Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Filmkritikus karanténban

Egy világméretű járvány idején minden és mindenki változik. Kivéve a folyóiratok megjelenésének rendjét, amihez a főszerkesztő várja a filmkritikus aktuális cikkét. Aki viszont az ismert okok miatt nem tud moziba menni, s ez akadályozza hivatása teljesítését. Megoldod – mondja a főszerkesztő egyszerre nagyvonalúan és biztatóan, pedig nem sokkal korábban fejtettem ki egy televíziós riporternek, aki a vimeo moziról szerette volna, ha nyilatkozom, hogy rám ne számítson, mert nekem a film csak a vásznon él. Kritikát is csak olyan filmről írok, amit moziban láttam. Olyan ez, mintha a festményeket, beleértve a freskókat is, csak bélyegen láthatnám. Nem ugyanaz.

Sosem néz tévében filmet? – csodálkozik a riporter. Ritkán. Inkább dokumentumfilmeket, mert azok el sem jutnak a moziba. Vagy, ha nagyon szeretek egy filmet és azt sugározza a tévé, akkor bele-bele nézek. De az első élménynek a moziban kell érnie. Ott lehet egy filmet élvezni és megítélni. Lehet látni a színeket, a fényeket, a tekinteteket. A film ezekkel ábrázol. Aztán bevallom, hogy ha sírni akarok, akkor azért mindig megnézem a Casablancát a tévében.

De egyre nagyobb képernyők vannak – mondja. Ez igaz, de a moziélmény nem jöhet létre: a filmhez hozzátartozik a közönség is. Hogy hallom a csöndet, vagy ellenkezőleg, a fergeteges kacagást, vagy épp a motoszkálást, amikor a nézőt nem kötik le a látottak. Egyébként ezért nem tanultam meg skype-olni, nehogy meggyőződésem ellenére bűnbe essek, így aztán sajnálom, de nem segíthetek – mondtam tehát a riporternek. Aki ebből azonnal megértette, hogy nem én vagyok az ő embere, aki reklámot csinál a vimeós forgalmazásnak.

Amit pedig direkt a karanténra találták ki. Premier filmeket is vetítenek. Például Hajdú Szabolcs is úgy döntött, hogy mivel a járvány miatt úgyis minden borul, bizonyára elmaradnak a fesztiválok is, a karanténban unatkozókat próbálja megnyerni filmje számára. Hat dollárnak megfelelő összeget kell kártyáról befizetni, s már indul is a film. Ezt is kihagytam, ráadásul fel is bosszantott, hogy a Békeidő címet adta új, napjainkban játszódó filmjének. Ilyen című magyar film ugyanis már van. A hetvenes-nyolcvanas években európai hírűvé vált Budapesti Iskola egyik jelentős alkotása, Vitézy László rendezte. Mivel a Duna TV vetítette, meg is néztem a negyven éve látott filmet. Egyrészt meglepett, hogy az 1979-ben bemutatott, ezért vélhetően 1977–78-ban elfogadott film milyen nyíltan, milyen cáfolhatatlanul mutat rá a mindennapok diktatúrájára. A szürkeségre, a kicsinyességre, a kiskapuk világára, a nyílt, egyenes tekintetek hiányára. Döbbenetes volt az is, hogy a filmben felvillanó társadalmi problémák: a falvak elnéptelenedése, az iskolák bezárása, az erőszakos, városiasodást erőltető településfejlesztés és még sorolhatnám, mi minden, negyven év alatt nemhogy meg nem oldódtak, hanem csak súlyosbodtak.

A csörtében, ami főleg az internetes médiában Vitézy és Hajdú között a cím miatt kibontakozott, Hajdú azzal védekezett, hogy ő nem tudta, hogy van ilyen film. Ez baj. Mert a Budapesti Iskola filmjeinél – Jutalomutazás, Filmregény, Cséplő Gyuri, Vörös föld, Adj király, katonát, Fagyöngyök és még sorolhatnám – teljesebben, meggyőzőbben semmi nem mutatta be a „létező szocializmust.” Természetesen a főiskolás vizsgafilmek és a Balázs Béla Súdió dokumentumfilmjei után, amelyek „megágyaztak” a dokumentarista játékfilmeknek. Persze, az évtizedekkel későbbi fiatalok, a mai egyetemisták! –, és ezt oktatói tapasztalatból mondom – már nem ismerik a Balázs Béla Stúdiót sem. Lehet, hogy Hajdú és sokan mások azt sem tudják, hogy Tarr Béla is a Budapesti Iskola köpönyegéből bújt ki (Családi tűzfészek, Panelkapcsolat), sőt a számára a világhírt meghozó Sátántangó sem készülhetett volna el a Társulás Stúdió nélkül. Az emlékezet is erodálódik, bizony, s legtöbbször az érdekek mentén.

Jut eszembe, amikor először hallottam, hogy a mozikat is bezárják a koronavírus miatt, keserűen arra gondoltam, hogy fölösleges az óvatosság, hiszen amikor január közepén a Szép csendben című új magyar filmet néztem a valaha Mátra, majd Örökmozgó, most pedig Art Cinema névre hallgató körúti mozi kistermében, egyes egyedül ültem a nézőtéren. Jó, hogy a filmet még múlt év őszén mutatták be, de mivel épp a Katona József színházban zajló zaklatási botránytól volt hangos a sajtó, azt gondoltam, az első magyar metoo-filmként emlegetett műre többen lesznek kíváncsiak. Az elsőfilmes Nagy Zoltán filmje ugyan kicsit tojáshéjon lépked, mondhatjuk óvatosan-szemérmesen nyúl a témához – mintha nem is mai kamaszok lennének a főszereplők – arra azonban határozottan felhívja a figyelmet, hogy a dolgok szép, csendes eltussolása, amiben tanárok, szülők egymást túllicitálva vesznek részt, csak árt a kiszolgáltatott gyereklány ügyének, sőt további traumákat okoz neki. Tévesnek tartom a film korhatár besorolását is: tizenkét éven felülieknek. Egy mai tizenkét éves legalább egy régebbi tizennégyesnek felel meg. A mai gyerekeknek alig van gyerekkoruk.

Egyedül ülve a nézőtéren, eszembe jutottak azok az izgalmas percek, amikor a kilencvenes évek végén izgatottan vártuk, hogy csak jöjjön még három néző, mert akkoriban a Puskin moziban 15 fő kellett ahhoz, hogy levetítsék a filmet. Hála istennek, együtt volt a publikum és láthattam a Szibériai borbélyt és megírhattam a kritikát Nyikita Mihalkov filmjéről. Hol van már az a tizenöt néző?

Meglehet, anakronisztikus figura vagyok, amikor azt gondolom, hogy filmet moziban kell nézni? Lehet, hogy sürgősen be kell szerezzek egy hat nyelven beszélő mobiltelefont, és az 56-os villamoson a Moszkva – bocsánat, Széll Kálmán – tértől a Hűvösvölgyig zötykölődve áldozhatok majd a filmművészetnek?

Friss a hír, hogy a világ legnagyobb filmes seregszemléjét virtuális fesztivál keretében tartják meg. A május 29-én kezdődő tíznapos fesztiválon reklámok nélkül élvezhetik a nézők a leghíresebb – Cannes, Velence, Berlin stb. – fesztiválok filmjeit és kísérő programjait a YouTube videomegosztó portálon.

Ez a reklámok nélküliség csábító. Addig viszont inkább olvasok. Bergmant például: „Egy éles elméjű francia filmkritikus azt írta, hogy Bergman az Őszi szonátából Bergman-filmet csinált. Frappáns megfogalmazás, de szomorú. Rám nézve természetesen... Ha kitartok eredeti elképzelésem mellett, ez nem így lett volna. Szeretem és csodálom Tarkovszkijt, szerintem egyike a legnagyobb rendezőknek. Fellinit mérhetetlenül sokra tartom. De azt hiszem, Tarkovszkij is elkezdett Tarkovszkij-filmeket csinálni, és az utóbbi időben Fellini is csinált egy-két Fellini-filmet. Kuroszava soha nem csinált Kuroszava-filmeket. Ideje tehát belenézni a tükörbe és megkérdezni: Mi is a helyzet valójában? Bergman is kezd Bergman-filmeket csinálni?”


« vissza