Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Érték és irány 6.

AZ ANTALLI ÖRÖKSÉG EGYIK ELEME A SOKSZÍNŰSÉG, különböző vélemények meghallgatása, ütköztetése és az azok közötti közös elemek keresése. Én nem látom olyan drámaian a világ- gazdaság helyzetét, mint Bogár László kitűnő barátom, de az is kétségtelen, hogy nagyon sok valós elemet tartalmaz az ő — Antall József szavával élve — kicsit drámai helyzetértékelése. Könnyű lenne most azt mondanom, hogy ezek után következzék a másik oldal: a népmese, a szép mese, sajnos ez alkalommal én sem tudok ilyennel szolgálni. De az optimizmusomat őrzöm.

Az antalli életműnek valóban, ahogy Für Lajos mondta, az idő készít helyet, de úgy tűnik, hogy a már eltelt idő is kijelölte ennek az életműnek a helyét, azokat a legfontosabb dimenziókat, legfontosabb tételeket, amelyeket olyan ékesszólóan és magával ragadóan mondott el Debreczeni József. Ennek az életműnek különböző területei vannak. Én a legfontosabbnak a külpolitikában és a magyar közjogi rendszer megteremtésében játszott szerepét érzem. Lehet, hogy mások az életmű más szelvényeit ragadják ki, és azokat tartják fontosabbnak. Én úgy érzem, hogy az ő legfontosabb tulajdonságai a stratégiai gondolkodás, a hosszú távú szemlélet - messze látott, messze nézett —, és az érték alapú megközelítése az egész világnak, a politikának, a gazdaságnak és önmagának. S az, hogy a döntő pillanatban megérezte, hogy a konszenzus, az egyetértés kell, hogy a döntést támogassa. Ezek a megfontolások talán a legjobban a külpolitikában, a nemzetközi kapcsolatrendszerben, ideértve annak a gazdasági szféráit is, és a magyar alkotmányos rendszer, a magyar közjogi rendszer, a magyar jogállamiság megteremtésében voltak a legerősebbek. Sokan vádolták őt — egyebek mellett — egy túlságosan erős közjogi szemlélettel. Biztos fülünkbe csengenek még ezek a jelszavak, amelyeket akkor minden oldalról hallottunk: a gazdaság elhanyagolása, a történelmi gondolkodás túlhajszolása és a közjogi megközelítés túlsúlya.

A GAZDASÁG NAGYON ÉRDEKELTE ANTALL JÓZSEFET, ezt hozzá kell tegyem, és hallatlan fontosnak tartotta a gazdaság átalakítását, egészségessé tételét. Teljesen más kérdés, hogy a rendszerváltozási folyamat kezdetén senki nem tudta pontosan, hogy ezt a gazdaságot hogyan kell átalakítani. Nem volt kialakult elmélet, nem volt iskola, nem volt tankönyv, ami az átalakulás legfontosabb kérdéseire választ adott volna. Sőt, valójában visszatekintve sem tudjuk, hogyan kellett volna csinálni. Bizonyítja ezt, hogy nincs igazán elfogadott, igazán sikeres országmodell. Nem tudjuk, hogy melyik ország milyen eredményeket ért el, és hogyan fogja továbbvinni az eddigi folyamatot. Az egyetlen ország, amely látványos fejlődésről tett tanúbizonyságot, az nem alakult át. Ez Kína. Gondolom, senki sem kívánja a kínai modellt. Minden olyan országban, ahol politikai átalakulás történt — hiszen ez volt azért a lényege a fordulatnak — ott a gazdaság csak részleges sikereket tudott felmutatni. A mai napig nem tisztázott, és folyik a vita arról, hogy pl. mennyire sikeres vagy sikertelen a cseh átalakulás. Emlékszünk még a sokkterápia és a graduális, fokozatos átalakulás párhuzamával, illetve hamis ellentétpárjával kapcsolatos vitára. Ezen ma már túl vagyunk, de az biztos, hogy nincs üdvözítő modellje, eszközrendszere a gazdasági átalakulásnak. Ezt az is jellemzi, hogy a mai bírálatok a legszélsőbb értékek felől közelítenek. Az egyik bírálat az, hogy valójában nem történt elég reform, nem volt elég határozott az átalakítás, nem nyúltunk hozzá pl. a nagy elosztó rendszerekhez stb. A másik, s talán ez az erősebb hang, hogy sokkal fokozatosabban, sokkal lassabban kellett volna a struktúrákba beavatkozni. Meg kellett volna hagyni, sőt adott esetben erősíteni kellett volna az állami szerepet, aktív, markáns iparpolitikát kellett volna gyakorolni. Minap vállalatvezetőkkel találkoztam, ott ismét hallottam a „húzóágazat” kifejezést, és azt, hogy a gazdaság igen jelentős része az állami rásegítés különböző eszközrendszerét hiányolja. A kérdés persze az, hogyan tudtuk volna az államot úgy gyöngíteni, hogy közben folyamatosan erősítjük. Ehhez valóban a marxi dialektikának egy olyan leleményességére lett volna szükség, amiről pl. annak idején Joszif Visszarionovics tett tanúságot.

Az a terület, ahol azt hiszem, hogy az átalakulás és az antalli életmű egyértelmű sikert ért el, az a magyar alkotmányos rendszer létrehozása. Nem mondható, hogy Antall József egyedül teremtette meg ezt a közjogi rendszert, a magyar jogállamiságot. Tudjuk, hogy ebben sokan mások is közreműködtek — elég talán Tölgyessy Pétert és Orbán Viktort említeni. Tehát ez közös munka volt, amely mögött erős konszenzus állott. Jó forrásokhoz nyúlt ez a munka, egyrészt a magyar történelemhez, másrészt Európához, és ezeket a forrásokat jól használta. Végül létrejött egy olyan jogállam, egy olyan jogrendszer, ami — legalábbis a jogalkotás szintjén — kiállja az összehasonlítást bármelyik európai, nyugat-európai rendszerrel. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert nagyon sokszor elfelejtjük. A jogalkotás terén semmi szemrehánynivalója nincs senkinek, ideértve a legfejlettebb nyugati országokat is. Hogy azután hogyan működik ez a rendszer, az már más kérdés. De ez nem az antalli életmű kérdése.

trejött a hatalmi ágak elválasztása, létrejött az önkormányzatiság, a bírói függetlenség. Sok minden nem sikerült. Különösen a gazdasági szférában. Nem sikerült létrehozni egy igazán korszerű adórendszert. Ettől a céltól, persze úgy tűnik, azóta fokozatosan távolodunk. Valóban nem sikerült létrehozni a nagy elosztórendszerek reformját, nem is lett volna lehetséges véleményem szerint az alapvető strukturális átalakítást végrehajtani. A lényeg azonban az, hogy ez a közjogi rendszer működik, s alkalmas arra, hogy erős próbákat, megpróbáltatásokat ki tudjon állni. Márpedig ezek a megpróbáltatások jelen vannak. A jogállamiság ma veszélyben van. Az egyik nagy kérdés az, hogy ezeket a próbákat a jogállamiság most ki tudja-e állni, elég erősnek bizonyul-e ez a létrehozott rendszer ahhoz, hogy elhárítsa a veszélyeket, vagy a mennyiségi csorbulásokat, a mennyiségi morzsolódást esetleg egy minőségi változás, átalakulás is követi.

A veszélyeknek két fő forrása van. Az egyik a hatalom. Ez is több összetevőből áll. Az egyik, amit ma nagyon finoman, nagyon eufemisztikusan úgy szoktak nevezni, hogy a gazdaság és a politika összefonódása. Ezt persze lehet sokkal brutálisabban is kifejezni, de én általában óvatos szavakat használok. A másik, nem kétséges, az a hatalmi koncentráció, amelyik nagyon hosszú idő óta nem volt olyan erős, mint jelenleg. Amelyik a puszta tömegvonzása okán veszélyt jelent a jogállamiság csorbítatlan érvényesülésére. A harmadik veszély pedig, ami még mindig a hatalom oldalán áll fönn: hogy a jelenlegi hatalom képviselői igen jelentős részének a kultúrájából hiányzik a jog. Tehát nem olyan szocializációs folyamaton mentek keresztül, amely megtanította volna őket, elsajátíttatta volna velük a jogi értékek, a jogállamiság értékeinek a feltétlen tiszteletét. Én azt is meg merem kockáztatni, hogy nagyon sokszor jóhiszeműen járnak el. Nem tudatosan akarnak ártani, egyszerűen nem értik a kérdést, s talán nem is ők a hibásak ezért. Az eredmény persze ugyanaz. Az Alkotmánybíróság szerepével kapcsolatos vita is rávilágít arra, hogy komoly politikusok széles köre egész egyszerűen nem érti a magyar jogállamot, nem érti a jog szerepét, nem érti a jog mögött álló érték- rendszer szerepét, nem érti az erkölcs és a jog összefüggésrendszerét. Nem tud a kérdéssel mit kezdeni. A vita, amely abból áll, hogy összehasonlítjuk a gazdaságpolitikát az alkotmányossággal, azt mondjuk, hogy egyik a másik nélkül nem működik, és a kettő közötti konfliktusokat egyiknek vagy másiknak a rovására föl kell oldani, ez önmagában jelzi, hogy ennek a vitának a folytatói nem értik, hogy mi a jog. A jog tudniillik nem vethető össze, nem hasonlítható össze a gazdaságpolitikával. A jog egy másféle érték. A jog minden fölött áll. A jogállamiság fontosabb, mint bármi más. Csak ezt követhetik bármilyen más gazdaságpolitikai, kultúrpolitikai, politikai megfontolások. A másik nagy veszély a jogállamiságra nem a hatalomtól ered, hanem tőlünk, az állampolgároktól. Abban a pillanatban, amikor a jogkövető magatartás atipikussá válik, nagyon nagy baj van, mivel a polgári társadalom működésének az alapjai kerülnek veszélybe. Ebben mindannyian részesek vagyunk. Ezért a felelősség nem csak a hatalomé. A felelősség mindazoké, akik ezt a társadalmat nagy sikerrel értékmentesítették, négy-öt évtizeden keresztül, s voltaképpen ma is az egyik bevallott céljuk a további értékmentesítés. Amikor olyan megállapításokat hallok, hogy a kádári modernizáció legnagyobb eredménye az volt, hogy az emberek semmi mást nem akarnak, csak jól élni, akkor világossá válik, hogy itt egy olyan értékmentesítő gondolkodás van jelen, ami tovább roncsolja a társadalom szöveteit, saját magunkat is.

EZEK TEHÁT AZOK A VESZÉLYEK, amelyek ma a jogállamot fenyegetik, és amelyek érzésem szerint nem becsülhetők le. Mindehhez járul az a kérdés, hogy megjelennek a bűnbakok. Ezt Antall József nagyon világosan látta előre. Percig nem volt kétséges, hogy a bűnbakok éppen a legalapvetőbb értékek lesznek. Bűnbak lesz a jogállam, bűnbak lesz a parlamentáris demokrácia, bűnbak lesz mindenekelőtt a piacgazdaság. El fogjuk felejteni azt, hogy működő piacgazdaság nélkül tartós parlamentáris demokrácia nem létezik. Nincs történelmi példa arra, hogy piacgazdaság nélkül bármely ország, nemzet, társadalom működtetni tudta volna a demokráciát. Ezek jól ismert összefüggések, mégis elfeledkezünk róluk. Akkor, amikor a piacgazdaságra irányítjuk haragunkat és a piac visszásságait abszolutizáljuk oly módon, hogy magának a piacgazdaságnak a modelljét is kérdésessé tesszük, nem árt emlékeznünk arra, hogy ezzel végső soron a demokrácia alapértékeit is vitássá tesszük. Eredményében mindenféleképpen, szándékunktól teljesen függetlenül.

További bűnbakok is vannak. E bűnbak Nyugat-Európa, hiszen nem segít, hiszen nagyon sok dolgot rosszul mért föl. Hiányzott belőle a stratégiai felismerés — ez mind igaz, ezt nagyon sokszor elmondtuk, elmondjuk. Magam is elégedetlen vagyok a Nyugat 1989 óta követett stratégiájával, ami Közép- és Kelet-Európát illeti. De ez nem jelenti azt, hogy az átalakulási folyamatunk részleges balsikeréért mi bárki másra a felelősséget eredményesen át tudjuk hárítani. Ami egyébként Európát illeti, nagyon lényeges, hogy hosszú-hosszú habozás, vajúdás után végül is a befogadó döntés mégis megszületett. Sokkal később született meg, mint ahogy azt meg kellett volna hozni. Sokszor elmondtuk, és Antall József fogalmazta meg, azt hiszem, ezt is először, hogy a Nyugatnak nem volt stratégiája a közép- és kelet-európai változások befogadására, kezelésére. Ez a stratégia lassan-lassan, fokozatosan alakult ki, mint egyébként a nyugati társadalmak szinte minden legfontosabb, alapvető döntése. De ez a stratégia mégiscsak kialakult. Arról is keveset szólunk, illetve a kormánytól halljuk időnként, és ezért nem biztos, hogy mindenki elhiszi, hogy ez a befogadó döntés valójában megszületett. Nehezebb, kedvezőtlenebb lesz, mint azt gondoltuk. Kisszerű alkuk fogják megelőzni. Hozzáteszem, hogy ebben a kisszerű alkuban persze nekünk is részt kell vennünk, és legalább olyan kisszerűén, mert hiszen kisebbek vagyunk, mint a másik fél. Tehát szó sincs arról, hogy eleve el kell fogadni a másik fél tételeit, pl. az európai integrációba való bekapcsolódásunk feltételrendszerét illetően. Éppen ellenkezőleg. Keményen, határozottan, markánsan kell képviselnünk a saját érdekeinket. Mindenki ezt teszi, ők is ezt várják tőlünk. Nem gesztusokra van szükség, hanem határozott, erőteljes politikára. De ezután a kisszerű alku után, én azt hiszem, hogy tagja leszünk az Európai Uniónak. Sokszor fölmerül a kérdés, hogy ha valamit megteszünk, úgy ahogy azt a nyugat-európaiak teszik vagy várják, akkor mit fogunk azért kapni. Ez a legjellemzőbb esete a rossz, a hamis kérdésfölvetésnek. Az antalli gondolat lényege, hogy mi nem alkalmazkodni akarunk. Mi nem jutalmat kérünk, mi nem pragmatikus, elvtelen megfontolásokból akarunk valamilyen értékvilághoz, rendszerhez kapcsolódni. Nem erről van szó. Arról van szó, hogy ezek a saját értékeink. Az európai értékrend a saját értékrendünk. Belülről jön, nem külső alkalmazkodási igény gerjeszti. Ez nagyon lényeges dolog, mert talán egy kicsit ellenpontozza a jelenlegi valóságot. Az antalli gondolat nem képmást, hanem valóságot akart építeni. Nem megjeleníteni akarta az országot, a jogállamot, a demokratikus rendszert, hanem felépíteni akarta azt. Ez óriási különbség. Nem bemutatni akarta az országot, hanem megteremteni. És pontosan azoknak az értékeknek az alapján, amelyeken Nyugat-Európa nyugszik.

FÖLMERÜL A KÉRDÉS, hogy Antall József miért látta ezt ilyen világosan. Miért mondta lépten-nyomon, hogy ezek a mi saját belső értékeink, ezeket nem azért kell megvalósítanunk, hogy valakinek a tetszését kiváltsa. Itt nem pragmatizmusról van szó. Itt arról van szó, hogy ezer éve ezek az ország értékei, ezer éve Európához tartozunk. Egész egyszerűen helyre kell állítani a normális, természetes állapotot. Én úgy látom, hogy az ő helyes válaszát erre a kérdésre valójában egy személyiségi elem, egy személyiségi mozzanat alapozta meg. Az, hogy őt magát mint személyt is belső késztetések és parancsok mozgatták. Tehát ő is úgy cselekedett, ahogy azt neki belülről valami, valaki parancsolta.

Nem alkalmazkodni akart, nem az volt a fő célja, hogy megfeleljen szituációknak, megfeleljen várakozásoknak. Neki az volt a célja, hogy a saját belső törvényeinek, saját belső értékeinek engedelmeskedjen. Nem azért hitt a jogállamban, mert a klub szabályai azt kívánják, mert ez van kifüggesztve arra az ajtóra, amin be akarunk lépni, nem azért hitt a parlamentáris demokráciában, mert most éppen ilyen szelek fújnak, hanem azért hitt mindezekben, mert ez volt az ő belső meghatározó értékrendje. Én azt hiszem, hogy ez adott neki stratégiai látásmódot, ez adott neki erkölcsi, etikai biztonságot, ez adott neki hosszú távú szemléletet. Ez adott neki bátorságot, erőt a nagyon nehéz helyzetekben. Végső soron, én azt hiszem, hogy ez emelte ki, ez tette őt átlagon felülivé egy átlagon aluli világban, ahogy utalt erre Debreczeni József. Egyszóval ezért volt államférfi.



« vissza