Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Hidegháború és lélektani hadviselés 1. rész


A Szabad Európa Rádióról I.

 

A kezdet kezdetei A SZER nem úgy született, hogy valamikor a negyvenes évek derekán összeült néhány jószándékú amerikai, és elhatározta, hogy rádiót alapít, az éteren keresztül köti össze a vasfüggöny mögé zárt Közép-Kelet-Európát a Nyugattal. A SZER nem ilyen elszigetelt, karitatív, szinte romantikus vállalkozás volt, hanem a hidegháború nagyon is reális talaján szerveződött, annak terméke volt. A hidegháborús előzmények segítségül hívása nélkül nem is lehet egészen megérteni politikai filozófiáját, több évtizedes, nemegyszer vitatott tevékenységét. Kereken öt esztendő történetét kell áttekinteni. Az aránylag rövid időszakban sűrűn egymás után felröppenő, vadonatúj politikai fogalmak jelzik a SZER-hez vezető utat: vasfüggöny-hidegháború-Marshall-terv-Political Containment-Komintern-szovjet csatlós-lélektani (vagy: politikai) hadviselés...
1. Kennan Moszkvában Már a kezdet kezdetén, tehát a második világháború befejezése körül, feltűnik a forrásmunkákban egy fiatal amerikai diplomata, George F. Kennan neve, s a továbbiakban néhány évig egyre gyakrabban szerepel a hidegháború, majd a SZER történetében, hogy aztán hirtelen szinte nyoma vesszen.
Ki volt Kennan? Princetoni egyetemi diplomával a zsebében 1926-ban lépett amerikai külügyi szolgálatba. Felettesei kívánságára elsősorban szovjet ügyekkel kezdett foglalkozni. A világháború második felét Moszkvában töltötte, mint W. Averell Harriman nagykövet helyettese. 1946. februárban tért vissza Washingtonba.
Moszkvában kiváló megfigyelőnek, elemzőnek és stílusművésznek bizonyult. De bátor lélek is volt, aki akkor is ki merte mondani véleményét, ha az nem egyezett a hivatalos véleménnyel.
Kennan a szovjet fővárosból küldött jelentéseiben nem győzte figyelmeztetni Washingtont, hogy a világháborús győzelem után Sztálin nyugati politikája rohamos változáson megy át. Nincs többé szükség Amerika támogatására, döntéseit nem a kelet-nyugati érdekek összebékítése irányítja, mint a háború éveiben tervezték, hanem a nyers önérdek, a hagyományos orosz bizonytalansági érzéssel, nyugati bekerítéstől való félelemmel keveredve. Kennan szerint a fordulat egyik legszembetűnőbb jele az volt, hogy Moszkva sietett az új szovjet birodalom határait kitolni Nyugat felé, s hogy ezt megtehesse, egymás után likvidálta az útjában álló kisállamok függetlenségét. Hosszú távon pedig a szovjet diplomácia azon dolgozik, hogy megbontsa az egyetlen, a háború után ereje teljében maradt nyugati hatalomnak, az Egyesült Államoknak belső egységét, és elreteszelje nemzetközi befolyását.
Elérkezett tehát az ideje, hogy Washington felhagyjon ”a Szovjetuniót meg kell érteni” politikával, szüntesse be a Moszkvának nyújtott egyoldalú kedvezményeket, és gondoskodjék - a propaganda eszközeinek felhasználásával is - az amerikai érdekek hathatósabb védelméről.
Kennan sokáig úgy érezte, hogy a külügyben ”különc”-nek nézték, nem vették túlságosan komolyan jelentéseit, intelmeit. 1946 tavaszán azonban megváltozott a hangulat. Mint Kennan emlékirataiban feljegyezte, benyomása szerint egy időre, talán két-három évre megszűnt ”hivatalos magánya”, más szóval elszigeteltsége. Hozzá kell fűzni, hogy ebben része lehetett Churchill március 5-én, az amerikai Fultonban elmondott híres beszédének, amelyben felhívta a világ figyelmét a Szovjetunió vasfüggöny-politikájára. De sokkal inkább része volt benne az Egyesült Államok legfőbb vezetésében történt változásoknak. A hirtelen elhunyt Roosevelt elnök helyét Truman foglalta el, aki - mint tetteivel rövidesen elárulta - távolról sem tartozott a szovjet-szimpatizánsok közé, s közvetlen munkatársait is ezen az alapon válogatta össze.
2. A hidegháború felé 1947 januárjában lemondott Byrnes külügyminiszter; Truman Marshall tábornokot nevezte ki utódjául. A külügyminiszter-helyettes Dean Acheson maradt, külpolitikai kérdésekben Truman egyik legbizalmasabb tanácsadója.
Marshall külügyminiszter első hivatalos útja - április végén - Moszkvába vezetett, a szövetséges hatalmak külügyminisztereinek konferenciájára. A szovjet delegációval, majd személy szerint Sztálinnal folytatott hosszú, kemény és eredménytelen tárgyalásai meggyőzték, hogy a Szovjetunió bevonása Európa problémáinak megoldásába ”naiv álom” volt, illetőleg csakis Moszkva feltételei alapján lehetne megvalósítani. Amerikának nincs más választása, mint hogy egyedül cselekedjék - hangzott Marshall végső konklúziója.
A hazatérését követő napra magához kérette Kennant. A miniszter szándékairól, terveiről Acheson tájékoztatta előzetesen Kennant.
Kennan - emlékezete szerint - ”rossz hangulatban” találta főnökét. Marshall beszámolt neki moszkvai tapasztalatairól, majd közölte, hogy elhatározta külügyminisztériumi tervezőcsoport felállítását s annak vezetésével őt, Kennant kívánja megbízni.
Kennan, a változások egyik legszorgalmasabb sürgetője, csak igennel válaszolhatott, s május elején a csoport már meg is kezdte működését. Első feladata - Acheson közreműködésével - a később Marshall-tervnek nevezett európai gazdasági újjáépítési program kidolgozása volt. Június 5-én a külügyminiszter már be is jelentette Harvard egyetemi beszédében, hogy a program elkészült: Amerika készen áll a gazdasági válságba süllyedt Európa megsegítésére.
Nem érdektelen, hogy az alapszabályok értelmében a Szovjetunió és a már szovjet irányítás alatt álló közép-kelet-európai kisállamok is folyamodhattak volna nyugati gazdasági segélyért. Moszkvában azonban még a párizsi előkészítő konferencián való részvételtől is eltiltották őket. Az indokolás úgy szólt, hogy az újjáépítési terv nem egyéb, mint politikai propaganda. Egyedül a csehek próbálkoztak még, háborús szövetséges rangjukba kapaszkodva. Az utolsó pillanatban, Beneš áldásával és a moszkovitának ismert csehszlovák kormányelnök, Klement Gottwald vezetésével népes delegáció repült Moszkvába, hogy jobb belátásra bírja a szovjet vezetőket. Az egy helyben topogó tárgyalásokon váratlan pillanatban Sztálin is megjelent és burkolt, de félre nem érthető fenyegetések kíséretében a prágai delegáció utolsó reményfoszlányait is eloszlatta. Ha Csehszlovákia részt vesz a konferencián - közölte -, a Szovjetunió ezt ellenséges cselekedetnek fogja tekinteni. Gottwaldék üres kézzel repültek vissza Prágába. Egy szovjet delegáció Molotov vezetésével megjelent ugyan Párizsban, de csak azért, hogy rövid idő múlva tüntetően elhagyják a konferenciát.
Cseh történészek az 1947. nyári, balsorsú moszkvai összetűzéstől datálják hazájuk privilegizált helyzetének fokozatos leépülését, és erőszakos integrálását az úgynevezett szovjet blokkba.
3. Containment Az ismert és tekintélyes amerikai külpolitikai folyóirat, a Foreign Affairs 1947. júliusi számában tanulmánynak is beillő írás jelent meg ”A szovjet magatartás forrásai” címen. A szerző nevét egy ”X” betű pótolta. A cikk Kennan egy korábbi, csak szűk körben ismert tanulmányának rövidített változata volt, tehát a szerző kiléte sokáig nem maradhatott titok.
Kennan műve, mely a szerkesztő kérésére, gyors munkával készült, heves vitát váltott ki. A szerzőt (”Mr. X”-et, ahogy a lapok elkeresztelték) minden oldalról támadták. Egyeseknek túl keveset, másoknak túl sokat mondott. Megint mások úgy találták, hogy megkerülte a kényes kérdéseket, vagy hogy kesztyűs kézzel bánt a Szovjetunióval; nem is említette a leigázott kis nemzeteket, javaslataival háborús konfliktust idézhet elő stb., stb.
Legalaposabb kritikusa a kor vezető amerikai publicistája, Walter Lippmann volt. Tizenkét folytatásból álló cikksorozatban válaszolt Kennannak; jellemző a közvélemény érdeklődésére, hogy a sorozatot rövidesen könyv alakban is kiadták.
Lippmann volt az, aki a vita hevében az addig névtelenül zajló-növekvő kelet-nyugati konfliktusra ráakasztotta a hidegháború nevet. A ”hadviselő” felek ugyanis mindkét oldalon kerülni akarták a tűzfegyverek használatát, a véres összetűzések kockázatát. ”Hideg” eszközökhöz folyamodtak. A név telitalálat volt, máig sem évült el, különböző összefüggésekben ugyan, de újra és újra felmerül.
A cikkben Kennan messze túlment mindazon, amit a cím ígért.
Foglalkozott ugyan ”a szovjet magatartás forrásai”-val, de azután - s ez volt a lényeg - kifejtette, hogy véleménye szerint mi lehetne az Egyesült Államok válasza Sztálinék egyre aggasztóbb ”békés” offenzívájára. Írásának viharos fogadtatása meglepte.
Memoárjában külön fejezetet szentelt a vitának, hogy jobban megvilágítsa mindazt, ami a reakciókból ítélve nem volt eléggé világos. Elismerte, hogy a gyors munka, de saját gondatlansága miatt is, hibák, tévedések, zavaros fogalmazások csúsztak írásába.
Korrekciói kiegészítették, elmélyítették, közérthetőbbé tették eredeti cikkének egyes megállapításait.
Kennan kulcsszava a containment volt. A gazdag jelentéstartalmú angolszász kifejezés (német megfelelője az eindammen) Mr. X használatában valaminek a megfékezését, korlátozását jelentette.
Konkrétan: a szovjet hatalmi törekvéseknek bizonyos határok közé szorítását. A cikk legfontosabb bekezdése ezt így fejezte ki: ”Az adott körülmények közt nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok politikájának legfőbb eleme az orosz hatalmi törekvések hosszú távú, de határozott és éber containment-je kell legyen”.
Különböző félreértésekre célozva Kennan hangsúlyozta: az általa sürgetett megfékezés nem katonai eszközökkel végrehajtott fenyegetés lenne, hanem politikai eszközökkel kifejtett politikai fenyegetés, tehát hosszú távú feladat.
Mr. X. sajnálkozott, hogy cikkéből kimaradt az utalás a ”kelet-európai csatlós térség”-re. A mulasztás azt a benyomást kelthette az olvasóban, hogy a szovjet rendszer gyengeségének okát a szovjet állam határain kívül kell keresni, s nem a szovjet hatalom kelet-európai terjeszkedésében. A valódi helyzet tudatában Amerikának a jövőben sokkal nagyobb figyelmet kell fordítania a kelet-európai térségre, mint bármikor azelőtt.
Egyes kritikusok úgy értelmezték Kennan cikkét (s nem egészen alaptalanul), hogy a containment politika egy engedelmesebb Szovjetuniónak meghagyná kelet-európai hódításait. Mr. X. az ilyen állításokra azzal válaszolt, hogy több változatban is megismételte: éppen ellenkezőleg, ez a politika nem állhat meg a status quo szentesítésénél. Az amerikai politikának élnie kell a lehetőséggel, hogy különböző módszerekkel befolyásolja a kibontakozást mind Oroszországban, mind az egész kommunista mozgalomban. Egy helyen még nyíltabban fogalmazott. Amerikának minden tőle telhetőt el kell követnie - hangsúlyozta Kennan -, hogy ”inspirálja és támogassa” a szovjet birodalom határain kívül, s mindenekelőtt a még szabad Európában, az ellenállást a további szovjet hódítások ellen. Mindezt abban a tudatban kell tennie, hogy az ellenállás szelleme át fog csapni a túloldalra, a szabadságuktól megfosztott kisállamokba, s az ottani fejleményekre is hatni fog.
Mit várt közelebbről Kennan ettől a ”kibontakozás”-tól? A kérdésre voltaképpen már egyik moszkvai jelentésében megadta a választ. A különböző ellenállási formák következtében - írta Kennan 1945-ben - le fog szűkülni Moszkva mozgástere, magára marad a kis csatlósaival, s hirtelen váratlan nehézségekkel találja magát szemben. Az addig rettegett, vagy egyes körökben esetleg csodált hódítóra nehéz hétköznapok virradnak. Népeken kell majd uralkodnia, amelyek feléledtek aléltságukból, s mind bátrabban hangoztatják, hogy különböznek a szovjet világtól, de egymástól is - különböznek nyelvben, kultúrában, nemzeti érzésekben, hagyományokban, gazdaságpolitikai érdekekben. A Nyugattól remélt gazdasági támogatás elmarad s, enélkül a Szovjetunió belső felbomlása elkerülhetetlenné válik. Mindez úgy történik majd, hogy egyetlen fegyver se dördül el.
Kennan spekulációi úgy hangzanak ma, mintha megálmodta volna a ”szovjet blokk” lassú felbomlásának forgatókönyvét.
A mozgalmas 1947-es esztendőt a Nemzetbiztonsági Tanácsnak, az elnök legfőbb tanácsadó szervének ”szigorúan bizalmas” határozata zárta. A dokumentum kimondta, hogy az Egyesült Államok külpolitikájának egyik fontos komponense a ”lélektani hadviselés” kell legyen. Az új fogalom - ”lélektani hadviselés” - gyakorlatilag ugyanazt jelentette, mint amiről Kennan beszélt. A dokumentum tehát hivatalos biztatás is volt Mr. X. további munkájához.
4. ”Szervezett politikai hadviselés” Az általános, ”stratégiai” program kidolgozása után Kennanra és tervezőcsoportjára maradt a második, taktikai rész is: a politikai-ideológiai-lélektani harci eszközök, módszerek kidolgozása. Nem voltak előzmények, minták, példák, amelyeket átvehettek, lemásolhattak volna. Józan eszükre, képzelőtehetségükre és a véletlenekre voltak utalva. De mindenképpen sürgősen cselekedniük kellett, mert a túlsó - szovjet - oldalról nem szünetelt a nyomás. Csaknem egyidejű három esemény igazolta ezt: - 1948. februárban kizárták a prágai csehszlovák kormányból a nem kommunista minisztereket. Az aktus egyértelmű volt a kommunista hatalomátvétellel. Röviddel ezután megindult Beneš fokozatos kiszorítása az államelnökségből. Mindez moszkvai fedezettel történt, Sztálin jóváhagyásával, aki még 1943 végén, világszerte, s különösen Amerikában nagy feltűnést és reménykedést keltő nyilatkozatokban különleges szabad státust, kelet-nyugati közvetítői szerepet ígért Benešnek és Csehszlovákiájának.
Nem egészen öt év múlva a Nyugat, az Egyesült Államokat is beleértve, tehetetlen szemlélőként nézte végig ugyanennek a Benešnek moszkvai típusú ”defenesztráció”-ját.
Közben, 1948 áprilisában, a szovjet megszálló erők a ”berlini blokád”-dal megszüntették világháborús fegyvertársaik, az amerikai megszállók szárazföldi összeköttetését a (volt) német fővárossal.
Néhány napig új, tűzfegyveres háború veszélye fenyegetett. Végül is az amerikaiak, váratlan elhatározással, ”megépítették” a híres berlini légihidat, s ezzel szétfoszlatták a blokádhoz kötődő szovjet reményeket. (Később az incidens nyomós érv lett a NATO létrehozását szorgalmazó diplomácia kezében.) Ugyancsak áprilisra tűzték ki az olasz parlamenti választásokat. A Kominform-propaganda teljes bevetéssel támogatta az itáliai kommunista pártot. Akkori vélemények szerint győzelme évekre visszavetette volna egész Nyugat-Európa demokratikus erőinek kibontakozását. Az amerikaiak azonban, az Egyesült Államokba kivándorolt olaszok hathatós, nemcsak morális, hanem anyagi támogatásával is, elérték, hogy a szavazatok többségét az olasz kereszténydemokrata és szocialista pártok kapták. A siker szárnyakat adott a hidegháború stratégáinak: bebizonyította, hogy a demokratikus erők összefogásával el lehet fojtani a közvetett, vagy közvetlen szovjet segítséget élvező erők felforgató tevékenységét.
A felsorolt események is közrejátszottak abban, hogy Kennan 1948. május elején terjedelmes, ”Szervezett politikai hadviselés” címet viselő memorandumot nyújtott be a Nemzetbiztonsági Tanácsnak jóváhagyás céljából. A feljegyzés többek közt rangos amerikai személyekből tanácsadó bizottság életre hívását ajánlotta. A bizottság egyik feladata lenne, hogy felhívja a figyelmet az Európában és Amerikában tengődő emigránscsoportokra, s nyomdához, mikrofonhoz juttassa őket. Nyílt, s nem titkos, nem konspiratív tevékenység lenne; emigráns érdekek mellett amerikai érdekeket is szolgálna. A további javaslatok közt szerepelt két titkos vállalkozás: ”antikommunista akciók szervezése a szovjet orbituson kívüli országokban”, valamint ”szubverzív tevékenység” támogatása a vasfüggöny mögött. (Erre vonatkozóan Grose könyvében találunk részleteket.) A Nemzetbiztonsági Tanács 1948. júniusi határozatával jóváhagyta Kennan javaslatainak listáját. Kennan elsőnek a tanácsadó bizottságot hozta létre. A tagok névsora közismert. Eisenhower tábornoktól a New Deal-es Adolf Berle-ig bezárólag számos kiváló és közismert amerikai személyiség vállalt szerepet a bizottságban.
Megbeszéléseiken újra tisztázódott, de most már formális következményekkel, hogy a hidegháború - Kennan eredeti elképzeléséhez híven - az eszmék versenye lesz, színvonalas propaganda, és semmi esetre sem tűzfegyverek harca. A konzervatívnak elkönyvelt John Foster Dulles, a későbbi republikánus külügyminiszter, saját egyetértését a következő hasonlattal fejezte ki: az új küzdelemre való felkészülésben ”a (hagyományos) fegyverkezés ugyanolyan felesleges valami lenne, mint a Maginot-vonal volt (a második világháborúban)”.
Kemény dió volt a pénzkérdés: a hidegháború is tetemes, s egyre tetemesebb kiadásokkal járt, s nehéz volt tisztázni, hogy ki vállalja azok fedezését. A tekintetek ösztönszerűen a külügyminisztérium felé fordultak, hiszen a tervek a külügyi műhelyben készültek, s a külügyminisztérium mindenről tudni akart, ami az új, kész vagy félig kész hidegháborús intézményekben történik, vagy történni fog. (Kennan úgy vélte, hogy ”A politikai hadviselés lényegében a külpolitika instrumentuma”, tehát a külügy megbízottját, vagyis Kennant mindenről tájékoztatni kell. Vitás esetekben a végső szó a külügyé legyen s nem valamelyik közbeékelt segédszervé.) Másrészt a külügy óvatos is volt.
Ugyanazokkal a szovjetbarát kormányokkal, amelyek a politikai hadviselés verbális pergőtüzébe kerülhettek, Washington normális diplomáciai kapcsolatokat tartott fenn, s nem óhajtott kompromittálódni a hidegháborús apparátus közvetlen, nyílt támogatásával.
Jó megoldásnak kínálkozott a ”Keresztes hadjárat a Szabadságért” nevű szervezet. Abban a reményben alapították, hogy gyűjtéseivel megnyitja majd a privát pénzforrásokat, amelyek nagyrészt fedezni fogják a hidegháborús kiadásokat. A csábító terv azonban az adakozás lanyhasága miatt megbukott, s vissza kellett térni a hivatalos pénzforrásokhoz. Kennan azt szerette volna, hogy az egy évvel korábban alakult titkosszolgálat, a CIA vegye át a kényes közvetítő szerepet a külügy és a politikai hadviselés illetékes képviselői közt, és továbbítsa a kongresszus illetékes bizottságai által jóváhagyott pénzeket a címzetteknek. De a CIA vezetője, Hillecoetter admirális hallani sem akart az ötletről.
Azzal érvelt, hogy mivel szervezete kizárólag információgyűjtésre és kiértékelésre kapott megbízatást, nem végezhet aktív tevékenységet a szubverzív szférában. Ezután született a gondolat állítólag John Foster Dulles fivére, Allen Dulles fejében, hogy alakítsanak külön munkacsoportot a lélektani hadműveletek koordinálására, valamint a közvetítői feladatok (pénzelosztás!) ellátására. Egy ilyen szerv indiszkréciók esetén magára vállalhatná a felelősséget, mentesítve a külügyet.
Így jött létre a rövid életű, de szuperaktív OPC, teljes nevén Office of Policy Coordination (Politikai Koordinációs Hivatal). A Nemzetbiztonsági Tanács hosszas keresés után Frank Wisner OSS-veteránt bízta meg vezetésével. Az OSS - Office of Strategic Services - a világháború idején alakított katonai elhárító szervezet volt. 1945 után megszűnt, s több leszerelt tagja a hidegháborús intézményeknél helyezkedett el rövidebb-hosszabb időre. A szubverzív munkában szerzett korábbi tapasztalataik miatt mindenütt szívesen fogadták őket. Közéjük tartozott Allen Dulles, az OSS európai osztályának egykori főnöke is.
Az OPC eleinte a CIA-val párhuzamosan, de attól függetlenül működött. A karakán admirálist követő CIA-főnökök azonban fokozatosan bevonták a titkosszolgálat szervezeti keretébe, annyira, hogy négy év múlva elvesztette külön státusát. Beolvadt a CIA-be. A döntő fordulattal három legfontosabb feladata: közvetítés, pénzelosztás és bizonyos ellenőrzési jog átszállt a CIA-re. Ezen az alapon az utóbbi elvben beavatkozhatott a későbbi SZER munkájába is. Más kérdés, hogy mennyire gyakorolta, vagy gyakorolhatta ezt a sokat kritizált jogát.
Még néhány szót Wisnerről, az akkori idők egyik legszínesebb, gazdag fantáziájú és vállalkozó szellemű alakjáról. Kitűnő szervezőnek és pénzgyűjtőnek bizonyult. Az OPC-t átmenetileg sikeres vállalkozássá fejlesztette. Az elsők közt figyelt fel az európai ”dipi” (displaced person=menekült) táborokban élő neves, tehetséges emberekre, s az elsők közt sürgette - többek közt Kennannál is -, hogy Amerika kapcsolja be a politikai hadviselésbe ezt az elhanyagolt szellemi erőpotenciált. Wisnert személy szerint elsősorban Albánia és Lettország sorsa érdekelte. Egy időben - s ebből következtetni lehet fegyelmezetlenségére is - menekültekből paramilitáris egységeket szervezett a két kis ország felszabadítására. Terveit az angol Kim Philby árulta el az oroszoknak. Wisner állt a SZER szerencsétlen léggömbakciója mögött is; a léggömböket az OSS háborús tartalékából mentette át. (A vállalkozás a vasfüggöny mindkét oldalán heves tiltakozásokat váltott ki; Washington állíttatta le, a SZER általános megelégedésére.) Wisner már nem vehetett részt a SZER-műsorok irányításában - állítja könyvében Puddigton. - Szertelensége miatt az 1950-es évtized elején kénytelen volt megválni befolyásos munkahelyétől.
5. Az ”emigritisz” áldozatai Az OPC létrehozása után a következő jelentős esemény a SZEB (Szabad Európa Bizottság) megalakulása volt, 1949 februárjában. (A megalakulás tényét csak júniusban jelentették be a nyilvánosságnak.) A SZEB végrehajtó bizottságának első elnöke Allen Dulles lett, de ő alig hat hónap múlva lemondott. Joseph Grew, majd DeWitt Poole foglalta el a helyét - mindkettő tapasztalt diplomata.
Egy fiatal amerikai, John F. Leich, aki másfél évtizedig a SZEB-ben dolgozott mint az emigránsügyek egyik referense, hézagpótló tanulmányában így írta le az új hidegháborús szerv születésének hátterét: ”A külügyminisztérium, amely a politikai emigránsok ostroma alatt állt, tudatában volt (az emigránsok) fontosságának, de mindaddig nem kívánt hivatalos kapcsolatba lépni velük, amíg az Egyesült Államok fenntartja a diplomáciai viszonyt a kelet-európai rendszerekkel. Támogatásuk pénzügyi terhei is szerepet játszottak a döntésben. Ez az állapot vezetett oda, hogy a minisztérium tervezőcsoportja igazgatójának, Kennannak javaslatára megalakult a SZEB.” Kennan lépése nem meglepő. Mint tudjuk, az elsők közt értesült a kelet-európai politikai menekültek növekvő számáról, s 1948.
májusi memorandumában már szót emelt érdekükben.
Érdemes idézni John F. Leich írásának egy másik részét is, amelyben amerikai honfitársainak az emigráns politikusok iránti különleges figyelmességét emeli ki, s a figyelmességet lelkiismereti okokra vezeti vissza: ”Számos amerikai úgy érezte - állapítja meg Leich -, hogy mi, a jaltai egyezmények aláírói, adósai lettünk az emigráns politikusoknak, amikor cserbenhagytuk őket, s nem kényszerítettük a Szovjetuniót, hogy váltsa be az általa felszabadított vagy megszállt államokban a szabad választásokra vonatkozó ígéreteit.” Az emigráns politikusok többsége is úgy érezte, hogy Amerika tartozik nekik, s hogy gyakorlati segítséget az elhagyott otthon felszabadításához elsősorban Amerikától remélhetnek. Egyre nagyobb számban igyekeztek tehát bejutni az Egyesült Államokba, különösen az után, hogy Washington a demokratikus szellemű közéleti személyiségeket felmentette a hosszadalmas bevándorlási eljárások alól s, rövid úton megkaphatták a beutazási vízumokat. A ”prominent exile”-ok, közismert emigránsok többsége az amerikai politikai élet központjában, Washingtonban, vagy annak közvetlen környékén telepedett le, ott próbáltak hasznos új kapcsolatokat építeni és szervezkedni. Kisebb részük New York mellett döntött ugyan, de nekik is működtek a kapcsolataik a fővárosban. (A csehek például eleve Washingtonra koncentráltak, míg a magyarok szervezete már New Yorkban székelt.) A tervek szerint a politikai emigrációról teljes egészében a SZEB-nek kellett gondoskodnia. Kebelén belül négy autonóm főosztályt (”division”-t) nyitottak. Az első a menekült politikusok szervezésével foglalkozott; a második a fiatalok továbbképzésével és általában anyaggyűjtéssel; a harmadik az amerikai társadalmi kapcsolatok ápolásával; végül a negyedikre várt egy rádióállomás még bizonytalan lábakon álló tervének megvalósítása.
Feltűnő módon, a SZEB hivatalos regisztrálását igazoló ügyirat az emigráns főosztályra váró tennivalókat ismertette legrészletesebben. Eszerint a SZEB támogatni óhajtotta az emigráns politikusokat, hogy hasznos munkát végezhessenek Amerikában, megismerhessék a befogadó ország népének gondolkodását, kapcsolatba léphessenek más országokban élő honfitársaikkal, s életben tartsák bennük az egyéni és nemzeti szabadság eszméit. A SZEB ígérte, hogy ”megfelelő eszközök létrehozásával” lehetővé fogja tenni az emigráns vezetők számára, hogy hazájukban is segítséget nyújthassanak (bizonyos köröknek) a törvényes szabadság szellemének ápolásához. (Az utóbbi mondat óvatos utalás volt egy rádióállomás létesítésére és a vasfüggöny szellemi áttörésére.) A program megfelelt az illetékes amerikaiak akkori felfogásának.
Mindenekelőtt a menekült politikusokra építettek, az ő összefogásuktól és szóhoz juttatásától remélték a közép-kelet-európai diktatúrák megbuktatását. Rádióról majdnem mellékesen, vagy csak körülírva beszéltek, s mindössze az lett volna feladata, hogy prominens menekültek ”üzeneteit” továbbítsa hazafelé. Rádióra, mint önálló, teljes napi műsort sugárzó hidegháborús eszközre felelős amerikaiak akkoriban még nemigen gondoltak. Ezt igazolja a SZER egyik veteránjának, az amerikai Paul B. Henzenek 1996-ban készült rövid esszéje is: ”Amikor létrehozták a Szabad Európa Bizottságot - jelentette ki Henze nagy biztonsággal -, a rádiózást nem tekintették túlságosan fontosnak.
Nem volt alapterv, precedens, amit követni lehetett volna, de részletes instrukciók se léteztek az amerikai kormánytól”. A szerző szerint a rádiózás csak 1950 első felében kapott prioritást, amikor kitört a koreai háború, és a SZEB annyi pénzhez jutott, hogy erőteljes rádiós szervezkedésbe kezdhetett.
A már idézett Leich arról is beszámolt, hogyan akarták az amerikaiak felkészíteni az emigráns politikusokat a nekik szánt szerepre. Az első feladat lett volna a megszállt országok szerinti ”nemzeti bizottság”-ok alakítása. A bizottságok tagjaira különböző tennivalók vártak (volna): ”lobbyzás” Washingtonban, kapcsolattartás az Amerikába kivándorolt honfitársakkal, a nemzetközi sajtó tájékoztatása a vasfüggöny mögötti eseményekről és bedolgozás egy elképzelt rádió műsorába. Ezen túl az amerikaiak remélték, hogy egyes politikusok összeköttetést tudnak majd teremteni a szülőfölddel.
Leichnek be kellett vallania, hogy néhány kivételtől eltekintve, az emigráns politikusok (mint egyének és mint csoportok) nem feleltek meg a várakozásoknak. A csehszlovák és a lengyel nemzeti bizottság többé-kevésbé megalakult ugyan (a lengyel kevésbé), de munkájuk személyi ellentétek, frakciós harcok és - a cseh/szlovákok esetében - nemzetiségi villongások miatt csaknem egészen megakadt. Romániából és Bulgáriából kezdetben kevés közismert politikus távozott Nyugatra, s vagy nem tudtak bizottságot alakítani, vagy ha megalakultak, nem képviselték a hazai politikai színképet, s a románok a kimentett államkassza körüli viták miatt két részre szakadtak.
Leich beszámolójából meglepő kivételként emelkednek ki a magyarok. A Varga Béla-Nagy Ferenc-féle emigráció még 1947 őszén, Európában nemzeti bizottságot alakított, majd 1949 júliusában már amerikai földön és a SZEB égisze alatt ”Magyar Nemzeti Bizottmány” néven, New York-i székhellyel újjáalakult. Leich elismeréssel számol be a magyar ”képviselet” tevékenységéről. Többek közt ezt írja: ”Mi mindig a (magyar) Nemzeti Bizottmányt emlegettük, mint összetartó, hatékony szervezetet”. (Akik közelebbről ismerték a Bizottmány belső életét, tudták, hogy az együttműködés ott sem volt tökéletes. Úgy látszik azonban, sokkal, de sokkal jobb volt, mint a többi emigráns csoportban.) Sokkal sikeresebbnek bizonyultak - s ezt Leich is megerősítette - a nemzetek feletti, ideológiai vagy foglalkozási alapon szervezett emigráns politikai összefogások. Ilyen volt a Rab Nemzetek Közgyűlése, a Közép-európai Kereszténydemokrata Unió, a Parasztszövetség, a liberálisok és szocialisták hasonló mozgalmai.
Ezek a csoportosulások főleg a nemzetközi kapcsolatok kiépítése és ápolása terén végeztek jó munkát, s ezzel némileg enyhítették a nemzeti bizottságok mulasztásait.
Leich az emigráns politikusok és emigráns politika negatívumait a ”menekült állapot”-tal magyarázta: a politikai számkivetettség, a vele együtt járó reménytelenséggel és elbátortalanodással terhelve, egészen sajátos helyzetet teremt. Az emigráns politikusok - folytatta Leich - a választói mandátum hiányában egymás elleni áskálódásokkal próbálták saját pozíciójukat megerősíteni, fontosságukat kiemelni. Emigráns zsargonhoz folyamodva: az ”emigritisz” áldozatai lettek. Leich szerint a SZEB-nél dolgozó amerikaiak idejük jelentős részét arra fordították, hogy meghallgassák az emigráns politikusok panaszait, és békíteni törekedjenek az ellenfelek közt.
Az emigráns politikusok védelmében meg kell jegyezni, hogy az emigritisz nemcsak a rangos emigránsok idegeit viselte meg, hanem az egyszerű menekültek többségét is megtámadta. Azzal a különbséggel, hogy az utóbbi esetben a betegség lezajlása ritkábban okozott politikai bonyodalmakat.
Az emigráns politikusok nem maradtak meg panaszaikkal új munkahelyük határain belül, hanem külső amerikai kapcsolataikat is elárasztották ügyes-bajos dolgaikkal. Terhes viselkedésükkel sokat ártottak a közös érdekeknek. Dr. Varga László képviselő, aki ezt az időszakot mint az egyik legősibb SZER-munkacsoport tagja Washingtonban élte át, elmondta e sorok írójának, hogy az amerikaiak lassan megelégelték kelet-európai partnereik szüntelen kilincseléseit, s elérték, hogy 1950 derekán a SZEB-nek valamennyi főosztályával együtt át kellett költöznie Washingtonból New Yorkba. A döntés nem a kapcsolatok megszakítását célozta, hanem szükséges mértékre való leszállítását, ami sikerült is.

(Folytatjuk)

 

Felhasznált irodalom:

 

Borbándi Gyula: Magyarok az Angol Kertben. Európa, Budapest, 1996.
Grose, Peter: Gentleman Spy: The Life of Allan Dulles. Boston, 1994.
Grose, Peter: Operation Rollback Boston - New York, 2000.
Kennan, George F.: Memoirs 1925-1950. Boston-Toronto, 1967.
Kissinger, Henry: Diplomacy Meyer, Cord: Facing Reality. New York, 1980.
Puddington, Arch: Broadcasting Freedom. Lexington, Kentucky, 2000.
Folyóiratok:
Dessewffy Gyula: ”A Szabad Magyarország Hangja.” Új Látóhatár, München, 1953. IV. évf. 1. szám.
Leigh John Foster: ”Great Expectations: The National Councils in Exile 1950-60.” The Polish Review, Vol. XXXV. No. 3. 1990: 183-196.



« vissza