Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Hommage à Jacques Le Goff

Április elsején, kilencvenéves korában hunyt el Jacques Le Goff, a középkor történelmének egyik legjobb ismerője és tolmácsa. Még a nyolcvanas években, egy hermetikusan elzárt országban – de a szülőföldemen –, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely közt vonaton ingázva olvastam az első kezembe kerülő könyvét. Román nyelven.(1) Akkoriban a bukaresti Meridiane könyvkiadó Annales szerzőit bemutató sorozata enyhítette – a ki- és megmagyarázó előszavak ellenére – a marxizmustól eltérő történetírás iránt érdeklődők szomját. Ezeknél a könyveknél csak az anyaországból hébe-hóba átjutó könyvújdonságok jelenthettek többet. Másokhoz hasonlóan néhány szegedi egyetemista tudta a címem, de azt is, hogy a Mikó Kollégium gimnáziumának tanáraként érkezésüket be kellene jelentenem a rendőrségen. Ezért általában este tájban érkeztek, és az átbeszélgetett éjszaka után hajnalban, néha másnap este tovább is álltak, olyan idősebb, más székely kisvárosbeli kollégákhoz, akik életkoruk és tapasztalatuk miatt nálam méltóbb interjúalanyok voltak. Az ő hátizsákjukból került elő az 1979-ben megjelent Le Goff-kötet (2) és a JATE egyetemisták Aetas száma.(3) Az igazsághoz hozzátartozik viszont, hogy a bukaresti könyvkiadás a nyolcvanas évek során a fenti sorozat kiadásával lekörözte a budapestit. Összevásárolva a nyolcvanas években román nyelvre lefordított Annales könyveket, ma is másfél tucatnyit tudok leemelni a könyvespolcomról. (4)
Hasonlóan a Nyugat nemzedékeihez, az Annales-iskolának is négy generációját tartjuk számon. Az elsőbe az alapítók: Marc Bloch és Lucienne Febvre tartoznak. Jacques Le Goff a második generáció tagja volt Fernand Braudel, Georges Duby, Pierre Chaunu, Ernest Labrousse és Pierre Gourbet társaságában. A harmadik generációt Emmanuel Le Roy Ladurie, Marc Ferro, Pierre Nora és Philippe Ariès alkotta. A negyedik generációhoz sorolhatók: Roger Chartier, Jacques Revel, André Burguière és Bernard Lepetit. Az Annales (Évkönyvek) című folyóirat köré tömörült francia történészek nem alkottak szigorú értelemben vett egységes iskolát, de valamennyiükre jellemző, hogy elfordultak a hagyományos történetírástól, így – részben vagy egészben, szerzője válogatja – a marxista történetírástól is. Az Annales-kör tagjai azt vallották, hogy a múlt igazi megértéséhez és megelevenítéséhez a folyton változó politikai-katonai eseményeknél mélyebbre kell tekinteni. Egy kisebbségben élő történelemtanárnak, aki intézményi feltételek híján és az egzisztenciális veszélyeztetettségig terjedő ideológiai tiltások miatt a történelmet nem kutathatta, csupán elviselhette, szellemi gyógyír és ösztönzés volt ilyen könyvek olvasása. Ráadásul első generációs értelmiségi, azaz földműves szülők gyermekeként otthon érezhette magát e szerzők könyveinek világában, hiszen a középkor társadalma mindenekelőtt paraszti társadalom volt, és ő is gyerekkorában azt tapasztalta, hogy a közösséget alakító szokásoknak, a vallásnak legalább akkora hatalma van a lelkeken – ha nem nagyobb –, mint a gazdasági meghatározottságnak.
Az 1929-ben alapított Annales folyóirat köré tömörült történészek tehát elfordultak a hagyományos történetírástól, így részben vagy egészben – szerzője válogatja – a francia egyetemi oktatásban erős intézményi pozíciókkal rendelkező marxista történetírástól is. Mi történik itt? című könyvében Granasztói György élményszerűen elemezte az Annales szerzőinek hatását a hazai történészszakmára, különösen az 1968-ban szervezett magyar–francia történészkonferencia után, hiszen azt követően a kör legjelesebbjeinek művei, ha mutatóban és rövidített formában, de megjelenhettek Magyarországon is. Persze nem az Annales volt az egyetlen fontos vonulat a francia historiográfiában, de ez volt a legismertebb. Talán azért is, mert az általuk kutatott középkori gondolkodásmódban lehetett a legjobban felmutatni, hogy – szemben a marxista és később a szárnyait próbálgató neoliberális dogmával – a gazdasági realitásoknál sokkal nagyobb jelentősége van a lélek dolgainak.
Jacques Le Goff azon ritka óriások közé tartozott, akik óraműpontossággal végzett levéltári kutatásokban szerzett széles körű ismereteit, interdiszciplináris szemléletét kitűnő előadóként és tudomány-népszerűsítőként képes volt átadni a laikusoknak is. Az interneten követve a kerekasztal beszélgetéseit, előadásait egyből feltűnik természetes karizmájának érvényesülése még a híres kartársainak körében is. Választékos öltözékében, félresimított hajával, az elmaradhatatlan pipával a szájában Maigret felügyelő kiköpött másának tűnt, ám testes alakja és lomha mozgása inkább arra predesztinálta, hogy a jelenkor alvilága helyett az ideológiai előítéletekkel átszőtt árnyak nyomába szegődjön, sikeresen küzdve a jelenünket is kisajátítani szándékozó trendi múltértelmezéssel. Közvetlen és közlékeny ember volt; gyakran lépett ki a levéltárak félhomályából, és élményszámba menően népszerűsítette a történelmet, a „sötétnek” kinevezett középkort. Kitűnő mesélő és moderátorként 1966-tól hosszú időn keresztül szervezte, vezette a népszerű Hétfői történelem című francia televíziós műsort és ő volt az Umberto Eco A rózsa neve című regényéből készült film tudományos tanácsadója. Az Annales-körből ő ismerte a legjobban Közép-Európa és Magyarország történelmét. Az angol, a német és az olasz nyelv mellett jól beszélt lengyelül, csehül is. 1948-ban a kommunista hatalomátvétel éppen Prágában érte.
Ha jól számoltam: negyvennyolc könyve jelent meg, amelyből öt olvasható magyar nyelven. A sorrendben tizenhatodik könyvének magyar kiadása – Francia és magyar értelmiségiek a XII-től a XX. századig, CNRS, 1986. Párizs – hogy, hogy nem, még mindig várat magára. (A kezdet megjelölése nem véletlen: III. Béla, a legjelentősebb Árpád-házi uralkodó idején igencsak erősek a magyar–francia kapcsolatok. Uralkodása idején, 1181-től minden a király elé kerülő ügyet írásba kellett foglalni, tehát ettől számítjuk a hivatalos írásbeliséget. Királyunk mindkét felesége francia származású volt, és uralkodása idején a franciaországi anyakolostorokra támaszkodva a ciszterci rend megerősödött Magyarországon. III. Béla tekintélyét emelte, és Magyarország erejét tükrözte, hogy a magyar királyi udvar jövedelme jóval meghaladta a francia és az angol királyét.)
Jacques Le Goffnak volt más magyar vonatkozású megnyilvánulása is. 1992-ben, Párizsban elvállalta a magyar–román történészvita elnökletét, levezetését. Némileg feledésbe merült, hogy 1986-ban az MTA Történettudományi Intézete által kiadott háromkötetes Erdély monográfiának mekkora jelentősége volt. Míg a magyar nyelvvel nehezen birkózó nemzetközi kritika is – ritka megnyilvánulásaiban – igen pozitívnak minősítette a könyv tartalmát és mondanivalóját, a hivatalos román történetírás hangosan tiltakozott, nacionalizmust, sovinizmust, horthyzmust és történelemhamisítást vetve a szerzők, szerkesztők szemére. A Ceauşescu-féle kultúrpolitika nem sajnálta a pénzt, hogy európai napilapokban fizetett hirdetésekkel tegye közzé vádjait. A sok évtizedes kommunista uralom a román nép dáko-római leszármazását hirdette, és ennek az eredetmítoszból kinövő ideológiának, leszármazástannak a sérthetetlensége, valamint a magyarok iránti lappangó ellenszenv volt a román nemzeti gondolat két alappillére. És ezek a pillérek díszesen álltak Ceauşescu bukása után is. Ezért is érdemes becsülni a kezdeményezést, amelynek révén létrejött a világháború utáni első, külföldi nyilvánosság előtt rendezett szakmai vita a két nemzet történetírása között. Az ötlet a magyar féltől származott, abból az alkalomból, hogy megjelent a háromkötetes munka rövidített-átdolgozott verziójának francia fordítása (Histoire de la Transylvanie, Budapest, 1992). A vita helyszíne a „semleges” Párizs lett, s a vita vezetésére, kommentálására sikerült jeles francia történészeket megnyerni, élükön az elnöklést vállaló világhírű szakemberrel: Jacques Le Goff-fal. A román fél csak többszöri változtatás után tudta kijelölni saját vitaszereplőinek hármas csapatát. A Párizsi Magyar Intézet zsúfolásig megtelt nagytermében tartott kerekasztal-vitára a párizsi román nagykövet nem ment el – Szávai János magyar nagykövettel ellentétben –, és távolmaradását indokló levelében kerülte a nem hivatalos „Erdély” (Transilvania) szó használatát; Nyugat-Romániát emlegetett. Talán nem kell mondanunk: a román tankönyvek továbbra is tartalmazzák a dáko-román elméletet, és Románia történelme helyett a románok történelme címen adtak ki új tankönyvet.
Jacques Le Goff közösségi lénye, elbeszélő hajlama gyermekkori élményeiből táplálkozott. Édesapja republikánus beállítottságú angoltanár, édesanyja hívő katolikus asszony volt; szüleinek eltérő neveltetése nagy hatással volt rá. Egy ízben azt nyilatkozta, hogy édesapja viselkedésének tanulmányozása terelte a történelem felé, ugyanis kíváncsi volt, hogyan lehet egy társadalmat modellezni egyes magatartások és mentalitások megértésén keresztül. Harminchárom évesen, 1957-ben jelentkezett azzal a könyvével – Az értelmiség a középkorban –, amellyel felhívta magára a szakma legnagyobbjainak is a figyelmét. Élete során több egyetem tanáraként vagy – így a budapestinek is – tiszteletbeli tanáraként missziós szerepet vállalt kutatási tárgyának, történelemszemléletének terjesztésében. Az általa hirdetett „új történelemfelfogás” lényege, hogy a történésznek munkája során a társadalom minden szegmensét kutatnia kell. Mesteréhez, az iskolaalapító Lucien Febvre-hez hű maradt, hiszen az „általános kultúra” szemléletével közelített a történelmi tényekhez, és ahhoz a – több kortárs francia történész szerint mára már túlhaladott – szakmai hitvalláshoz kötötte magát, mely szerint nem lehet úgy történelmet művelni, hogy nem tanulmányozzuk kimerítően a vizsgált időszak jogi, földrajzi, irodalmi, filozófiai, erkölcsi, mentalitásbeli vonatkozásait. Ezért művelte az életrajzot, mint történelmi műfajt, amely kollégái szerint már túlhaladott megjelenítési forma. Fanyalgásaikra 1966-ban egy több mint ezer oldalas Szent Lajos-életrajzzal válaszolt.
Jacques Le Goff hosszú munkássága során folyamatosan elemezte-értékelte a történészi mesterséget. Élete vége felé már szerényebben nyilatkozott róla, és – ellentétben például korunk hőseivel, a ráolvasó közgazdászokkal – gyakran emlegette mestersége korlátait. „Úgy tűnik – vallotta –, lehetetlen elérni a teljes objektivitást. A történelem szenvedélyeket vált ki, és nem lehet elvonatkoztatni a mindenkori jelen hatásaitól.” Nem tudott belenyugodni abba, hogy a történelemismeret egyre marginálisabb szerepre kényszerül a tömegkultúrában, a politika világában, hiszen – szerinte – a reális történelemismeret a lelke és az alapja minden nagy hatású döntéshozásnak.




Jegyzetek:




1 Jacques Le Goff: Pentru un alt ev mediu (Egy másik középkorért). Editura Meridiane, 1986, Bukarest.)

2 Jacques Le Goff: Az értelmiség a középkorban. (Magvető, 1979, Budapest.)

3 Aetas 1987/1 számában található szöveg Le Gofftól.

4 Egy példa: Ferdinand Braudel: Mediterana si lumea meditereana in epoca lui Filip al II-lea. (AFöldközi-tenger és a mediterán világ II. Fülöp korában.) Ed. Meridiane, 1985. Bukarest. A magyar kiadás 11 évvel később jelent az Akadémiai és az Osiris Kiadó közös vállalkozásában.


« vissza