Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Interjúk a Duna TV Esti kérdés című műsorából


A MAGYAR NÉPZENE ITTHON ÉS KÜLFÖLDÖN

 

Vendég: SEBESTYÉN Márta népdalénekes. (Szerkesztő-riporter: Tótfalusi András. Elhangzott: 1995. szeptember 12-én.)
 

Tótfalusi András: Azt hiszem, nem járok messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy a magyar népzene utazó nagykövete vagy, hiszen alig sikerült időpontot találni ehhez az interjúhoz. Sebestyén Márta: Amióta először beszélgettünk, azóta lett ilyen sűrű a menetrendem, előtte, az elmúlt négy évben itthon voltam, két kisfiammal. Úgy gondoltam, ők a legfontosabbak, és az, hogy velük legyek. Viszont most mindenki igyekszik behajtani rajtam a múltban tett ígéreteimet, úgyhogy sok meghívásnak kellett eleget tenni. Május 20-tól folyamatosan úton vagyok, Granadától Kanadáig, Japánon, New Yorkon keresztül, mindenfelé. Nem mondom, hogy sajnos... nagyon örülök neki, hogy ilyen nagy érdeklődés él a magyar népzene iránt világszerte. Ez személyednek szól, vagy a zenének?

S. M.: A kettő összefügg, mert valóban, mint egy nagykövet, én képviselem a népzenét. Ha külföldön vagyok, nem úgy veszem, hogy a személyem a fontos, hanem az, amit tolmácsolhatok. Én csak közvetítő vagyok.

T. A.: A magyarországi érdeklődésről még beszélhetünk, de a külföldi érdeklődés meglepőbb. Három CD van előttünk abból a sokból, amelyen szerepelnek a dalaid...

S. M.: És egyik sem itthon jelent meg. Az első egy népzenei válogatás. '88 karácsonyán két francia zenész és lemezkiadó (Claude és Lou FLAGEL) NOVÁK tatával megbeszélte, hogy szeretnének felvenni egy népzenei válogatást. A Honvéd Művészegyüttes stúdiójában ez meg is történt, és számtalan résztvevő: Szvorák Kati, a Téka, a Kalamajka, a Muzsikás együttes, valamennyien szerepelünk rajta. Ezek erdélyi népdalok. Az aktualitását a romániai események adták, amikor, már buldózerezések fenyegették a magyar kultúrát, és a kultúrát általában. És ez Nyugat-Európában is általános riadalmat és nagy megütközést keltett. Ezt a lemezt egy figyelemfelkeltő jajkiáltásnak szántuk, illetve bevételei nyomán anyagi segítség is. Meghallgatta két francia zeneszerző, akik Deep Forest néven zenekarrá verbuválódtak. Nekik megtetszett egy-két dallam, ezt egymástól függetlenül kiválasztották. Mint később kiderült, felhívták egymást: „Te, én találtam egy nagyon szép dalt!” — „Én is találtam egy nagyon szép dalt!” És kiderült, hogy mindketten ugyanazt a dalt választották, az én egyik dalomat. Ez A megesett lány története volt: „Istenem, Istenem, vajon mi lelt engem, / három mérő piros szalag, ej, de nem ér körül engem”. Nagyon kellemes emlék, mert akkor énekelték nekem, amikor életemben először voltam gyűjteni Gyimesben, és sose gondoltam, hogy valaha lemezre kerül. Sőt, hogy innen tovább kerül a Deep Forest lemezére. Nekem a legfontosabb kiindulási anyag maga a népzenei szövet. (Ha pl. a Deep Forest tovább dolgozik rajta, az már az ő dolguk, hogy hogyan csinálják, ehhez én nem értek.) Úgy tudnám megfogalmazni, hogy nekem a kiindulási anyag olyan, mint az ékkő. Azt lehet ilyen-olyan foglalatba tenni, énnekem a kő marad a legfontosabb minden körülmények között.

T. A.: Tényként kell elfogadni, vagy csak érzékcsalódás, hogy nem nagyon hallani magyar népdalt Magyarországon?

S. M.: Hallani. Sőt annak ellenére, hogy nagyon szűkösek az anyagiak és egyre kevesebb pénz jut a kultúrára, azért mindenki próbál beletanulni, hogy igenis pénzt, szponzort kell találni egy műsorra. És vannak fesztiválok, és egyre több rádióműsorban is lehet népzenét hallani. Nem ött van a hiba, hanem valahogy a közgondolkodásban nincs a népdal a méltó helyén. Értékrendi válságról van szó, ha szabad így fogalmazni. Semminek, még aminek volt még valameddig értéke, ma már annak sincs. Teljesen felbomlott, össze- kuszálódott világban élünk. Éppen azért lenne még fontosabb, hogy mindenkinek legalább egy kapaszkodója legyen, amiben vakon megbízhat. Az én életemnek ilyen vezérfonala a népzene. Egy boldogtalan percem sem lehet, mert mindenre megvan a megfelelő dal, amellyel vigasztalhatom magamat. A gyerekek sajnos most már gyakorlatilag úgy nőnek fel, mint a lósóska az útszélen, nem kapnak kellő ismeretet, alapvető műveltséget sem zenéből, sem irodalomból, tehát egyáltalán kultúrából... Hát ez baj.

T. A.: Magányos harcosnak érzed magad?

S. M.: Nem hiszem, hogy magányos harcos vagyok, mert szerencsére sokan vagyunk, akiknek ez fontos, és a legfontosabb, hogy mindenki otthon, a saját családjában próbálja ezt érvényesíteni. Tehát a gyerekeinket úgy kell felnevelni, hogy elsősorban tőlünk, a szülőktől kapjanak meg mindent, ami fontos és értékes.

T. A.: Volt egy időszak, amikor a népdal több volt önmagánál. Magyarországon és a környezetünkben, pl. Erdélyben túlmutatott annál, amit maga a műfaj jelent. Elmúlt ez a korszak?

S. M.: Nem múlt el. Vannak olyan helyek és helyzetek, ahol ez igenis létkérdés. Azoknak az embereknek, akik például kisebbségi sorsban élnek egy másik országban, azoknak egyszerűen létkérdés, hogy ez a zene megmaradjon. Hiszen ez a zene összefügg a magyarságukkal. Ha ez elvész, és a nyelv elhal, akkor ők nem léteznek tovább. Egészen más helyzetben van egy erdélyi magyar, mint egy magyarországi. Sokan el sem tudják képzelni, hogy mit jelent egy erdélyi magyarnak hallani egy ilyen dalt. És éppen ezért kétszeresen is fontos valamit visszahallani Nyugatról vagy Amerikából, mert először mindennek meg kell járnia a világ túlsó végét, és akkor mondjuk csak azt, hogy: „ó, ez ilyen fontos? az amerikaiak szeretik, akkor ez bizonyosan nagyon jó dolog.”

T. A.: Csak a napi feladatokra figyelsz, vagy van hosszú távú stratégiád?

S. M.: A stratégiám változatlan, világnézetem és véleményem ezekről a dolgokról nem változott. Viszont olyan sok napi dolog gyűlt fel, amiket sorrendben kell látnom, illetve végrehajtanom. Lemezeket szeretnék csinálni. Öt lemezre van szerződésem egy amerikai céggel, amelyekből az elsőt most sikerül befejeznem. A magánéletemet is szerettem volna egy kicsit kézben tartani. Most, hogy a gyerekek növögetnek, már jobban tudok koncentrálni a sok meghívásra, meg sok egyébre. Szeretném, ha itthon is legalább olyan becsülete lenne a saját zenénknek, mint külföldön.

T. A.: Az éneklésen kívül tudsz valamit tenni, hogy úgy mondjam, lobbizni a magyar népzenéért?

S. M.: Minden jó és nemes ügyben partner vagyok, még ha nem is kifejezetten zenéről van szó. Ez lehet a környezetvédelem is. Mint a népzene, ez is védelemre szorul. És a kettő szerintem szorosan összefügg, részét képezi egy általános kultúrának, amibe az is beletartozik, hogy a Dunát ne tekergessék összevissza, a fáinkat ne irtsák ki stb. stb.

T. A.: Van ma ennek a szemléletnek esélye ebben a pénzközpontú világban?

S. M.: Én rémülten láttam Amerikában, hogy ott mennyire a pénz az úr. Az valami botrányos. Gigantikus méretű kólásüvegek vannak felállítva dekorációként a repülőtereken, és mint istenszobor előtt kell hajlongani előtte. Ott már olyan méreteket öltött ez a pénzközpontú szemlélet, hogy az számomra rémisztő. Nagyon remélem, hogy Európa azért Európa marad, és nem fogjuk mindenben követni ezeket a tengeren túli trendeket. Itt visszakanyarodom oda, hogy ha az embernek nincs biztos talaj a lába alatt, nincs egy olyan értékrend az életében, hogy tudja, igen, a pénz sok mindent meghatároz, de nem mindent — akkor van a baj.

T. A.: A beszélgetés kezdetén azt mondtam, hogy a magyar népdal nagykövete vagy külföldön. Vállalod ezt a szerepet a jövőben is?

S. M.: Vállalom. Nekem ez nem is tudatos döntésem volt. Honnan tudhattam volna én kislánykoromban, hogy valamikor ez lesz a hivatásom?! Én ezt annyira megszeretettem, és annyira elsöprő erejű volt ez a szerelem, hogy ez lett belőle. Belesodródtam, és ezt bármilyen körülmények között vállalom. És ezzel mindig is úgy voltam, hogy ha ezért nem fizetne senki, én akkor is énekelnék, mert énekelnem kell, mert hiszem, hogy én erre születtem.


 

A KIS ORSZÁGOK LEHETŐSÉGEI

 

Vendég: John Meisel, a Kanadai Tudományos Akadémia elnöke. (Szerkesztő-riporter: TÓTFALUSI András. Elhangzott: 1995. szeptember 19-én.)

 

Tótfalusi András: Ön szerint milyen általános problémák jellemzik a világot, milyen általános kérdésekkel kell megküzdenie Kanadának, illetve Magyarországnak?

John Meisel: Az egész világ ugyanazon értékek iránt kezd érdeklődni. A nyugati tőke- és piacorientált filozófia egyre nagyobb mértékben terjed és én nem gondolom, hogy ez egy szükséges jó dolog, de most ez történik. Ugyanakkor az emberek szeretik szűkebb környezetüket, saját világukat.

Létezik egy újság, egy napilap, a US Today, amelyet műholdon keresztül juttatnak el a világ minden pontjára, itt, a budapesti szállodánkban is elérhető, ugyanúgy, mint a CNN. Ugyanakkor egyre erősödik az igény, például Észak-Amerikában is, a helyi kiadványok iránt, amelyeket nem árulnak, csak szétosztanak és hirdetők tartanak fenn. Ezekben helyi kiárusításokról, vásárokról, helyi hírekről tájékoztatják az olvasókat. Ha Ön például elveszti a macskáját, nem a CNN-ben kell a hirdetést megjelentetni, hanem igenis, egy helyi lapban. Tehát miközben egyre egyetemesebbé válik a világ és benne mi magunk, a másik oldalon értékeljük és fontosnak tartjuk a helyi közösségekben levő gyökereinket. Ha megfigyeljük mindazt, ami az egykori Jugoszláviában történik, akkor azt látjuk, hogy ott az emberek nem az egyetemesség útján járnak, hanem egyre inkább és egyre erősebben patrióták. Tehát ez a két tendencia van jelen a világban.

T. A.: Ha jól értelmeztem a szavait, akkor a felelősség nemcsak az egyes kormányoké, hanem a különböző tömegtájékoztatási eszközök, illetve azok tulajdonosaié is. Hogyan irányítják ők a társadalmat? Tudnak-e például Önök, tudósok befolyást gyakorolni rájuk, tanácsokat adni az újságíróknak, a médiának, hogy miképpen viselkedjenek, hogyan reagáljanak bizonyos dolgokra?

J. M.: Ebben nehéz tanácsot adni. Van egy angol mondás, miszerint a legnagyobb gazfickók adják a legjobb tanácsokat. Szerintem nagyon fontos, hogy a média ne tévessze szem elől, hogy a helyi közösségek és információk ugyanolyan fontosak, mint a világfolyamatok, és hogy mind a kettőre egyaránt szükség van. Szükségünk van tehát a CNN-re — bár ez egyfajta erőteljes amerikai hatást képvisel —, nagyon jó dolog a komputerek korában hozzáférni ezekhez a hírekhez, információkhoz, de úgy érzem, hogy mindezt, egy kicsit módosítva, összhangba kellene hozni a helyi viszonyokkal. Hadd mondjak egy példát: Kanada kis ország lévén azért küzdött, hogy a CBC-nek, a mi országos adóinknak legyen külföldi tudósítói hálózata, vagyis, hogy az egész világon legyenek a CBC-nek emberei. Ha egy tudósítást látunk Panamából például, vagy Izraelből, a riporter – legyen akár a CNN vagy a BBC tudósítója –, nagyon gyakran egyfajta amerikai szűrőn keresztül tolmácsolja a helyi eseményt a néző felé. Az angol-francia viszony nagyon lényeges a mi életünkben, ebből az aspektusból kell a dolgokra tekintenünk és ezt egy amerikai nem nagyon veszi figyelembe. Nekünk ezt valamiképpen kompenzálnunk kellene, hisz Kanada és Magyarország is kis országok, és nem lenne szabad engedni, hogy az erősebbek sarokba szorítsanak bennünket. Hallatni kell a hangunkat. Azt hiszem, ez nem könnyű, de meg tudjuk tenni.

T. A.: És milyen téren lehetünk egyenrangú partnerei például Amerikának mi, ilyen kis országok, mint például Magyarország? — Bár meg kell jegyeznem, hogy Kanada, innen Közép-Európából egyáltalán nem tűnik kicsi országnak.

J. M.: Tudja, én politológus vagyok. Mindig azt vallom, hogy magadnak kell politikailag szervezettnek lenned ahhoz, hogy hallasd a szavad. Ebben az összefüggésben mi, kis országok, Kanada, Magyarország és sokan mások, rendelkezünk országos adókkal, megvan a magunk országos tömegtájékoztatási rendszere. Nagyon fontosnak tartanánk például, hogy az egyes nemzeti műsorszórók létrehozzák a nemzeti adók nemzetközi szervezetét. Ezek szorosan együttműködhetnének és ahelyett, hogy például csak a CNN tudósítóján keresztül értesülnénk dolgokról, lehetőségünk nyílna arra, hogy az említett szövetség tudósítójától is meghallgathassuk az eseményeket. Azt hiszem, hogy minderre lenne lehetőség.

T. A.: De a fő kérdés mégis talán az, hogy a valóság milyen irányba halad, hiszen az ipari és a gazdasági erő rányomja bélyegét az egész kultúrára, az információáramlásra, és ilyen módon például az Egyesült Államok az egész világra hatást gyakorolni.

J. M.: Ez igaz, de vegyünk egy példát. Induljunk ki abból, hogy miért is vagyunk mi most itt, Budapesten. A szimpozionból, amely bennünket, magát és engem most ide hozott — tehát a Magyar Tudományos Akadémia és a Royal Society of Canada, amely az előbbinek a kanadai megfelelője — szóval, hogy miért is vagyunk mi itt? Nos, a mi szellemi életünket erősen befolyásolja az amerikai szellemi élet. A Princeton, a Harvard, a Yale professzorai nagy hatással vannak ránk. Ezek azok az emberek, akik a csúcson vannak, és felnézünk rájuk. így a mi intellektuális életünket uralja Amerika. Tavaly, amikor itt jártam, aláírtam egy egyezményt a kanadai Royal Society nevében, a Magyar Tudományos Akadémiával való együttműködés érdekében. Ezekben a napokban megbeszéléseket folytatunk, magyarok és kanadaiak, és ez számunkra egyfajta egyensúlyteremtés, mérlegelés, ami lehetővé teszi az intellektuális véleménycserét egy másik kis országgal, amelynek ugyanúgy vannak eltérő és hasonló problémái, és mindez, bizonyos mértékben mindkettőnek jobb kilátásokat biztosít.

T. A.: Mit tanulhat konkrétan, Ön szerint, mondjuk Kanada éppen Magyarországtól, például az etnikai problémák terén, és mi az, amit Magyarország vehet át Önöktől?

J. M.: Mindkét országnak vannak hasonló gondjai. Itt is, nálunk is élnek kisebbségek és ezeket a kisebbségeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nálunk például az őslakosok az indiánok és az eszkimók. Bár a történelmünk eltérő, Önöknél is van kisebbség, a cigányság például, és mindkét országnak meg kell tanulnia, hogy mi módon lehet humánusan és tisztességesen beilleszteni őket a társadalomba. Új feltételeket kell teremtenünk, és meg kell találnunk ennek a legmegfelelőbb módját. Mi például most önkormányzatot biztosítunk a számukra, és lehet, járható út a cigányság esetében is. Talán, majd meglátjuk.

T. A.: Van egy másik, igencsak összetett és bonyolult etnikai probléma is itt a térségben: mindaz, ami most Európa déli részében történik. Mit tehettek, tehetnek a tudósok ez ügyben?

J. M.: A jugoszláv kérdésben egy kicsit magam is érintett vagyok, mert én is részt vettem az ENSZ szervezésében találkozókon az egykori Jugoszlávia értelmiségiéivel, hogy megtudjuk, vajon ők maguk találnak-e megoldást ezekre a problémákra. Azt gondolom, ha beszélünk egymással, és párbeszéd van a szerbek, a horvá- tok, a bosnyákok, az ortodoxok, a katolikusok és a muzulmánok között, az eredményhez vezet. Az egykori Jugoszláviában fennálló helyzet egy a világ súlyos problémái közül. Az arab-izraeli vagy a dél-afrikai fehérek és feketék konfliktusaihoz hasonlóan, a nagy problémák gyakran akkor oldódnak meg, amikor már mindenki belefáradt ezekbe. A kimerültség, az elgyötörtség gyakran az egyetlen esély arra, hogy az emberek összefogjanak a békéhez vezető úton. Fel kell tehát az embereket készíteni arra, hogy mi a teendő, hogy ne csüggedjenek. Ez azt jelenti, hogy nekünk nagyon keményen kell dolgozni, és ki kell alakítani a pozíciókat, mielőtt a végső elkeseredettség úrrá lesz az embereken.

T. A.: Az előzőekhez némileg hasonló, bár mindezideig, szerencsére, politikai úton kezelhető problémát jelent a környező államok, Szlovákia és Románia területén élő magyar kisebbség helyzete.

J. M.: Hasonló problémák megoldására Európában vannak jó példák is. Az olasz kormány és a dél-tiroliak vezetői nagyon alapos, kielégítő, megnyugtató rendelkezéseket hoztak azért, hogy a dél-tiroliak használhassák nyelvüket az iskolában és a bíróságon. Nagyon figyelemreméltó ami ott a polgári jogokkal kapcsolatos. Talán a szlovák és a román kormány is okulhatna Dél-Tirol példájából. Meg kellene figyelniük, miként oldják meg hazai gondjaikat. Viszont nem tudom, akarnak-e egyáltalán meríteni mások tapasztalataiból. Meg kellene őket hívni, hogy nézzenek ott is körül. A magyar kisebbségek — a határokon túl — bizonyára tudják, hogy elég kicsi az esély, hogy a nemzetközi közösségek tegyenek valamit az ügyükben. Ezért a magyar kormány felelőssége egyre hangsúlyosabb kell legyen, és ami szintén nagyon fontos: a magánszféra, a kulturális szféra, a tudós társadalom, az értelmiség, a tanárok figyeljenek oda és segítsenek a nemzetiségeknek, hogy a határokon túl is megőrizzék történelmi, kulturális hagyományaikat, nyelvüket.



« vissza