Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Hová lettél, harmadik út?

1988-90-ben tele voltunk izgatott várakozással — és olykor félelemmel is. Új politikai és gazdasági rendszer volt születőben és sokan jól érezték, hogy a szocialista hatalom összeomlásával nem lesz egyszerű dolog a kapitalizmusba való átmenetünk. Többen gondolkodtak valamiféle harmadik útban. Olvasom ezen évek Vigiliáiban CZAKÓ GÁBOR sorait: „a nyers kapitalizmus elszabadítása előtt szemügyre kéne venni, adódhatnak-e előnyök elmaradottságunkból?” Vagy: „Ha a magyar társadalomnak sikerülne illő helyére visszaállítani a tudást és az erkölcsöt, gazdaságunk hamarosan elérne akár valami századfordulós kapitalizmus-szintet is. De onnan hová? A korlátlan növekedés zsákutcájába? Ahonnan kifelé igyekeznek azok, akik a kor idejét élik, és keresik azt az utat, amelyen nemcsak a gazdasági élet, de a Föld élete is megőrizhető” Később: „A rend látszata vastagabb és meggyőzőbb ott, ahol a despota kénye helyett a gazdaság törvénye uralkodik. Ez sem jön magasabbról, sőt. Egyszerűen szólva a dolgok uralmát jelenti az ember felett. Általában demokratikus alapon a polgárok szavazással alávetik magukat a tárgyak szaporodását és fejlődését elősegítő viszonyoknak abban a reményben, hogy jobb módúak lesznek.”1-3

ITTHON CZAKÓ GÁBOR AGGÓDOTT, Nyugaton 1990 januárjában J. K. Galbraith4, a gazdaságtan nagy öregje utasította el azokat, akik a kommunizmus válságára kapitalista megoldást ajánlottak. A neves közgazdász túl egyszerűsítőnek találta azt a nézetet, hogy a világ kétsarkú: kapitalista vagy kommunista, mindegyik a maga tiszta alakjában. Kifejtette, hogy miután Marx jóslataival szemben a kapitalizmus győzedelmeskedik, a kommunizmus Kelet-Európában gazdaságilag és politikailag is csődbe jutott, Keleten és Nyugaton egyaránt fontosnak vélik, hogy teljes legyen a kapitalizmusba való átmenet. A kapitalista rendszer azonban — fejtegeti Galbraith —, azért tudott fennmaradni, mert a jóléti állam enyhítette az eredeti kapitalizmus bajait és kegyetlenségét.

Amit a kelet-európai országok a szocializmus/kommunizmus alternatívájának látnak, az nem a kapitalizmus. Ha az a klasszikus alakú kapitalizmus volna, egy pillanatra sem szeretnének cserélni. Az általuk óhajtott vagylagos lehetőség a korszerű állam, a kormány nélkülözhetetlen lágyító, állandósító szerepével.”

Tovább idézem — kissé kivonatosan — Galbraith tanulmányát. Kifejti, hogy a kapitalizmus az ősi, eredeti alakját nem tudta volna túlélni. Azonban a nyomás alatt — alkalmazkodott, és hibát követnek el azok, akik esztelen módon az Adam SMITH-féle szabad piachoz való visszatérésről beszélnek. Azt „Nyugaton sem tűrnénk el, azt nem tudnánk túlélni. Az életünket kormányaink óvják; Kelet-Európa számára a puszta és szigorú kapitalizmus éppen úgy nem volna üdvözlendő, mint ahogyan Nyugat számára sem az.”

Nem igaz — folytatja fejtegetését —, „hogy átmeneti megrázkódtatás és nehézségek után azonnali gazdasági javulás fog bekövetkezni. Ez szinte teológiai gondolkodás: hogy az önsanyargatás vezet a jobbá váláshoz. Jelenleg Kelet-Európában a szabadságot üdvözlik. Tragikus volna, ha ez elfogadhatatlan gazdasági nélkülözésekkel társulna. Ha kelet-európai tanácsadó volnék, a kevésbé fontos fogyasztási javak és szolgáltatások piaci szabályozását ösztönözném, de óvatos és fokozatos lennék az alapvető élelmiszerek, a lakbérek és az egészségügyi szolgáltatások szabad piacra bocsátását illetően. Ez esetben azonnal jelentkeznének a bajok, a szenvedés”.

Andorka Rudolf vitaindítójában utal a magyar lakosság 60%-ánál jelentkező várakozásra: az emberek igényelték, illetve igénylik, hogy az állam legyen felelős minden polgára anyagi biztonságáért.5

FÉL ÉVVEL GALBRAITH ÍRÁSÁNAK MEGJELENÉSE UTÁN megalakult az új magyar kormány. Gazdasági működése elé nagy várakozással tekintettem, főleg Rabár Ferenc személye miatt. A pénzügyminiszter korábbi írásai alapján úgy gondoltam, hogy Galbraith tanácsait meg kívánja fontolni. Sajnos, nem volt rá lehetősége, alkalma. Leváltása után, egy nemzetközi összejövetelen így szólott6: „A piac az egész nyugati társadalom alapelve. Ez a leghatékonyabb eszköz a források rövid távú elosztására, de vak a méltányosság és igazságosság iránt. A piac sose tudja megoldani a világ mezőgazdaságának gondjait, a piac maga okozza az éhség és a bőség gondjait. Különös dolog olyan korban élni, melyben azt mondják, hogy a piac 'győzött', amikor tudjuk, hogy a piac semmit sem old meg. Kelet-Európában az a veszély fenyeget, hogy visszajönnek a piac régi hiányosságai is.

Én tudom mindezeket, és mégis, amikor abban a helyzetben voltam, hogy végre akartam hajtani eszméimet, akkor ott találtam magam egy rendszerbe ágyazva. Ebben a helyzetben a pillanat szükségszerűségének logikája miatt, bár keynesiánus vagyok, monetaristaként kellett viselkednem. Bár azt gondoltam, hogy az igazságosság fontos, végletesen konzervatívnak kellett lennem. Bár a bolygóval törődtem, a helyi dolgokért kellett cselekednem. Meg akartam szüntetni az éhezést, ehelyett azon fáradoztam, hogy a magyar mezőgazdaság minél versenyképesebb legyen. Egy erős újraelosztás mellett voltam, s a legkisebbre kellett csökkentenem az újraelosztást a szabad piac nevében. Mindnyájan, tudatosan vagy nem, a rendszerek rabjai vagyunk. Nem vagyunk képesek rá, hogy függetlenül cselekedjünk, kivéve ha úgy változtatjuk meg a rendszert, hogy az olyan tetteket kényszerítsen ki, amelyeket valóban akarunk.”

(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy kevés alkalmam volt, hogy ilyesmit szóvá tegyek, de a Közép- és Kelet-Európai Környezetvédelmi Központ első igazgatótanácsi ülésén, 1990 kora őszén javasoltam, hogy a Központ „elsőbbségei” között legyen a „szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet gazdaságtana” és tanácsadónak kérjük föl HERMAN Dalyt. Az amerikai és nyugat-európai tanácstagok udvariasan bólogattak, egyéb nem történt.)

Miért NEM TUDTA Rabár Ferenc megvalósítani szándékait, elképzeléseit? Könnyű a válasz: az eladósodott, kiszolgáltatott ország kényszerpályára került. Eleinte aggódtunk, vajon jön-e a külföldi tőke, és tágra nyitottuk a határokat, megadtunk számukra minden kedvezményt, olcsón árusítottuk ki magunkat. Nyugati kezekbe került számos fontos iparágunk, étkezni Magyarországon egyre inkább csak a világhírű etetőláncok egységeiben, esetleg kínai vendéglőkben lehet; ami sört megiszunk, azon külföldi cégek keresnek; a társadalombiztosítás fizeti a drága, de a magyarnál gyakran nem jobb külföldi gyógyszerek támogatási díját; fogyasztjuk a külföldi élelmiszereket és elsorvasztjuk a magyar élelmiszertermelést, élelmiszeripart.

Hallom a választ: tőkeszegény ország voltunk és vagyunk. Ebben nem hiszek: hiszen alig történt valami annak érdekében, hogy a magyar lakosság megtakarításait valahogy a működő tőke felé tereljük, s nem tanította, talán nem is taníthatta senki a „szocializmusban” felnőtt lakosságot a kapitalista gazdálkodásra; de a kistulajdont sem védték törvényes eszközök a csalókkal és az ügyeskedő szélhámosokkal szemben.

Meg vagyunk illetődve az óriás beruházóktól, és igen olcsón adjuk magunkat. Adókedvezményeket nyújtunk, úgymond az új munkahelyek érdekében. Azonban egy új Suzuki- vagy General Motors-munkahely költsége 11,9 millió Ft, amikor egyébként Magyarországon egy munkahely megteremtése csak 0,5 millió Ft-ba kerül! (Két évvel ezelőtti árakon számolva.)

Ami a fentebb említett kényszerpályát illeti, annak léte részben igaz. De hajlamosak vagyunk közelebb hozni magunkhoz börtönünk falait, és ott is rácsokat látni, ahol nincsenek. Nem lehetséges-e, hogy csak a könnyebb utat választjuk, és tulajdonképpen szeretjük a börtönünket?

Megváltozott városaink, utcáink képe. Ne tagadjuk: néha előnyükre. Szebbek az üzletek, beépültek a foghíjak, jobb autóbuszok járnak az utakon, kevesebb kétütemű kocsi füstölög (gazdáik ugyanis már nem tudják megfizetni a növekvő üzemanyagárakat.) Az üzletekben minden kapható, s Bőd PÉTER ÁKOS szavaival élve, bekövetkezett a „fogyasztó lázadása”7. De vajon helyes volt-e teljes mértékben engedni ennek a lázadásnak, minden foghíjat be kellett-e építeni, nem kellene-e több fa a városokban, szükséges-e ennyi szálloda, elfér-e útjainkon ennyi kocsi, kell-e ennyi hirdetés az utak mentén, a kertekben, a háztetőkön, az erdők és rétek szélén? Vajon valóban szebbek lettek-e városaink, vagy csak „nyugatibbak”? Tovább megyek: egyáltalán észre lehet-e venni, hogy magyar városban járunk, és ha megnézzük a cégtáblákat, utal-e arra bármi is, hogy itt az emberek magyarul beszélnek? Tömegtájékoztató eszközeink, vagy az utca nyelve is egyre inkább valamiféle rémes idegen keveréknyelvvé alakul.

Egyre több a kocsi, s ennek arányában egyre lassúbb a közlekedés, egyre több a hazánkon (gyakran ingyen) áthaladó kamion, egyre nagyobb a reánk gyakorolt nyomás az utak, autópályák építése érdekében, miközben mindinkább azt halljuk: a vasút nem jövedelmező, le kell építeni!

Jelszóvá lett: föl kell zárkóznunk Európához, az Európai Közösséghez. Nem vesszük észre, hogy ez az út a Világbank-kölcsönök, a szerkezet-átalakítás útja egyre nagyobb eladósodással, törlesztési terhekkel jár; vagy észrevesszük, de csak a mával törődünk?

Érdekes, hogy miként látja helyzetünket, Kelet-Európa helyzetét a világhírű nyelvész, NOAM CHOMSKY8: „Azt gondolom, hogy a kilátások igen komorak Kelet-Európa számára. A Nyugatnak megvan a terve — nagy részét át akarják alakítani a Harmadik Világ új, könnyen kizsákmányolható részévé. Sok tekintetben Kelet-Európa sokkal vonzóbb a befektetők számára, mint Latin-Amerika. Az egyik ok, hogy itt a lakosság fehér és kék szemű, s ezért könnyebb kapcsolatot teremteni azoknak a beruházóknak, akik mélyen rasszista társadalmakból, az Egyesült Államokból vagy Nyugat-Európából származnak. Jelentős továbbá, hogy Kelet-Európában jobb az egészségügyi helyzet és magasabban képzettek az emberek, mint Latin-Amerikában, amely, néhány gazdag és kivételezett területtől eltekintve, súlyos helyzetben van”.

Chomsky sorait érdemes lenne megszívlelnünk.

A Világbank útja azt sugallja minden segélyezettnek: „ti fejletlenek vagytok, segítségre szorultok, nélkülünk éhen haltok, sőt mi több, farmernadrágotok és kokakólátok sem lesz!”

Nem fogadom el, hogy Magyarország fejletlen. Lehet, hogy a nemzeti össztermék értéke alacsonyabb, mint Nyugaton, de abba sok fölöslegeset beleszámolnak, s az nem foglalja magában a közösségi-baráti segítést, a kiskertben végzett munkát, az önzetlenséget, a család együvé tartozását, az alternatív vallásos vagy nem vallásos közösségek munkáját. Magyarország nem fejletlen, ha kultúráját, zenéjét, költészetét, építészetét vizsgáljuk. Lehet, hogy szegényebb, de nem fejletlenebb.

VEGYÜK ÉSZRE: AZÉRT IGYEKEZNEK BELÉNK SULYKOLNI, hogy fejletlenek és fejlesztendők vagyunk, hogy többet vásároljunk, fogyasszunk a nemzetek feletti vállalatok legalábbis fölösleges, de gyakran káros termékeiből (hadd ne soroljam az állati és emberi tápok, az aluljárói könyvpiac, az ostoba gyermekjátékok, vagy erőszakra és gyűlöletre nevelő filmek vég nélküli sorát.) Tudatosítsuk magunkban azt is, amit Bőd Péter Ákos megállapít: „a fogyasztói boldogság efemer, mert újabb igények születnek azonnal.” (Nincs itt helyem kitérni ERNST SCHUMACHER buddhista közgazdaságtanára...)

Azt a választ is hallom: előre kell menekülni. De ha zsákutcában vagyunk, előbb egy kicsit vissza kell lépnünk.

Rokonszenves Bőd Péter Ákos9 fogalmazása: „Riasztónak találtam azt a csendet, amely a második választási kampány alatt rátelepedett a társadalmi fejlődés nagy kérdéseire. A pragmatizmus jó dolog... azt azonban tudni kell, hogy az ember mit akar megvalósítani. Az előzmények kritikája, a gondok jövőbeni megoldásának sejtetése nem helyettesítheti a cél megjelölését.”

Sajnos, ő maga is csak távolról utal arra, hogy milyen kérdésekkel kellene foglalkoznunk, nem vázolja föl saját jövőképét, holott ezt tartom ma a legfontosabbnak.

HADD FEJTSEM KI ITT RÖVIDEN GONDOLATAIMAT az eljövendő Magyarországról. Úgy látom, hogy politikusaink legnagyobb része pártállásától függetlenül, igen gyakorlati módon csak a közvetlen föladatokról, a közeli jövőről vesz tudomást, egyik pártnak sincs valamiféle jól megfogható jövőképe.

Végig kell gondolni több dolgot. A liberalizmust, a növekedést, a helyünket Európában, vagy a Harmadik Világban, azt, hogy mennyire kell és szabad függenünk a nemzetek feletti vállalatoktól, mennyire szabad központosítani, vagy inkább a helyi szabályozásnak nagyobb teret engedni, milyen a gazdaságpolitikánk, s van-e mozgásterünk egyáltalán. Nézzük ezeket sorjában.

Elfogadjuk-e a liberalizmust? Egyes liberális közgazdászok szerint ma a világon valójában nem létezik liberalizmus, mert csak a nemzetek feletti vállalatok, monopóliumok érdekei és akarata érvényesül. Lehetséges. Mégis, ma a liberalizmus nevében valósul meg az emberek, eszmék, pénz, áruk és műszaki eljárások szabad áramlása. Ennek az elvnek korlátok nélküli elfogadása önálló nemzeti létünk megszűnésével járhat. A gazdag Svájcot, tudom, nehezen utánozhatjuk — de érdemes volna tanulnunk tőle, pl. abból, hogy népszavazás döntött az átmenő közúti teherforgalom csökkentése, fölszámolása mellett. A GATT-egyezmény nyomán mindennapos a világban az olyan jelenség, hogy a holland burgonyát elszállítják megtisztítani Olaszországba, majd visszaviszik Hollandiába, hogy ott zacskós sült burgonya készüljön belőle.

A növekedés kérdését rendszerint nagyon leegyszerűsítik. Kiss károly fejti ki10, hogy nem mindegy, miből adódik. Szerinte a lakásépítés, a közüzemi szolgáltatások, a pihenéssel, sporttal, kultúrával, informatikával kapcsolatos szolgáltatások területén van szükség növekedésre.

A jövőbe tekintve látnunk kell, hogy világunk nem (csak) az integráció, hanem a felaprózódás, a szétesés felé halad. Ennek föl nem ismerése vezet a tragédiákhoz (az Egyesült Államok nem akarta engedni, hogy Jugoszlávia szétessen, ez bátorította fel Belgrádot...). A jövő a kis területi egységek önállósodása, ha úgy tetszik, a városállamok felé mutat. Ebből az következik, hogy a lehető legnagyobb mértékig törekedni kell a kis területi egységek önálló termelésére, a helyi mezőgazdaság, ipar, kereskedelem fejlesztésére, meg kell akadályozni azok leépítését. Ezért sem adhatjuk föl sajátos nemzeti arculatunkat, a földrajzi és kulturális hagyományokból folyó termelési módunkat, terményeinket, növény- és állatfajainkat, vendéglátási szokásainkat, nemzeti azonosságunkat. Fontosak a helyi tejüzemek, vágóhidak, füstölők, pékségek, sörfőzdék, vagy a helyi energiatermelés. A helyi lehetőségek fejlesztése sokkal több munkaalkalmat teremt, mint pl. egy nemzetek fölötti vállalat automatizált kocsi-összeszerelő részlege! A helyi fejlesztés együtt kell, hogy járjon a központosítás csökkentésével, a jobban érvényesülő részvételi demokráciával.

Érdekes, hogy még az Egyesült Államokon belül is fölvetődött a helyi önállóság fontossága. Oregon államban pangott a gazdaság, ezért fölmérték, hogy milyen árucikkeket hoznak be más államokból („külföldről”). Gyártókat, termelőket kerestek ezekre a cikkekre, a vállalkozókat hitelekkel támogatták; a helyben előállított árucikkek ára alacsonyabb lett a behozottakénál, s csökkent a munkanélküliség. Ezt a példát más államokban is követték.

A HARMADIK VILÁG TÖNKRETÉTELÉBEN igen nagy szerepe volt annak, hogy a táj és éghajlat jellegének megfelelő ősi termelési módokat és eljárásokat idegen nyomásra monokultúrákkal cserélték fel, s biológiai-kulturális sokféleségük elveszítése fő oka volt elszegényedésüknek, eladósodásuknak, éhezésüknek. Ebből az a tanulság, hogy helyünket a világban nem másoknak kell kijelölniük, arról magunknak kell gondoskodnunk. Minél inkább elfogadjuk a reánk erőltetett, tőlünk idegen gazdasági, termelési szokásokat, módokat, feladatokat, annál inkább kiszolgáltatottak leszünk, annál inkább rögzítjük gyarmati helyzetünket. Egy nemzeti egyetértés és összefogás alapja csak egy jól megfogalmazott harmadik út fölvázolása és követése révén valósulhat meg.


 

Irodalom:


 

(1) Fölsorolni sem lehet..., Vigilia, 1988/11/801.

(2) Hogy gazdasági helyzet van...; Vigilia, 1989/2/81.

(3) Czakó Gábor: Igazság gazság; Vigilia, 1989/11/864.

(4) Galbraith, J. K.: Why the Right is Wrong?; The Guardian, January 26,1990.

(5) Andorka Rudolf: Változások és állandóságok a magyar társadalomban a rendszerváltás óta; Magyar Szemle, 1994. október p. 1012.

(6) Rabár Ferenc hozzászólása a Balaton Group 1992. szeptemberi csopaki ülésén. Balaton Bulletin, 29/21, October 1991.

(7) Bod Péter Ákos: Az ismeretlen kapitalizmus; Magyar Szemle, 1994. október, p. 1025.

(8) Chomsky, Noam: What Uncle Sam Really Wants; Odonian Press, Berkeley, California, 1993, p. 69.

(9) uaz, mint 7.

(10) Kiss Károly: A fenntarthatóság értelmezése a magyar gazdaságra; Magyar Tudomány, 1994/4/464.



« vissza