Nyugaton élő magyarok írjanak róla, hanem ebben a számban vonuljon fel mindenki – függetlenül attól, hogy hol lakik –, aki Németh Lászlót becsüli. Először azért gondoltunk éppen Cs. Laci javaslatára, arra, hogy Németh László színdarabjairól kérjünk tőled írást, mert azt hittük, hogy drámaíró lévén, hozzád az közelebb áll. Mondhatom, mi még nagyobb örömmel vesszük, ha az esszéíróról írsz, mert ez sokkal nehezebb feladat és idekint aligha tudna valaki vállalkozni rá. Mint bizonyára tudod, a Nyugaton élő magyar írók csak mellesleg írhatnak, kenyerüket más, sokszor egészen primitív foglalkozással keresik meg. Így legtöbbnek nagyon kevés az ideje, nagyobb lélegzetű, több időt igénylő munkát csak kevesen tudnak vállalni. Ezért megkérlek, légy olyan kedves, küldd el ajánlva, nehogy az úton elvesszen a tanulmány; mi minden változtatás nélkül közöljük, bármit is írnál. Az ÚjLátóhatárnál semmiféle cenzúra nincs, minden demokratikus szemléletnek helyet adunk, ha azt megfelelő nívón írták. Mint talán láttad, ezért a lapban néha kissé ellentétes vélemények is vannak, de mást nem tehetünk, mert jóformán mi vagyunk itt, Nyugaton az egyetlen igényes irodalmi, politikai, társadalomtudományi folyóirat, ezért nem szegődhetünk semmiféle izmus szolgálatába.
Természetesen boldogan közölnénk Németh László levelét is. Nyugodtan elküldheted nekünk, ha nem adja meg hozzá az engedélyt, akkor megőrizzük levéltárunkban, de semmiképpen nem közöljük. Ismered őt, különösen most, az utóbbi években meglehetősen visszavonult, minden izgalomtól távol akarja tartani magát, mert még fiatalabb korában is olyan izgalmat okoztak neki írásai visszhangjai, hogy komolyan tartott egészségi állapota megrendülésétől. Gondolom, a helyzet azóta csak súlyosbodott. Éppen most kaptam feleségétől, Ellától egy lapot; amint látom, Barcelonában van. Különben neki írnék először, vegye rá Laci bácsit arra, hogy járuljon hozzá a levél kinyomtatásához.
Nagyon meghatottak az Új Látóhatár, illetve kiadványaink tartalmi és kiállításbeli minőségére vonatkozó kedves soraid. El sem tudod képzelni, milyen emberfölötti küzdelembe kerül idekint egy tisztességesen elkészített könyv megjelentetése. Ehhez nemcsak hozzáértés, ízlés és szaktudás kell, hanem elsősorban pénz. És idekint Nyugaton a magyar nyomdásznak és kiadónak épp ez hiányzik. Könyveink igen kis példányszámban kelnek el, ezernél többet alig nyomtatunk, de verskötetekből néha csak 300-at. Nos, a kis példányszám lehetetlenné teszi a jó minőséget, mert túlságosan megdrágítaná az amúgy is magas árat. Én ennek ellenére életemet tettem rá, hogy tisztességes kiállítású könyvet, folyóiratot adjak a magyar olvasó kezébe. Tudnék művészit is, de ehhez hiányzanak az anyagiak. Nem sok, de nekem mégis elérhetetlen. De hát ez minden magyar nyomdásznak a sorsa, aki egy kicsit igényes. Látom a Romániában készült magyar könyveket, és elszomorodom kiállításuk miatt. Nem tudom megérteni miért olyan gyatrák. Nincsenek jó nyomdászok? A legelemibb nyomdászati problémákkal sem lehetnek tisztában, mint pl. a festékadagolás. Az egyik oldal fekete, a másik szürke, de egy oldalon belül sem egyenletes a festék. És folytathatnám tovább. A napokban kaptam meg Erdélyből Tóth Samu A betű története című könyvét. A könyv, amely a betűről szól, csúnya, rosszul nyomtatott címlappal, és belül ugyancsak elképesztő nyomással jelent meg. De talán nem is ez a legelkeserítőbb, mert hiszen én nem tudhatom, hogy mi mindennel kell megküzdeni odaát, hanem az, hogy a könyvben, amely a betű történetéről szól, a legnagyobb magyar betűmetszőnek, Misztótfalusinak, akinek lassan világhíre lett, az utolsó tíz évben még csak a neve sem szerepel. Hogy lehetséges ez? Tudom, Tóth Samu fiatalon meghalt, de aki összeállította vagy sajtó alá rendezte a könyvet, annak sem tűnt ez fel? Ez azért is bosszant engem, mert éppen most dolgozom egy nagyobb tanulmányon Misztótfalusi Kis Miklósról, a betűmetszőről. Ugyanis idáig mindenki az erdélyi tragédiával foglalkozott, és még úgy, ahogy a Biblia kiadása körüli problémákkal, és mellesleg megemlítették a Mentség alapján, hogy betűket is metszett. De hogy milyen nagy művész volt, azt senki sem vette figyelembe. Én megtaláltam eredeti leveleit, szerződéseit itt kint Nyugaton, s remélem, hogy ha ez a tanulmány a gazdag eredeti dokumentációval megjelenik, talán Erdélyben is észreveszik az ott élő magyarok, ki volt Tótfalusi uram. Ezt csak így mellékesen jegyzem meg, csak arról jutott eszembe, hogy megdicsérted műhelyem kiadványait. Mi magunk is az előítélet-mentes, érzékeny és felelősségtejes dialógus hívei vagyunk, semmiféle kizárólagosságra soha nem törekedtünk, s bizony a jobb, alaposabb tény- és valóságismeret, amit kívánsz, mindnyájunkra ráférne, különösen a Nyugaton élő magyarokra.
Még egyszer köszönöm, hogy az illetékesek sem gördítettek akadályt a cikk megjelentetése elé.
Barátsággal köszönt:
Molnár József
 
 
München, 1971. jan. 13.
Kedves Barátom,
végtelenül megörvendeztettél leveleddel, különösen azzal, hogy kitértél Tótfalusi uram dolgára és az én vesszőparipámra, a szép könyvre. Persze nem kisebb öröm, hogy a tanulmányt a napokban megkapjuk. Mint már írtam, Németh Lászlónak kellemes meglepetés lesz, hogy az ötágú síp két-három ága együtt szólal meg hetvenedik születésnapjára. Várunk Jugoszláviából is egy tanulmányt, de nem vagyok egészen biztos benne, hogy elkészül idejére; kár lenne, mert így volna teljes a kép. Ettől függetlenül, azt hiszem, a mi ünnepi számunk azért méltó lesz az ünnepelthez. Én magam a Medve utcai polgáriról szeretnék írni. (Én is polgárista voltam, és mint Németh László írta valahol, a hátsó lépcsőn – kereskedelmi iskolában – surrantam be a középosztályba, szinte az utolsó pillanatban.) Most, hogy újra olvasom ezt a könyvet, a Horthy-Magyarország olyan dohos levegője árad felém a mesteri leírásból, hogy szédelgek. Majdnem mindazt, amit Németh akkor megállapított, magam is átéltem a városi nyomornak még inkább a közelében, mint az ő tanítványai. Erről jut eszembe, hogy röviden illenék bemutatkozni, hogy legalább tudd, kit tisztelsz meg bizalmaddal, mikor levelemre válaszolsz.
Az első világháború végén, közvetlenül az októberi forradalom előtt születtem Budapesten. Aztán hamarosan vidékre kerültem – Csepregre, Kőszeg mellett – földmunkás rokonaimhoz, mert Pesten nem volt mit enni. Hadiözvegy nagynéném nevelt 12 éves koromig menhelyi segéllyel. Aztán Pestre kerültem vissza, ahol városi rokonaim nagy része szervezett munkás volt, többen köztük illegális kommunisták, abból a fajtából, akik az idők folyamán már kivesztek: megértés, szeretet, önfeláldozás, tisztességes életmód, tanulás, olvasás, éjjelente plakátragasztás, jelszavak mázolása. Hogy tanulhassak, Pestről egy méltóságos asszony segítségével – akinél anyám korábban segéd volt – a szaléziánusok intézetébe kerültem a vallásos képmutatás, a politikai műveletlenség, a középkori diktatórikus szellemi világba – ahol hamarosan fellázadtam, de azért nem dobtak ki, mert én voltam a legjobb tanuló –, aztán vissza Pestre a kereskedelmibe. Egyik unokanővéremnél laktam, egy szoba-konyhás parányi lakásban – vécé a folyosón – hatodmagammal, és volt idő, hogy mind a három kereső férfi egyszerre volt munkanélküli. Ez az idő mégis életem egyik legtermékenyebb szakasza, az élet igazi iskolája volt. Hamarosan bekerültem a munkásmozgalomba, az ifjúmunkásoknak én tartottam elsőként – nyilván primitív – előadást József Attiláról, közvetlenül halála után. Rövid ideig az OIB (Országos Ifjúsági Bizottság) titkára voltam, Ságvári Endre, Kulik [Kulich – a szerk.] Gyula, Orbán László, Braun Éva társaságában. Ők kommunista párttagok voltak, de én nem léptem be, mert haragudtam pártjukra a tizenkilences baklövésekért. Nem szerettem szektás magatartásukat se, ami szerintem megakadályozta, hogy a munkásmozgalom kilépjen szűk kereteiből. Igaz, ekkor már kapcsolatba kerültem a népi írókkal. Darvassal, Veress Péterrel személyesen is megismerkedtem, a többi nagyokat pedig illő távolságból tiszteltem és csodáltam. Így nem is meglepő, hogy 1945-ben a Nemzeti Parasztpártban kezdtem rövid életű politikai tevékenységemet, ahol hamarosan a fővárosi szervezet főtitkára lettem, és beválasztottak 27 éves fejjel a pártvezetőségbe is. A pártot 1947 őszén otthagytam, mert én önálló agrárszocialista politikát akartam – Áchim példájára. Egy évig éjjeliőr voltam, közben írtam egy ötszáz oldalas könyvet Áchimról, amely még ma is kiadatlan. Nagy kár, mert rengeteg eredeti dokumentum van benne. (Talán az idén kinyomtatom, mert éppen most lesz halálának hatvanadik, születésének századik évfordulója.) Aztán mikor láttam, hogy hova vezet Rákosi politikája, nehéz szívvel, de elhagytam az országot.
Idekint kőművesek mellett dolgoztam Svájcban, aztán csokoládégyárban, vasgyárban, majd New Yorkban ugyancsak csokoládégyárban (már szakértőnek tartottam magam), aztán Németország következett. Rövid ideig a Szabad Európa rádiónál voltam, ahol 56-ban szembekerültem az egész ellenforradalmi társasággal, mert itt aztán olyan tömény ellenforradalom volt, hogy Horthy darutollas vitézei is megirigyelhették volna. S mondanom sem kell, hogy akik olyanokat írtak, hogy Nagy Imre a magyar történelem legnagyobb árulója és véres kezű gyilkos, vagy akik Malétert gyalázták reggeltől estig, mondván, hogy ne higgyen a magyar nép neki, mert orosz partizán volt, és akik azt írták, hogy a magyar hadsereg – amely akkor már szétszóródott – legyőzheti a szovjet hadsereget, mert ilyen a magyar virtus, mert a magyar baka a világ legjobb katonája stb. stb. nos, azok az amerikai titkosszolgálatnál eláztattak, mint kommunistát. Aztán szépen felküldték az én kommentárjaimat Bonnba, hogy lám a SZER nem izgatott a forradalom alatt, utána pedig kirúgtak a rádiótól.
Ez egy csöppet sem volt baj, hiszen 53 óta csináltuk lapunkat, én most már minden erővel erre feküdtem rá. Megszerveztem a terjesztést, úgy, hogy senkitől nem kellett a mai napig támogatást kunyerálnunk, megtarthattuk szellemi függetlenségünket. Közben a lap következő számára összeszedett 2000 márkával belevágtam életem legmerészebb vállalkozásába: nyomdát alapítottam. Menet közben kitanultam a szakmát, s ma egy kicsi, de korszerűen felszerelt nyomda áll a nyugati magyar szellemi élet szolgálatára. Persze ez az elmúlt tíz évben minden időmet igénybe vette, írásra már nem futotta, legfeljebb levelek írására, de megérte. Legutóbb Béládi Miklós járt itt Budapestről. Körülvezettem a nyomdában. Visszatérve az irodába elgondolkozva ennyit mondott: milyen kicsi. Én letörtem. Életem legfontosabb munkáját, ami mögött annyi álmatlan éjszaka, éjjel-nappal való dolgozás van, így lekicsinyleni… Kérdően néztem rá, hiszen csak ennyit is összehozni emberfeletti küzdelem volt. Azok után, amik belőle kikerültek – felelte –, én azt hittem, hogy egy óriási vállalat, hiszen olyan szép könyveket, mint te, Magyarországon a Kner nyomdán kívül még csak egy-kettő készít. Megnyugodtam. Most még magabiztosabban csinálom a munkámat, addig, amíg bírom, s amíg lesz magyar olvasó idekint, mert bizony egyre fogyunk, s mint oldott kéve, széthullunk. De hát ez a sorsa minden szórványnak. Emberi sors. Tudjuk, hogy halálunk után a semmi következik, de addig azért csináljuk, mintha örökké élnénk mi is és kicsiny olvasótáborunk is. No, nem is untatlak tovább a magam dolgaival. Talán nem ártott, hogy ennyit írtam, legalább tudod, kivel álltál szóba.
Most inkább néhány szót a Tótfalusi uram dolgában is. Évekkel ezelőtt olvastam Kodály Zoltán írását a Mentségről, ahol egy mellékmondatban utalt arra is – mi mindenre nem gondolt Ő –, hogy Tótfalusi külföldi nyomainak felkutatásával még mindig adós a magyar tudomány. Ez szíven ütött. Én nyomdász lettem, kitanultam a szakmát, itt élek nyugaton, meg kellene próbálni. De hosszú ideig csak terv maradt. Tavaly egy hazai barátom megküldte Kner Imre levelezését. Hetekig kábultan jártam, csak Rá tudtam gondolni, a század egyik legnagyobb magyarjára, akit megöltünk, tönkretettünk, még borzalmasabb módon, mint Tótfalusit, mert – ahogy Kodálynak írta – „mi nem coccejánusok vagyunk, hanem zsidók”. Elkezdtem lázasan gyűjteni mindent vele kapcsolatban. Kiderítettem halála körülményeit, amit még Magyarországon sem tudnak. Nem német koncentrációs táborban halt meg, hanem odaszállítás közben a cseh–lengyel határon, amikor egy SS állat belőtt a vagon ablakán, és épp őt találta fejen. Aztán a vonat elindult és másnap reggel lengyel területen kitették a holttestét a vagonból, ott nyugszik valahol ismeretlen helyen, de nem tömegsírban. A városka nevét is tudom, csak most nem jut eszembe. Knerrel való foglalkozás közben ismét eszembe jutott Tótfalusi, mert Kner Imrének köszönhetjük, hogy a mintalap előkerült, hogy a Mentség betűhű kiadásban elérhetővé vált. Az előkerült mintalap alapján be lehetett bizonyítani, hogy a világhírű Janson-antikva betűk nem Anton Janson alkotása, hanem ezé a szerencsétlen erdélyi magyaré.
Megint visszatértem hát Tótfalusihoz, most már teljes energiával. Kiástam Hollandiában három eredeti szerződését, fotókópiáim vannak róla. Svédországban megtaláltam a grúz betűi levonatát – feltehetőleg Hollandiában készített mintalap volt ez is – és két latin nyelvű levelét. Először csak a dokumentumokkal akartam foglalkozni, de közben rájöttem, hogy az otthoniak nem ismerik a Janson-antikva idekinti sikerét – a hűvös németek, svédek csak szuperlatívuszokban beszélnek róla, és a legszebb könyveket szinte kötelező Janson antikvával szedni –, tehát összeszedve az anyagot, ezt is meg kell írni. Aztán – ahogy ez már lenni szokott – rájöttem, hogy erdélyi tragédiáját, az ő makacsságát, sértődöttségét nem lehet egyszerűen a barokk feudalizmussal való összeütközésnek tekinteni, ahogy sokan tették, akik írtak róla. Vagy tízszer elolvastam a Mentséget, megrágva minden sorát, s akkor rájöttem, hogy ő tudta, milyen nagy betűmetsző művész. Többször mondja is, de senki nem figyelt eddig rá, mert senki sem értette, hogy ez mi, mint ahogy már ő is panaszosan mondta: „azt se tudják, tök-e vagy túrós”. Kerestem a házat is, ahol a műhelye volt. Sajnos, nehéz megtalálni, mert a mintalapon szereplő Warner Warnersz valószínűleg csak bérlője volt a háznak, de nem tulajdonosa, s így nincs nyoma a levéltárakban. Aztán az amszterdami református tanácsülés jegyzőkönyveit is átnézettem, hiszen a Mentség szerint oda került a Biblia ügye, s ők nemhogy eltiltották volna a munkától, inkább bátorították. Sajnos nincs jegyzőkönyv, pedig az ülésekről vezettek. Holland levéltárosom azt írja – s ez a valószínű –, hogy az ügy nem került a tanács elé, hanem valamelyik tanácstag közvetíthetett. Kár, hogy negatív az eredmény, de legalább tudjuk, hogyan történhetett. Sokkal nagyobb baj az, hogy „Sztálin anyanyelvének” – ahogy Tótfalusiról írott legméltatlanabb írásában Klaniczay nevezte – betűi minden magyar hiedelem ellenére talán sohasem jutottak el Moszkvába vagy Grúziába. Legalábbis Tótfalusi halála után három évvel még Svédországban voltak. Az meg egyenesen kizárt dolog, hogy világi könyveket nyomattak vele, hiszen amit ő metszett, egyházi betű volt. Örményre emlékeztetnek, de ő meglatinosította őket, ahogy a Mentségben írja: „módosabb betűket csináltam nekik, aminek igen örültek”. Én részletesen leírom a betű történetét Svédországban, hosszan foglalkozom Sparvenfelddel, aki igen különös alak volt, s aki Artsil király megbízásából intézte a dolgot, de a végső következtetést a betűk sorsára vonatkozóan már a hazaiakra bízom, mert csak a helyszínen lehet megállapítani, hogy nyomtak-e a mintalapon szereplő betűkkel egyáltalán valamit. Majdnem bizonyos, hogy az Artsil által 1707-ben nyomtatott zsoltároskönyv nem ezekkel készült, bár egy grúz szakértőnő szerint a betűk hasonlítanak, de nem azonosak. Azt hiszem, egy legendával szegényebbek leszünk, pedig szegény Tótfalusi olyan büszke volt arra, hogy a grúzoknak is vésett. Bizony én is elkeseredtem, mikor a végső eredmény már majdnem biztosnak látszott, hiszen én is azt hittem, hogy be fogom bizonyítani okmányokkal, hogy a grúz betűk valóban elkészültek – ezt sikerült is –, de a legrosszabb álmomban sem gondoltam arra, hogy talán sohasem jutottak el Grúziába.
Mint említettem, nem kerülhettem meg az eklézsia megkövetését sem. Ezzel kapcsolatban lenne egy nagy kérésem. Már majdnem minden forrásmunkát megszereztem, de Pestről nem tudtam megkapni Tordai Zádor Tótfalusi Kis Miklós című könyvét, amelyben Tótfalusi válogatott munkái vannak és nyilván Tordaitól egy bevezető. Bukarestben jelent meg 1954-ben. Ha meg lehetne venni, boldogan viszonoznám az ellenértékét bármivel. Ha már nem lehet kapni, esetleg kölcsönbe ki lehetne küldeni ajánlottan, és én ugyancsak ajánlottan visszaküldeném. Ha megtennéd, hogy ebben a dologban segítségemre lennél, örökre leköteleznél. Egyébként olvastam egy cikket Misztótfaluról az egyik erdélyi folyóiratban, abból értesültem, hogy a község református papja, ugyancsak Molnár József, az egyetlen ember a faluban, aki gyűjtögeti a Tótfalusira vonatkozó emlékeket. El is határoztam, hogy ha megjelent a könyvem, nemcsak a könyvet, hanem az eredeti dokumentumok fényképeit is megküldöm neki, hogy ott őrizzék meg, egy másik példányt a dokumentumokból pedig a gyomai Kner Múzeumnak ajándékozom. Persze csak a fényképeket, mert az eredeti dokumentumokat a levéltárak megtartják. Ha véletlenül megint Tótfalu fele járnál, mondd meg a névrokonomnak, hogy nemsokára értékes dolgokkal fog szaporodni a gyűjteménye.
A könyvekkel kapcsolatos megjegyzésekre csak igen röviden, nehogy megbánd, hogy első levelemre válaszoltál. (De előbb még zárójelben Németh László drámájáról. Én Németh László tiszteletében nőttem fel, Ella néni nálunk száll meg, ha véletlenül Németországban jár, de éppen a Tótfalusi drámát gyengének tartom. Egyrészt nem vette a fáradságot, hogy jobban belemélyedjen ebbe a szörnyű tragédiába, ezért hiányzik belőle a drámaiság, noha szinte az egész dráma a Mentség szövege, még sincs annyi erő benne, mint a Mentség darabos, szertelen előadásmódjában. Aztán hiba is van benne: Tótfalusiné nem Zsuzsi volt, hanem Mária, Székely Mária, ez pontosan benne van a végrendeletben.) Kner Imre, a legszebb magyar könyvek készítője sokszor elmondotta, hogy a szép könyvnek nem bibliofilnek kell lennie. A bibliofil kiadás fontos a stílusok kikísérletezésére, érdekes, mint műalkotás, fontos a gyűjtőknek, de modern nyomdásznak nem lehet az a törekvése, hogy csak bibliofileket gyártson, mint Morison és Madersteig. A tömegkönyveket kell bibliofil igénnyel készíteni. Ami nem jelent több költséget, csak gondosabb munkát. Hiszen Kner szerint a nyomdász csak a szavak, a sorok közti üres tereket és az üres margót adja a könyvhöz, és ezt kell megoldania művészi módon. Ez persze túlzás, mert a betűt is ki kell választania, ha a kiadó nem választja ki, aztán a nyomást is szépen kell végezni, a tördelésre is ügyelnie kell, hogy ne legyenek fattyúsorok, és a két oldal sorai fedjék egymást, vagyis regisztert kell tartania, a megfelelő betűtípushoz a megfelelő papírt kell kiválasztania. Például igen finom, vékony betűkhöz nem szabad durva felületű papírt használnia. Ügyelnie kell a könyvkötőre, nehogy felületesen hajtogassa az íveket, aztán a vászonkötésnél a kemény kartont úgy illessze a könyvre, ahogy a „laufrichtung” megköveteli, mert különben felhajlik a tábla – ez az eset például Benkőné Nagy Margit Barokk és reneszánsz Erdélyben című könyvénél is. Persze bizonyára igazad van, hogy készülnek szép magyar könyvek is Erdélyben, de én sajnos eddig ilyet nem láttam. Hadd mondjak egy-két példát. A betű története című könyv borítólapja kétségbeejtő. A fekete alapszín szürke, rossz a festék, és kevés. A könyv íveinek a hajtogatása szabálytalan, némely oldal valósággal ferdén van benne a rossz hajtogatás miatt. Bálint Tibor remek Zokogó majma rossz minőségű, újságpapirosból készült.
Itt álljunk meg egy pillanatra. Igazad van, ha azt írod, hogy nem kell a legdrágább anyaggal dolgozni, fontos, hogy a jó könyveket tömegcikké tegyük. Nyilván ez a meggondolás vezette a Zokogó majom kiadóit. De… De az már nem árkérdés, hogy a nyomdász tisztességesen zurichtoljon, vagyis az ólombetűk egyenetlenségeit eltüntesse és főképp, hogy egyenletesen és a papírnak megfelelően úgy adagolja a festéket, hogy ne verébszürke legyen a tükör, hanem kijöjjön a mélysége a betűknek. Ehhez csak több szakmai gond kell, meg egy kis hozzáértés. Hogy milyen rosszul hat aztán maga a szöveg is lélektanilag, magamon tapasztalom. Sütő Anyám könnyű álmot ígér című gyönyörű könyve a jobb papiroson szövegként is jobban hat, pedig a nyomás itt sem első osztályú. Bálint könyve pedig mondandójával, stílusával semmivel sem alábbvaló Sütő könyvénél, de ha elfeledkezem, kicsit felületesen olvasom, a szöveg úgy hat, mintha újságcikket olvasnék. Ha megint jobban odafigyelek, akkor észreveszem, hogy a szöveg szép, csak a rossz papiros és a rossz nyomás kelti bennem azt az érzést, mintha a szöveg nem volna elég szép. Hidd el, ez nagyon fontos. Ha még engem is így megtéveszt a technikai rész, mennyire befolyásolhatja az egyszerű olvasót, aki nyilván csak azt érzi, hogy jó sztorit olvas, nem veszi észre, hogy művészi alkotással van dolga. Ezért kell ügyelni a szakmai megoldásokra. Erről élőszóban kellene beszélnem, mert ezer apróságtól függ a jó munka, nem a pénztől, sokkal inkább a hozzáértéstől és a munka iránti szeretettől. Én a hozzáértést és a szeretetet hiányolom az erdélyi könyvekből, persze azokból, amelyeket én láttam.
Visszatérve A barokk és reneszánsz Erdélyben című könyvre: a képeknek nincs mélységük, mert vagy nem tudnak jó klisét csinálni Erdélyben, vagy a nyomó nem zurichtolja rendesen a képeket, vagy mind a kettő. Ilyen képeket itt Nyugaton nem nyomhat egyetlen nyomda sem, mert biztos lehet benne, hogy nem kap több megrendelést. Ez sem költség kérdése, nyilván megvan a felszerelés a klisé készítéséhez, s idő is lenne a rendes zurichtolásra, de senki sem veszi a fáradságot. Még egyszer hangsúlyozom, ugyanannyiért is lehet szép könyvet előállítani, nem igaz, hogy az többe kerül. Semmi esetre sem több pénzbe, csak több szeretetbe és szaktudásba. A nyugati könyvek ára nem azért magas, mert luxuskiadások, hanem mert itt nincs állami támogatás a könyvekre, minden könyvnek üzletnek kell lennie a kiadó számára. Az előállítási költség pedig igen magas, mert a munkabér is magas. 12 német márkában van nekem minden munkaóra, effektív ennyit fizetek ki óránként a szociális terhekkel együtt. Nem tudom, mennyi ez lejben, de Te talán át tudod számítani s rögtön megérted, mi a magas ár oka. Ha csúnya könyveket csinálnánk ugyanilyen órabérrel, akkor se lenne 4-5 százaléknál olcsóbb az előállítás. Egyetlen dolog, amin Nálatok nem lehet segíteni, a papír minősége, az valóban árkérdés, különösen, ha több tízezres példányban jelenik meg egy könyv. Itt nyugaton a papír ára a legkevesebb, szinte semmi a munkabérhez képest, ezért – különösen az én esetemben – ezerpéldányos könyveknél nem luxus a jó papír. Végtelen örömmel hallom, hogy milyen nagyszerű könyvtárak vannak az eldugott falvakban, ahol a háború előtt szinte hírét sem hallották a könyvnek, de mégis, mennyivel jobb lenne, ha ezek a könyvek szépek is lennének. A magyar embernek amúgy sincs vizuális kultúrája – amint azt már Kner Imre is megállapította –, ideje, hogy ezt is megteremtsük. Ha a szocialista társadalom megteremti, egy nem éppen lebecsülendő plusz a régi világgal szemben.
De nehogy azt hidd, hogy én pápának akarom magam föltolni a magyar nyomdászatban, és nagyképűen leszólom erdélyi kollégáimat, akik közt bizonyára sok van, aki hasonló szándékkal fog a munkához. Meg kell mondanom, hogy én még nem lehetek büszke az eddigi eredményeimre. Egyrészt felszerelésem még nem tökéletes. Például minden könyvhöz a megfelelő betűtípust kell kiválasztani, de nekem még igen hiányos a készletem. Aztán csak most neveltem rá alkalmazottaimat a jó munkára, szájukba rágva, mire ügyeljenek, kezdve a gépszedőtől a tördelőn keresztül a nyomóig. Igazán szép nyomást és tükröt a Cs. Szabó Rómaimuzsikájában értem el, de még ez a könyv sem tökéletes, mert a sorok nem fedik hajszálra egymást, a szedő nem ügyelt eléggé a kés beállítására, és töltelékkel kellett dolgoznia a tördelőnek. A Levélváltás című fejezet szedése félretett szedés volt, mert egyszer már kinyomtuk a lapban, s meg kellett takarítanunk a kétszeres szedést. Ez meg is látszik, a betűk már vastagabbaknak hatnak, mint a többi fejezetben. Aztán a könyvkötő sem végzett tökéletes munkát – olcsó ragasztásos eljárás, nem fűzés, de ezt is lehet jól csinálni –, a könyv nehezen nyílik, és nem marad nyitva, ha felütötted. Ez az első számú halálos bűn, amit a könyvkötő elkövethet, a második a pontatlan hajtogatás, erre azonban nem panaszkodhatom. Szóval én is csak a kezdet kezdetén vagyok, de hiszem, hogy mindig jobb és jobb lesz a kezem alól kikerülő munka. Tótfalusit már tökéletesre fogom csinálni, mert ott leszek személyesen minden munkánál, és ha beledöglök is anyagilag, megveszem a matricákat, hogy a róla szóló könyvet az ő betűivel szedhessem. Ez így illik és így lesz tökéletes a könyv.
Tudom, hogy túl részletesen tértem ki a szakmai dolgokra, holott Te nem nyomdász vagy, hanem író. Bocsáss meg ezért, ha untattalak. De nem lehetett kedves megjegyzéseidet szó nélkül hagyni, s ha csak egy-két észrevételemet megszívleled és esetleg nyomdászokkal érintkezve továbbadod, talán már nem is volt teljesen hiábavaló nekem ilyen hosszan írni, Neked pedig ilyen hosszú levelet elolvasni. Szíves elnézést először is a stílusért, nincs időm gondolkodni a mondatokon. Én a leveleimet a mának és nem az örökkévalóságnak írom, mégpedig itt a nyomda irodájában, ahol minden ötödik percben csörög a telefon, beszól valaki, aztán gyorsan is kell géppuskáznom a betűket, hogy egyáltalán meg tudjam válaszolni a hozzám befutott leveleket.
Búcsúzóul, nagyon köszönöm kedves leveledet, várom a tanulmányt, és ha Kányádit és Székely Jánost látnád, akiket idekint megismerhettem, sokszor üdvözlöm őket. Ha pedig elvetődnél Farkaslakára, köszönd meg nevemben Tamási Áron öccsének a dedikált könyvet. Szeretnék neki is írni, mert meghatottan olvastam el egyszerű, keresetlen szavakkal írott könyvét [Tamási Gáspár: Vadon nőtt gyöngyvirág – Emlékezés két könyvben. Kriterion, 1970, Bukarest. 300 – a szerk.], amelyben annyi lélek, annyi szépség van, mint a Pusztáknépében. Ugyancsak köszönöm Sütőnek is a dedikált könyvet. Épp most nyomjuk az új számunkat, benne egy nagyon szép kritikával a könyvéről. Lászlóffy Aladárnak is köszönöm a dedikált könyvet, igyekszünk róla is írni. Kritikánk nem csupán irodalmi luxus, meggyőződésem, hogy minden lapszám legalább két-háromezer ember kezén fordul meg, és a mi kritikáink vásárlásra is buzdítanak.
 
Barátsággal köszönt,
Molnár József


« vissza