Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Európa, kereszténység - kihívások az ezredfordulón

EURÓPÁBAN VAGYUNK — bár sokszor halljuk a célkitűzést: Európába, Európa felé kell haladnunk. Nyugat-Európa sokszor azt gondolja, hogy Európát kisajátíthatja magának. Kelet-Európa, Közép-Kelet-Európa, illetve — amit mi jobban szeretünk használni: Közép-Európa azonban elválaszthatatlan része Európának, még akkor is, ha évtizedeken keresztül mesterséges válaszfalak — Berlin, Vasfüggöny — szinte lehetetlenné tették a nagy többség számára a szabad kommunikációt.

Európa: „Az emberi tisztesség igényli, hogy legyen valami, amiért kész önmagát elkötelezni: az, ahol gyökerei vannak — a haza és életközösség...” — mondja R. Guardini, neves katolikus vallásbölcselő és teológus. Ugyanakkor történelmi órát élünk: amelyben azoknak a területeknek a határai, amelyekben a hűség gyökerezett — ti. a nemzetek —, egyre oldottabbakká válnak. A tér, amelyben az ember él, egyre tágul. Már a fiatal ember is megtanulja, hogy földrészekben, sőt — az egész földkerekségben (globálisan) gondolkozzék.1

Történelmi helyzetünket a következőképpen jellemezhetnénk: visszanyert szabadság, magárahagyatottság, gazdasági válság, társadalmi méretű bizonytalanság, az ajándékba kapott szabadság önfeledt boldogsága után keserű kiábrándultság.

Célok: úton Európa felé, önrendelkezés, függetlenség, a személy szabadsága, autonómiája, szociális piacgazdaság kialakítása, átjárható határok az országok között.

Ideológiai pluralizmus korát éljük a valóságban is: megszűnt egy monolitikus, egységesnek elképzelt rendszer. A vallás, a vallásosság vállalható a nyilvánosság előtt. Az egyházak és a vallásosság) felértékelődését tapasztaljuk, nem utolsósorban a nemzeti identitás megőrzésének, illetve újra megtalálásának szempontjából. Veszély azonban, hogy a vallás(osságo)t ki- illetve felhasználhatják politikai célok elérésére. Keveredik az egyház mint intézmény, a vallásosság mint életformáló erő és a politikai hatalom.

Az egyházak, a kereszténység szerepe a múltban egyértelműen Európa-teremtő s -formáló volt. Ma a kereszténység az a közös nevező lehet, amely a különbözőségek hangsúlyozására hajlamos mában ismét az egységesítő szerepét töltheti be.

Amikor a kereszténység jelenlétéről beszélünk, föltétlenül meg kell különböztetnünk a kereszténységet mint kultúrértéket, amely jelen van immár ezer éve a Közép-Európának nevezett régióban. Nem óhajtok belebonyolódni a problémába: vajon van-e keresztény kultúra. Mindenki által elfogadható, hogy a kereszténység kultúrateremtő volt és az ma is, ha elevenen él: vagyis a keresztények kultúrája kitapintható, s ez a kultúra számtalan közös elemet tartalmaz, amelyek fölülemelkednek a nemzeti különbözőségeken. Elsősorban arra a korszakra gondolok, amikor a nyugati kereszténység még egységes volt. A térség népei még a protestantizmus megszületése előtt találkoztak a kereszténységgel. A középkor művészete, építészete, festészete, zenekultúrája, költészete, irodalma megszámlálhatatlan közös elemet hordoz. Azonos dallamokon zengenek a különböző nemzeti nyelvek: „Krisztus föltámada mind ó nagy kínjából...” Ez a XVI. századi ének cseh, lengyel, magyar változatban szerepel, ugyanazzal a dallammal.2 Vagy gondoljunk az „In dulci jubilo” kezdetű karácsonyi énekre, amely ugyancsak szinte valamennyi nyelven megszólal térségünkben, érdekesen ötvözve a latin kezdősorokat és a nemzeti nyelvet.

Azonosság és különbözőség őrzője és hordozója volt — és ma is az — a keresztény kultúra Európában. Ezek a régi, ősi értékek, amelyek sajátos arculatunkat formálták századokon keresztül, kihívásként jelentkeznek ma is: a kereszténységnek föl kell támasztania azokat az értékeket, amelyek Európa lelki egységét formálták és civilizációjának fényét jelentették — annak a civilizációnak a fényét, amelynek adósa a világon sok-sok nép. A kereszténység összekötötte és ma is összeköti a tudat alatt az európai nemzeteket.3

Egység és különbözőség: ez a két egymással látszólag kibékíthetetlen fogalom áll szemben az egész történelem folyamán. Különösen most, napjainkban, amikor az egységesítő törekvéseket diktatórikus módon érvényesíteni akaró kommunista ideológia és rendszer nyomásából éppen hogy talpra áll a térség, hallatlanul megnőtt a különbözőségek érvényesítése iránti igény. A nemzeti önazonosság iránti vágy és törekvés sokszor leszűkíti a horizontot, s elfeledteti velünk, hogy bár rendkívül fontos érték a nemzet, a megmaradást, a továbbélését tekintve mégis csak relatív érték. Az európaiság egyik fontos jellemzője volt az elmúlt évezrednek, vagyis a kontinensben való gondolkodás, aminek manapság globális — az egész Földet figyelembe vevő — gondolkodássá kellene nőnie.

Az egész európai irodalom az Antik és a Szentírás kettős pillérén nyugszik” — mondotta SZERB ANTAL.4 Hosszú időn keresztül a nemzetközi kulturális kapcsolatok központja ez a kontinens volt. „Európaivá válni” — sokak számára ez volt az elérendő cél. Ugyanakkor tudomásul kell vennünk a jelenség fordítottját: „világléptékűvé” kell válni, — a tudás, a kommunikáció, az ismeretek és kulturális modellek világ-léptékű jelenlétével és hatásával kell számolnunk. Európa elvesztette központi szerepét.

Lehet, hogy a keresztény egyházak jövője más kontinenseken bontakozik ki, de Közép-Európa sorsáért még ma is felelősek. A közép-európai keresztényekre és egyházakra óriási szerep hárul: vissza kell adniuk az emberi méltóságot. Magatartásukkal, cselekedeteikkel és kritikával hangsúlyozni kell, hogy a modem társadalom bálványai valóban csupán bálványok, amelyek számtalan emberáldozatot követeltek már... A kereszténységnek kritikai felvilágosítást kell folytatnia császár és Isten, hatalom és hit azonosítása ellen. A keresztényeknek el kell kötelezniük magukat az emberi méltóság mellett.”5

Az európai lelkiismeretnek három fő kérdéskörrel kell föltétlenül szembenéznie. Az első az etika. Mely szabályokat kell újra fölfedeznünk? Melyek azok a szabályok, amelyek meghatározzák európaiságunkat? A második a politika. Mi a szerepe a politikának napjainkban? A kereszténység feladata ezer évvel ezelőtt is az volt, hogy ledöntse a bálványokat. Ma is relativizálnia kell mindenféle bálványt: adott esetben az öncélúvá váló politikát és hatalmat is. A harmadik a nemzet. Lehetséges-e beszélnünk a nemzetek Európájáról? Melyek igazán a nemzeti, regionális, illetve helyi sajátosságok?

A történelemben egymást látszólag kizáró, egymással ellenkező törekvéseket figyelhetünk meg: egyfelől az egységre való törekvést, amely megnyilvánul föderációs elképzelésekben, olykor birodalmi gondolkodásmódban, másfelől az elkülönülésre való törekvést, amely a különbözőségeket hangsúlyozza: az önmagával való azonosság (identitás) a mástól való elkülönülést vonja maga után. Ennek a kettős törekvésnek ki kell egyenlítenie egymást. Ennek az egységesítő és önállósító törekvésnek katalizátora volt és lehet a kereszténység, határokon átívelő kultúrájával, nyelvével, eszmevilágával.

A KERESZTÉNYSÉG A KULTÚRÁN TÚL jelent magatartásformát, értékrendet, erkölcsiséget, éthoszt: mindennapi életünket átjáróvalóság ez. Fakadhat a hagyományból, szokásrendszerből, de fakadhat sokkal mélyebbről is: hitből, a Krisztushoz való tartozás megélt valóságából.

Az egyház(ak)nak mindenképpen feladatuk a krisztusi örömhír hirdetése. „Térjetek meg, mert közel van az Isten országa!” — mondja JÉZUS működésének kezdetén.6 Az egyház nem léphet föl semmiképpen sem a politikai hatalom birtoklásának igényével: feladatát, küldetését rosszul értelmezné, ha így tenne. De tevékenységének közvetve szükségképpen politikai következményei vannak: a felszabadult, az Isten gyermekeinek szabadságára eljutott ember számára átrendeződik a világ, háttérbe szorulnak a bálványok. Felszabadul a szolgálatra: szolgálni fogja társait, a világot. Felelősséget vállal értük: az emberért, a világért, a természetért.

Amikor napjainkban annak a veszélyét tapasztalhatjuk, hogy különböző politikai erők szívesen felhasználnák az egyházakat arra, hogy törekvéseiket az egyházak által legitimálják, az egyházaknak nem szabad elbizonytalanodniuk. Nem vehetnek részt a politikai küzdelmekben, amely elsősorban a hatalom megszerzésére irányul. De nem maradhatnak ki a felelősségvállalásból tagjaik révén. Nem maradhatnak szótlanul, látva az emberi élet ellehetetlenülését, táv- lattalanságát. A szólás szabadságának joga megilleti — sőt kötelezi — a keresztényeket, különösen ha felelősséget töltenek be a közösségben.

A II. Vatikáni Zsinat dokumentumából, a Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúcióból idézek:

A mai világ legfőbb jellegzetességei közé tartozik az a tény, hogy egyre több a kölcsönös kapcsolat az emberek között, amiben igen nagy része van a mai technikai fejlődésnek. Azt azonban, hogy az emberek testvérként beszéljenek egymással, mégsem ez a fejlődés, hanem valami mélyebb: a személyek közössége valósítja meg. Ez viszont megköveteli egymás szellemi méltóságának kölcsönös tiszteletét.”7

Sokan félelmeiket fogalmazzák meg az egyházakkal szemben: ha a katolikus egyház megvalósítja a Zsinatnak ezt a kívánalmát, a szellemi méltóság kölcsönös tiszteletét, nincs mitől félni. De ennek a tiszteletnek kölcsönösnek kell lennie!

Az ember társas természetéből következik, hogy a személy tökéletesedése és a társadalom fejlődése függ egymástól. Valamennyi társas intézménynek ugyanis a személy az alapja, az alanya és a célja.”8

AZ EMBERI SZEMÉLYT CÉLNAK KELL TEKINTENI mind magamban, mind másban — nem pedig eszköznek! Nem kis feladat: az embert visszahelyezni méltóságába. A „termelő állat” meghatározás kudarcot vallott az elmúlt negyvenöt évben. Vajon jobb ennél a „fogyasztó lény” fogalma? Tud-e az egyház olyan emberképet megfogalmazni és megélni a társadalomban — a reklámvilág által sugallt emberképpel szemben —, amely vonzó lesz az emberek számára? Mi teszi az embert emberré? Alapkérdésekre kell választ adniuk a keresztényeknek — elsősorban saját életmódjuk által!

A társadalom rendje és ennek a rendnek továbbfejlődése... szüntelenül a személy javára irányuljon, mert a dolgok rendjét kell a személy rendjéhez szabni, nem fordítva... Az egész gondolkodásmódnak meg kell újulnia, a társadalomban pedig messzemenő változásokra van szükség ahhoz, hogy mindez megvalósuljon.”

Az emberi tevékenység kiindulópontja is, de célja is az ember. Ő ugyanis, amikor dolgozik, nemcsak a tárgyakat és a társadalmat alakítja át, hanem saját magát is tökéletesíti... az ember az által értékes, ami ő maga, nem pedig az által, amije van. Ezért a technikai haladásnál többet ér minden, amit az emberek a nagyobb igazságosság, a szélesebb körű testvériség és a társadalmi viszonyok emberibb rendje érdekében tesznek. A technikai haladás ugyanis csak az anyagi alapot adhatja meg az ember felemelkedéséhez, egymagában azonban semmiképpen sem valósítja meg azt.”9

Ebben a minden áron birtoklásra berendezkedni akaró világban a kereszténység valós jelenléte igazi kontraszt-társadalmat kell hogy jelentsen.

Az egyház... küldetésénél és természeténél fogva nincs hozzákötve semmilyen kultúrához, politikai, gazdasági vagy társadalmi rendszerhez. Éppen e miatt az egyetemessége miatt lehet a legszorosabb összekötő kapocs a különböző csoportok és nemzetek között... Ezért inti az egyház a híveit, sőt az egész emberiséget is, hogy Isten gyermekeinek ebben a családias szellemiségében emelkedjenek felül a nemzetek vagy fajok között támadó minden nézeteltérésen, és tegyék belsőleg szilárddá a jogon alapuló társulásokat.”10

Az egyetemesség, az igazi katolicitás hatalmas lehetősége az egyháznak: befogadni mindenkit, s elfogadni mindenki sajátosságát. Az egyház azonban sohasem elvont módon létezik: konkrét közösségekben, helyen és időben jelenik meg, és sohasem kész. Az egyház lehetőség és feladat a Krisztus nevében egybegyűltek számára: igazán jelenvalóvá tenni azt, amit a hitvallásban mondunk — egy, szent, katolikus és apostoli.

EZT A FELADATOT CSAK ÚGY TUDJA BETÖLTENI, ha igazi kapcsolatban van az Istennel, az ő Urával. Az Isten valóságáról kell hogy tanúskodjék minden közösség, szervezet, gyülekezet, egyházközség, amely Krisztus nevében jön össze. Testvérinek kell lennie egy ilyen közösségnek: törődnie kell mindenkivel, minden emberi szükséggel és nyomorúsággal. S ha ezt megvalósítja, akkor szükségképpen kisugárzó ereje lesz — a vallásos ember létezése nem az ő magánügye lesz csupán, hanem közösségi, társadalmi hatása lesz. A szó legigazibb értemében politikai következménye, amely megnyilvánul a másokért, az emberekért, a társadalomért, a világért vállalt felelősségben.

Az ezredvégi Európának középső, annak is kelet felé eső régiójában a kihívások elemi erővel jelentkeznek. A lehetőségek óráit éljük, amikor a világ bizonytalanná vált körülöttünk. Vajon képesek vagyunk-e a személyiség méltóságát helyreállítani, önazonosságunkat újra megtalálva, a másik ember és nép önmagára találását örömmel elfogadva globálisan gondolkozni és cselekedni? A veszélyeket, melyek tőlünk néhány száz kilométerre pusztítanak, lassan már tudomásul sem vesszük, külön-bajainkba temetkezünk. Holott csak együtt, egymással, egymást elfogadva leszünk képesek arra, hogy továbbra is miénk legyen a Föld. Vajon megérez-e valamit ez a világ abból, hogy a keresztények hite képes győzedelmeskedni ezen a világon?

 

 

JEGYZETEK:
 

(1) R. Guardini: Európa — Wirklichkeit und Aufgabe (é. n.)

(2) Vö. Mészáros István: Az iskolaügy története...; Bp. 1981., 150. o.

(3) Szerb Antal: A világirodalom története; Bp. 1962., 1118. o.

(4) Vö. Kard E. König: L'héritage chrétien, ferment d'unité dans une Europe divisée, in: Europe sans Rivage, Paris, 1988. 185-195.)

(5) Erhard Busek: Az elképzelt Közép-Európa, Bp. 1992. 59. o.

(6) Mk 1,15

(7) Gaudium et spes; lelkipásztori konstitúció az egyház és a mai világ viszonyáról. In. A II. Vatikáni Zsinat tanítása; Bp. 1975., 23. pont, 459. o.

(8) Uo. 25. pont, 459. o.

(9) Uo. 26. és 35. pont, 460. és 465. o.

(10) Uo. 42. pont, 470. o.



« vissza