Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Genetika, géntechnológia és etika

Vizi. E. Szilveszter akadémikus Tudomány és lelkiismeret c. cikkével folyóiratunk áprilisi számában vitát indítottunk a tudomány határairól, a kutatás és az erkölcs lehetséges összeütközéseiről, az ember önmanipulálásának kockázatairól; mely kérdések természettudományos, bölcseleti, szociológiai és etikai körüljárására szeretettel és tisztelettel hívjuk hozzáértő olvasóinkat is. E számunkban Endreffy Zoltán filozófus hozzászólását közöljük.


 

I. A BIOTECHNOLÓGIAI FORRADALOM
 

A GENETIKA TUDOMÁNYÁT forradalmasította az öröklődő tulajdonságok kémiai szubsztrátumának, a DNS-molekula szerkezetének 1953-ban történt felfedezése. Azóta a genetika és a géntechnológia — a számítástechnika és a mikroelektronika mellett — a tudomány és a technika egyik leggyorsabban fejlődő ágazata. A géntechnológia módszere abban áll, hogy az öröklődési anyagot mikroorganizmusokban, növényekben, állatokban vagy akár az emberben meghatározott céllal átalakítják, illetve: hogy az egyik faj egyedeiből géneket visznek át egy másik faj egyedeibe, meghatározott célok elérése érdekében. A géntechnológia legfontosabb alkalmazási területei a következők:

1. Gyógyászat

A géntechnológia segítségével gyógyítani lehet olyan betegségeket, amelyeket eddig vagy egyáltalán nem, vagy csak megfizethetetlenül drága gyógyszerekkel lehetett kezelni. így például birkák és más állatok génátvitellel történő átalakítás után alkalmassá tehetők egy biológiailag aktív fehérje, az úgynevezett p-TA termelésére, amely nélkülözhetetlenül fontos bizonyos, vércsomósodással kapcsolatos betegségek gyógyításához.

2. Gazdasági alkalmazások

Genetikailag átalakított — pl. fokozott fagy-, illetve szárazságtűrő — haszonnövényeket és háziállatokat termeszteni, illetve tenyészteni lehet olyan klimatikus és talajviszonyok között is, amelyek korábban mezőgazdasági szempontból teljesen használhatatlanok voltak. Ezenkívül genetikai átalakítással a haszonnövények és haszonállatok rezisztenssé tehetők károkozókkal és betegségekkel szemben. Géntechnológiai módszerekkel csökkenteni lehet a mezőgazdaság műtrágyaigényét oly módon, hogy növelik maguknak a haszonnövényeknek a nitrogénmegkötő képességét, vagy pedig erre a célra speciális mikroorganizmusokat fejlesztenek ki.

3. Környezetvédelem

A műtrágyafelhasználás géntechnológiai úton történő csökkentése már maga is hozzájárul a mezőgazdasági eredetű környezetszennyezés csökkentéséhez. De ezenkívül géntechnológiai módszerekkel elő lehet állítani olyan baktériumokat is, amelyek fontos szerepet játszanak pl- a szennyvíztisztításban azáltal, hogy lebontanak káros szennyezőanyagokat, és ezzel elősegítik a természeti környezet tisztítását.

4. Tudományos kutatás

A MODERN GENETIKAI KUTATÁSBAN egyre nagyobb szerepet játszanak a mesterségesen előállított élőlények. Ezeket vagy úgy hozzák létre, hogy egy élőlény saját génjeit manipulálják, vagy úgy, hogy az egyik élőlénybe egy másik faj valamely génjét ültetik be. Az ilyen, mesterséges fajok növekvő tudományos jelentőségét mutatja az a tény, hogy a tudományos közleményekben egyre gyakrabban hivatkoznak olyan cikkekre, amelyek ilyen fajokat vizsgálnak. E fajok tanulmányozásának nagyon nagy jelentősége van a gének funkciójának, kölcsönhatásának és szabályozó szerepének megértése szempontjából, ami részben az alapkutatásnak, részben pedig az orvostudománynak adhat új távlatokat — elsősorban a genetikai eredetű betegségek gyógyításával, illetve megelőzésével kapcsolatban.

Ám a biotechnológia fent ismertetett alkalmazásai, az emberi élet szebbé tételének általa kínált lehetőségei: mindez csupán az egyik oldala az éremnek. Más oldalról nézve ugyanis a biotechnológia az emberiséget óriási veszélyekkel is fenyegeti, amelyeknek apokaliptikus színekkel történő ecsetelése immár jó ideje kedvelt témája a tudományos-fantasztikus irodalomnak. Olvashatunk itt mesterségesen előállított, veszedelmes baktériumfajokról, amelyek „kiszöknek” a laboratóriumból, és elpusztítják az egész emberiséget. Vagy olvashatunk emberek klónozásáról, azaz előre meghatározott tulajdonságokkal rendelkező (mondjuk, engedelmes, szorgalmas és igénytelen) „dolgozók” laboratóriumi előállításáról tetszés szerinti számban, s ily módon egy újszerű kasztrendszer létrehozásáról a tudomány és a technika segítségével, és más hasonló szörnyűségekről. Mielőtt azonban belefognánk a géntechnológia egyes alkalmazási területeinek etikai vizsgálatába, egy alapvető etikai kérdést kell tisztáznunk.


 

II. EGY FUNDAMENTÁLIS ETIKAI PROBLÉMA:

A FAJOK INTEGRITÁSÁNAK MEGŐRZÉSE


 

Az az etikai alapkérdés, amely a géntechnológiával kapcsolatban mindenütt felvetődik, a fajok integritásának megőrzése mint etikai probléma. Amint dolgozatunk elején jeleztük, a géntechnológia módszere abban áll, hogy egy fajon belül meghatározott céllal megváltoztatják az öröklődési anyagot, vagy pedig az egyik fajból a másikba visznek át géneket meghatározott célok elérése érdekében. Mármost az etikai alapkérdés ezzel kapcsolatban úgy hangzik: erkölcsi kötelességünk-e tiszteletben tartani és megőrizni egy biológiai fajnak mint olyannak az integritását? Kötelességünk-e tiszteletben tartani az egér egér voltát, ami azt jelenti, hogy nem vihetünk be az egér szervezetébe nem egér-géneket, kiváltképp akkor nem, ha ezzel a beavatkozással nem az egérnek akarunk jót tenni, hanem a saját önző céljainkat követjük?1 Hogy válaszolhassunk e kérdésre, először a „faj” fogalmát kell közelebbről szemügyre vennünk.

E. Mayr biológiatörténész szerint a „faj” fogalmának többféle jelentése van. Az esszencialista fajfogalom végső soron platóni eredetű: ennek értelmében minden egyes fajt a saját változatlan lényege jellemez, és minden egyes fajt éles határ választ el minden más fajtól. Ezzel szemben a nominalista fajfogalom elveti a „lényegi karakter” fogalmát, és fajt olyan organizmusok csoportjaként fogja fel, amelyeknek közös tulajdonságaik vannak, és ennek alapján közös de- skriptív névvel illethetők. Végül Mayr a faj modern biológiai fogalmát a következőképpen határozza meg: a faj „populációk szaporodási közössége (amely populációk épp a szaporodás szempontjából el vannak választva minden más populációtól), amely közösségnek az a további jellemzője, hogy a természetben egy bizonyos életkört foglal el”2. A legtöbb modern biológus a fajnak ezt a definícióját fogadja el, mégpedig azért, mert a fajnak ez a fogalma egyeztethető össze az evolúció tényével. A modern biológia szerint a különböző ökológiai életköröket elfoglaló organizmusok populációi az evolúció termékei, amelyeket a természetes kiválogatódás tett alkalmassá arra, hogy a természetben elfoglalják megfelelő életköreiket. Ez más szóval azt jelenti, hogy az evolúció alapvető egységei éppen a fajok mint a természet szövedékében meghatározott helyet elfoglaló reális entitások. Vagyis, tulajdonképpen a fajok nem örök és változatlan „ősformák” vagy „őstípusok”, amelyek egyszer s mindenkorra be vannak ágyazva a természet szövedékébe. A fajok sokkal inkább populációk által definiált realitások, amelyek tér-időbeli, környezeti feltételekhez vannak kötve: vagyis a fajok történeti entitások.

TANULSÁGOS ÖSSZEVETNI EZT A FAJFOGALMAT a korábban uralkodó esszencialista fajfogalmakkal. A platóni felfogás szerint az egyes lovak azáltal tartoznak bele a lovak fajába, hogy részesednek a „lóság” örök és változatlan ideájából. Hasonlóan esszencialista felfogást képviselt Arisztotelész is, aki szerint az egyes fajok egyedeiben az ún. „szubsztanciális forma” közös, amelynek — a platóni ideáktól eltérően — nincs ugyan elkülönült létezése, ám maguk ezek a szubsztanciális formák éppoly változatlanok, mint a platóni ideák. Az esszencializmus azután bekerült a keresztény teremtéstanba is: a platóni ideák itt átalakulnak Isten örök gondolataivá, amelyek a semmiből való teremtéskor örök mintákként szolgálnak Isten számára. Az élőlények meghatározott jellegének, integritásának és jóságnak ezek a hagyományos, esszencialista magyarázatai rendszerint — bár nem mindig — etikai konzervativizmussal párosulnak. Ez a konzervativizmus erkölcsileg megengedhetetlennek tartja a genetikai manipulációk modern formáit, azaz új fajok mesterséges létrehozását, minthogy azok csak megzavarhatják a teremtés vagy a kozmosz örök rendjét.

EZZEL SZEMBEN, a modern, biológiai fajfogalom értelmében etikai szempontból elvileg semmi sem szól az ellen, hogy tudatosan és szándékosan manipuláljunk fajokat, hogy új, mesterséges fajokat hozzunk létre. Miért ne tehetné az ember tudatosan és szándékosan ugyanazt, amit a természet évmilliók óta tesz öntudatlanul, lévén maga az evolúció nem más, mint fajok keveredése, keletkezése és pusztulása, ami éppen az egyes fajok génállományának módosulása által történik?

Géneknek egyik fajból egy másikba való átvitelével szemben már csak azért sem lehet elvi kifogásunk, mivel a DNS-ek szintjén az összes élőlény rokonságban van egymással. Az evolúció folyamata éppen abban áll, hogy a genetikai információ sajátos módon átrendeződik az élőlények között, miáltal új fenotipikus vonások keletkeznek, amelyek azután a — természetes vagy mesterséges — kiválogatódás tárgyává lesznek.

A modern génmanipulációk ellen továbbá azért sem lehet elvi kifogásunk, mert az efféle beavatkozások korántsem annyira gyökeresen újak, amennyire első pillantásra látszanak. Hiszen a domesztifikáció, amelyet az emberiség szinte a fennállása óta gyakorol, mindig is arra irányult, hogy az ember a saját szükségleteinek megfelelően módosítson vadon élő fajokat. A domesztifikáció és a nemesítés által kialakított növények és állatok tehát a modem géntechnológia által létrehozott „mesterséges” lények előfutárainak tekinthetők. A fő különbség az élő fajok hagyományos és modern átalakítása között egyrészt abban áll, hogy a modern géntechnológia lehetővé teszi új genetikai elemek egyedülálló kombinációit, amelyeket hagyományos nemesítéssel nem lehet létrehozni, másrészt abban, hogy a modern géntechnológia hallatlanul megnöveli az új fajok létrehozásának sebességét.

A génmanipulációkkal szemben az az érv sem állja meg a helyét, mely szerint ha élő fajokat az ember szükségleteinek megfelelően átalakítunk, úgy ez a szóban forgó fajokat a maguk szempontjából mindig hátrányosan érinti. A költőket és meseírókat mindig is foglalkoztatta az a kérdés, vajon négylábú házőrző barátunk nyert-e vagy vesztett-e azzal, hogy farkasból kutyává lett. Tudjuk, Petőfi szerint a kutya a legdrágább kincsét, a szabadságát vesztette el azzal, hogy kutyává lett. De egy kutya — ha el tudná olvasni Petőfi versét — talán így reagálna rá: „Igaz, hogy nem vagyok teljesen szabad, de nekem ez megéri, mert van egy sor jó tulajdonságom, ami a farkasból hiányzik: kevésbé vagyok vad, sokkal önzetlenebb vagyok, mint a farkas, és összehasonlíthatatlanul magasabb az életszínvonalam, mint az övé”.

AZT LÁTJUK TEHÁT, hogy a modern, biológiai fajfogalom fényében etikailag megengedhető az új fajoknak génmanipulációval történő létrehozása. Sőt, ennél még többet is mondhatunk: mivel a génmanipulációval létrehozott élőlények fontos eszközei a tudományos kutatásnak, és mivel a tudás inherens emberi érték, a tudás kiterjesztése pedig erkölcsi kötelességünk, ezért önmagában véve erkölcsi kötelességnek is tekinthetjük a természetes fajhatárok átlépését és új, mesterséges élőlényeknek génmanipulációval történő előállítását.


 

III. A GÉNTECHNOLÓGIA ALKALMAZÁSÁNAK EGYES TERÜLETEI — ETIKAI SZEMSZÖGBŐL


 

A fent tárgyalt alapvető etikai kérdés tisztázása után az alábbiakban — a teljesség igénye nélkül — ismertetünk a géntechnológia konkrét alkalmazási területein felmerülő etikai problémák közül néhányat, és röviden megvizsgáljuk, hogyan lehet válaszolni ezekre az etikai kérdésekre (ha egyáltalán lehet rájuk válaszolni)3.

1. Géntechnológiával előállított új fajok kibocsátása a természetbe

A modern biotechnológia megszületése óta foglalkoztatja az etikusokat az a kérdés, hogy szabad-e — és ha igen, milyen feltételek esetén szabad — géntechnológiai úton előállított új fajokat betelepíteni természetes ökoszisztémákba. Nem fognak-e az új organizmusok ökológiai katasztrófát kiváltani, nem borítják-e fel az élőhelyek dinamikus stabilitását, és nem indítanak-e el megfordíthatatlan láncreakciókat? E kérdésekre konkrét esetekben nem könnyű megnyugtató válaszokat adni. Egyszerűen azért, mert az ökoszisztémák komplexitása, a fizikai, kémiai és biológiai tényezők kölcsönhatása annyira bonyolult, hogy egy új faj bevezetésének összes fontos következményét szinte lehetetlen pontosan előrelátni. Ám nemcsak a biotechnológia sajátossága az a körülmény, hogy nem láthatjuk előre döntésünk összes fontos következményét, hanem ez így van az emberi élet valamennyi területén. Ennek ellenére valahogyan mégiscsak döntenünk kell, s döntésünkben segíthetnek a következő szempontok.

Mindenekelőtt meg kell vizsgálnunk, milyen célból kívánnak betelepíteni egy mesterségesen előállított új fajt valamilyen ökoszisztémába. Vegyük például a géntechnológiával előállított, mesterséges halfajok kérdését. E technológiák célja lehet olyan fajok létrehozása, amelyek jobban hasznosítják a tápanyagokat, vagy gyorsabban növekszenek, vagy kereskedelmi szempontból előnyös tulajdonságokkal rendelkeznek (pl. kisebb a zsírtartalmuk és jobb minőségű a húsuk, mint természetes rokonaiké), vagy jobban tudnak alkalmazkodni egy-egy régió adott körülményeihez (pl. szennyezett vizekben is meg tudnak élni), vagy jobban megfelelnek a sporthorgászok igényeinek (amennyiben idegrendszerük úgy van megtervezve, hogy könnyebben bekapják a horgot). Mármost nyilvánvaló, hogy másképp kell elbírálni egy olyan technológiát, amelynek bevezetése egy élelmiszerhiányban szenvedő régióban megszüntetheti vagy csökkentheti a lakosság éhezését vagy alultápláltságát, és másképp kell elbírálni egy olyan technológiát, amely egy gazdag országban bizonyos vállalkozók nyereségének növelésére vagy bizonyos rétegek luxusigényeinek kielégítésére szolgál. Az első esetben nyomós érvek szólnak amellett, hogy vállalni kell az új faj bevezetésének kockázatát, hiszen súlyos vétséget követ el az, aki tudna segíteni szükséget szenvedő embertársain, de elmulasztja megtenni. A második esetben viszont nem szabad vállalni ezt a kockázatot, mert nem lenne igazságos, hogy bizonyos rétegek luxusigényei kedvéért maradandó és helyrehozhatatlan kárt tegyünk természetes ökoszisztémákban. Ha pedig — bármilyen megfontolásból — olyan döntés születik, hogy az új fajt betelepítik egy bizonyos ökoszisztémába, akkor előzetesen mindent meg kell tenni, amit csak lehet, annak felderítésére, hogy a szóban forgó új faj várhatóan milyen hatást fog gyakorolni az adott ökoszisztémára.

2. Tudományos kísérletezés géntechnológiával előállított új fajokkal

AZ ELŐZŐ PONTBAN AZT VIZSGÁLTUK, milyen etikai kérdések vetődnek fel, ha mesterségesen létrehozott fajokat bocsátunk ki az „őstermészetbe”. Más jellegű etikai kérdések kerülnek előtérbe, ha nem lépünk ki a szabad természetbe, hanem megmaradunk a laboratórium falain belül. Laboratóriumi körülmények között ugyanis sokkal kisebb súllyal esnek latba az olyan aggályok, hogy egy új, mesterséges faj létrehozása miatt kipusztulhatnak természetes fajok, lakhatatlanná válhatnak élőhelyek, és elpusztulhatnak ökoszisztémák (habár teljességgel kizárni sem lehet ezeket az eshetőségeket, mivel az is előfordulhat, hogy egy mesterségesen létrehozott faj véletlenül, baleset miatt vagy éppen szabotázsakció következtében kerül ki a szabad természetbe — ezzel a veszéllyel főleg mikroorganizmusok esetében kell számolni). Mindent összevetve azt mondhatjuk, hogy ellenőrzött laboratóriumi körülmények között sokkal nagyobb mozgásteret engedélyezhetünk magunknak, mint a szabad természetben: azaz itt megengedhetők olyan biotechnológiai beavatkozások is, amelyek a szabad természetben megengedhetetlenek lennének — éppen a természetes fajok, élőhelyek és ökoszisztémák veszélyeztetettsége miatt. Önmagunk és a természeti világ mélyebb megismerése — alapjában véve — erkölcsileg igazolhatja olyan bizarr élőlények létrehozását, amilyen például a rákkutatásban felhasznált „rákegér” vagy a „memóriaegér” (amelyet a tanulással és az emlékezettel kapcsolatos alapkutatásokban alkalmaznak). Az a megszorítás, hogy ezek a célok „alapjában véve” igazolhatják a géntechnológiai beavatkozásokat, azt jelenti, hogy a géntechnológiai manipulációknak azért itt is vannak etikai korlátai — még ha ezeket nem is könnyű szabatosan megfogalmazni.

A legfontosabb etikai korlát alighanem az a maxima, hogy a kutatásból származó várható előnyöknek megfelelő arányban kell állniuk azokkal a szenvedésekkel, amelyeket a kutatás a kísérleti állatoknak okoz. Más szóval: a kutatás nyújtotta előnyök maximalizálására kell törekedni, miközben egyidejűleg megkíséreljük minimalizálni a kutatás által az állatoknak okozott szenvedéseket. A radikális állatvédők — mint ismeretes — minden olyan kísérletet elvetnek, amely szenvedést okoz állatoknak. Ha viszont állatoknak okozott szenvedés árán csökkenteni lehet emberi szenvedéseket (pl. gyógyítani vagy enyhíteni lehet betegségeket), akkor aligha lehet tagadni, hogy az ilyen kísérletek el nem végzésével vétünk szenvedő embertársaink ellen. Hiszen — mint az imént már jeleztük — erkölcsileg elítélendő az, ha valaki segíthetne szenvedő embertársain, de elmulasztja megtenni. Az állatvédőknek viszont igazuk van annyiban, hogy nagyon gondos mérlegelést igényel: milyen cél érdekében mekkora szenvedést okozunk az állatoknak. Nyilvánvalóan más elbírálás alá esnek az olyan állatkísérletek, amelyeket egy új kozmetikai cikk kifejlesztése érdekében végeznek, és megint más elbírálás alá tartoznak azok, amelyek egy súlyos betegség gyógyszerének felfedezését szolgálják.

A géntechnológia segítségével létrehozott új állatfajok jólétének és szenvedésének problémája egy sor egészen új típusú kérdést vet fel. Hogyan állapíthatjuk meg, hogy egy mesterségesen létrehozott faj egyede mikor van jól, mikor érzi jól magát és mikor szenved, ha egyszer az új faj egyedeinek — megváltozott génállományuk miatt — egészen új és eddig teljesen ismeretlen viselkedési szokásai vannak? Mit értsünk egyáltalán egy ilyen új faj integritásán, illetve ennek az integritásnak a megsértésén? Az új biotechnológia által feltett sürgető kérdések ezek, amelyekre azonban egyelőre nem tudunk válaszolni.

3. A géntechnológia ipari és mezőgazdasági alkalmazása

A MODERN GÉNTECHNOLÓGIA SEGÍTSÉGÉVEL elő lehet állítani olyan egér-, kecske- és más állatfajokat, amelyek nem a húsuk, tejük vagy a bőrük miatt értékesek, hanem azért, mert fontos gyógyászati anyagokat lehet nyerni belőlük, amilyen az emberi inzulin vagy az imént említett t-PA. De a hagyományos állati termékek előállítása terén is felhasználhatók a géntechnológia eredményei. Az úgynevezett BST-vel kezelt tehenek, vagy a növekedési hormonnal serkentett, genetikailag átalakított sertések — egyebek között — jobban hasznosítják a takarmányt, és jobb minőségű húst

adnak. A biotechnológiának ezek az alkalmazásai az előzőektől eltérő jellegű etikai problémákat vetnek fel. Míg az előző pontban tárgyalt alkalmazásokat olyan magasztos célok legitimálták, mint a természet titkainak megismerése és az emberi szenvedés enyhítése, addig ezek mögött az alkalmazások mögött olyan prózai motívumok rejlenek, mint a kényelem és a jólét fokozása, illetve a termelők részéről a profit növelése. Ha most eltekintünk azoktól a veszélyektől, amelyekkel az 1. pontban foglalkoztunk (nevezetesen azoktól, hogy a szabad természetbe kieresztett mesterséges fajok felboríthatnak ökoszisztémákat, megsemmisíthetnek élőhelyeket és ezzel együtt természetes fajokat), akkor azt találjuk, hogy a géntechnológia ipari és mezőgazdasági alkalmazásának ellenzői általában szociális, kulturális és vallási értékekre hivatkozva szokták elutasítani ezeket a technológiákat. így például némelyek elfogadhatatlannak tartják, hogy állatokat, a természetnek — úgymond — önértékkel bíró lényeit oly mértékben az emberi szükségletek eszközeivé fokozzanak le, hogy azoknak már a genetikai felépítése is az emberi tervezés függvénye legyen, és teljesen alá legyenek rendelve az ember gazdasági és egyéb szükségleteinek. Nyilvánvaló, hogy egy olyan kultúra, amely a tehenet szent állatnak tekinti, nem engedheti meg az állatok ilyen mérvű instrumentalizálását. De hasonló jellegű — kulturális vagy vallási gyökerű — konfliktusok felléphetnek az indiainál racionalistább és szekularizáltabb társadalmakban is, és egyelőre nem ismeretes, hogyan lehet közös nevezőre hozni az egymással összeütköző gazdasági, valamint vallási-kulturális értékeket.


 

IV. A TUDOMÁNY FELELŐSSÉGE


 

A FENTI FEJTEGETÉSEK LEGFŐBB TANULSÁGA abban az — első pillantásra — közhelynek látszó megállapításban foglalható össze, hogy a géntechnológia által felvetett etikai problémákra nem könnyű megoldást találni. A fentiek alapján ennek immár az okát is megjelölhetjük: azért van ez így, mert e beavatkozások oly sokrétűek és oly sokféle emberi életterületet érintenek (a tudományt, a gazdaságot, a természeti környezetet, a gyógyászatot, a hétköznapi életet — hogy csak néhányat említsünk), és pluralisztikus társadalmunkban ezekkel az életterületekkel oly sokféle értékképzet kapcsolódik össze (az anyagi jólét szempontjaitól kezdve a természeti létezők jóságán és a tudás önértékén át egészen a végső vallási és világnézeti meggyőződésekig), hogy ezt a sokféle motívumot, értéket és erkölcsi kötelezettséget egyszerűen lehetetlen alárendelni egyetlen etikai felfogás egységes értékrendszerének. Ezzel persze nem az etikai relativizmust vagy nihilizmust akarjuk igazolni, amely szerint mindent szabad és minden meg van engedve, hanem korunk etikai problémájának egy különleges sajátosságára kívánjuk felhívni a figyelmet: ennek értelmében nem annyira az a feladat, hogy találjunk egyetlen, monolitikus és univerzalisztikus értékrendszert, és ezt alkalmazzuk konkrét szituációkra, hanem inkább az, hogy vegyük komolyan a plurális kötelezettségeket, és próbáljuk meg koordinálni az egyes életterületeken belüli, illetve az egyes életterületek közti eltérő, sőt olykor egymással ellentétes értékeket és kötelezettségeket.

Ezzel voltaképpen magának a pluralitásnak, az értékek, kötelezettségek, szituációk, életterületek és kontextusok pluralitásának az értéke mellett törünk lándzsát, és azt tekintjük elsődleges kötelezettségünknek, hogy fenntartsuk és óvjuk ezt a pluralitást. Az etikai feladat eszerint mindig két összefüggő lépést foglal magában. Az első lépésben azonosítani kell azokat a valóságokat, amelyeket etikai szempontból figyelembe kell venni, a második — és nehezebbik — lépésben meg kell vizsgálni, hogyan lehet koordinálni a különböző, esetleg egyenesen ellentétes kötelezettségeket. Vagyis: az első lépésben megállapítjuk, melyek azok az erkölcsi javak és kötelezettségek, amelyeket meg kell óvni, illetve teljesíteni kell, legyenek ezek akár az emberrel, akár más élőlényekkel, akár egy-egy ökoszisztéma épségével kapcsolatosak. A második lépésben, a koordináció során azt keressük, hogy mely értékek vannak a legnagyobb veszélynek kitéve, és melyek szorulnak leginkább védelemre a szóban forgó konkrét szituációban vagy kontextusban. Például, az „őstermészet” kontextusában a természet épségével kapcsolatos hosszú távú megfontolások elsőbbséget élveznek az olyan emberi aspirációkkal szemben, amelyek valamilyen értelemben a „luxusigények” kategóriájába sorolhatók. Laboratóriumi viszonyok között viszont magát az emberi tudás kiterjesztését illeti meg az elsőség, feltéve, hogy ez nem jár együtt olyan ártalmakkal, amelyek következtében a szóban forgó konkrét kutatás jogosultsága megkérdőjelezhető (ilyen ártalmak például: a környezetre veszélyes organizmusok elszabadulása, vagy a kísérleti állatok aránytalan és igazolhatatlan szenvedése).

A KÜLÖNBÖZŐ ÉLETTERÜLETEKHEZ TARTOZÓ, egymással sokszor ellentétes erkölcsi értékek és kötelezettségek koordinálása olyan feladat, amelynek megvalósítása tudósok, filozófusok, etikusok, teológusok és politikusok intenzív párbeszédét igényli. A tudósok felelősségére nézve ebből az következik, hogy a tudós feladata nem ér véget magával a szó szoros értelmében vett tudományos kutatással4. A tudós ugyanis, ha nem is jogi, de erkölcsi értelemben felelősséggel tartozik azért, hogy felfedezéseit hogyan használják fel. Ebben az értelemben a tudós igenis felelős a tudomány és a tudományos felfedezések következményeiért. A tudósok társadalmi csoportjának erkölcsi érettsége éppen azon mérhető le, hogy mennyire vállalják a tudósok ezt az erkölcsi felelősséget. A tudományos felfedezések gyakorlati alkalmazása bonyolult társadalmi, gazdasági és politikai folyamatok eredménye. Mármost, a tudósoknak nem az az erkölcsi kötelezettségük, hogy ők maguk csinálják a politikát, hiszen másféle képességek kellenek a tudomány műveléséhez, és másfélék a sikeres politikai cselekvéshez. Ahogy a görög drámában a kórus kommentálja, értékeli és figyelmezteti a cselekvő hősöket, úgy kell a tudósoknak is együtt gondolkodniuk a modern politikai küzdőtér cselekvő szereplőivel, hogy véleményük megfogalmazásával segítsék őket a helyes döntések megtalálásában. Racionálisan átgondolni a tudomány alkalmazásának várható következményeit: ez olyan feladat, amelyet a tudósok senki másra nem háríthatnak át.



 

Jegyzetek:


 

(1) A szóban forgó etikai probléma tárgyalásánál R. SINGLETON: Transgenic Organisms, Science and Society c. írására támaszkodtunk, in: S. Donnelley, C. h. R. McCarthy, R. Singleton: The Brave New World of Animal Biotechnology, Hastings Center Report, Jan.-Febr., 1994. pp. 8-11.

(2) E. Mayr: The Growth of Biological Thought, Cambridge, Mass, Univ.of Chicago Press, 1982, p. 273.

(3) Ld. S. Donnelley, Ch. R. McCarthy, R. Singleton, i.m., pp. 15-21.

(4) C. F. v. Weizsacker: Wahrnehmung der Neuzeit, dtv. 1986, pp. 340-342.



« vissza