Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Honvágy a hazában – A 70 éves Szörényi László tárcái és nyakalásai

Fél évszázaddal ezelőtt még azt írhatta Németh László, hogy „ha azt kérdeznék: mi az, amiért a földet a történtek után is sajnáltam itt hagyni: azt mondanám, hogy olyan korból és olyan országból jöttem, amelyben a tanulás alkalma s a hozzávaló kedv együtt és rendkívüli mértékben nőtt”. Ebben ma aligha találna megnyugvást a minőség forradalmára. Sőt: alighanem mélységes kétségbeeséssel figyelné a nemzet szellemi leépülésének aggasztó jeleit, a tanulási kedv apadását, a tudás megvetését. Az enciklopédikus tudásra törő, sokféle tudományban naprakész tudású Németh László valaha „szorongó tájékozatlanságáról” írt. A ma embere tájékozatlanságát sokszor szorongása orvosságaként használja.
A tájékozatlanság szó használata persze eufémia. Inkább tudatlanságról, a tudatlanság tudatos kultuszáról, elhülyülésről van itt szó. Ami esetenként bizonyára felszabadító élmény lehet, hiszen a haláltánc is tánc a maga módján...
A kötet címét („Már eleget éltünk?”) Mikszáthtól kölcsönző Szörényi akarva-akaratlan erről a jelenségről szól, mai kultúránkra tekintve, 70 év magaslatából. Egy Mikszáth-karcolatból tudjuk, hogy valamikor a mesés millenniumi időkben Tisza Kálmán esti olvasmányt kért a vidéki otthonában őt fejedelmileg megvendégelő házigazdájától. A fényesen berendezett kastélyban a nem kevésbé fényes vacsora után csak hosszas kutatással tudtak előkeríteni egy zsírfoltos kalendáriumot. Az író kommentárja szerint „míg a terített fehér asztal görnyed a csemegéktől, s míg a kisebbiken, a zöld asztalon ütik az alsót a királlyal, addig nem volna szabad üresen állnia a könyvasztalnak sem.”
A hónában ezredik évéhez közeledő magyarság társadalmi „elitjében” tehát megeshetett, hogy házánál nem volt egyetlenegy olyan könyv sem, amely az illusztris vendég kezébe adható. Ezt a hiányt egy kopottas kalendárium aligha enyhíti.
Ezer év egy nemzet életében komoly idő. De amikor ennek ünneplésére készül, aligha vélheti úgy, hogy ennyi elég is volt. (Amúgy pedig senki sem lehet olyan öreg, hogy pusztán a korától ne élhetne még...) így tehát nem fogadható el annak feltételezése, hogy eljött a végleges búcsú, hogy aktuálissá vált a nemzeti újjászületés motorjának számító dacot kiváltó nemzethalál tudomásulvétele. Mikszáth szónoki kérdése kivételesen keserű: lehetséges, hogy a magyarság beéri az eltelt ezer évvel? Hogy elege van önmagából? Lehetséges, hogy egy nemzet gondolja úgy: „Már eleget éltünk?”
A könyvek hiánya fenyegető jelkép. A könyv iránti közöny a szellem lekezelése, a pöffeszkedő ostobaság és a semmibe vivő tudatlanság jelképe. A Mikszáth által megörökített eset megérdemli a fájdalmasan gúnyos mosolyt, de nincs benne semmi nevetséges: a közelgő tragédia előjele. A szellem iránti közöny, különösen a társadalom vezető köreiben, pusztulással fenyeget. Mikszáth pontosan tudta, amit Eötvös József vallott (tán még beszéltek is róla egymás között): „A népnek értelmi emelésében fekszik legbensőbb meggyőződésem szerint ezen haza egész jövője. Ettől függ, hogy nemzetünk, mely ezen földet vitézsége által fegyverrel foglalta el, azt értelmesség által megtarthassa. Most Európának ezen helyén más nemzetnek, mint valóban civilizált nemzetnek, nincs helye”.
Nem kevesebbet mond ezzel Eötvös, mint azt, hogy saját magát ítéli pusztulásra a nemzet, ha nem törődik kultúrája gazdagításával, tudása gyarapításával, az „értelmesség” megőrzésével. (Amúgy röviddel később Ady is szóvá tette, hogy ifjúkorában a Szilágyság kúriáiban föllelhető könyvek legfrissebbjei is lassan fél évszázada jelentek meg. Talán éppen ettől lett vén is a hepehupás Szilágy, és az ész napvilága nélkül vakon ügettek az eltévedt lovasok...)
Szörényitől mi sem áll távolabb, mint hogy egy jól idézhető Mikszáth-írásból kölcsönzött vendégszöveggel válaszoljon meg egy hamleti kérdést. Minden sora tiltakozás az általánossá váló, egyre büszkébben vallott, egyre végzetesebb tudatlanság terjeszkedése ellen. A maga korában Mikszáth a magyar műveletlenség hódításában a nemzet csendes halálának közeledtét érezte. Szörényi túlmegy ezen: nemcsak a nemzet, az emberiség jövőjét érzi fenyegetettnek. Nem egy alföldi kastély könyv-fosztottságáról szól, hanem arról, hogy a világ sorsáról döntő mai zászlósurak tudatlansága már globális fenyegetettséget jelent. Mikszáth után rövidesen a magyar végzetet Trianon teljesítette be. Okkal tarthatunk attól, hogy (az ezúttal a felelőtlen és agresszív ostobaság jelképeként említett) Trianon világállapottá válik...
A Mikszáth-Szörényi-platform nem csupán a nemzeti, illetve globális demencia fenyegetésében való egyetértésen alapul. Kettejük látásmódja ezen túl is sokban rokonítható. Egyfelől mindkettejüket a legsötétebb víziók, a magyarság jövőjét illető rémképek gyötrik – másfelől ennek a romlásba hajló közösségnek fájdalomig és kétségbeesésig jutó szeretete élteti őket. Az össze nem békíthető érzések csak a feketébe hajló humorban találkoznak össze. Meg az iróniában.
Kora Szörényit is rákényszeríti a humorra, de még azt is ironikusan nézi. Hajnóczyról írja: „az emlékezők időnként hajlamosak valami komor, humortalan figurának láttatni Hajnóczyt. Lehet, hogy velük komor volt, én nem tudom, mi nagyon jókat tudtunk röhögni. Volt humora, noha az kétségtelenül nem a Füles rejtvényújságéra emlékeztetett, de az enyém sem, úgyhogy végül is valamelyest összepasszoltunk.”
Szörényi humorán, vele együtt sokszor kínunkban röhögünk, ahogy Mikszáthén is csak ritkán tudunk derűsen nevetni. Humoruktól a vicc végtelenül messzire esik. Aki messziről nézi olvasójukat, nem tudhatja, hogy az sír, vagy nevet. Okkal: mindkét tevékenység ugyanazokat az arcizmokat mozgatja meg. Ám attól, hogy gyógyíthatatlannak érezzük bajainkat, kétségbeesésünket nézhetjük derűsen. Sőt: nem is tehetünk mást. Szörényi keserves derűjére hadd idézzem például a Romok című írás beköszöntőjét: „Igen szerencsés időben nőttem fel, ugyanis 1945 márciusában születvén, a fél város még romokban hevert gyermekkoromban, különösen szerettem az Erzsébet híd csonkját, egyszer a rendőr szedett le, mikor felmásztam a pilonra, nyilván e történetfilozófiai látvány is, amelyet az 1956-os testvéri segítségnyújtás csak elmélyített, hozzájárulhatott az ókor iránt ébredező szenvedélyem fellobbanásához.”
Érdemes lenne ezt a mondatot úgy elemezni, ahogyan a verseket szokás. A benne megjelenő tudás- és élményrétegek, asszociatív jelentések, a történelmi korok feleseltetése, a szubjektív emlékezés mély és csillogó játékai, nyílt és rejtett összefüggései kort, történelmet, embert ábrázolnak – és e halálosan komoly rendszer kötőanyaga, ahogyan Mikszáthnál is, a humor. Az ilyen humor.
Természetesen Szörényi is látja, hogy a technika és az ökonómia korát éljük. Nem kellene talán, hogy törvényszerű legyen, de sajnálatosan úgy tűnik, hogy ebből következik korunk másik uralkodó eszméje: a kultúra és erkölcs nélküli pöffeszkedés doktrínája is. Voltak korok, amikor a parvenü, a fél- (negyed-, nyolcad- stb.) műveltségű újgazdag mint közéleti szereplő vagy irodalmi hős köznevetség tárgya volt. Lehetett pénze, lehetett hatalma, de nem volt presztízse. Ma a közéleti megbecsülés nincs kulturális cenzushoz kötve. Mikszáth persze mosolyogva is látta a parvenü-uralomban rejlő fenyegetést, Szörényi keserű nevetése az utolsó fegyvere a parvenü-diktatúra elleni harcban, amelyben nem ad magának és a magafajtáknak sok esélyt. Történetfilozófiai, antropológiai szkepszisét mégis felülírja a végzetesnek látott folyamatokkal való szembeszállás erkölcsi és szellemi kényszere.
A hívő ember a maga evilági halandóságára az örök élet hitével válaszol. De mint minden élőlénybe, az emberbe is be van kódolva faja fenntartásának feladata. Az emberi minőség nem puszta biologikum, hanem a szellemi létezés gazdagságával teljes: nélküle az ember csak egy a Föld nevű bolygó főemlősei közül. Szörényi a szellemi értelemben vett fajfenntartás érdekében nemcsak személyes üzeneteket fogalmaz meg, hanem elkötelezett ismeretterjesztő is. A többnyire a Magyar Nemzet hasábjain megjelenő cikkek zöme ezért aktuális szellemi jelenségekre, frissen megjelenő művekre, napi kérdésekre adott válasz. Jellemzően sokszínű, soktémájú, minden alkalommal a szellemi kiválóság legmagasabb igénye szerint. Akár Weöres Sándorról vagy Tömörkényről, Móráról vagy Janus Pannoniusról ír, arra törekszik, hogy a maga kivételes tudását másokkal is megossza. Meggyőződése, hogy az emberiség egyszer elért szellemi gazdagságából semmit sem szabad elveszni hagyni. Ahhoz, hogy a világ színeit meg lehessen őrizni, mindenekelőtt ismerni kell sokszínűségét. Ezért a bölcsészre, a fölösleges tudományok tudósára minden eddiginél nagyobb felelősség hárul - miközben minden eddiginél kevesebben kíváncsiak rá. Pedig talán nem túlzás azt gondolni, hogy az általa képviselt ethosz pusztulásával maga az emberiség kerül végveszélybe.
Merthogy az ember olyan lény, amely a múltjával együtt a jövőjét is elveszítheti. Ezért mélységesen igaz, amit Szörényi Petőfivel kapcsolatosan ír: „Egyben tartani egy anyanyelvi olvasó- és álmodó-közösséget: erre valók a klasszikusok.”
Egy nagyszerű filosz, az ország első irodalomtudósai és legádázabb olvasói közé tartozó egyetemi tanár persze hazabeszél, amikor olvasásra buzdít, mi több, olvasásra kötelez minket. De többről van szó. Akárhány írásából tűnik is elénk az irodalomtanár, ezek a tárcák, jegyzetek hamisítatlanul írói szövegek.
Az író az emberekről ír műveket, a filosz az embereknek ír a művekről. Szörényi mindkét irányban elkötelezett. Tudósként irodalomról, művekről elmélkedik. Ha ezt teszi, akkor mindent tud a tárgyáról, és amit lehet, el is mondja. Ekkora tudásra csak az a mentség, hogy azt tárgyuk követeli magának. Mégis inkább csak ürügy a tárgy, hogy Szörényi elmondja a maga világolvasatát. Amit közvetít, az több, mint szakmai tudás: a művekbe menekített és azokból újra és újra kitörő embert és szellemet csodálja.
Ezért megkockáztatom: amikor szerteágazó és élményszerűen megjelenített ismeretanyaga mögé bújik írásaiban, akkor egy jól kigondolt írói szerepjátékkal ámítja olvasóit. Ha Nagy László „versben bujdosó haramiának” nevezte magát, Szörényi esszében bujdosó haramia. Tudása ezért kap életet és ettől válik személyessé. Olyasféleképpen, mint bármely valamirevaló író művének tárgyi rétege, története.
Ezt a Szörényit jellemző alkotói magatartást számtalanszor megtapasztalhattuk esszéiben és tanulmányaiban, így a legkevésbé sem meglepő, hogy a kötet képlékeny műfajú szövegeinek élén a „Halálordítása” (így, idézőjelekkel!), egy félreérthetetlenül szépírói mű áll. Igazi műfajteremtő remek, amelyért önmagában is érdemes elolvasni a kötetet. Ki tudná eldönteni, hogy életkép, vallomás, meditatív jegyzet? Mindegyik és egyik sem, benne ott az élet, teremtett világunk minden abszurditása, szépsége, tragikuma. Mindaz, amire csak a soha nem elég olvasásba menekülve keresgélhetünk választ. Mert csak így jelenthető ki (vagy be) az előlegezett végszó: „Teljes értelmezési zavar!” Amit Jézus utolsó szavai („Elói, Elói! Lamma Sabaktámi?" „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engem?") azzal oldanak fel, hogy magát a kételyt hagyományozzák ránk.
Innen indulunk tehát. Hogy jobban értsük, miért, gondoljunk arra, hogy például a Móra Ferenc írói rehabilitációját, kánonba illesztését sürgető Szörényi-írás egy játékosan komoly tesztkérdésre épül. A válaszadónak az általa legtöbbre tartott tíz magyar írót kell elsorolnia. Ha nincs ott köztük Móra Ferenc, akkor, Szörényi szerint, a megkérdezett irodalmi kompetenciája fölöttébb kétséges.
Ha tíz legkiválóbb író kortársunk után érdeklődnénk, nem nagyon remélhetnénk, hogy valakinek eszébe jusson az irodalomtörténészként számon tartott Szörényi neve. Pedig ez a kötet is bizonyítja, hogy lenne helye ebben a körben. Az irodalmi élvonal teljesítményeivel mérhető próza ez: hamisítatlanul írói szövegekkel. Jellemző, hogy az elegyes műfajú írásokat két, kifejezetten szépírói alkotás keretezi: a már méltatott „Halálordítása” és a Hajnóczy Péterre való emlékezés. Összecsengenek abban is, hogy mindkettő – ne kerteljünk – egy-egy menthetetlen alkoholista története. Egy névtelené és egy neves, otthont-hazát nem találó íróé. A Hajnóczy-portré (természetesen, mint minden valamirevaló írói mű) több, mint korkép, mint kritikusi, irodalomtörténészi portré, és több, mint baráti emlékezés. Hajnóczy fájdalmas hitelességgel megidézett emberi és írói sorsa a maga extrém formájában létezésünk tükre is. Portréját rajzolva Szörényi azt a lehetetlenséget is rögzíti, amit már Adytól is tudunk, hogy súlyos történelmi és társadalmi, netán nemzet-karakterológiai okokból a magyar író alkoholfüggése a normális állapot. Magyarázatot csak a nem-ivás követel, melynek kóros természetére ki kellene találni valamilyen találó kifejezést (legalább akkor, amikor majd fölavatjuk valahol az Ismeretlen Alkoholista sírját).
Hajnóczy önpusztításig kétségbeesett életszeretetét ábrázolva Szörényi metafizikája és társadalomképe is írói kifejezést nyer. Az, amit (oly sokszor dermesztő) humorában él meg. A maga nemzet- és haza-élményét is kifejezi, amikor Krasznahorkai Lászlót idézi Hajnóczyról: „honvágya van, pedig Magyarországon él. Aki érez valami hasonlót, az olvassa őt.”
Szörényit ez a honvágy keményebben gyötri idehaza, mint külföldön. Faludi Ferenc nyomát keresve írja: „a dolgokat helyes arányban mutató távlatot kapta meg Rómában, mint utána is oly sokan. Rómából lehet igazán meglátni Magyarországot, fényében és szennyében. S Rómából hazatérve lehet e hazáért dolgozni, nem olyan világfordító elszánással, mint a Párizsból hazatértek, hanem szelíd, kitartó rezignációval. Fölfedezni újra a hazát és saját magunkat.” Hogy pontosan értsük e sorokat, jó, ha fölidézzük: Szörényi az Antall-kormány idején Rómában volt nagykövet, de korábban és később is számtalan alkalommal töltött ott hosszabb-rövidebb időt. Nem (csak) a kiváló jezsuitáról szól tehát, hanem, ahogy vérbeli esszéírótól várható, önmagáról.
Róma tehát olyan szellemi haza, ahol akár honjára is lelhet. De (a magyar múlt nagy peregrinusai és nyugatot járó diákjai vagy költői sorsához hasonlóan) a messzi távolban is az otthon nélkülözött hazát, benne és vele önmagát keresi. Az az igazi szeretet, amikor nemcsak tárgyának erényeit, hanem esendőségét is szeretjük. Szörényi kivételes erővel kötődik hóna gyarlóságaihoz is. Sokkal erősebben, mintsem el tudna szakadni innen. Egyszerre látja a létező Magyarország árnyékait és a virtuális Magyarország fényeit. Esszéinek, tanulmányainak sokféle tárgyát összeköti a felcserélhetetlen lírai hős: az örökös honvágytól kínzott szellemi ember, aki ugyanúgy lehet az író maga, mint bárki más.
Szörényi számára a haza nem csak a szülőföld mint földrajzi térség, hanem érzelmileg mélyen átélt ismeret és tudás, ezernyi szálból szőtt történelem, kultúra és civilizáció. Örökség, amit őriznie (tehát gazdagítania) kell. Az örökség így nem a múlttól kapott, fölélendő nyeremény, hanem súlyos felelősséggel járó, mindennapi feladat. Nem elszigetelt, nem önmagában való, hanem kontextusában teljes birodalom.
Kevesen tudják és érzik ezt Szörényihez hasonló pontossággal, akinek minden sora bizonyítja: a magyarság, a nemzeti lét megéléséhez nélkülözhetetlen az a távlat, amit csak más nemzetek, más kultúrák ismerete biztosíthat. Ezért borzasztja el az a csöppet sem meglepő hír, hogy 2013-ban mindössze 145-en érettségiztek latinból, a közös európaiságunk szellemét megteremtő, de a magyar nemzeti önismerethez is nélkülözhetetlen nyelvből. Hozzáteszi még, hogy így aztán természetes, hogy a jó évszázaddal ezelőtt még kötelező görögből senki sem vizsgázott, amit alighanem már nem is tehetne. (Azok az idők is rég elmúltak, mikor egy gimnazista, az őt emlékezéseiben éles eszű, de stréber tanulónak tartó latintanárától a görög nyelv autodidakta tanulmányozásához kért könyveket, merthogy őt csak „görögpótlóra” járatták. A tanuló, csöppet sem mellesleg, az ifjú Rákosi Mátyás, tanára Babits Mihály volt.)
Szörényi meggyőződése, hogy a latin nyelvnek a középiskolákból lassan véglegesnek tekinthető kipusztulása a legsúlyosabb hatású tragédiák egyike. Ha a mai, egyre töredékesebb műveltség végleg elszakad gyökereitől, aligha szökkenhet ismét szárba, és egyre kisebb az esélye annak, hogy megértse önmagát. Ezzel a földrésznek nevét adó Európát a kontinens mai lakói a tudatlanság tengerébe fojtják...
Szörényi meggyőződése, hogy a humaniórák kiszorulása az oktatásból a humánum defenzívába szorulását jelzi. Ezért szinte ujjong, ha e folyamattal ellentétes példára bukkan. Egy római utazásán megszerzett könyv kapcsán ezt írja: „Céljuk [ti. az alkotóké] az volt, hogy élő és halhatatlanná vált szövegekkel bizonyítsák, hogy a jelenben meggyalázott és értéküktől megfosztott szavak és az üzletté és hazugsággá, háborús fegyverré alacsonyított beszéd és nyelv továbbra is egyetlen eszközünk és segítségünk abban, hogy emberek maradhassunk.” Szörényi kivételes, élményszerű pontossággal és bizonyossággal tudja, hogy emberi létünk specifikuma a generációk tudásának átadása, hagyományozása. Természetesen a nyelv és a kultúra által - amelyek szellemi evolúciónk létfeltételét jelentik. A nyelv, az aktuális mondandó kifejezéséhez használatos szavak már önmagukban olyan sűrű jelentésűek, mint a nagy költészet. Szörényi ezeket a titkokat is föl tudja fejteni. „Minden nyelvnek megvan a maga szakszókincse, ezen belül pedig minden alkalmazott szónak olyan szivárványfényeket lövellő kisugárzása, amelyek csak akkor érthetők, hogyha az olvasók értik azt a nyelvet, nemcsak azon a szinten, ahogyan meg lehet fejteni egy fájdalomcsillapító útmutatóját” – írja. És aztán belevág XVI. Benedek latinul írt leköszönő levelének elemzésébe. Szörényi alighanem világviszonylatban is egyedülálló módon értelmezi e kivételes dokumentumot, mert nemcsak a latin nyelvet, hanem a kultúrát is ismeri. Ezért veszi észre a pápa írásába épített, Vergiliustól kölcsönzött vendégszöveget. És nem kevesebbet olvas ki belőle, mint azt, hogy XVI. Benedek azért távozik a pápai trónról, mert úgy érzi, hogy vége „Rómának, mint a kereszténység fővárosának”.
Paradox, hogy ennek a végnek az az oka, hogy jószerével már senki sem veszi észre, hogy – meglehet, szokatlan, imponderábilis finomsággal – a pápa levelében több van, mint amit első olvasatban tartalmaz. Ez is bizonyítja, hogy elegendő ismeret nélkül a szavak kiüresednek, plasztikus hangzásával pedig még egy vakkantás is többet mond, mint a szótári jelentésére redukált emberi szó. „Magyarként, európaiként is félek. Ha nem értjük meg XVI. Benedek latin nyelvű felmondásának irodalmi célzásait, akkor végünk van.”
Másként fogalmazva: ha a jövendő hominidák megfosztják magukat az évezredek során fölhalmozott tömérdek ismerettől, attól a tudástól, ami az árnyalatok végtelen gazdagságú kifejezésének képességében érhető tetten, akkor az embernek nincs jövője. És akkor már nem csak a magyarok ezer évére tekintve merül fel a drámai kérdés: valóban eleget éltünk?

 
(Szörényi László: „Már eleget éltünk?”, Tárcák és nyakalások. 2014, Nap Kiadó, 176.)


« vissza