Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Gellért Endréről

Eredmény dolgában nem szoktak rosszul kiütni azok a pályák, amelyeket egy előzőről letérve választunk, mint valami keresztútnál, sorsunk – végeznivalónk – területén. Mintha azt, amit meg kell közelítenünk, jobban átlátnánk; még egy távlatból, dimenzióból! Hogy az orvosi egyetem hány regényírónak volt nagy s komoly művészi előkészítő, nem kell elkezdeni a névsort. És a képzőművészeti főiskola vagy pusztán a rajzolás szenvedélye költőnek. Még Arany sem bánhatta meg, hogy színésznek készült; hogy a vers kis dráma, ott szívhatta az idegzetébe; mint persze Petőfi is. Mért jobb (állítólag) az elváltak második házassága az átlagnál? Mert a csalódás erőt erjeszt; tanít, bátorságra, alázatra, a legnagyobbra.
Színpadon Gellért Endrét én még színészként is láttam egy angol darabban, Priestley-ében. Csalódottságból állt át rendezőnek? Azt hiszem, igénye tágulása folytán. Több teret kívánt. Ugyanazon a területen?
Amikor megismertem, írónak is készülhetett volna. Fölső gimnazista volt ekkor, jó nyaktartású, okos tekintetű, sudár termetű szép kamasz. Irodalmilag már kamaszfővel művelt, sőt tájékozott, híres író-szerkesztő fia, maga is jól kezelte a tollat.
Azt kell gondolnunk, azért nem lett író, mert ezt a pályát is csak átmenetileg járta volna. Erről is letért volna, ösztöne irányában.
Mi tulajdonképpen a rendező? Olyan alkotó, aki egyszerre író is, színész is, de mégsem keverék, hanem épp oly önálló tehetség, mint az előbbiek. Az írók gyúrta anyagba ő lehel lelket. Lelket lehelni általában nem nehéz. Milyen lesz az a lélek, ezen dől el a játék mindenféle teremtésben. A latin nyelvekben egy-egy szerep kialakítását is teremtésnek mondják. „La création d’une pièce” akkor kezdődik, amikor az író már elvégezte rajta a maga dolgát. Ettől az – mint nagyon is jól tudjuk – még nem él; csak van, lehetősége kibontását várva, hogy filozófiailag szóljunk. A darabot a rendező hozza létre: ő emeli át – vagy nem emeli át – a művészet valóságába; a közönségesnél is szigorúbb, tartósabb, használhatóbb valóságba.
Gellért Endre rengeteg művet hozott létre. A hátratekintés ma már kétely nélkül sugallja: a korszakban, amelyben élt, ő volt a magyar szellemi élet legtöbbre hivatott színi alkotója.

 
*

Nem igaz, hogy mindenki pótolható. Nem igaz, hogy az élet tovább megy, azaz aki elesik, annak helyére mindig oda áll valaki. Hogy nyugodtan nézhetjük akár Atlasz kilépését is a terhe alól.
A pótolhatatlan veszteség a halotti búcsúztatók mondata. Ott, a sírnál mindenki pótolhatatlan valakinek, a százéves aggastyán is, az egyéves kisded is. Az élők azonban hazamennek s persze hogy betöltődik előbb-utóbb a helyük
Gellért Endre nem lett pótolható. Hivatásának szokása szerint a háttérben működött. A hiánya léptette elő. Szobra különös módon készül: abban a negatív formában öntődik ki, mely távozásával keletkezett a köztudatban, a levegőben szinte.
Amikor neve terjedni kezdett, azt hittük, az a név is csak egy rész erőt jelez egy szerencsésen fölfelé tartó folyamatban: a magyar színjátszás a romok, a háborús károk eltakarítása után kedvező előjelekkel indult. Az derült ki, hogy ő nyomott vissza soká, a maga erejével, egyedül, pótolhatatlanul egy alapjában régtől ható rossz folyamatot. Úgy pedig, hogy szívósan és szerényen még jó irányba is igyekezett nyomni. Az omlani kívánkozó köveket nem csak tartotta, olyan kő-Atlaszként, aki annyi tökéllyel rejtette oszlop-voltát, hogy teljesen beépült a falba, hanem még emelni igyekezett. Emelte is, észrevétlenül. Akkor vált észrevehetővé, amikor kilépett a boltívek találkozópontja alól.
Láthatólag nem állt fontos gócon. Hogy mi volt mégis az épület szerkezetében, akkor tárult az elénk, amikor csaknem távozása másnapján, a nemes csarnok homlokzata megrepedt, falai inogni kezdtek. A különös szobor különös piedesztált kapott. Hajdani munkahelye omlott piedesztáljának talpa alá.
Ez képes beszéd is, nem is. A Nemzeti Színház szellemi-művészi hanyatlása csaknem látványosan, vagyis fokozatos, mondhatni törvényszerű zuhanással, Gellért Endre halálával kezdődött. Mintha a Végzet néha valóban a görög istenek karma közé kerülhetne. Azok végeznek villámaikkal a csarnokba is beütve olyan tiszta, olyan valóban maradéktalan munkát a tragédiák végén, aminek látványában a Nemzeti bérlői részesültek, az utcai járművek ablakából. A Csarnok valóságosan is porba terült.

 
*

Mi legyen elfogult, ha a gyász nem? S hol van jobb helyen a gyász, férfiarcon, mint a keserű fintorban?
Elhárítottam a megtisztelő fölszólítást, hogy csatlakozzam a művészi bizottmányhoz, mely Nemzeti Színházunknak akkor még csak elsimítandó helyét sóval kívánta behinteni. Tüzérektől tudjuk, egy erődítmény fölépítése közel sem kerül annyi pénzbe és fáradságba és találékonyságba, mint a megsemmisítése. Hogy művelődésünk fő bástyája – amelyben hajdan a megtiszteltetés bűvöletétől megszálltan a színészek akár ingyen is eljátszották volna lelkes íróknak akár ingyen is átengedett darabjait – oda jutott, ahova jutott: mégsem sorscsapás volt, nem isteni erőfeszítés következménye! Emberé! Épp csak téves és zavaros: hamis irányú erőfeszítéseké.
De feszültek erők, alaposak. S „eredményesen” – ahogy ma a helytelenítő értelemben is mondani szokás.
Gellért Endre ízlése és akarata nem ebben az irányban működött. Életművének madártávlatú ismerője is jól látja, hol tért el az ő útja – és miért – ettől az irányzattól. Hogy milyen irányzat is volt az övé, még jobban látja természetesen az, aki személyét, múltját, gondolkodásmódját – ha csak madártávlatból is – szintén megismerhette.
Az ember röstelkedve áll be kórustagnak akkor, amikor már a karmesteri pálca jóvoltából fennen folyik az ének. A célzás a személyi kultusz korát leéneklő kórusokra vág.
Gellért Endrét egy összeomlott szellemi építmény vallja – utólag, annyira pótolhatatlanul, hogy megsirathatatlanul – Atlasznak.
Rossz darabot lehet előadni; tisztességtelent nem.
Márpedig a tisztességtelenségnek is első ismérve az, hogy külsőséges.
A művészet valamennyi ága közt a színészet a legszemélyesebb, a legszemélyszerintibb. A lírikusnak nem kell annyira benne lennie, de minden ízével az alkotásában, mint a színésznek.
Nincs ostobább ráfogás annál, hogy a színész végül is elveszti a saját egyéniségét, mert hisz annyiféle egyéniségbe kell beleöltöznie. Nem; mindegyikből merít, mindegyikkel gazdagszik. Csak tudja összefogni azt az óriásira/rendkívülire nőtt egyéniség-gazdagságot!
Ebből következik, hogy színjáték csak bensőséges lehet. Színész, rendező, de még az ügyeletes és súgó, sőt világosító menthetetlenül elveszett a pályán, ha külsőségbe esik. Gellért Endre bensejét adta. Ő ebbe veszett bele?


« vissza