Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Gondolatok a rendszer változásáról


ÁLLANDÓSÁG ÉS VÁLTOZÁS

 

A Magyar Szemle körkérdése X.


 

GONDOLATOK A RENDSZER VÁLTOZÁSÁRÓL


 

VÉLEMÉNYEM SZERINT az, ami Magyarországon, a térségben és a világban zajlik, az változás, amiből sokat kifejez az a szó, hogy rendszerváltozás. Ugyanakkor a rendszerváltás kifejezést csak akkor lehetne alkalmazni, ha lehetőség volna az elnyűtt régi rendszert levetni, és átbújni az előkészített új rendszerbe. Ezt azonban szerencsére nem lehet(ett) megtenni, ezért nem is tartom megfelelőnek a kifejezést. A változás tovább folyik és még senki nem lehet biztos kimenetelében.

A változás szó számomra azt is sugallja, hogy abban a személynek, az egyénnek viszonylag kevés a kezdeményezési lehetősége. Valójában az alkalmazkodásra van módja, sőt: nincs is más választása. A választási lehetőségünk az alkalmazkodás mikéntjében van. Ez emel fel, vagy aláz meg bennünket s a bennünk bízókat.

A váltás látszólag több teret nyit az emberi kezdeményezésnek. Sokan, akik elől kevésbé volt elrejtve a valóság, idejekorán felismerték: ha nem készítik elő megfelelően a rendszer váltását, akkor az elkerülhetetlenül bekövetkező változások hátrányukra lesznek. Ok talán ezért részesítik előnyben az utóbbi kifejezést. Természetesen akadnak, akik csak elterjedtsége és egyszerűbb kimondhatósága miatt szoktak rá a rendszerváltás szó használatára.

Ez a változási folyamat megkülönböztet bennünket egymástól, és nem csak politikai alapon. Megkülönböztet aszerint, hogy vártuk-e vagy sem ezt a változást, hogy mikor ébredtünk rá, hogy be fog következni. Eltérünk egymástól abban, hogy miként készültünk rá és próbáltunk alkalmazkodni a gyorsuló folyamatokhoz. Különbözünk egymástól abban is, hogy a politikai rendszerváltozás csúcspontján, az első szabad választást követően milyen indítékokból, milyen döntéseket hoztunk saját életünkre nézve. Különbözünk abban is, hogy miként változott a kapcsolatunk 1990 közepe után a valósággal, az emberekkel, a családdal, a barátokkal és egymással. Ugyanakkor éppen az előbbi okokból hasonlítunk is. Hisz legalább annyira jellemző az a változásra, hogy hasonlóak leszünk és azt vállalhatjuk is anélkül, hogy mások és saját kárunkra lennénk vele. Legalábbis én ebben bízom.

Az általam megélt változási folyamat most csak töredékesen foglalható szavakba. Ezért engedtessék meg, hogy önkényesen kiemeljek néhány, számomra fontos mozzanatot.

A NYOLCVANAS ÉVEK KEZDETÉN ANDROPOV Szovjetunióbeli hatalomra kerülésekor tudatosodott bennem, hogy közeledik a változások ideje. Úgy éreztem, meg kell kezdeni a felkészülést a magyarországi változásokra, a reformokra, képesnek kell lenni a várható összeomlást követő űr betöltésére. Nem tartottam volna elfogadhatónak, hogy ismét ugyanazok vegyék kezükbe a kezdeményezést.

Kezdetben a felkészülést elsősorban szelleminek képzeltem, amihez társak kellenek. Tájékozódni kezdtem. Ekkor már rendelkezésre álltak szamizdatok, de amit azokban olvastam, nem tűntek fel előttem különösebben vonzónak. Részben azért, mert a stílusukat rokonnak találtam a másik oldaléval, másrészt tartalmilag nem éreztem elég konstruktívnak, a javasolt eszközrendszert hol idegennek, hol tűi radikálisnak találtam. A hetvenes évek elejétől hozzájutottam Nyugaton megjelent, kommunistaellenes kiadványokhoz. Ezek is vesztettek relevanciájukból előttem, a változás lehetőségének feltűnésével. A háború előtti rendszert a piaristáknál (ahová a hetvenes évek derekán jártam) is kritikusan mutatták be, és családom meghatározó tagjai nemkülönben. így kezdettől fogva az volt a meggyőződésem, hogy a nemzeti felemelkedést szolgáló előkészületek originális gondolkodást és szerveződést igényelnek. Úgy észleltem, hogy hagyományos baráti körömben csak kevesen érzik úgy, hogy a történelem jelet adott számunkra. Ebben az időben kerültem kapcsolatba a régi Mozgó Világ műhelyével, s bennük éreztem a legérzékenyebb partnert. A felkészülés végül nagyon lassú lett és fokozatos, de ezen a szálon jutottam el a nyolcvanas évek második felében a Magyar Demokrata Fórumhoz.

Piarista diákként és a közeli templom közösségi életének résztvevőjeként megtapasztalhattam, hogy a vallásos emberek közösségként nem érzékeltek a változás előszeleiből úgyszólván semmit.

Később, egyetemi hallgatóként annál fontosabb tapasztalatokat szereztem. Például, hogy bármilyen határozottan és kemény szókimondással kritizáltuk is néhányan a fennálló viszonyokat, kétségbe vonva a politikai gazdaságtan, a filozófia és az etika szemináriumokon az ún. alaptételeket is, a válasz meglehetősen visszafogott volt, és engem többször ért négyszemközt a meglepetés, amikor is a vizsgáztató, elismeréssel szólva bátor, kritikus magatartásomról, megkérdezte, nincs-e kedvem belépni a pártba, hiszen ott éppen ilyenekre lenne szükség. 1980-ban még nem értettem a vizsgáztatómat. 1988-ban már tudtam, hogy mások is készültek a változásokra. Másképpen. Én akkor naivul, tele illúziókkal társakat kerestem és építkezni szerettem volna. Abban reménykedtem, a rombolás elkerülhető, a rombolást elvégzi a történelem.

Az egyetemen szereztem tapasztalatokat valamiről, ami aztán 1987 után sokszor eszembe jutott. Ugyanis a minisztérium kezdeményezésére, az egyetem vezetésének közreműködésével, oktatási reformot kívántak bevezetni a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. Mi, hallgatók, erről először az oktatóktól, professzorainktól értesültünk, akik nagyon rossz véleménnyel voltak a tervezetről. Megismerve az elképzeléseket, magunk is arra a következtetésre jutottunk, hogy a trimeszter és a fontos elméleti tárgyak rovására bevezetni tervezett látszólagos hangsúlyeltolódás a gyakorlati képzés irányába számunkra nem elfogadható. Azt sem kívánom eltagadni, hogy kimondva-kimondatlanul sokan alkalomnak is éreztük ezt általános elégedetlenségünk kifejezésére és becsületünk foltját is le kívántuk mosni, amely akkor esett, amikor az emlékezetes BEFÖT-ülést* az orvosegyetemről odavezényelt, előre beültetett KISZ-tagokkal hiúsították meg. Alaposan felkészültünk annak bizonyítására, hogy miért rossz a reformelképzelés. Közvélemény-kutatást is végeztünk évfolyamunk hallgatói között, amely elsöprő többséggel igazolta álláspontunkat. Eközben az oktatók többsége ugyancsak a reform ellen beszélt az előadásokon, gyakorlatokon. Csak egy jól elhatárolható kisebbség védte, vagy hallgatott. A csúcspontot az évfolyamülés jelentette, ahol az egyetemi és kari vezetéssel szemben megjelent az évfolyamunk nagy része, valamint a professzori és oktatói gárda is. Utóbbiakról naivan azt hittük, hogy jelenlétük szembenállást is jelez. A reform mellett érvelő egyetemi vezető előadásában, meglehetősen provokatív módon, a diákságot lekezelően szólalt fel. Ezután, és látván az oktatók, világhírű professzorok teljes passzivitását, sorra jelentkeztek szólásra évfolyamunk hallgatói, köztük magam is, és mondtuk el, miért tartjuk károsnak, megalapozatlannak és kontraproduktívnak a tervezetet.

TANÁRAINK HALLGATTAK. Nem állhattam meg, hogy emlékeztessem őket az órákon hangoztatott véleményükre, kérve, hogy legalább egy valaki álljon ki, és szóljon pár szót. Végre egyvalaki fel is állt, és arra kérte az egyetem vezetését, fontolja meg azt, hogy az általa is oktatott tárgynak a tervezettnél több oktatási időt adjon.

Az egyetem vezetése is láthatóan megosztott volt az ügyben. Többük arcára kiült a rettegés. Egyikük, akit ma is tisztelek, később odajött hozzánk és azt mondta: rendben van, Önöknek nem tetszik az, amit mi képviselünk, de milyen az az egyetem, amit Önök elfogadhatónak tartanak?

Megpróbáltuk komolyan venni a kihívást. Összegyűltünk egyikük lakásán, akinek az édesapja egyetemi tanár volt, bátyja a BEFÖT egyik vezetője. Én azt az álláspontot képviseltem, hogy fogalmazzuk meg, milyennek is tartjuk a jövő egyetemét, öncenzúra és túlzott pragmatizmus nélkül. S ha ezzel megvolnánk, próbáljuk meg felvázolni az ahhoz elvezető utat, legalább az első lépéseket. Javaslatomat a társaság nem fogadta egyhangú lelkesedéssel. Közeledtek a vizsgák, a nyár, majd az utolsó, a szigorlóév, harc az állásokért.

Látva, hogy úgysem jutnánk sokra, végül amellett döntöttünk, hogy néhány sor kíséretében eljuttatjuk dékánunknak EÖTVÖS Loránd: Az egyetem feladatárul című írását, ezzel felelve kérdésére. Ez történt. A reformot bevezették, hatását, következményeit nem tanulmányoztam. Számomra maradt a tanulság: fontos a kiállás, a fellépés egy rossznak érzett döntés ellen, de még jobb tudni és képviselni, hogy mit kell helyette tenni. És mi az, ami megőrzendő.

EZ AZ EMLÉK NAGYON ERŐSEN KÍSÉRTETT ENGEM az MDF megalakulása után. 1987-ben én is azon sokak közé tartoztam, akit a lakiteleki felhívás megszólított. Ez — ma is úgy látom — az úgynevezett népiek érdeme. Senki nem tudta úgy megszólítani a nemzetet, mint ők. Az ezt követő néhány hónap elsősorban a mind súlyosabb diagnózisok fölállításától volt terhes, ezekre számos terápiás javaslat is érkezett, de valódi nemzeti megújhodási program, legalábbis én úgy éreztem, sehogy sem akart kikerekedni. Ahogy azt sem láttam, hogy e sok és különféle emberből hogyan lesz ütőképes csapat, amely ha kell, kormányozni is tud. Nem voltam egyedül aggodalmaimmal. Olyanok is osztották ezt a véleményt, akik utóbb nem örültek annak a megoldásnak, ami végül is megszületett. Nem lévén sem író, sem bölcsész, sem közgazdász vagy szociológus, nem voltam különösebben e szakmák iránt elfogult, nekem mégis nyilvánvaló volt, hogy ANTALL JÓZSEF Fórum-beli színrelépésével ébredt remény arra, hogy ha megadatik, akkor meg is tudunk valósítani valamit abból, amit képviseltünk. Annak kevésbé voltam tudatában, hogy az a program és jövőkép, amelyet képviselünk, valójában nem azokba az akadályokba fog elsősorban ütközni, amelyeket akkor láttunk magunk előtt, hanem amelyek távolabb, még alig láthatóan tornyosulnak. A tervezés időszaka alatt egészen más történelmi helyzetben voltunk, mint a megvalósítás kezdetén, majd azt követően végig. Akkor ott valamennyien politikai demokráciára, annak intézményi rendszerére, az emberi és polgári jogokra, a szabad élet, a szuverenitás visszanyerésére törekedtünk. Mindezeket viszonylag könnyen meghozta számunkra a „gyorsuló idő”.

Amit mi természetesen vártunk el, legalábbis én akkor, a szabadságukat visszanyert emberek, foglalkozási csoportok, lobbyk, így az újságírók részéről, vagyis hogy szabadságukat visszanyerve a maguk helyén, a maguk eszközeivel ők is beállnak az általunk belső parancsként érzett, nemzetfelemelő munkába, illúziónak bizonyult. Ennek az illúzióvesztésnek egyetlen eleméről szólnék, arról, amelyet a legfájdalmasabban éltem meg az elmúlt időszakban.

1990 előtt a származásuk, meggyőződésük vagy valami más miatt politikailag másodrendűként kezelt magyar állampolgárok leginkább egy láthatatlan falú gettóban laktak, ahonnan bizonyos feltételek mellett szabad volt a kijárás. Sok dolgot egyáltalán nem volt szabad csinálni, több dolgot csak e gettó falain belül lehetett, a gettó falain kívül pedig úgy kellett viselkedni, mintha olyanok volnánk, mint az ott élő többiek. Amikor 1990-ben a gettó falain kívül is úgy mertünk viselkedni, mint azon belül, sőt mindinkább úgy tetszett, hogy a közügyekkel vagy a politikával hivatásszerűen kezdünk foglalkozni, sajátos idegenkedést tapasztaltunk korábbi néhány társunk, de előfordult, hogy anyaközösségünk részéről is. E sokunkat megszenvedtető jelenségről itt nem kívánok részletesen szólni, de ennek a magatartásnak a gyökereit mindenképpen fel kell tárni, mert ellenkező esetben fennmarad a törés, amely torz mentalitást alakít ki. Lehetetlenné teszi a közéletben aktív szerepet vállalók sorainak felfrissülését, az egészséges társadalomszerkezet kialakulását, és azt, amit mindennél fontosabbnak tartok, hogy a különböző társadalmi csoportok tevékenyen jelen legyenek a társadalmi-, gazdasági-, kulturális- és hitélet minden területén és minden intézményben anélkül, hogy onnan egymást kiszorítani törekednének. A politikai részvétel becsületének társadalmi elfogadtatása nem csak azért nem történt meg az elmúlt időben maradéktalanul, mert az ellenérdekeltek olyan erősek és ügyesek voltak. Nem is csupán azért, mert a politikai elitet felfrissítő új erők nem voltak elég hatékonyak, hanem azért sem, mert a szellemi gettólakók nem ismerték föl 1990-ben, hogy most őnekik kell vállalkozniuk a legnagyobb változásokra. Azaz vállalni a cselekvést mindenütt, ahonnan évtizedeken át kiszorították őket. Ami nem a múlt struktúráinak az elfoglalását vagy visszaállítását jelenti, hanem az új fölépítésében vállalt kezdeményező szerepet. Magyarázatot természetesen lehet arra találni, hogy ez miért nem valósult meg eddig. A sürgető szükség azonban továbbra is fennáll. Esélyünk is, lehetőségünk is maradt még, de ha ismét elbukunk, arra mentséget találni gyermekeink, a nemzet és a történelem színe előtt nehéz lesz.
 

* BEFÖT: a budapesti egyetemisták és főiskolások kísérlete független szervezet létrehozására, a nyolcvanas évek közepén.



« vissza