Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Irodalmi honvédelem – Vasy Géza kötetéről

Nálunk is terjedő szokás, hogy valamely fontos hivatalt betöltő közszereplő megbízatása végeztével kötetbe gyűjti a működése során keletkezett legfontosabb szövegeket, mintegy dokumentálja teljesítményét. Az ilyen összefoglalások szerencsés esetben többet jelentenek, mint az utókornak szánt összegzést, beszámolót. Vasy Géza 2007-től 2010-ig töltötte be az Írószövetség elnöki tisztét. Könyve, a Bajza utca – Megerősödve megmaradni ennek az időszaknak imponáló tömegű felszólalását, köszöntőjét, búcsúztatóját foglalja egybe. Az írások sajátos módon folytatják az irodalomtörténész és kritikus életművét – alkalmi, egy-egy hivatali feladathoz kötött megszólalásokat kínálva. Egyfelől nem várható tehát, hogy alapvetően új felismeréseket, a tudós elmélyültségét is megkövetelő kutatások eredményeivel találkozzunk, másfelől mindegyiküket évtizedek munkája, élményei, tapasztalatai, letisztult értékrendje alapozza meg és hitelesíti.
Hátterükből kihagyhatatlan az a sajátos helyzet, amelyben az Írószövetség ezekben az években működött. Szögezzük le rögtön: Vasy Géza fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy a nagy múltú szervezet hagyományaihoz méltóan működjék. Úgy gondolta, az lehetne az írók parlamentje. Úgy gondolta, hogy az „írószövetséget részben 65 éves múltja, részben 900 fős tagságának ténye változatlanul arra kötelezi, hogy a magyar irodalom egészéért érezzen felelősséget, már csupán azért is, mert tagsága a Kárpát-medencei magyar íróknak mintegy a felét foglalja magába, s mintegy 200 határon túli tagja van”.
Nem kis feladatot vállalt tehát, mely jó néhány összefüggésben megoldhatatlan ma is. Az a politikai megosztottság, amely a magyar közéletet meghatározta, az írótársadalmat is szembefordította önmagával. De tévedünk, ha ebben csak a közélet vagy a pártpolitika hatását látjuk. Ugyanígy tévedünk, ha a feszültségek okának a művészvilág természetes esendőségeit, az egyéni hiúság, féltékenység, ambíciók, sikeréhség és -irigység, vagy éppen a kenyérharc eszkalálódását véljük. Mindez természetesen beépül a szembenállások rendjébe, de a legfontosabb okok közé tartozik a rendszerváltással párhuzamosan végbement művészeti-irodalmi paradigmaváltás, mely az irodalomban, a művek és alkotók világában láthatóan egy esztétikai pártosodáshoz vezetett. A pártok pedig szükségszerűen szembe is fordulnak egymással. Két tábor jött létre, melyek alapvetően mást gondolnak az irodalom feladatairól. Egyikük szerint az irodalomnak már nincs a hagyományos értelemben vett feladata. A másik szerint a magyar irodalom örökségének folytatása jegyében van. A kérdés persze ennél jóval összetettebb, mélységben, kiterjedésben akkora, hogy föltárásának avatott kutatók szentelhetnék monográfiák sorát. (Természetesen a válaszadás reménye nélkül.)
A törésvonal mégis nyilvánvaló, létére mint axiómára szokás utalni, hivatkozni. Természetes, hogy ez a megosztottság a nyolcvanas évek végétől kétségessé tette az Írószövetség korábban ugyancsak axiómának tekintett egységét – bár az látszólag fennmaradt. Ez volt az akkori hatalom érdeke (repedések csak a hozzá való viszonyban mutatkoztak), de az „igazi”, a szakma belső törvényei szerinti értékrend szerint meghatározónak, egyáltalán: írónak tekintett alkotói közt a hatalommal szembeni ellenállás, a pártállam elutasítása egységet teremtett – más, szakmai-művészi különbözések ellenére is. Az átalakulást követően azonban az írói érdekcsoportok és a hatalmi rendszer plurális átalakítása utáni politikai érdekcsoportok közti informális kapcsolatok fölerősödtek, az irodalom rendszere is átalakult. Nem volt tehát meglepő, hogy néhány író közszereplései kapcsán a művészi törésvonalból az irodalmi életet is megosztotta a közélet szakadéka, és hamarosan bekövetkezett a korábbi egységes szervezet szakadása. Vasy Géza kész tényekkel szembesült: a két meghatározó szervezet, az Írószövetség és a Szépírók Társasága közt már nem volt átjárás. Ahogyan a „hagyományos” irodalomfelfogás és a „posztmodern” fedőnéven emlegetett írói irány közt sem. (Noha a Szépírók közt éppenséggel szép számmal akadnak kifejezetten a realista örökséget folytató alkotók.) Mégis azt kell gondolnunk, hogy az engesztelhetetlen szembenállás oka többnyire, vagy inkább döntő mértékben, nem elsősorban szellemi természetű, hanem sajátos érdekekből fakad.
Vasy Géza feladata ebben a helyzetben nem csupán magának az Írószövetségnek a vezetése, hanem méltóságának helyreállítása, sőt bizonyos kulturális diplomáciai küldetés teljesítése lett. Az első feladat önmagában sem volt könnyű. Nem lehetett az. Vasy keserűen jelzi is, hogy miért: „1990 óta a magyar kulturális minisztériumnak sohasem volt fontos a magyar irodalom” – mondja. Amikor ő töltötte be az Írószövetség elnöki tisztét, az átlagosnál is nehezebb volt a helyzete. Az ebben az időszakban működő kormányzat a konkurens írócsoportot érezte sajátjának, anyagi támogatást alig adott (azt is késve) a létszámában, történelmi örökségében még mindig igen erős Írószövetségnek. S ezt azzal az amúgy többszörösen méltatlan érvvel indokolta, hogy az irodalmi érték a Szépíróknál van. A politikának ugyanis egyrészt nincs joga arra, hogy szépészeti kérdésekben állást foglaljon, másrészt a közpénzekből való mecenatúra nem lehet irányzatosan elfogult: minden irányzat, áramlat egyaránt jogosult támogatásra. Az persze tagadhatatlan, hogy a nemzetközi sikerek, a különféle díjak és az ezeket nemcsak regisztráló, hanem előkészítő médiahátszél nem az Írószövetség alkotóit igazolta és segítette. Vasy célja ezért nem lehetett más, mint a maradék erők egyesítése, bátorítása, és lehetőségeihez képest a jelentős teljesítmények felmutatása. Mindezt úgy, hogy az ütközés vállalásával se legyen konfrontatív.
Mi az, ami Vasy Géza elnöki munkásságát meghatározta? Elsősorban az a szemlélet, amelyet személye elnökké választásával maga a szövetség is a sajátjának deklarált. Mindenekelőtt hite az irodalom közösségi küldetésében. Ennek kimondatlanul is a legfontosabb tényezője az anyanyelv megőrzése. „Ha fogyatkozik is a nyelvek száma, az nem a nemzeti keretekkel és irodalommal rendelkezőkre vonatkozik. Valószínűtlen, hogy a körülbelül háromezer nyelv megmarad, de a tizedének, s az is háromszáz nyelv, komolyak az életesélyei, feltéve, hogy használói meg is akarják őrizni.” Az irodalomtörténész, a tanár, az irodalomszervező, a kritikus és az írószövetségi elnök Vasy számára a legfontosabb dolog: ennek az akaratnak az ébren tartása.
Vasy meggyőződése, hogy a reformkortól a magyar irodalom egyik döntő meghatározója nemzeti funkciója. Küldetése a magyar társadalom életében nélkülözhetetlen, az írók közéleti szerepvállalása nem elvesz művészi teljesítményükből (még ha művekkel is fizetnek érte…), hanem kiteljesíti életművüket. A másik oldalról úgy látja, hogy nemcsak az irodalomnak van társadalmi küldetése, hanem a társadalomnak is vannak feladatai irodalmával és íróival szemben. Úgy gondolja: korunk (és nem egyszerűen az irodalom!) válságtünete, hogy ez a rendszer megbomlott. „Mondják, hogy a szépirodalom és a többi művészet válságban van. Valójában maga a piacgazdaság és az általa vezérelt közönség van válságban” – állítja. Ebből következik, hogy a korszellemben a világ kiismerhetetlenségének, bizonytalanságának, az élet céltalanságának, értelmetlenségének a tana uralkodik, a közösségnek hátat fordító egyén önmegvalósítása, a jelen, a pillanat a döntő (a csak közösségben megélhető múlttal és jövővel szemben). Ezt súgja a (piacinak nevezett) fogyasztói világrend – és a művészetek, köztük az irodalom ezt a profitorientált rendet szolgálja. Sokszor olyan hűséggel, amelyről a 20. század diktatúráinak kulturális politikája nem is álmodhatott.
Ezzel a világlátással, az ezt elfogadó, nyílt vagy közvetett propagandát vagy apológiát fogalmazó irodalommal állítja szembe Vasy azt a gondolkodásmódot, amit az Írószövetség sajátjának gondol – és ami, meglehet, nem annyira a valóságban mutatkozik meg, mint inkább az Írószövetség a magasban képletben. Mit jelent ez? Részint a ma is ide kötődő alkotók legjavának munkásságát. Vasy többször is hivatkozik Ágh István, Buda Ferenc, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor, Marsall László, Szilágyi István, Szörényi László, Tornai József, Tőzsér Árpád és mások nevére, amihez rögvest hozzá lehetne tenni (az időközben elhunyt) Utassy József, vagy Kovács István, Temesi Ferenc, Kalász Márton, Kodolányi Gyula, Kulin Ferenc, Márkus Béla, Fehér Béla, Szepesi Attila, Tóth Erzsébet és mások nevét. Elnökként Vasy Géza nem azért nem emelt ki sokkal több nevet, mert nem lett volna képes rá, hanem mert egy ilyen gesztussal sokakat érdemtelenül sértett volna meg. Mindenesetre bizonyos, hogy tucatjával akadnak a mai Írószövetségben olyan alkotók, akiknek életműve semmivel sem ér kevesebbet, mint a másik szervezet sikeresen menedzselt sztárjaié. Eközben olyanok maradnak árnyékban, akiknek maradandó szépírói és közvetítői szerepe, művei rendre nem jutnak érdemeikhez méltó szakmai és médianyilvánossághoz. És mivel a közvélemény nem is tud róluk, látszólag okkal kicsinyelhető le teljesítményük. Ami baj persze az alkotóknak, de még nagyobb baja annak a közösségnek, amelyhez nem jutnak el a számára igenis fontos gondolatok.
Vasy Géza számára az Írószövetség elnökének lenni azért volt fontos (és minden nehézség ellenére vélhetően kedves) feladat, hogy megpróbáljon változtatni ezen a helyzeten, még ha eszköztelenül is. Ezért idézi többször Illyés Gyula szavait: „A legnagyobb bátorság a remény”. Ennek jegyében szervezett konferenciákat és emlékezéseket, ezért tartott azokon előadásokat, ezért járt fáradhatatlanul köszöntőket mondani, kiállításokat megnyitni. E szövegekben vannak rendszeresen visszatérő, emblematikus értékek. Illyés Gyula, Németh László, Nagy László, Csoóri Sándor példája, közéleti és művészi hatásuk fölemlegetése természetes. De mindig melléjük kívánkozik Pilinszky és Weöres költészetének megidézése is – mert a közösséget nemcsak a programszerűen vele szolidáris, ügyében elkötelezett alkotók, hanem az egyetemes individuumok is szolgálják.
A legtöbbször említett fogalom azonban nem elsősorban irodalmi természetű, még akkor sem, ha megannyi szállal kötődik az irodalomhoz és az Írószövetséghez: 1956 forradalma. Vasy Géza a szövetség elnökeként ebben találja meg azt az eseményt és azokat az értékeket, amelyekre a szervezet mai képe, fontossága építhető. A forradalom előkészítésében döntő jelentőséget tulajdonít az íróknak és az Írószövetségnek. (Ami a szellemi előzményeket illeti, igaza is van – ám a forradalmat nem a szellem emberei, hanem a róluk keveset tudó, rájuk kevéssé figyelő köznapi emberek csinálták. A magam részéről sokkal inkább Németh László értékelésének elfogadására hajlok, aki „váratlan tüneménynek” nevezte azt a forradalmat, amelynek „előkészítői” között nem csekély szerepet játszott…) Tételét Vasy Géza a könyv egyik legfontosabb, szakmailag megalapozott, fontos megállapításokat tevő írásában vázolja fel (Szépirodalmi művek az 1956-os forradalom szellemi előkészítésében). Hasonlóan fontos az, ahogyan a forradalom eszméinek, értékrendjének utóéletét vizsgálja – szinte folyamatosan. Nem véletlenül. Vasy Géza is egyike azoknak a literátus elméknek, akiket az irodalomba a forradalom örökségének védelme, értékrendjének képviselete hívott, hiszen a mind kevésbé érdes (bár sohasem bársonyos) diktatúrában, minden nehézség ellenére az irodalom volt az egyetlen esély erre. Ha másban nem, a megbélyegzett népi írók becsületének védelmében. Vagy olyan írók életműve melletti kiállásban, akiknek értékrendje, magatartása, szerepe, gondolatai összefüggtek vagy éppen összenőttek valamiként 1956 forradalmával. Illyés Gyula, Németh László, Csoóri Sándor, Nagy László, vagy Utassy József, Nagy Gáspár munkásságának bemutatása egy eltagadott és üldözött örökség védelmét jelentette. De jelentette egy irodalomkép, egy esztétikai és antropológiai modell választását. Ez a kép nemcsak a pártállam sürgette „szocialista realizmus” normáitól különbözött, hanem szemben áll a „posztmodern”-nek nevezett irodalom elképzeléseivel is. Ennek a szembenállásnak jegyében írja Vasy Géza a kötet egyik legigényesebb tanulmányában (Lírai tükör): „Történelmi távlatból nézve a posztmodern magyar irodalom nyelvi-poétikai eredményei dacára egyértelműen zsákutcának fog bizonyulni”.
A történelmi távlat azonban még távolabb van. Ítéletéig az Írószövetség elnökének is azon kell dolgoznia, hogy a megőrzendő értékek megmaradjanak. A szerelem sem magától jut át a túlsó partra, valakinek, fogában tartva, át kell vinnie. Vasy Géza elvállalta ezt a szerepet. Írásainak példaadó hősei, Illyéstől Némethig, Sánta Ferenctől Nagy Lászlóig, Adytól Radnótiig, Domokos Mátyástól Lázár Ervinig, Ágh Istvántól Takács Gyuláig egyazon értékrendet, egyazon emberarcú jövőt keresik és hirdetik. Azt a közösségi felelősséget, azt a nemzetélményt, amely egy kivételes, egyetemes érdekű építmény, a magyar irodalom összetartó erejét adja. Egy írószövetségi elnök persze nem tehet csodákat, nem formálhatja át a világ aktuális folyamatait, de lehet őrző a strázsán. Takáts Gyulát búcsúztatva ezt mondta Vasy Géza: „ha az ember nem a lehetetlent akarja minden áron elérni, hanem a lehetségest, akkor még boldog is lehet”. Elnöki működése során ő maga is a lehetségesért küzdött. A kötetbe gyűjtött írások azt a reményt erősítik, hogy nem eredménytelenül.
(Vasy Géza: Bajza utca. Megerősödve megmaradni. Budapest, 2013, Orpheusz Kiadó.)


« vissza