Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Esztéta a hatalomban avagy egy példás államférfi előhívott képei

Hogy Georges Pompidou az irodalmat, a művészetet magas szinten ismerő és elemző államférfi volt, arról a beavatott kortársaknak nem lehetett kétsége. Hogy művelni is tudta volna, mert volt hozzá adománya, arról csak évekkel, évtizedekkel a halála után bizonyosodhat meg az érdeklődő. A politikus szublimálta benne a művészi alkotóképességet, de szerencsére nem teljesen. Bizonyság erre a múlt év novemberében megjelent levelezésének, kisebb írásainak a gyűjteményes kötete.
Az olvasmányos életrajzok ellenére1 Georges Pompidou a legkevésbé ismert elnöke a francia V. Köztársaságnak. Ő még a tabloidizáció kényszere előtti időkből, a médiasztári szerepkört felvállalni kénytelen vagy módszeresen kiaknázó francia elnököknél korábbi térből, a Gutenberg-galaxisból származik, mesterével és példaképével, a huszonegy évvel idősebb Charles de Gaulle tábornokkal együtt. A tévécsatornákon, az interneten szörföző „közvélemény” a munkásságából még odahaza is csak a Pompidou Kulturális Központot tartja számon. E kötet jóvoltából az olvasó behatóbban idézheti meg a hajdani elnök szellemi alakját, irodalmi, politikai élményeinek, tapasztalatainak, reflexióinak sokaságát és pályatársairól írott portréit. Tőle vagy róla olvasni soha nem késő, ha modellt keresünk a nemzete, az állama, a közszféra iránt elkötelezett, azt önmegtagadóan szolgáló és irányító államférfi arcképéhez. Ha valaki elavultnak vélné a „küldetés” fogalmát, és az előző mondatot a romantika birodalmába utalná, annak még mindig marad esélye személyében, pályafutásában cáfolatát látni a közkeletű vélekedésnek, miszerint „a hatalom megront”. Ellenkezőleg: van, akivel a kiérdemelt hatalom jót tesz, felszínre hozza személyisége pozitív vonásait, áldást hoz annak a közösségnek, amely kigyöngyözte magából.
Történelmi, politikai és emberi ismereteink gazdagodásának szempontjából elsőrendű olvasmány az 520 oldalnyi kötet, amelyet igényesen szerkesztett meg Alain Pompidou, az elnök orvosprofesszor fia és Éric Roussel író. A könyv törzsanyagát Pompidou két barátjának írt és nemrég előkerült levelezése szolgáltatta. A korábbi, intimebb barátság a dél-franciaországi Albi városának gimnáziumában szövődött két diák, Georges Pompidou és Robert Pujol között. A barátságnak a hatvanhárom éves elnök halála vetett véget. Igen ritka, hogy olyan embert próbáló időkben, amilyenek az 1928 és 1974 közötti évek voltak, két férfi ifjúkorától a nagyapaságig folyton levelezzen egymással. Mindketten maradandót készültek alkotni: az irodalomban, a politikában, az életben. Személyiségüket nem szívta teljesen magába a mesterség, a társadalmi szerep, amelyet kiosztott rájuk a sors. A két öregdiák Pompidou elnöksége idején, a protokollokkal zsúfolt napok közben is elemezgette tapasztalatait, élményeit, a mindennapok nyűgeit, és noha a kötet Pujol leveleit nem tartalmazza, sokat elárul személyéről, hogy soha nem élt vissza partneri viszonyával, nem húzott hasznot az ország első emberének barátságából. Ilyenek, akiknek Plutarkhosz a mestere, akik a klasszikus ógörög és latin műveltség emlőin nevelkedtek. Mindketten fiatalkori fogadalmaik jegyében próbáltak élni, mely szerint salus publicus suprema lex, azaz: a közjó a legfőbb parancs. A mélyen vallásos, de humorral megáldott Pujol délen maradt, előbb Marseille-ben, majd Draguignanban tanított. Pompidou már Párizsban töltötte az egyetemi éveit, ahol a rengeteg olvasás mellett kivette részét a politikai mozgalmakból is.
Barátjának küldött beszámolói önéletrajzot pótolnak. Egy vonzó, tehetséges, ambiciózus és született karizmával rendelkező fiatalember képe bontakozik ki a levelek előhívó oldatából. Noha a kommunistákat megveti, akkor még a szocialista egyetemisták hálózatához tartozik és szélső­job­bosokkal vívott ökölharcokból ő is kiveszi részét. Fiatalkori baloldali elkötelezettségét – amelyen a kötet megjelenése után csemegézget a francia sajtó2 – otthonról hozta, tanár szülei baloldali republikánus meggyőződésük és Jean Jaurès, a híres francia baloldali politikus bűvöletében él. Rengeteget kószál a fővárosban, sóvárog a nők után, különösen ha férjezettek, szerelmes levelet ír a kor ünnepelt színésznőjének, aki majd évtizedek múlva, elnökké választása után válaszol. Akárha a kedvenc Stendhaljának regényéből toppant volna elő. A huszadik évéhez közeledő fiatalembert megkörnyékezi a depresszió, dühös, hogy közönséges korban született. Néha dilettánsnak, nihilistának érzi magát, intenzíven keresi az élet célját és nem találja. „Amikor a Champs-Élysées-n járok, szeretném előrántani a revolverem” – írja barátjának. Máskor így fakad ki: „Ó, jönne már egy forradalom, amely felforgat mindent!” Megveti a „burzsoá életvitelt”. Haragjára hűs enyhet a költészet ad, különösen kedvencei: Musset és Baudelaire.
Hősünk Marseille-ben kezdi tanári pályafutását, ahol három évig ismét együtt van Pujol barátjával. Tanítványa, a későbbi irodalomkritikus így emlékszik rá: „A fiatal tanárban egy győztes konzult láttunk. Megigézett, majd elvarázsolt minket. Egy dandy volt, a legutolsó divat szerint öltözött. […] Magyarázatai közben zsebre tett kézzel sétált fel s alá az osztályban. Racine-től Ronsard-ig, Diderot-tól Baudelaire-ig, Choderlos de Laclostól Giraudoux-ig utaztunk vele a francia irodalom felfedezetlen tájain, és mindig új szépségekre volt képes felhívni figyelmünket. Néha leült közénk annak a helyére, akit megkért, hogy menjen a tanári pulpitusra és ott fejtse ki véleményét az osztály előtt. […] Hallgattuk, csodáltuk és nem mertünk vitatkozni vele, pedig arra bátorított minket.”3 A frissen nősült tanár azonban három év után visszatér Párizsba tanítani. A háborúban frontkatona, majd a kapituláció után a IV. Henrik királyról elnevezett híres gimnáziumban tanít ismét.
Három esemény volt sorsfordító Georges Pompidou életében: 1933-ban, huszonkét éves korában találkozik élete nőjével, későbbi feleségével; 1944 őszén áll eszményképe, de Gaulle tábornok szolgálatába, akinek a keze alatt a haza ügyét szeretné előmozdítani; végül 1968 júliusa, amikor úgy érzi, elfordult tőle a tábornok, a kivételes ember, akit 24 évig szolgált önérzetesen. Fel is teszi magának a kérdést a diákmozgalmak következményeit elemezve, hogy az események által gordiuszi csomóba hurkoltan a megsértett öreg hős, „a Tábornok egyedül akarta kivágni magát?” Hiszen ő vette rá a habozó elnököt, hogy a tüntetések után nyomban rendelje el az új országgyűlési választásokat! A fölényes jobboldali győzelem után de Gaulle újból felkérte őt miniszterelnöknek, de a halálosan fáradt Pompidou némi haladékot kért. A tábornok, mintha csak erre várt volna: mást jelölt a kormány élére. Az öregedő államfő lelki, testi távolodását Pompidou sosem tudta jól feldolgozni, elnökké választása után is ez emésztette. A vidéki magányába zárkózó, emlékiratait író nagy elődjével már csak kölcsönösen diplomatikus és szűkszavú levélváltásra futja. Az eltávolodás oka de Gaulle oldaláról az a megérzés, hogy a francia állam gyeplőjét már Pompidou tudná jobban tartani, az új idők szavát is ő érti jobban. Fegyverhordozója az évek során vérbeli politikussá vált, és a 68-as események kezelésében játszott jótékony szerepe miatt népszerűsége már beárnyékolta az övét. Pompidou annál szerényebb volt, és annál jobban tisztelte mesterét, hogy ennek az elemzők által állított bizonyosságnak leveleiben, de akár de Gaulle-ról írt arcképvázlataiban a legcsekélyebb hangot is adott volna. Én azt olvasom ki e kötetből, hogy mindezt magának sem tudta-akarta bevallani.
A de Gaulle-hoz fűződő élet-halál kapcsolat fényében válik jelentőssé a kötetben található másik, kisebb terjedelmű levelezés. René Brouillet barátja később lépett be Pompidou életébe. A neki írt levelek szintén érdekesek, titokbontogatóak, de egészen más jellegűek. A szakmaiság, a politikai elemzések dominálnak bennük. Még a második világháború előtt, a párizsi diákéveikben ismerkedtek meg az Ulm utcai École Normale-on, de a kötetben található első Brouillet-nek írt levél 1944. szeptember 11-i keltezésű. Két évvel idősebb cimborája részt vett a németekkel szembeni ellenállásban és a felszabadított Párizsba költözött de Gaulle tábornok ideiglenes kormányának beosztott munkatársa volt. Pompidou arra kéri, hogy ajánlja be feletteseinek, készséggel vállalna feladatot az irdatlan mennyiségű munkával küszködő kormány mellett. Úgy érezte, hogy ereje teljében jobban tudná a németekkel még harcban álló hazája ügyét szolgálni a kormány mellett, mint az iskolában. Ki akarta venni a részét a felszabadulás utáni kollektív erőfeszítésből. A diszkrét, keresztény-demokrata meggyőződésű Brouillet intézkedik: Pompidou harminchárom évesen, 1944. október 1-jétől az ideiglenes kormány elnökének kabinetjében dolgozik. Kezdetben a nemzeti neveléssel, a kommunikációs és belpolitikai problémákkal kapcsolatos levelezés, személyi kapcsolattartás a feladata. Eposzi felvonulásnak lett a szemtanúja: a kor minden fontosnak számító szereplője, köztük irodalmárok, művészek koptatják de Gaulle küszöbét, mielőtt Pompidou előszobáján átvonulnának és bebocsátást kérnének. A diszkrét, nagy munkabírású, intelligens és megbízható fiatalember hamarosan a hórihorgas tábornok látókörébe kerül, és az évek múlásával egyre szorosabbra fűződnek kapcsolataik.
Miután a tábornok a munka dandárját elvégezte és megakadályozta, hogy hazája a roosevelti tervek szerint amerikai–angol adminisztráció alá kerüljön, sőt szó szerint beverekedte Franciaországot a nagyhatalmak közé, elérkezett 1945 ősze, a választások időszaka, és az ország ismét visszakerült a békés kerékvágásba. Azt tapasztalva, hogy a hazáját a háború előtt legyengítő, civakodó pártok, régi-új embereikkel és a népszerű kommunistákkal az élen visszaszivárognak a hatalomba, illetve azt, hogy az új alkotmánytervezet értelmében az elnököt csak a méltóságteljes díszlet szerepére kárhoztatják, a pártpolitizálást mélyen megvető de Gaulle 1946 januárjában váratlanul lemond. Erkölcsi tőkéjét, mitikus karizmáját magával viszi kelet-franciaországi magányába, Colombey-les-deux-Églises-be. Tizenkét évig tartó „sivatagi” magánya után 1958-ban tér vissza ismét a hatalomba, hogy kimentse hazáját az algériai háború mocsarából, és létrehozza munkatársaival, köztük Georges Pompidouval az V. Köztársaságot. Közben a politikai ellenfeleik által Don Quijote–Sancho Panza viszonynak gúnyolt kapcsolat tovább mélyült közöttük. Pompidou, noha a magánszférába vonult dolgozni – továbbra is hű, tisztelettudó, de önérzetes munkatársa marad de Gaulle-nak. Fontos ez az életrajzi kitérő, mert ezek hősünk Wilhelm Meister-i tanulóévei a magas politikában, miután már túljutott az ifjúkora wertheri szenvedésein. Brouillet, a barátja közben diplomatakarrierbe kezd, és Pompidou Tuniszba, Bernbe, Rómába küldi utána a kötetben olvasható leveleit. Bennük a párizsi politikai közhangulatot és a pártok, politikusok viaskodását elemzi barátjának. Kiderül, hogy noha szenvedélyesen szolgálná hazáját, és határozott elképzelései vannak arról, hogy mit, hogyan kell csinálni, a pártpolitikától idegenkedik, és távol tartja magát a menő politikusoktól. De Gaulle nélkül elfonnyadt a „nagy ügy”, és a IV. Köztársaság működését, pártvonósnégyeseinek kiábrándító koncertjeit Pompidou tokkal-vonóval megvetette. Önmagát is kritikusan figyelő, önzetlen, a haszonelvű politizálást megvető magatartás bontakozik ki e levelekből. A pártpolitizálástól azonban félti lelki szabadságát.
A klasszikus és a modern irodalomban, felesége révén pedig a modern képzőművészetekben is otthonos, kivételesen képzett Pompidou a civil életben is hamar magára talál. A francia „nemzeti” bankár, Guy de Rothschild alkalmazottja lesz, ahol hónapok alatt kitűnik szervező- és ügyvezető képességével. Ötleteit, javaslatait a tulajdonos hasznosítja, az afrikai kontinens felé a terjeszkedést Pompidou irányítja. Anyagi viszonyai is rendeződnek. A példás családapának, a párizsi művésztársaságok áhítattal várt vendégének, François Sagan és Alain Delon barátjának végre mindene megvan, ami a nyugodt és szakmai sikerekben gazdag élethez kell. És mégis, amikor az elhúzódó algériai háború miatt bajba jutott ország élére 1958-ban a tábornok visszatér – ha nehéz szívvel is, de –, otthagyja banki vezetői állását, mert de Gaulle hívásának, a haza szolgálatának számára nincs alternatívája. Évtizedekkel később írt önéletrajzában így emlékszik vissza rá munkaadója és barátja, az idős bankár: „Szőke cigaretta a félmosolyra húzott ajkai közt, bokros és mozgékony szemöldöke mögül iróniába hajló gyengédség a mélyreható tekintetben… Ezt a képet őrzöm magamban Georges Pompidouról.”5 Maga volt a nyugodt erő, akárcsak a róla szóló fejezet címe az önéletrajzban. A bankár élete végéig azon csodálkozott, hogy miként volt képes ez az irodalmár (l’homme des lettres) barátja rekord sebességgel elsajátítani a számára addig ismeretlen pénzügyi és kereskedelmi ügyvitelt, tárgyalási képességet. A bank egyik ágazatát annyira felvirágoztatta, hogy ügyvezető igazgatóvá vált. Bevallja, hogy ilyen önbizalommal humanista és átlagemberi csuha alatt azóta se találkozott. Az ágazatban szerzett ismeretek a visszafogott, diszkrét, szemérmes, de mégis életvidám ember számára később nagy hasznára váltak, amikor de Gaulle kormányfője lett.
Jellemzőbbet róla, mint amit oldalakkal később Rothschild írt, nehéz mondani: „Nagy szüksége volt a lelki szabadságra. A bankban éppúgy, ha nem jobban dolgozott, mint mások. Előfordult azonban, hogy egy vagy két órára eltűnt megnézni egy új képkiállítást, vagy hogy a Szajna-parti könyvárusok közt őgyelegjen.”5 És közben írt. Tanulmánya jelent meg kedves Racine-jéről. Az ő válogatásában és előszavával adták ki Hippolyte Taine A jelenkori Franciaország kialakulása című művét, André Malraux válogatott szövegeit és A francia költészet antológiáját. A jelen kötetben olvasható Mauriachoz, Malraux-hoz, Robbe-Grillet-hez és másokhoz írt szenvedélyes levelei mind-mind gondolatfakasztóak. Fogalmazása sallangmentes, lényegre törő, klasszikusan egyszerű, ám néha kibukkan belőle az École Normale-on végzettekre jellemző (ön)gúnyos hangnem. Az intézményt ismerők egyike írta, hogy az előszava, amit nemzetközi hírű főiskolát bemutató Peyrefitte-könyvhöz írt, a maga nemében egy miniatűr remekmű.6 A kötet sajátos értékei még a kortárs politikusokról írt rövid arc- és jellemképei. Ezeket 1973-ban a betegséggel küszködve vetette papírra, és meghagyta a fiának, hogy publikálja őket. Szűkszavú, határozott ecsetvonásokkal felvitt arcképvázlataiban nincs retusálás, nem kegyelmez senkinek, aki a politikára adta a fejét, de hátsó szándékaik kiülnek arcukra. A tehetséges, de sztárallűrökhöz szokott miniszteréről, Jacques Chaban-Delmasról az alábbiakat jegyzi fel: „Keveset dolgozik, nem olvas, még kevesebbet ír. […] Reszket a félelemtől, nehogy valaki a jobboldalhoz sorolja; viszont mindenkinek tetszeni akar, és nagyon szeretné, ha mindenki szeretné. Ráadásul naiv: meglepődik saját sikerétől.” „Nem szocialista – írja Mitterrand-ról –, elég ránézni, hogy meggyőződjünk róla. Vonzódik a tekintélyelvű vezetéshez, és attól tartok, hogy abban nem ismer határt.” De Gaulle-portréja utánozhatatlan, de vele szemben sem köntörfalaz: „Az államférfi törvénye a keménység. »Legyen kemény, Pompidou!«, mondta gyakran nekem. Innen származik a vele kapcsolatba kerülők benyomása, hogy ő egy érzéketlen ember.”
Pompidou nevelt fia, Alain egy vidéki lapnak adott interjúban mesélte el7, hogy Pujol zongoristaművésznő lánya két éve adta át egy kötegben a néhai apjának írt kétszáznál több és diszkréten őrzött Pompidou-levelet. Ekkor fogant meg benne az ötlet, miszerint az íróját szellemi fejlődésében bemutató levelezésre fűzheti fel a kötet anyagát. Pompidounak – eltérően a mostani francia elnökök doyenjétől, Giscard d’Estaing-től, akihez kegyesebb volt a sors – nem maradt ideje megírni emlékeit, kisimítani félkész vagy majdnem kész állapotú tanulmányait. Felróható a szerkesztőknek, hogy a levelekben nagyon sok a kihagyás, a zárójel, a kihagyások nem kellően indokoltak, pedig fél évszázaddal megírásuk után alig akad, akit személyesen érintene a levélíró mondandója. Időnként az a déjà vu érzésük támad, mintha Szabó Dezső Életeim című főművének Kádár-kori röglyukas sajttá cenzúrázott változatát tartanánk a kezünkben. Mentségül viszont fel lehet hozni, hogy a francia is jogászkodó nemzet, mint a magyar, és az örökösök vehemensen tudnak perelni vélt vagy valós jussukért. Pompidou társaságkedvelő ember volt, könnyen megtalálta a szót a társadalom bármely rétegéből származó honfitársával. A párizsi sarki bisztróba betérő melósokkal vagy a cajarc-i kocsmában üldögélő földművesekkel – biztonsági emberek nélkül – félórákat elbeszélgetett, mintha közülük való volna. De nem volt fecsegő, kitárulkozó lény. Ezért nem hiszem, hogy később nem lehetne kiadni valódi terjedelmében leveleit. Az őhozzá írt levelek válogatott kiadására is megért rég az idő. A de Gaulle-hoz írt levelek feldolgozása például már megtörtént, és azok a ragaszkodás, a szeretet, a rajongás néha egészen megdöbbentő, megható példáiról tanúskodnak, és híven ábrázolják a kor embereinek lelkületét.8 Mindez Pompidou esetében sem lehetett másképp. A hozzá írt levelek jól ellensúlyoznák Sartre és baloldali tettestársaik médiavezérelt ócsárlásait és a hatvannyolcas diákmozgalmak gurui által később megszállt média hallgatásait róla és kivételes államfői teljesítményéről.
A klasszikus kapitalizmus Pompidou kormányzásával megszűnt. Megszületett a modern liberalizmus és a globalizáció – médiabeli gyalogosaival együtt. Ezek nyomulását az elnöknek még marad ideje szatirikus éllel megörökíteni, a Girondas-ügy című novellájában. A levelek és a portrék mellett a kötet jegyzetei is „megfogják” az olvasót. Példaként éppen az égetően fontos tanügyi reformról készített vázlatait emelhetjük ki. A reform bejáratására azonban már nem került sor. A globalizáció és vezérideológiája: a neoliberalizmus a deregulációval együtt lehetővé tette az újkapitalizmus csodáját, a vállalatok költöztetését az olcsó munkaerő földjére. Ehhez a gyomrot, az ösztönöket, a libidót tematizáló médiával karöltve járó oktatás kellett, amely a polgárt butaságra képezi ki. A neoliberalizmus visszahozta a nyomort, oktatáspolitikája visszaállította a tudatlanságot. De Gaulle-nak még voltak eszközei és volt véleménye is, miszerint míg a kommunizmus birkává teszi az embereket, a liberalizmus a legrosszabb tulajdonságokat hozza ki belőlük. Pompidounak is lehettek volna eszközei, de a 68 szellemiségének pestisszerű terjedését tapasztalva inkább a társadalmi békét választotta, és nem a kockázatos erélyt. Talán itt található a jegyzeteket író elnök gyenge pontja, sebezhető Achilles-ina. Adja magát a kérdés: vajon Pompidou és Giscard d’Estaing egymást követő kormányai hagyták-e, hogy a szélsőbaloldaliak tönkretegyék az oktatási rendszert, oly módon, hogy az abban járatlan és hanyag jobboldal hallgatott az ellenzékére? Erős a gyanú, hogy így történt. A társadalomba beágyazódó 68-asok a fő felelősök azért, hogy ma Franciaországnak olyan oktatási rendszere van, amelyen az élvonalbeli oktatásban részesülő finnek vagy koreaiak csak nevetnek. A szélsőbaloldal korlátoktól mentes, „önmegvalósító” tanulói azok, akik megfelelnek a piac szükségletei által követelt emberállománynak. Az általuk sugalmazott felszabadítása a (tanuló)egyénnek a hetvenes–nyolcvanas években kibontakozó és a szovjet blokk felbomlásával szélsebesen szétáramló neoliberális gazdaságpolitika kezére játszott: ma már olyan munkásosztályról beszélünk – ha beszélhetünk még egyáltalán –, amely nem rendelkezik semmiféle eszközzel a sorsa elleni lázadással. Ahogy egy volt 68-as, de időközben ellenük forduló pedagógus írja: a tanuló, akárcsak némely szülő „ügyesen megalkotott rabszolga, aki élvezi tudatlanságát, s még fel is lázad a bujtogatók ellen, vagyis mindenki ellen, aki meg akarja tanítani neki, hogyan szabaduljon ebből a tompultságából. Az intézmény szavatolja a biztonságát, mert a diák fontosabb, mint a tanár. A dogmaként állított spontaneitás a modern elidegenedés legszebb alkotóeleme.”9 Az újmódi beette magát az oktatás szövetébe, a gazdaságszervezésbe, a kultúrának mondott tömegiparba és részben a viselkedési divatokat, paneleket meghatározó rétegek mentalitásába. 2004-ben a Pompidou-tanítvány Chirac elnök már hiába dörögte, hogy a liberalizmus „az emberi gondolkodás perverziója” és „olyan katasztrofális következményekkel fog járni, mint a kommunizmus”. Hiába, mert Franciaország már nyakig eladósodott, így a hatszögű ország gazdaságpolitikai értelemben kényszerpályára került.10 Ettől tartott de Gaulle, Pompidou és a kiváló baloldali politikus, Pierre Mendès-France is.
Az olvasmányélmény birtokában megválaszolandó: mi a kötet szerzőjének a sajátossága a francia elnökök sorában, és mi az oka az utóéletét kísérő hallgatásnak?
Ez a balzaci regénybe illő, kivételes lényegmegragadó képességekkel megáldott egyén, ez a jól alkalmazkodó, de elveihez ragaszkodó személyiség az egyetlen a V. Köztársaság elnökei közül, akinek nem voltak már fiatalkorában jelentkező, a személyiséget már korán szervező politikusi ambíciói. Ő eszményképét, a pártok felett álló de Gaulle-t és rajta keresztül Franciaországot akarta szolgálni. Nem készült a hatalomba. Ötvenegy éves koráig mindenki monsieur-je úgy, hogy közben megőrzi intellektuális tisztességét és morális integritását. Ám miután de Gaulle tábornok az ellene elkövetett gyilkossági kísérletek után, 1962-ben a makacskodó parlamenttől és szenátustól kicsikarta a közvetlen elnöki szavazást, ő is és miniszterelnöke is belekényszerült a belpolitika bináris rendszerébe. Vagy bal, vagy jobb. Pompidou fokozatosan ismerte fel, hogy az idősödő tábornok mellett a gaullizmus fáklyáját csak ő tudja úgy tovább vinni, hogy a változó széljárások közepette az ne aludjon ki. Politikusként, államférfiként őszinte, (különösen a hangzatos kifejezésektől) gyanakvó, lábain biztonsággal álló férfi. Hibái, tévedései voltak, de nem ígért olyasmit, amiről tudta, hogy képtelen lesz megvalósítani. Május 29-én, amikor a felfordult ország éléről de Gaulle – Pompidou számára is – váratlanul eltűnt, hogy a baden-badeni katonai egységet helikopterrel meglátogató huszárvágással térjen vissza a hatalomba, Pompidou továbbra is erős kézzel tartotta a gyeplőt, miközben minisztertársainak többsége nem mert bemenni a hivatalába. Az övé a főérdem, hogy hazája 68-ban megmenekült az anarchiától, hogy nem fajultak az események polgárháborúvá, és Párizs Augiász-istállójából eltűnt a szemét. A felsoroltak megértését nagyban segíti a kötet.
A feledés egyik okát – túl azon, hogy elnöki utódai elhanyagolták emlékének kellő ápolását – furcsa mód éppen a főművében, az iparosításban, a modernizációban találjuk meg. Pompidou elnöki ars politicája a boldog Franciaország volt. Ő, a nagy egyensúlyozó, a köztársasági meritokrácia igazi képviselője, minden társadalmi kategória és csoport helyzetére kínosan odafigyelt. Epikureus életszemléletét rávetítette a hazájára, hadd legyen boldog, hiszen ki tudja, milyen idők következnek majd. Betegsége elhatalmasodásával leveleiben, jegyzeteiben idővel a sztoikus életszemlélet kerekedik felül, de még utolsó hónapjaiban is útjára tudta bocsátani az atomerőművek építésének programját, amelynek következtében Franciaország függetleníti magát a hagyományos energiahordozók megterhelő importjától. A modern francia nagyipar igazi kapitánya volt: autópályák, Ariane, Airbus, TGV stb., mind-mind az ő elkötelezettségének az eredményei. Ebben a vonatkozásban csak III. Napóleon gazdaságpolitikájának eredményei mérhetőek az övéihez. De van az éremnek másik oldala is. A jóléthez gyorsan hozzá lehet szokni, és a rendezett háttér előtt az új generáció valami mást, extrém dolgot szeret játszani. A nagy csaták, a Napkirály, a jakobinus mészárlások, Napóleon, és más „nagy események” mágnesként vonzzák a képzelőerőt, nem úgy, mint a tisztességben elvégzett „kispolgári” munka apró, spórolós, de biztos eredményei. A csendes, de folyamatos növekedés, a jólét csak akkor lesz „érdekes”, ha váratlanul odalesz, mint a kámfor. Így aztán jó esélye van sok franciának és uniós polgártársaiknak újra felfedezni azokat a bizonyos jóléti éveket és eminens politikusait.
A feledés másik oka annak a világnak a hófoltokká zsugorodása, ahonnan Pompidou származott, és amelynek az értékeit magában hordozta. Ő, a földműves auvergne-i unoka jobban értette és becsülte az őstermelők élet- és világszemléletét, mint az utána érkezők. Ráadásul a neve nem valami bizalomkeltő az ökofundamentalisták által megdolgozott közvélemény számára, akik gúnyolódnak az ipari kapitalizmuson, de a kaszinókapitalizmussal már nem tudnak mit kezdeni. A mai Európa, és benne Franciaország, mind kevesebbet és kevesebbet tud a vidékről és annak valamikori küzdelmes, nemesen alázatos létformájáról. Pompidou politikusi mentalitásában ennek a letűnt, paraszti kultúrának az utolsó úrfelmutatása volt. Nyomában évtizedekig campingezők és műparasztok jártak, napjainkban pedig harsány reklámtáblák falanxai mögött a roncstársadalom lépdel.

(Geoges Pompidou: Lettres, notes et portaits. 1928–1974. Témoignage d’Alain Pompidou. Préface d’Éric Roussel. (Levelek, jegyzetek és portrék. 1928–1974. Alain Pompidou tanúvallomásaival és Éric Roussel előszavával.) Paris, Robert Laffont, 2012. 520.)



Jegyzetek:
 

1 A budapesti Francia Intézetben az alábbi életrajzok olvashatóak róla: Pierre Rouanet: Pompidou. Grasset, 1969; Frédéric Abadie–Jean-Pierres Corcelette: Georges Pompidou. 1911–1974. Nouveau Monde, 2007; Alain Frerejean: C’était GeorgesPompidou. Fayard, 2011.
2 Lásd Giles Candar írását a L’office univeritare de recherche socialiste 423. számában (2013. január 24.), illetve Bernard Poignan Pompidou és a szocializmus című cikkét (www.bernard-poignant.fr/articles)
3 Philippe Sénart: Georges Pompidou, mon maitre. (Georges Pompidou, a mesterem) Combat, 1974. április 11.
4 Guy de Rothschild: Les surprises de la fortune. (A vagyon okozta meglepetések) Michel Lafon, 2002. 253.
5 Guy de Rothschild i. m. 267.
6 Michael Desmoulin véleménye. Lásd: www.desmoulin.net/ 2013. január 15.
7L’Echo Republicain. 2012. november 18.
8 Sudhir Hazareeshingh: Le Mythe gaullien. Gallimard, 2010.
9 Jean-Paul Brighelli: Butaságra kárhoztatva. Bp., Kairosz, 2006. 32–33.
10 Ivan Rioufol: Le socialisme aveuglé conduit la France droit dans le mur. (Az elvakult szocializmus a falnak vezeti Franciaországot.) Le Figaro 2013., február 22.

« vissza