Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Gulácsy Lajos

Gulácsy Lajosról sokat beszéltek ezen a héten. Most zárult kiállítása, s Lehel Ferenc érdekes tanulmányt adott ki róla. Képeiből a régi mákonyos álmok gőzölögnek. A könyv pedig egy másik kísértetet idéz, azt, ki közöttünk járt, és ezeket a képeket írta. Azóta ő is kivándorolt innen, elment, nagyon messzire. Egy elmegyógyintézet lakója.
Néhányszor láttam itt, új vászon egyenruhájában. Halántéka megderesedett, az alak azonban, amelyik emlékemben él, csodálatosan hasonlít hozzá, s modora – az, ami emberben a lélek – alig változott. Arcán a kedves, szirupédes mosoly. Szája, ez az érzéki, festői száj, most is olyan bíbor, mint valami késsel vágott vérző seb.
Igaz, pluralis majesteticusban szól, akár a fejedelmek, de szerény, s úgy dicséri orvosait, ápolóit, ahogy valaha vetélytársait, a festőket. Általában nem hiszem, hogy azelőtt sokkal több kapocs fűzte volna a társadalomhoz, az úgynevezett „közélet”-hez, mint ma, mikor, végképp lángoló futurista egekben gázol, és a dadaisták nyelvét beszéli.
Azt mondják, az az ember próbája, milyen részeg korában. Az őrület, mely az önfegyelem teljes bomlása, még nagyobb próba. Micsoda pipogya részegek vannak, s micsoda józan, szürke őrültek. Ő azonban finom, szertartásos nemes úriasságát nem vesztette el. Most tetszik ki, e dicső romok közt, hogy a mindig természetes, nem szenvelgett finomság volt ősi lényege.
Amint mosolyog furcsán – nem furcsábban, mint egykor −, és meghajlik, érzem, hogy költő és úr, ki az utolsó etikettről nem feledkezett el.
Ez a költő, ki ecsetjével verseket festett, és céhbeli volt az írók között is, valamikor, ifjúságának éjszakáján, elmondott nekem egy történetet, mely annyira megható és jellemző, hogy átadom azoknak, kik az ő egyedülvaló, regényes életét írják. Firenzében, nagyon fiatalon, bonctant akart tanulni. Vajmi kevés szüksége lehetett rá, őneki, ki mindig látomásait pingálta, de belekezdett. Verlaine is elolvasott talán egy verstant.
Engedélyt kért a bonctani intézettől, hogy időnként bejárhasson, és a reneszánsz festők módján a hullákat tanulmányozza. Egy este – köd volt, gyertyagyújtás után – elindult. Végighaladt egy nyirkos, sötét folyosón, melyben kongottak a léptei, s hahotázott a visszhang. Azután a boncterembe ért.
Itt csak egy öreg, közönyös szolga tett-vett az alacsony bádogasztalkák között. Az egyiken egy leány feküdt. Leült melléje, elővette vásznát, ecsetjét, és munkához látott. Az izmok vonalát festette, a csontot és a húst figyelte, az arányokat, összeszorított szemmel, pontosan, a szakember érdeklődésével.
Sokáig dolgozott. A szolga közben kitakarított, eltűnt valamelyik ajtón, s ő a lobogó éjszakában, a gázlángok alatt, egyedül maradt az ismeretlennel, a legtürelmesebb modellel, ki órákig, napokig, évszázadokig nem mozdul. Fölkelt, és mintegy társaságot keresve, közelebb ment hozzá. Tizenhét-tizennyolc éves gyári nő lehetett, vagy egy kósza lány, ki virágokat árult a virágok városában, s aztán – nem tudni, miért – megölte magát. Szőke haja glóriájában aludt. Talpán – gombostűvel odatűzve – egy cédula, rajta a neve, csak ennyi: Aurelia.
Luigi, a magyar piktor, hosszan bámulta Aureliát. Egyszerre aztán átborzongott rajta a gondolat, hogy ezzel a szegény lánnyal soha senki nem foglalkozott annyit, mint ő e pár perc alatt itt, a firenzei boncteremben, és szeme elfátyolosodott. Ha valaki életében ily figyelemmel, gyengédséggel néz rá, csak egyszer is, akkor bizonyosan nem kerül ide, nem hal meg. Ő volt az első és utolsó. Ettől az érzéstől megriadt. Összecsomagolta holmiját, és aznap nem tudott többé dolgozni.
A költő vette ki az ecsetet a festő kezéből. Máskor pedig, gyakrabban, ez a költő nyújtotta oda neki, hogy fessen.
 
Kosztolányi Dezső, Pesti Hírlap, 1922. szeptember 24.


« vissza