Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Epizódok az Antall-i időkből

A magyar közélet most végre méltó módon emlékezett meg Antall Józsefről. Halálának huszadik évfordulóján a Magyar Szemle – mint várható és elvárható volt – gazdag számmal idézte fel a személyt és a politikust, akinek az inspirációja és támogatása kellett az új lap-folyam létrejöttéhez. Az évforduló kapcsán jelent meg Osskó Judit interjúkötete (Antall József. Kései memoár. Corvina, Budapest, 2013). Nagy olvasói élményem lett a könyv; ahogy olvastam a miniszterelnök1992 júniusa és 1993 májusa között adott interjúit, az alig szerkesztett szöveg szinte megszólalt a fülemben Antall József hangján.
Valójában nem a könyvre reflektálok itt, és nem is elsősorban miniszterelnökünk személyéhez és munkásságához fűzök kommentárt, inkább azt a kavargó korszakot kívánom felidézni, amelybe erős fénnyel világítottak be a nyilatkozó pontos mondatai. A korszak még közeli abban az értelemben, hogy következményeit érezzük, kulcsszereplői közül többen köztünk vannak. Másrészt viszont 1990 óta bizony sok idő telt el. Ez a negyed évszázad térségünk számára különösen gazdag volt eseményben, fejleményben, változásban. Iparágak születtek és szívódtak fel, városok emelkedtek fel és süllyedtek vissza, sőt, térségünkben egészen új államalakulatok is létrejöttek, a térképet újra kellett tanulnunk errefelé. Mintha kétannyi történt volna ez idő alatt, mint a megelőző negyedszázadban. Felidézni nem mindig könnyű a sok eseményt. Aki erről a korszakról olvas ma, hasznát venné bizonyos kommentárnak és némi kifejtésnek; ez a kötet csak a legszükségesebb jegyzeteket tartalmazza.
A fiatalok – ezt oktatóként sűrűn megtapasztalom – nemigen értik a közelmúltat. A felnőtt generációkhoz tartozók között pedig sokan mintha nem akarnák érteni a kort. Sőt, olyanokat is látok, akik azon munkálkodnának, hogy felszámolják vagy átköltsék a húsz évvel ezelőtti valóságot, akkori érzéseinket és törekvéseinket, legyen szó az európai értékekhez való visszatérésünkről, a csődbe ment társadalmi rendszer romjain megvalósítandó nagy átrendezésről, a magánosításról és üzleti vállalkozásról, a polgári politikáról. Emberi vonás, hogy a sikerünk a miénk, a kudarcunk a másoké; ha valami nem megy jól, akkor nyilván mások korábban elrontották.
Téves helyzetelemzésre viszont lehetetlen célirányos tervet építeni. Jó lenne hát tisztábban látnunk a múlt dolgában. Az interjú formát öltő, tragikusan rövid memoár sok fontos múltbeli ügyre rávilágít, noha a műfajból adódóan a történész-politikus csak utal a körülményekre, viszonyokra és történésekre, amelyeket pedig ismernie kellene annak, aki érteni szeretné a velünk történteket.
Ilyen maga a kádári korszak. Annak titkosrendőrségéről, megfigyelési és megfélemlítési módszereiről mára sokat lehetne tudni, ha ténylegesen foglalkoztatná az ügy a magyar társadalmat – de a jelek szerint nem nagyon. Legyinthetnénk: ez már a múlt, és hogy az ilyen témák keveseket érdekelnek, mert vannak sokkal fontosabb dolgaink. Ám mondjuk a társadalom akkori és mai szellemi állapota, az értelmiség értékrendje és beállítottsága igenis stratégiai kihatású ügy világunkban, ahol az országok versenyképességének és fejlődőképességének kulcsfontosságú tényezőjeként tekintünk a humán tőkére. Antall József felidézi, hogy a kommunista rendszer miként próbált új értelmiséget teremteni munkás- és paraszti származású fiatalok látszólagos előnyben részesítésével; látszólagos volt a kedvezés, mert nem sarkallták őket igazi erőfeszítésre, és ezen az úton „gyakran a középszerűeket vagy a tehetségteleneket szabadították a társadalomra”. Bizony, óriási különbség van a tehetségek felemelése és a szellemi proletariátus felszaporítása között.
Ugyanakkor az egypárti rendszer alatt valóban kifejlődött egy új osztály (uralkodó „elit” vagy nomenklatúra). Ez 1990-ben ugyan kiesett a politikai főhatalomból, de a gazdaságban és minden fontos társadalmi létszférában elszántan óvta elért pozíciót. Az 1980-as évek végére már sokan kitűnő kapcsolatot alakítottak ki a nyugati üzleti körökkel. Mi, akik átéltük ezt a kort, érzékeltük a pozíció-átmentési folyamatot; sőt, azt gondolom, hogy az eseményeket könyvből tanuló fiatal (már persze ha van ilyen könyv, és ha valóban érdekli a korszak a fiatalságot) logikai alapon meg is érti a nyugati kapcsolatrendszer kezdeti szakaszának ilyetén való alakulását.
Itt azonban nem egyszerű praktikus összefüggésekről van szó. Ha a volt városi párttitkár egy OTP-fiók vezetője lesz, a pártállami titkosrendőrből nyugati cég magyarországi képviselője, az ide települő német vagy amerikai nagyvállalat a volt KISZ-titkárokból verbuválja első magyarországi menedzsmentjének a helyi tagjait, a kommunista ideológus nyugati egyetemen oktatja, elemzi és kommentálja a magyar viszonyokat – az bizony komoly politikai hatásokkal jár. Főként olyan időkben, amikor munkanélküliség és jövedelem-csökkenés fenyegeti – az átmenettel együtt járó krízisben elkerülhetetlenül – a társadalom tagjait. A pártállami nómenklatúrából kimaradó, a megvalósult szocializmushoz legfeljebb közömbösen viszonyuló, vagy akár azt lelkében ellenző nagy magyar többség hirtelen úgy érezhette, hogy a rezsim bukása után rosszul járt, miközben az új rendszerben még feljebb jutottak azok, akiknek addig is jól ment. A politikai hatalomra kerülő addigi ellenzék hamar megtapasztalta a társadalmi méretű csalódottságot, legfőképpen saját támogatói körében, ami – azon kívül, hogy frusztrálta a kormányzati szerepet vállalókat – fékezte az új viszonyok kialakítását és kialakulását.
Ezt a folyamatot tisztán látta Antall József. Mint ahogy azt is, hogy az 1960-as és 1970-es évekre fokozatosan eltűnt a régebbi középosztály, a későbbi generáció politikai érzésvilágát pedig meghatározta a „minket 1956 után cserbenhagytak” motívum. Innen is fakad az a különös jelenség (mármint a történelmi ismeretek nélkül idekerülő érdeklődő külföldi vagy a csekély tudással felnövekvő magyar fiatal számára különös képlet), hogy a kommunista ideológiát elutasító, polgárinak tekinthető körök egy fellángolást követően hamar „kiszerettek” a nyugati világból, amelynek értékeire viszont annál szívesebben hivatkoznak az állampárt utódjai és anyagi-szellemi örökösei.
Összekeveredik a jobb- és a baloldal; kusza és ingatag a Nyugat rendjének és értékeinek megítélése, gyengül a piacgazdaság és a parlamenti demokrácia társadalmi támogatottsága; ezekben az ügyekben az azóta eltelt két évtized nem hozott tisztulást, sőt. Elég ma beletekinteni a magukat polgárinak és jobboldalinak nevező orgánumokba, és lajstromba szedni az Európáról és a nyugati kultúráról szóló híradásokat: négyötöde kritikai, fanyalgó vagy elutasító. Holott negyed évszázada a Nyugathoz akart visszatalálni őszintén (de ismerethiányosan) a magyar többség. A jobboldali média tulajdonképpen csak visszaigazolja azt, amit a társadalom zöme ma érez.
Ez a helyzetleírás azonban, noha valós, mégis igazságtalan. Mert tartalmi oka van annak, ha komoly méreteket ölt a középrétegekben a piac- és nyugatellenesség. Nem kell marxistának lenni ahhoz, ha a gazdasági alapokhoz nyúlunk vissza, amikor a „felépítmény” ügyeit akarjuk megérteni. Nos, a gazdasági, termelési viszonyok alakulása tényleg sokat megmagyaráz a szív és az értelem változásaiból. A magyar társadalom, csakúgy, mint a térség sok más országa, anyagi vonatkozások miatt (is) eltér a nyugati típusútól. Például a pénzügyi megtakarítások, a mobilizálható vagyonok dolgában. Antall József, aki gazdaságtörténeti stúdiumokat is folytatott, és nyitott szemmel figyelte a világot, világosan taglalta az összefüggéseket, amikor Anglia és más fejlett nyugati ország múltbeli fejlődési pályájával állította kontrasztba az európai periféria viszonyait. „Magyarországon – és a körülöttünk lévő országokban – az a probléma, hogy nincsenek tartalékok, mert az emberek tartalékai elpusztultak”- írja. Ez pedig hiányzik a biztonságérzéshez: „máról holnapra élünk”. Óriási a kontraszt például az amerikai társadalomhoz képest: „Amikor azt halljuk, hogy egy amerikai értelmiséginek egy évig nincs állása, csodálkozunk, hogy továbbra is autóval jár, és nem esik kétségbe, mert most az egyik egyetemről elbocsátották. Reméli, hogy lesz másik állása”- olvashatjuk a harmadik interjúban.
A tartalékok hiánya minálunk sokat ront a mobilitáson, megnehezíti a gazdasági szerkezet modernizálását. Talán az eltelt idők során történt némi változás, hiszen éppen az 1990-es évek elejének megrázkódtatásai döbbenthették rá a magyar társadalmat a pénzmegtakarítás fontosságára. De a takarékképzés polgári erényei elég egyenetlenül oszlanak meg nálunk: a családok felének ma sincs pénzmegtakarítása. Bármi közbejön, már baj van, és ilyenkor az első reflex az államhoz való fordulás.
Amikor pedig az európai uniós tagság elnyerésének küszöbén a viszonylag olcsó bankhitelek kínálata megjelent a fogyasztásra már annyira kiéhezett magyar társadalomban, fogyasztási mámor öntötte el társadalmunk egy részét. De nemcsak a pénzügyi megtakarítások hiánya és a pénzkultúra gyengesége különböztet meg minket a fejlett polgári világtól. Az államszocializmus ugyan gyorsan összedőlt, de az államtól való függés kultúrája nehezen akar elmúlni.
Tartós jelenség ez, akár az ország külső eladósodottsága. Érdekes arról olvasni, hogy a miniszterelnök miként látta az 1970-es évektől felgyülemlett adósságnak és a szocializmus bukásának összefüggését. Maga a hitelfelvétel önmagában nem tragikus – mondja Antall –, ám a Népköztársaság külső eladósodása mind az iparban, mind a mezőgazdaságban valójában bemerevítette a struktúrákat. „Tulajdonképpen a hitelezők ily módon hozzájárultak az olyan állapotok konzerválásához, amelyek a világgazdaságban már nem állják meg a helyüket a mai körülmények között.”
Tartalékok hiánya, sőt eladósodás; etatista viselkedési minták tovább élése, nemzetközileg versenyképtelen vállalati és ágazati szerkezet: ezek így együtt tették a kezdetektől fogva annyira fájdalmasan nehézzé az örökölt kusza rendszer megváltoztatását. Fontos lenne, ha az utókor tisztábban látna a magyar reformkommunizmus tényleges teljesítménye dolgában. Az ún. reformközgazdászok (már önmagában ez a fogalom zavarba hozhat egy magyar fiatalt, hiszen nem tudja hova tenni a különös szókapcsolatot) igen büszkék voltak egy időben a piacgazdaság és a népgazdasági tervezés összeházasításának magyar kísérletére. A külföldi percepció is egészében pozitív volt. Ám a rendszer alapvető hatásfokzavarai és aránytalanságai fennmaradtak a rengeteg látszólagos reform ellenére. A szocializmus rendszere addig egzisztált, amíg a külső eladósodás és az infrastruktúra elhanyagolása révén a fogyasztási szintet meg lehetett őrizni. Az 1980-as évek végére viszont a szisztéma teljesen kimerítette lehetőségeit. Antall József szavaival: „Nyilvánvaló, hogy az egész átalakulásban a békés kormányzás átadása azért következett be, mert az úgynevezett reformkommunisták tisztában voltak vele, hogy nem tudják tovább folytatni.”
Felmerül akkor és azóta is, sőt ma talán még hangosabban: kettős mércét alkalmaz a Nyugat velünk szemben. Gyakran hallom, de nem mindig világos, hogy a „velünk szemben” vajon Magyarországra, vagy a polgári (jobb-) oldalra vonatkozik-e. A méltatlan bánásmód érzése olyan emóció, amelynek a megítélése nem a szakterületem, de az ügy valóban figyelmet érdemel. Hiszen magam is megtapasztalhattam, hogy az Antall-kormány működésére és általában a nem-szocialista kormányok tevékenységére a nyugati média nagyobb fele hajlamos méltatlanul kritikusan, sőt gyakran ellenségesen tekinteni. Erről a jelenségről Antall József is szerzett keserű tapasztalatokat; e memoárban ugyan leginkább tárgyilagosan érinti az témát. Talán csak ott üt át az érzelem, amikor az Egyesült Államok elnökénél tett látogatását említi. Bush elnök (ma már így mondanánk: az idősebb Bush) a legmagasabb rangú fogadtatásban részesítette a magyar miniszterelnököt: a Fehér Házban 950 katona díszszemléjével fogadták, igénybe vehette az elnök személyes repülőgépét. „Ezt a magyar sajtó, a magyar tömegkommunikáció természetesen nem hozta le ilyen formában, nem adta vissza igazából. […] diadalút is lehetett volna, ha nem velem történik, hanem mondjuk SZDSZ-kormány van Magyarországon. Annak nagyobb lett volna a sajtója. Nem keserűségből mondom, csak inkább a történetért.”
Nos, ennél súlyosabb és ártalmasabb médiatörténeteket is bőven ismerünk abból a korból és későbbről, itt azonban mást is érdemes kiemelni. Hazánknak, meglehet, önmagában csekély a nemzetközi súlya, ha azonban a vezetőjének judíciumában megbíznak, tudását és politikai érzékét elismerik, akkor a magyar államférfi igenis tényezővé válhat a vezető hatalmak személyei előtt. A moszkvai puccs alatt Bush elnök kereste telefonon miniszterelnökünket, hogy véleményét kikérje az eseményekről. A jugoszláv válság dolgában is megkeresték a nyugati vezetők Antallt, mint mértékadó politikust.
Ezek az adalékok is fontosak annak megértéséhez, hogy nincs sok értelme általában a Nyugatról, a külföldről sommás véleményt alkotni. Nagy formátumú politikusokra igenis odafigyelnek a nyugati hatalmak vezetői. Azt is láthattuk, hogy a kemény érdekeltérések és érdekütközések ellenére a szovjet/orosz vezetéssel fennálló kapcsolatrendszerünk rendben volt. A magyar miniszterelnök határozott, de kiszámítható, udvarias fellépését igenis nagyra értékelték keleti partnereink. Magam is tanúsíthatom, hogy 1990. őszi moszkvai utam nem a politikai kapcsolatok bármilyen problémája, hanem a felbomlóban levő szovjet birodalom belső káosza miatt nem lehetett olyan eredményes, mint szerettük volna. Emlékszem, hogy a velem szemben ülő miniszter hol urazta, hol megszokásból elvtársozta a miniszterhelyetteseket; formátlan és kaotikus szovjet viszonyok léteztek akkor. Azokból azután még zavarosabb orosz (tatárföldi, kazah, csecsen stb.) viszonyok fejlődtek ki, amelyek hirtelen reménytelenné tették a KGST-ben kifejlesztett termékeink eladhatóságát.
Az ország és annak vezetője iránti megbecsülés nem hiúsági vagy érzelmi kérdés: az interjúk felvillantják, hogy amikor nehézre fordult a helyzet, mint 1990 októberében az emlékezetes taxisblokád idején, az európai közösség vezetői soron kívül reagáltak – Kohl kancellár személyes közbenjárása nyomán – a magyar kormány anyagi kéréseire. A német kormánnyal e nehéz hetekben sikeres kétoldalú tárgyalások is folytak, majd az általunk kért támogatást gyorsan folyósították. Antall diplomáciai érzékének és kitartó erőfeszítésének hála, a szovjetek végül úgy vonultak ki tőlünk, hogy korábbi követeléseik ellenére mégsem kellett pénzbeli hozzájárulást fizetnünk. (Így is elég pénzügyi teher nehezedett reánk, de valóban lehetett volna még rosszabb is az új magyar demokrácia induló anyagi helyzete.)
E néhány epizód is jól mutatja, hogy annak a bonyolult kornak akár csak vázlatos feldolgozása és a mai generációkat szolgáló értelmezése milyen nagy feladat. Hát még mennyire emberpróbáló, bár egyedisége miatt felemelő is volt egy ilyen fordulatban részt venni. Jó visszagondolni arra, hogy a sors adott nekünk egy államférfit; és máig keserűen gondolunk vissza arra, hogy olyan korán elragadta.


« vissza