Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Illyés Gyula két emlékezése a holokauszt áldozataira

A most közreadott két szöveggel, az 1944-es deportálások megindulásának évfordulóján a második világháború zsidó áldozataira kívánunk emlékezni. A háború után Illyés Gyula két megjelenő könyvhöz írt előszót, Sárközi György, az 1945-ben Balfon meggyilkolt író gyűjteményes kötetéhez, és az 1946-ig halottnak hitt Sándor Kálmán művéhez. A huszadik századi magyar irodalom e két kiemelkedő alakját méltató írása nemrég újra megjelent Horváth István Szerkesztő a vészkorszakban című tanulmánykötetében (Múlt és Jövő Kiadó, Budapest, 2014), mely az Illyés-hagyatékban található levelezésekből és dokumentumokból nyújt bő válogatást, azokra a zsidó származású írókra vonatkozóan, akiknek műveit Illyés Gyula a Magyar Csillag főszerkesztőjeként 1941-44-ben közölte.
 
Kodolányi Judit
 
 

Sárközi Györgyről (Előszó a Sárközi György összes versei és kisebb műfordításai című kötethez)
 

A magyar, szegény parasztság egyik legszívósabb, legönzetlenebb előharcosának költői munkásságát tartja kezében az olvasó. E versek szerzője szerkesztette esztendőkig a két világháború közti idő legjelentősebb írói és paraszti mozgalmának csata-folyóiratát, a Választ, ő indította útjára a Magyarország Felfedezése című könyvsorozatot; az üldöztetések alatt az ő baráti otthona volt a mozgalom legmeghittebb találkozóhelye, a Márciusi Front legfontosabb kiáltványait és elv-lerögzítéseit az ő íróasztalán, az ő tollával fogalmaztuk.
Sárközi György műveinek élén mindez úgy hat, mintha meghökkentésül mondanám. E forradalmi elszántságnak és tevékenységnek Sárközi György verseiben alig leli nyomát az olvasó, vagy éppen csak a nyomait leli. Bár fellépésekor hangját a magyar irodalom forradalmian új hangként üdvözölte, nem a forradalmi elvek költője volt. Mintaképe volt a tiszta költőnek, már-már az éterien tisztának. Annak az érdekes költő-alkatnak volt megtestesítője, amely a verset a saját pillanatnyi politikai felfogásától csaknem olyan elkülönülésben készíti, akár az óráit az órás. De küzdött azért – s fejlődését e küzdelemmel lehetne ábrázolni – hogy órái a mi időnket mutassák. E néhány sor nem Sárközi György költészetének méltatásául készül. Az olvasó s az irodalomtörténet a költeményeken át könnyen követheti az utat, amely az Angyalok Harcának attól a világától, amelyet az ifjú Sárközi a katolicizmusnak hitt, egyre inkább a valóság érdes világába vezet; oda, ahol az egykori éteri költő nem lentről a fönti titkokat, hanem fentről a lenti valóságot nézi, nem széráfokkal, hanem koldus székely gazdákkal társalog s kötet-nyitó versét így végzi:
 
Szavak szelíd pásztora lettem:
De káromkodni volna kedvem.
 
A versek és az eszmék értője épp oly könnyen követheti majd azt az utat is, amely ezt a minden porszemre érzékeny s a legteljesebb tisztaságra szomjas lelket a polgári környezet 'tisztaságától', a jóléttől, a várakozó érvényesüléstől egyszerre a mi paraszt-gyűléseink kemény arcai és szavai közé, az alakuló tábor önemésztő-elvgerjesztő fortyogásába vezette.
Ezen az úton a következetes 'értelmiségi', a szellem talpig emberének mintaképe lett, társtalanul is útmutató.
Rendkívüli költői tehetség volt. Az Ady után fellépő nemzedék legjobbjai közül elsőnek, szinte még kamasz fővel, ő hívta fel magára a figyelmet. Az ember életében is van pillanat, amikor a mennyiség – a művészi befogadó képesség például – minőségbe csap át. A rendkívüli tehetségű költő épp dicsősége csúcsán érezte szükségét, hogy a tettek embere legyen.
Ha ehhez a fogalomhoz, hogy felemelkedés, ábrát keresek, őrá kell gondolnom.
Természetesen tudott volna agitációs verset írni, rá és rá is szánta magát, szinte lelkifurdalásból.
Ösztöne, született igényessége bénította meg nyilván, hogy a költészet hite szerinti legmagasabb régióiból lejjebb szálljon; politikai indulatai közül csak abból lett vers, amit a líra legtisztább fokára emelhetett. Nemcsak a költészet terén adott példát ilyen küzdelmes és diadalmas felemelkedésre. A mi kezdeti nép-mentő mozgalmunk helyenként elégszer súrolta az idegenellenesség eszmekörét, – a vegyes lakosságú országban a parasztságnak épp a legszegényebb rétege még a legeredendőbben magyar.
Sárközi Györgyöt eszméi vezették el a szegényparasztsághoz. Nem láttam férfit, aki a kényes helyzetek során a tárgyilagosság olyan magasába tudott volna emelkedni, mint ő. 'Kezdetben volt a lélek' – írta még ifjú fővel. Kezdetben az anyag volt, de hogy anyagon, véren, ősökön a lélek úrrá tud lenni, erre is ő az egyik legszebb magyarországi példa.
Kereszttűzben állt, akiket 'otthagyott', épp úgy lőtték, mint akikhez 'közeledett', de ha van kapu, amelyen át egy népbe örökérvényűen be lehet menni, az az ő alakját mutatja. A hitleri ár így rá kettőzve lökte a hullámokat. Csak bokáit érték. Közben fordította le a Faust-ot.
Ez az emelkedettség veszejtette el. A hullámok a bokájánál fogva is azért dönthették el, mert úgy nézte le éket, hogy mindvégig felülről nézett rájuk. S árhoz nem igazolódott ő semmiféléhez a veszélyben sem. Elhurcoltatása után jóbaráti kezek kétszer is megnyitották előtte a menekülés útját.
Azzal utasította el, hogy szökése megnehezítené a táborban maradó társai sorsát. Így nem lesz 'szökevény'. Mint mindig, a bajban lévők sorsát vállalta. A nyugatmagyarországi Balf-on érte utol a vég, 1945 áprilisának valamelyik napján. Végelgyengülésben halt meg, negyvenhatéves korában.
A reményt, a lelket utolsó percéig megőrizte. Az utolsó percig biztatta és vigasztalta a
mellette haldokló Halász Gábort és Szerb Antalt. Készült a jövőre.
De elkészült a halálra is. Elhurcoltatása előtt néhány nappal gondosan összerendezte megjelent s még kiadatlan munkáit, jegyzéket készített róluk; utasítást és tanácsot hagyott még az esetleges kiadás feltételeiről is. Legújabb versei gyűjteményének ezt a címet adta: Mindhalálig. Saját sorsát is felülről nézte, mindhalálig döbbenetes tárgyilagossággal. Az ember torkát szorítja a kötetzáróul szánt vers magas tárgyilagosságának szépsége:
 
Eljön a kor, hogy többet nem leszek,
a könyvespolcon kis kötet leszek.
Mi életem volt: öröm, szenvedés,
sötét sorok örök csendjébe vész.
 
Néhanapján egy kéz értem kinyul,
s zörgő lapjaimon váratlanul
fölsüt egy szó, mint másvilági hold,
s uj életet kezd, ki fölém hajolt.
 
Gomolygó századok fojtó ködöt
lehellnek szét a holt sorok fölött:
tartsátok lapjaim a fény felé
és lássátok meg rejtett vizjegyét!
 
Aztán – ahogy az olvasó látni fogja – a teljes elfeledettségről szól, belenyugvással, hűvös, tárgyilagos emelkedettséggel.
Ebben, nem lesz része. Vagy csak akkor, ha a 'korok örvénye' valóban elnyeli azt, amelyen szólt, amelynek hordozóit védte: 'az ősi nyelvet is'. Két romolhatatlan értéket is hagyott. Költészetét és forradalmár tiszta jellemének emlékét. Hagyatékának sajtó alá rendezője így két zászlót hajt meg szelleme előtt e könyv kibocsátásával: az irodalomét s a küzdő magyar szegényparasztságét.
 
 

Sándor Kálmánról (Előszó Sándor Kálmán A legsoványabb tehén esztendeje című kötetéhez)
 


Vonakodva kezdem ezeket a sorokat. Előszóba csak induló írók vagy meghalt írók könyve elején botlik az ember. Sándor Kálmán velem együtt indult írónak. Az a kínzó érzés bujkál bennem, hogy művét ezzel a néhány sorral teszem posthumusszá, ezzel mondok le a reményről, hogy mégis csak rám nyitja az ajtót. Másfél éve, hogy nem láttam; lassanként egy éve várom - egyre bizonytalanabb bizakodással - hogy hírt kapok felőle.
Bárcsak rám nyitná az ajtót baráti, fölényes mosolyával; bárcsak kigúnyolna ezért az
ünnepélyeskedéstől alig menthető irodalmi műfajért, ezért az előszóért. Mert ő semmiképpen sem helyeselte volna.
Azok közé az írók közé tartozott, aki az írásban az irodalmit szenvedhette a legkevésbbé.
Ennél ő többre tört. Kemény társadalmi és erkölcsi világképe volt, s az írással is cselekedni akart, olyat, amit csak írással lehet végbevinni. Úgy persze, hogy az író erkölcséből, a függetlenségből se engedjen. Büszke volt, zárkózott, azok szemében, akik kevéssé ismerték, majdnem gőgös. Ezért vetette meg azt a sikert, amelyért csak egy jottányi engedményt kellett volna tennie; ezért választotta inkább egy életre a fél-ismeretlenséget. Elhárította a baráti segítséget is.
Amikor a Nyugat, majd a Magyar Csillag hasábjai megnyíltak előtte, épp csak a névjegyét tette le, mintegy udvariasságból az udvariasságra. 'Mit írjak, mondta, ha a lényeget azon melegén úgysem írhatom meg?' Oly tárgyilagos volt, hogy a hallgatás sem bántotta. Végül alig írt. Szegény családból származott (korán elhalt kishivatalnok apa, fiai taníttatásáért kifőzéssel bajlódó anya), de egy nagy úr közönyével nézte a jelent. A jövő volt a birtoka.
Az a rövid idő, amióta nem láthattam, elég az emlékezetnek arra, hogy másfél év előtti alakja helyett azt a képet idézze elém, ahogy legelőször, tizenhét esztendős korunkban láttam. A magántisztviselők akkori szervezeti helyiségének egyik kis szobájában esett meg ez, az akkori kezdő írok egyik találkozóhelyén. Mindnyájan forradalmárok voltunk, irodalmilag mindnyájan legalább is futuristák, mindnyájan szertelenek, szinte programszerűen. Ahogy másokat a gomblyukba tűzött jelvény, bennünket a zsebünkben hordott Majakovszkij, Kassák és Apollinaire szerint lehetett volna osztályozni. Csak egy társunk hordott s húzott ki klasszikust. Sándor, Swiftet. A mi tüntető szertelenségünk közepette ő a nyugalmával, hideg fölényével volt környezet-riasztó forradalmár.
Külsejével is Gulliver szerzőjének népére emlékeztetett. Nyúlánk volt, jó magas; főtartása, arcéle épp oly angol szabású, akár ruhája. A jelleget még egy angol pipával húzta alá. Háromszor is meggondolta, amíg egyet szól, de annak akkor vágni kellett.
Lénye volt ez vagy felöltött magaviselet, nem tudom. De lényére később valóban ez lett jellemző, a fölényes szemlélet, a kimértség, a ragaszkodás az egyszer elfogadott életszemlélethez és gondolatvilághoz. Történelmi materialista volt, már akkor széles tudományos alapozottsággal. A szertelenség s annak ellenhatása sokunkat kilengetett erre-arra. Ő tíz év elteltével is, amikor mindkettőnk külföldi bolyongása után ismét viszontláttuk Pesten egymást, pontosan az volt, ami azelőtt. Nyomtalanul múlt el fölötte az idő; ami dicséretnek számít olyan korban, amikor a lelken az idő csak rossz nyomot hagy.
Akkor már abban, a még mindig fiatalnak mondott és kezelt írótársaságban találkoztunk, amelyhez József Attila is tartozott. József Attilának tán ő volt a legkitartóbb vita-társa: úgy álltak szemben egymással, hogy tulajdonképpen egy alapon álltak, azért mérkőztek, hogy kölcsönösen erősödjenek, ellentétük kiegészítette egymást. József Attila verset is írt róla, egy mai napig elmerültet. Emlékezetem szintjén a versnek csak egy sora lebeg: 'És Sándor úrnak
sárga bőrkeztyűje van.'
Valóban finom szarvasbőrkeztyűje, raglánja, kalapja volt akkor is, amikor már éhezett.
Lelkülete épp ilyen változatlan külsővel tartotta magát. Az az ember volt, aki ha orvosnak megy, haláltusáját is tárgyilagos szemmel figyeli és tárgyilagos feljegyzést hagy róla hátra. A kevés zsidóeredetűek közé tartozott, akin a legembertelenebb megalázás sem fogott, abból az egyszerű okból, hogy sosem érezte, hogy az embert a származása köti bármihez is, s ennek ellenkezőjéről egy országnyi politikus által sem engedte meggyőzetni magát.
Nyugodtan fogadta a megszégyenítésre szánt intézkedéseket, tudta, hogy mind csak átmenet s neki nem az átmenetek voltak sohasem a fontosak. Nem akart bujkálni, alkalmazkodni sem. Tiltakozása csak egy volt. Nem volt hajlandó felvarrni a megbélyegző csillagot. Márciusban beült egy kis szobába s ott ült - változatlan fölénnyel és tárgyilagossággal - egész addig, míg egy decemberi napon útnak nem indították nyugat felé, gyalog, félcipőben, egy nyári felöltőben.
Utoljára Sopron környékén látták. Ez minden hírünk róla s azokról is, akik vele voltak.
Meglehet - s a reménykedés ezt próbálja elhitetni -, hogy régi fölényével és tárgyilagosan fürkésző tekintetével egy angol fogolytáborban ül, egykedvűen és biztosan várva a jövőt, a maga igazát. Meglehet, egy tömegsírban fekszik.
Hét-nyolc évvel ezelőtt, mikor rám is elkövetkezett a világtól való csendes elvadulás ideje, mikor elszakítottam az addig is ritka társasági és baráti szálak utolsóit is, féléjszakákat vele ültem át együtt. Olyan kocsmákba vezetett, ahol engedélykérés nélkül telepednek le az ember asztalához a napszámosok és szeneslegények. Ezekkel sem beszélt, ezek közt sem az 'élményt' kereste. Épp csak figyelte őket. Ez volt az ő szemében a figyelemre és könyörületre méltó élet, ahogy az olvasó e baráti gondozásban s - mégis, ma is - utólagos jóváhagyás reményében megjelenő könyv lapjain is látni fogja.


« vissza