Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Ismét a népi mozgalomról - Szilánkok Papp István könyve alkalmából

A közelmúltban jelent meg Papp István A népi mozgalom története (Bp. 2012, Jaffa) című munkája, hosszú idő óta az első átfogó tanulmány egy mindig szakmai vitákat és komoly érzelmi hullámokat kiváltó témáról. Egy ilyen, hatalmas anyagot feldolgozó kötetről érdemeinek megfelelő módon kritikában, recenzióban foglalkozni nem lehet, egyszerű híradásban tudósítani róla méltatlanság.
A népiek és mozgalmuk történetét nagyjából ismerjük, sok részletéről születtek elmélyült tanulmányok. Ez a történet még sincs a helyén a közvélekedésben, tartósan emlékezetpolitikai viták tárgya. Nem igazán alanyi jogon (azon is), hanem mert a kor, amelyben fénykora, szűkebb értelemben vett története zajlott, maga áll viták középpontjában. A népiek története nem szakítható ki a magyar történelem folyamatából, azt maga is jelentősen befolyásolja. A népiek nagy korszaka olyan történelmi kor része, amelyről ez ideig nem sikerült megegyezésre jutni a közös emlékezetben és a tudományban. Ezt maga a történelem nem engedte, mely tényt csak súlyosbítja, hogy más korszakokhoz, irányzatokhoz, mozgalmakhoz sem volt kegyes. Előbb egy ezeréves államalakulat megsemmisülésének elhúzódó traumája akadályozta a múlt harag és elfogultság nélküli föltárására irányuló igyekezetet, majd egy olyan hatalmi rendszer következett, amely nem érte be azzal, hogy a legdurvább módon korlátozza a kutatást, hanem a maga érdekei szerinti álláspont képviseletét követelte.
Ilyen körülmények közt az idő múlása önmagában csak távolságot jelent, de nem kínál távlatot. Papp könyve a távlatteremtés fontos állomása, ám nem tagadhatom: lehet, igazságtalanul, ám többet vártam és reméltem tőle. Meglehet, ez inkább minősíti az én türelmetlenségemet, mint az ő teljesítményét. Mert kétségtelen, hogy nem e köteten és szerzőjén kell számon kérni azt, ami szakmák és iskolák dolga lenne, lett volna.
 
*

Az állampárt mindent maga alá gyűrő igyekezete jegyében a népi mozgalomról évtizedeken át a pártpolitika kontextusában lehetett megszólalni. Ne higgyük azonban, hogy ez csak az 1949 vagy 1956 utáni legitimációs görcsök jegyében alakult így. Nem: a kommunisták népiekkel kapcsolatos gondjai sokkal korábbiak voltak, majdhogynem a párttal egyidősek, 1919-től fontos és tartósan megoldatlan fejezetét jelentették ideológiai gondolkodásuknak, propagandájuknak, szövetségi politikájuknak. Itt ütközött össze (nem csak itt!) a proletár nemzetköziség elve a nemzeti paradigmával, az osztály nélküli társadalom utópiája a tulajdonbiztonság – ha úgy tetszik, a proletárdiktatúra elve a jogállamiság – követelményével.
Az e képletben gyökerező álláspontok, a kommunisták parasztpolitikája, majd a népi, illetve népi írói mo­zgalom kezelésének sok rutinmegoldása természetszerűleg sokban áthagyományozódott az 1990-ben folytatódó, gyakran kiéleződő új kultúrharc katonáira is.
Ez a (pártos) szemlélet kevés teret hagyott a kérdéskör tárgyszerű vizsgálatának. A népiekről alkotott bármiféle vélemény a magyar pártrendszer keretei között többé-kevésbé ma is politikai hitvallásnak számít. Bármennyire is tárgyszerűnek gondolja valaki a maga megszólalását, véleménye egy lassan évszázados hitvita kontextusába kerül. Egyebek közt azért, mert a népi–urbánus (véleményem szerint is hamis) ellentétpárral szokás leírni a magyar szellemi és politikai rendszer hagyományosan legfontosabb törésvonalát. Velünk él egy olyan szerkezet, amely rendre megújítja magát, miközben tartalmai alapvetően megváltoznak. Olyan gondolkodásmódok, eszmerendszerek ütköznek itt meg, mint a konzervativizmus és a liberalizmus, vagy a nemzeti és a globalista paradigma.
Vannak eldönthetetlen viták, ez is ilyen. Tárgya azonban föltárható, története követhető. A rá vonatkozó kutatások eredményeit föl lehet használni a szellemi polgárháború muníciójaként, de a fölgyűlő ismeretek idővel a megbékéléshez is elvezethetnek. Addig elsősorban abban segítenek, hogy megértsük, miként jutottunk el mai, áldatlan szellemi közállapotainkhoz.
Papp István tárgyszerű áttekintésre törekszik, nem is eredménytelenül. Munkája legfőbb érdeme ez a kiegyensúlyozott szemlélet. Kevésbé sikeres az a kísérlete, amellyel be akarja illeszteni a népiek történetét egy korszerű, több-kevesebb egyetértéssel találkozó történelmi narratívába – ilyen ugyanis nincs.
Könyvében Papp nem a népiek írói munkásságát, nem legmaradandóbb teljesítményüket tekinti át, hanem hangsúlyozottan történészként a népi írók mozgalmáról szól. Témája egy társadalmi-politikai mozgalom – amely azonban nemcsak a közéletben-politikában töltött be fontos szerepet, hanem sok másban, így az értékrend, a mentalitás, az ízlés stb. formálásában is. Könyve egyfelől már ellenőrzött ismereteket közvetít, az elmúlt évtizedekben összegyűlt anyagot kívánja egységes rendszerbe foglalni. Munkája azonban nemcsak az eredményeket összegzi, hanem magában hordozza a korábbi kutatások, elemzések, elképzelések problematikus elemeit is. Egy ilyen átfogó munkáról részletekbe menő bírálatot írni nem lehet, ahhoz új monográfia kellene. Ebben az írásban így csak egyes, általam fontosnak tartott kérdésekhez kívánok néhány megjegyzést tenni.
 
*

A kötet élén a Trianon előtti évtizedek népiességének, a későbbi népi gondolkodás, és így a népi mozgalom előzményeinek legalább vázlatos feltárása helyett egy rövidke tudományos invokáció következik, amelyben a szerző áttekinti a modern populizmusok történetét. Bocsáttassék meg nekem, de ebben a meglehetősen szervetlenül a kötet elejére illesztett fejtegetésben az egykor „vörös faroknak” nevezett sajátos képződmény korunkhoz igazított változatára vélek ismerni. E fejtegetések helye és ténye azt sugallja, hogy a magyar népi mozgalom szerkezeti, elméleti kapcsolatban állt a populizmus gyűjtőnévvel illetett sokféle politikai mozgalommal, vagy legalábbis azokkal párhuzamos jelenség. Ugyanakkor szövegszerűen ennek inkább az ellentéte derül ki ebből a fejezetből.
Tekintve, hogy a populizmuskérdés a továbbiakban nem tér vissza, nagyobb jelentőséget nem is kellene tulajdonítani neki, de egy következménye azért van. Ez is közrejátszik abban, hogy elmarad a népi mozgalmat előkészítő folyamatok föltárása. Említetlenül marad az, hogy a magyar népiesség nemcsak irodalmi, művészeti iskola volt, hanem a középpontjában álló Petőfi-kultusszal, a romantikában és a magyar forradalom és szabadságharc kultuszában gyökerező gondolkodásmóddal egybeforrva, magyar nótástul, népszínművestül a közgondolkodás meghatározó karakterjegyei közé tartozott. A magyar modernizáció igénye mint kulturális elvárás ennek az örökségnek a modernizálásában fogalmazódott meg először. Ez a folyamat a 19. század végétől egyre több értéket teremtett a képző- és iparművészetben, építészetben, zenében. Az irodalomban nemcsak a könnyen e vonulathoz sorolható Gárdonyi Géza, a modern parasztábrázolás felé mutató Tömörkény, Móra tartozott ide, hanem a már egyértelműen irodalmi forradalmár Ady és Móricz (hogy csak néhányat említsünk a legnagyobbak közül) is. A népi gondolat tehát nem a semmiből nőtt ki, és elsősorban kulturális téren jelentkezett. Vagyis, szemben a (sokféle) populizmussal, nem pusztán közvetlen társadalmi, politikai igény kielégítésére született. Hosszú időn át formálódott, szerves fejlemény volt, amely egy feldolgozhatatlan nemzeti traumát követően kifejezetten egy adott kor által felvetett magyarországi problémára keresett választ.
A populizmus jelenségének és fogalmának előzetes áttekintésével Papp István újrapozicionálná témáját – ha az hagyná magát. De minél nagyobb erőbefektetéssel tárja fel a sokféle, igen lazán kapcsolódó, esetenként erőltetve összekapcsolt, populistának nevezett mozgalmat, annál világosabb a magyar népiek azoktól szinte minden lényeges ismérvben elütő természete.
Nem csoda: az a sokféle helyi formában, sokféle tartalmat megjelenítő tünetegyüttes, amit a sokféle módon használt populizmus kifejezés jelöl, számtalan vonásában különbözik attól, amit Magyarországon népinek neveztek és neveznek. Hiába felel meg tehát szótárilag a népinek a populista szó, ez még nem teszi azonossá a két kifejezés által jelölt tartalmakat. (Nem szólva arról, hogy a mai zsurnálpolitológiai köznyelvben, minden ideologizáló vagy tudóskodó igyekezet ellenére, a legtöbbször a demagógia jelölésére használják, aminek ugyancsak megvan a maga szemantikai alapja.)
Aki azonban találkozott a népiek különböző recepcióival, az tudja, hogy a magyar művelődés- és politika­történet sajátos viszonyrendszerébe vetített „populizmus” kifejezéssel ugyanúgy nem lehet messzire jutni, mint a „völkisch” vagy a „narodnyik” szavakkal. Közbevetőleg azonban érdemes megjegyezni, hogy mindegyik idegen nyelvű megnevezés magyarba forgatásának kísérlete mögött fölsejlik a „népi” fogalom és mozgalom lekicsinylésére, kompromittálására irányuló szándék.
Valószínűleg ezt Papp István is sejti, hiszen a felvezető fejezet kényszerűnek tűnő populizmus-tükre után ez a fogalom gyakorlatilag kiesik narrációjából. A népieket lenarodnyikozó gondolkodásmódot pedig maga elemzi, és tartja indokolatlannak. Néhány formális vagy tipológiai hasonlóság ugyanis nem jelent tényleges közelséget vagy rokonságot. Papp így fogalmaz: „A magyar népi mozgalom legfeljebb felületes vagy külső vonásokban hasonlított a völkisch, illetve a narodnyik gondolathoz”. Hozzátehetnénk: a populizmussal sem más a helyzet.
 
*

A népies-népi gondolkodás a modern magyarság megteremtésére irányuló törekvések egyik, bizonyos időszakokban meghatározó vonulata 19. századi alapokra épül, és e hagyomány megújítói a 20. század első felében újrafogalmaznak egy tőlünk nyugatabbra már alig értelmezhető modellt. Ebben kivételes szerepet kap a nemzeti elem, amelyben az e régióban még élő archaikus, paraszti kultúra, hagyomány különleges figyelmet kap.
A népi mozgalom azonban nem éri be ennyivel, benne több tételnek is kitüntetett jelentősége van. Ilyeneknek tekinthetjük a nemzet, a nemzeti kultúra, a szociális igazságosság, a demokrácia ügyéért való elkötelezettséget (beleértve a fajgyűlölet minden formájának elutasítását!), a paraszti polgárosodás célkitűzését (beleértve a radikális földosztás sürgetését), ezzel a nemzeti hagyományokat szervesen magába építő, folytató és megújító középosztály megteremtésének igényét. Ezek az elemek a 19–20. században több szakaszban kerültek érintkezésbe egymással, és formálódtak laza rendszerré. E rendszer minden eleme fölbukkan más összefüggésben, de a népi mozgalmat sajátos együttesük határozza meg. E pillérek erején és kapcsolódásán állt vagy bukott a népi mozgalom, ez a rend határozta meg tündöklését és – ne kerteljünk – bukását. Természetes, hogy ezekhez az alapelemekhez sokféle ideológiai, politikai, vallási stb. elem társult, amint a mozgalom egésze koronként, területenként sokféle arcot mutatott.
A népi mozgalom (mint egyes népi írók baráti társaságából kinőtt, a közéletet szellemi erejével, közös föllépésével közvetlenül is alakítani kívánó közösség) gondolkodásában az említett elemek kitüntetett szerepet kaptak. Ezek elfogadása volt a csoporthoz tartozás kimondatlan feltétele. Informális közösségről lévén szó, oda nem lehetett „belépni”, ahogy „kilépni” sem, és „kizárni” sem lehetett belőle senkit.
Természetes módon következett ebből több, ezekből az alaptételekből is levezethető, aktuális tétel. Így az 1930-as évek közepétől a nácizmus és a kommunizmus elutasítása, a nemzeti szuverenitás megőrzésének és a nemzeti kultúra megújításának igénye, egyáltalán az az értékrend, amelyben – mai szóval élve – a modernizáció igénye is természetes. Az alaptételek bármelyike kihagyhatatlan – aki kihagyja valamelyiket, lehet népi, de nem lehet a népi mozgalom részese. (Az 1943-as szárszói találkozón az addig megkérdőjelezhetetlenül a mozgalom magjához tartozó Erdei Ferenc ezt az alapvetést sértette meg. Felszólalását követően a népi mozgalom korábbi egysége sohasem tért vissza.)
Az alapelvek elfogadása és céltudatos képviselete nélkül is bárki lehetett a mozgalom szövetségese vagy szimpatizánsa. Résztvevője azonban nem. Ezért nem tekinthetjük a népi mozgalomhoz tartozónak Zilahy Lajost, Szabó Lőrincet, de még Cs. Szabó Lászlót, vagy éppen a mozgalom részének tekintett Szegedi Fiatalok (külső) köréhez tartozó Radnóti Miklóst sem. Hogy milyen összetett kérdésről van szó, azt mutatja Babits és a népiek kapcsolata. Bármilyen meglepő, a népiek történetében ő is meghatározó szerepet játszott. A mozgalom sok szereplőjével bensőséges kapcsolatban állva, az irodalmi népiesség megújításának történetéből kihagyhatatlan Erdélyi Józsefet ő ütötte költővé, elismerésével közvetve az új népi irodalmi irányzat egyik első teoretikusa volt. Sőt: a Nyugat a népi írók előtt mindig nyitva állt, ami nem csoda, hiszen Babits olyan emblematikus népiekkel együtt szerkesztette, mint Móricz Zsigmond vagy Illyés Gyula.
Másfelől bármennyire maradandónak bizonyult is a szélsőjobboldali Oláh György könyvcíme, a Hárommillió koldus, és bármennyire nagy hatású, az írói szociográfiák születésében inspiráló volt szociális elkötelezettsége, szemléletének egésze elválasztotta a népi mozgalomtól. Ezen nem változtat, hogy lapjában rendszeresen közölte sok, népiként azonosítható alkotó műveit.
A sokféle leágazás, párhuzamos törekvés, szövevényes háttér miatt alapvetően fontos, hogy világossá tegyük: a népinek nevezett gondolkodás egyes elemeinek fölbukkanása korántsem elegendő, hogy hangoztatójukat vagy követőjüket a népi mozgalomhoz soroljuk. E tényezők ugyanis nem önmagukban, hanem más elképzelésekkel együttesen jelentkeztek, és döntő jelentősége volt az eszmék, gondolatok együtthatásának.
Ezért megkerülhetetlen feladat a népi mozgalom határainak, tagoltságának feltárása. Papp leszűkíti ugyan tárgyát, de nem definiálja pontosan. Elöljáróban kijelenti: a „népi mozgalom elitjéhez tartozók – Németh Lászlótól kezdve Kovács Imrén át Bibó Istvánig – megpróbáltak a Trianon utáni Magyarország legégetőbb gazdasági, szociális, művelődési és külpolitikai problémáira választ találni. Ezt kétségtelenül nem a hagyományos jobb–bal felosztáshoz kötődő ideológiák mentén tették, hanem egy általuk ’harmadik útnak’ nevezett eszmeiség jegyében”. Másutt ezt írja: „népi mozgalom alatt döntően az 1930 táján indult, többek között Illyés Gyula, Féja Géza, Kodolányi János vagy Veres Péter nevével leírható csoportosulást értem”. Leszögezi azt is: „arra vállalkoztam, hogy a magyar népi mozgalom teljes történetét áttekintsem, a szellemi elődök munkásságától kezdve a népi hagyomány őrzőiig bezárólag”.
Első pillantásra világosnak tetsző beszéd ez, ám a kijelentések nem állnak igazán összhangban a kötet egészével. A fentiek szerint a népi mozgalom a trianoni Magyarország problémáira keresett választ. Ez nagyon kevés ahhoz, hogy a népi gondolat tartalmát meghatározzuk, hiszen a kor Magyarországán, az elhanyagolható jelentőségű kommunistákat leszámítva, minden szellemi és társadalmi mozgalom célja ez volt. Alighanem ezt a szerző is érzi, mert fontosnak tartja a mozgalom előzményeinek és folytatásának áttekintését, ami nyilván alkalmas középpontjának pozicionálásához is. Papp István másutt azt mondja: a „népiség első hulláma Magyarországon az 1920-as évek második felében indult, és politikatörténeti aktivitását tekintve 1956-tal zárult”. A következő (vagyis az ’56 utáni) szakasz pedig „az elsőhöz képest sokkal inkább kulturális-politikai töltetű és szinte kizárólagosan értelmiségiek által uralt mozgalom volt”, míg az „1970-es, 1980-as évek nép-nemzeti mozgalma” a hagyományos parasztság és kultúrája eltűntével „az egyre inkább nemzetivé átalakuló népi értelmiség is új témákat keresett, legfőképpen a határon túli magyarság ügyét”.
Ebből a szakaszolásból kimaradnak a Trianon, illetve az I. világháború előtti előzmények. Ami nemcsak hiányzik a későbbi mozgalom társadalmi beágyazottságának megértéséhez, hanem önmagában is valamiféle koherenciazavart jelez. Egy tragikus történelmi eseményhez köti a népi mozgalom indulását, de a folytatást ugyancsak alapjaiban befolyásoló, talán még tragikusabb következményekkel járó eseményben, Magyarország szovjet megszállásában és a kommunista diktatúra rendszerének kiépülésében nem lát korszakhatárt. Pedig a népiek és mozgalmuk történetét a második változás nemcsak megszakította, hanem derékba is törte. A totális államban eleve csak egyetlen párt működhetett, önálló, független, a maga autonóm törvényei szerint élő szerveződés nem létezhetett. Így a népi mozgalom története a diktatúra kiépülésével lezárult – annak ellenére, hogy a korábbi (laza) csoportosulás tevékenységében részt vevő alkotók jelentős része továbbra is Magyarországon élt, baráti vagy szellemi kapcsolatban állt és alkotott (igaz, súlyos cenzurális feltételek közepette), sőt, a totális hatalom diktálta feltételekkel a közéletben is részt vett. A koalíciós évek látszatszabadságának idején ez talán még nem volt nyilvánvaló, de Kovács Béla elhurcolása, a Magyar Közösség elleni per kétségtelenné tette. A mind gátlástalanabb kommunista diktatúra 1946–47-ben bő négy évtizedre felszámolta a népi mozgalom szabad működésének minden feltételét. Villanásnyi cezúrát csak 1956 forradalma jelentett.
 
*

A pontos definíciók hiánya, a terminológiai bizonytalanság hagyományos jellemzője a népiek értékelésének, a róluk született írásoknak. Az e téren való előrelépés sajnos ezúttal is elmarad. Papp jól teszi, hogy – lehetőség szerint – nem bonyolódik a népiek irodalmi, művészi működésének vizsgálatába. Azt azonban sajnálhatjuk, hogy nem vállalkozik a népi mozgalom és háttere, közege, vagyis más népi, népies, a nemzetre, az agrártársadalomra és a parasztságra hivatkozó, azok fogalmával retorikájában és ideológiájában szívesen operáló politikai és társadalmi szerveződések természetének, kiterjedésének tisztázására. Nemcsak a „népi” kifejezést illetően hagyja olvasóit bizonytalanságban, hanem a „mozgalom” kategória mibenlétét illetően is. Olykor úgy tűnik, hogy nagyon határozott körvonalú, már-már pártszerű szervezetnek tartja, ezért gyakran tagjairól, és nem résztvevőiről ír. Esetenként nemcsak a „népi mozgalom” kifejezést használja, hanem olykor
csoportnak, esetenként tábornak nevezi a népieket, sőt előfordul a „hol népieknek, hol népieseknek nevezett kör” kitétel is.
Papp a népiek körét a korábbi szakirodalomból meg­öröklött gyakorlatnak megfelelően értelmezi. Úgy, ahogyan az a kortársi kritikákban, tanulmányokban, vitákban rögzült. A kortársak kapcsolatrendszere, kötődései a gyakorlatban egyértelművé tették, kikről, miről beszélnek, írnak. Az egykori természetes beszédhelyzetekben nem volt szükség a megszólítottak körének és a tárgynak tudományos értelemben pontos definiálására. Az utókor azonban ezt már nem engedheti meg magának.
A népiek pontos föltérképezésének híján a körükben megjelenő elképzelések, álláspontok, javaslatok történelmi értelmezése sem lehet pontos. Így nem mérhető teljesítményük a kor alapvető kérdéseit illetően sem, akár a reformokról, akár más nemzetpolitikai, nemzetstratégiai kérdésekről legyen szó. Még egy olyan kérdésben elfoglalt pozíciójuk sem határozható meg egyértelműen mint az antiszemitizmus, vagy a tényleges zsidóüldözések tragédiája. Ha nem tudjuk szétválasztani a népi mozgalom és a jóval szélesebb spektrumot lefedő népi oldal frakcióit, akkor egybemosható a bűnösök és a vétkesek felelőssége és a nem zsidó, mégis kiszolgáltatott ártatlanok tehetetlensége. Fájdalmas tény, hogy a népi oldalon is voltak közismert, súlyos eltévelyedések (Erdélyi, Sinka). De a mozgalom vezéralakjai és követőik egyáltalán nem marasztalhatók el az antiszemitizmus vétkében, a német megszállás után jelentős részük maguk is üldözötté, (Sárközi György áldozattá) váltak.
A sokféle áramlat összemosása mögött világos politikai érdek állt: a mentegethetetlen történelmi, politikai és erkölcsi vétkek elkövetőit az ezekben vétlen szereplőkkel vegyítve, a feddhetetlen vitapartnereket, politikai konkurenseket is kompromittálni lehetett.
 
*

Papp a népi mozgalmat mint harmadikutas törekvést írja le. Sajnos a „harmadik út” fogalmának tisztázásával adós marad. Még a Németh László által használt, metaforikus „harmadik oldal” kifejezés elemzésére sem tér ki, még kevésbé Wilhelm Röpke, (később a szociális piacgazdaság fogalmi előzményének tekinthető) elképzelésére. Így nem válik világossá a népiek harmadik útjának kettős természete: a nem kommunista baloldaliság és a nem szabad versenyes kapitalizmus gondolatisága. (Egyébként Papp mindkét gondolatra utal a népiek elképzeléseit áttekintve.) Harmadik útról azonban sok összefüggésben lehet elmélkedni, mást és mást jelent a közgazdaságban, mást a Magyarországot nyugatról és keletről szorongató két agresszív nagyhatalom, vagy két diktatúra közötti kül- és belpolitikai útkeresést illetően.
A népi mozgalom „harmadikutassága” a politikai oldalak rendszerében való elhelyezkedésben is megjelenik. E téren Papp István elfogadja a korábbi elképzeléseket, noha a népi mozgalom meghatározói a maguk tevékenységét a baloldaliság kontextusában értelmezték. Ez kommunista szempontból súlyos politikai érdeksérelmet jelentett: ők a teljes baloldalt önmagukkal azonosítva a szociáldemokráciát is a szociálfasizmus minősítéssel illették.
Ehhez képest harmadikutasnak lenni kifejezetten szerencsés állapot, de nem könnyíti meg a népiek történelmi megítélését, hiszen a kommunista állásponttól függetlenül lehet, hogy a besorolás megalapozott. Ehhez persze tudnunk kellene, hogy a kifejezést milyen értelemben használjuk. Nem kis szakmai kihívás ez! A ma konszenzusosnak tekinthető vélekedés mögött az egykori állampárti-pártállami-kommunista álláspont húzódik meg, amiben bizonytalansága ellenére van jó is. Révai József nevezte a két háború közötti legjelentősebb szellemi mozgalomnak a népiekét, ami egyértelműen annak baloldaliságára utal. Ebből úgy lett harmadik út, hogy eltért az önmaga kizárólagosságába gyönyörödött kommunista elképzeléstől, de jobboldalinak mégsem lehetett mondani.
A népi mozgalom sajátosságai közé tartozott az is, hogy a pártrendszer és az értelmiségi jellegű, intellektuális politizálás között is harmadik utat keresett. Részt vett a társadalmi érdekek olyan artikulálásában, amit máskülönben a pártok tesznek, de szellemi függetlenségének megőrzése érdekében nem alakított politikai szervezeteket. Ez a magatartás kimondatlanul is a magyar társadalom demokratikus deficitjére utal.
 
*

Ha a népi mozgalom és más népi törekvések kérdésében valóban tisztán szeretnénk látni, akkor nem érhetjük be azzal, hogy együttesük teljes spektruma igencsak széles. „A népiek által hirdetett társadalmi szolidaritás gondolata igen sokféle eszméhez, ideológiához illeszkedhetett: a keresztény igazságosságot hirdető mérsékelt konzervatívok, az osztályharcos kommunisták, a szociális demagógiát szajkózó nyilasok, sőt akár még a filantróp hu­manizmustól megérintett liberálisok is felkarolhatták, felhasználhatták, magukhoz vonzhatták a népieket”– írja Papp.
Majdnem pontosan fogalmaz – de csak majdnem. Meglátásával akkor érthetnénk egyet, ha a határozott név­előt elhagyná és így zárná mondatát: felkarolhattak, fel­használhattak, magukhoz vonzhattak népieket. Látszólag talán nem is olyan nagy ez a különbség, tartalmilag annál inkább. Ezen múlik, hogy elfogadjuk-e a népieket finoman, de határozottan elválasztó különbségeket, vagy hagyjuk összemosni a sokféle álláspontot.
Papp szerint a népi mozgalom (ezen persze az összes népi áramlat együttesét érti) sok más törekvéshez tudott csatlakozni. De e jelenségnek van egy másik oldala is. Az, hogy a népiek gondolkodásában a kor Magyarországának általános problematikája jelent meg, elképzeléseinek jelentős része nem csak saját körein belül fogalmazódott meg. Nagyon sok hasonló gondolat a népiekkel párhuzamosan, de tőlük függetlenül jelent meg más áramlatokban, közösségekben. E sokféleség feltárása is várat még magára.
Ahhoz, hogy e szövevényes rendszerben mégiscsak eligazodjunk valamennyire, annyit érdemes rögzíteni, hogy a népi mozgalom leginkább azt a csoportot jelentheti, amit hagyományosan a népiek centrumának szokás tekinteni. Még ez a közeg is épp eléggé színes, ennek is van jobb- és baloldala. Népi mozgalomnak leginkább az a közösség nevezhető, amelynek jellegadó alkotói (a teljesség és véglegesség igénye nélkül!) Illyés Gyula, Németh László, Bibó István, Erdei Ferenc, Szabó Zoltán, Kodolányi János, Kovács Imre, Gulyás Pál, Féja Géza, Tamási Áron, Sárközi György, Veres Péter voltak. Köztük valóban szoros volt az együttműködés, erős baráti szálak kötötték össze őket.
 
*

Papp a népi mozgalom ideológiai ősforrásaként Szabó Dezsőt nevezi meg. Valóban, ő volt az, aki a háború, a forradalmak és Trianon után társadalmi és politikai jelentést adott a megelőzően is létező népiességnek, romantikus parasztkultusznak. Olyan szociális tartalmakkal oltotta be, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy jegyükben politikai közösség formálódjék. Hatásához hozzájárult, hogy azok, akiket nyers egyértelműsége, eseti durvasága taszított, később Németh László közvetítésében, domesztikált formában, emberi, erkölcsi ballasztjától megtisztítva, elfogadhatóbb formában találkozhattak eszméivel.
De Szabó Dezső nem a semmiből teremtett egy új és más világot, hanem a századelő nagy forrongásának értékeit, szempontjait – sokszor csak rejtve – megőrizve modernizálta a népiesség fogalmát, amiben legfőképpen Ady hatott rá. Így lett a költő leghatásosabb propagandistája, bár az ő Ady-képét aligha lehet mindenben elfogadni. De a maga módján mégiscsak hidat jelentett a háború előtti progresszió gondolkodása felé. Elsősorban abban, hogy példát mutatott a reformkori népiesség addigra kiüresedett irodalmi hagyományának korszerű tartalmakkal való feltöltésére, és újraértelmezésére szólította fel követőit. Nem eredménytelenül, és nem egyedül, és nem csak az irodalomban. A századelő jelentős kulturális, szociokulturális változásai, így a szecesszió magyaros formanyelve, a folklorisztika tudománnyá válása, a szociológia megjelenése, a parasztdalok gyűjtésével kezdődő zenei forradalom, majd a polgári radikalizmus 1918. őszi, és a szociáldemokrácia kommunista diktatúrához vezető 1919-es csődje a népiességnek, paraszti orientációnak is más jelentést adott. Szabó Dezső Az elsodort faluval mindebből merített, és talán még önmaga számára is váratlanul beletalált az 1919 őszén fölvetődött kérdészuhatag közepébe: a frusztrált író és a frusztrált közösség egymásra talált. Az a heveny hatás, amit ekkortájt kiváltott, később konszolidálódott. De erősebben hatott az útkereső középosztályi fiatalokra (akik a népi mozgalom hátországát, íróik közönségét jelentették), mint a népi mozgalom jóval szélesebb körben tájékozódó alkotóira.
Papp a szépen alliteráló Boór Bálint báránykái című fejezetben fejti ki Szabó Dezső eszmének hatásáról való elgondolását. Boór Bálint a Segítség! (egyik) főhőse, zseniális szobrász. Figurájához néhány külsődleges vonás erejéig Medgyessy Ferencre utal Szabó Dezső, de túl azon, hogy a Medgyessy-életmű plasztikai rendszere megfelel a népiek művészeteszményének, Boór nem Medgyessy, hanem Szabó Dezső (egyik) alakmása. Halállal eljegyzett, pusztulásába rohanó alak. Figurája alkalmas a forradalmak utáni időszak kilátástalanságának jellemzésére, de semmiféle programot nem ad, hacsaknem az önpusztításét. Boór Bálint alakja senkit népivé, parasztimádóvá nem tett – a Segítség! legfeljebb a kurzuskereszténység szellemi, politikai és erkölcsi romlottságának, a titkos szervezetek pusztította Magyarország állapotának megvetésében segített. Konstruktív világképet a népiek Az elsodort faluból, a világból kiábrándult Böjthe János falujába visszavonuló szecessziójából tanultak. Böjthe kivonulása – az őt képességei, iskolázottsága alapján felfelé, a hatalom és siker felé hívó világból – nyilván a maga idején is utópisztikusnak, követhetetlennek tűnt. De mi mást tett a Zengővárkonyba húzódó Fülep Lajos? Programja azonban hatott, természetesen a megváltoztatandók megváltoztatásával. „A parasztba építem be magam, mint egy bevehetetlen várba. Mert a parasztban van a magyarság, az egyetlen menedék, az egyetlen jövő” – ezt mondja Böjthe János, ha úgy tetszik, ezzel indítja el azt a folyamatot, amely a népi mozgalomig vezet.
Az elsodort falunak fontosságához képest alig idézett mondata szerint „a háború megkergetett minket, s a magyar utol fogja érni korát”.Mit jelent ez?Azt, hogy a háború olyan mozgásokat indított el mentalitásban, gazdaságban, amelyek természetes szükségletté tették a modernizációt. Még rövidebben: a háború mindennél pontosabban exponálta a modernizációs kényszert. Ez pedig, minden neobarokk díszlet ellenére, elemi erővel jelentkezett és hatott a két háború közti Magyarországon is. Nemcsak az ellenzék artikulálta ezt a feladatot, hanem a hatalmi elit is tisztában volt vele. Olyannyira, hogy a modernizáció tagadhatatlanul ott volt Gömbös miniszterelnökségének, e rendkívül kártékony időszaknak is meghatározó belpolitikai elemei között. Éppen ez a néhány év mutatta meg, hogy mennyire nem mindegy, hogy ki és hogyan modernizál.
Túlzás volna azonban azt képzelnünk, hogy Gömbös tehetett arról, hogy Magyarország milyen geopolitikai viszonyok közé kényszerült, és hogy a külső körülmények nem hagytak időt arra, hogy a természetes úton beindult dinamikus modernizáció meghozza eredményeit. Az ő gyorsan egyértelművé vált szakmai és emberi alkalmatlansága, rossz politikai ösztönei a későbbiekben elterelték a figyelmet arról, hogy hatalomra jutásától széles körben a félfeudális-konzervatív politizálástól való távolodás gyorsulását várták, még azok is, akik politikája tartalmaival nem értettek egyet.
Azonban gondoljuk el: a háborús összeomlás, a forradalmak, a korábban elképzelhetetlen trianoni döntés utáni konszolidáció kezdetét 1922-re tehetjük. Még tíz év sem telik el, amikor a kibontakozás folyamatát egy korábban ugyancsak elképzelhetetlen mértékű gazdasági (világ)válság töri meg. Ezt követően öt évvel pedig már az utolsó békeév következik.
Mit is kérünk számon az akkori politikán? Azt, hogy generációk munkáját nem végezte el néhány olyan év alatt, amikor ennek körülményei különösen nehézzé váltak? A kortársi türelmetlenség rendszerint nélkülözhetetlen a folyó változások végigviteléhez. De botorság erre a türelmetlenségre alapoznunk történelmi ítéletünket. Különösen akkor, ha ez az ítélet elsősorban a politikai folyamatokat szemlélve, és a reálszférát szinte figyelmen kívül hagyva formálódik.
A két háború közötti világról alkotott képből rendre kimarad a korszakban végbement modernizáció. Lehetünk ennek dinamikájával, eredményeivel elégedetlenek, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ebben az időszakban Magyarországon nemcsak korábbi iparágak újultak meg, ideértve a modern gépipart, energetikát, hanem megjelent a kor csúcstechnológiájaként a rádiógyártás és a vákuumtechnika, élvonalbeli gyógyszergyártás. Új, belterjes mezőgazdasági kultúrák honosodtak meg: őszibarack, rizstermesztés, a makói hagyma, a kecskeméti gyümölcskultúra és társaik. (Nem kell tehát megalapozatlan utópiának tekinteni Németh Lászlónak a kert-Magyarországról alkotott látomását!) De itt kell említenünk az új népiskolai rendszert, a tehetséggondozást, elitképzést, a formálódó társadalombiztosítást, a mintagazdaságok és a gazdaképzés intézményeit is. A népi mozgalmat életre hívó feltételek közé elsődlegesen nemcsak a modernizáció igénye, hanem folyamata is hozzátartozik. Az tehát, hogy a társadalom mélyén megindult folyamatok mind erősebben feszítették a megmerevedett társadalmi és politikai struktúrát. Visszatekintve Németh László is ezt látta a kor legfontosabb vonásának híres, 1956-os cikkében, az Emelkedő nemzetben, amikor a társadalom mélyén zajló erjedést, a sokféle értelemben látott emelkedést méltatva az erkölcsi emelkedés hiányát is szóvá tette.
 
*

Papp István átfogóan és mélyen ismeri tárgyát, rendkívül alapos munkát végez, és megkerülhetetlen könyvet tesz le az asztalra. Munkája azonban nem mentes a kérdéskör tanulmányozásában hagyományosan kísértő hibáktól. Olyanoktól, amilyenekbe ma már nem kellene beleesni. Papp munkájának problematikus elemei döntően nem szűkebb értelemben vett anyagába épülnek. Meg kell jegyezni, hogy számtalan kérdésben lehetne vele vitázni, számon kérni kijelentései megalapozottságát, de egy ilyen gigantikus anyagot áttekintő mű természete szerint nem lehet minden egyes részletében kikezdhetetlen. Nagyobb gondnak vélem mondandója beágyazásában, a népiekre vonatkozó tudásának elhelyezésében ismeretei rendszerbe foglalásának hiányosságait. Ez a fogyatékosság a szöveget tekintve nem túlságosan szembeötlő, mégis a legfontosabb kérdések egyike.
Papp könyve alapjában azokat az ismereteket összegzi, foglalja egységes rendszerbe, amelyeket az eddigi szakirodalomban föl lehet lelni – legalábbis abban a részében, amelyben a tárgyilagosság kötelező normája megvalósul. Nem polemizál, nem ítélkezik, nem apologetikus, nem fogalmaz a népi hagyomány örököseként, de nem is antagonista. Kívülről, de a megértés szándékával ábrázolja tárgyát, annál is inkább, mert a népinek nevezett gondolkozás történetét lezártnak tekinti.
Egy ilyen kiterjedt anyagot áttekintő munkában az egyes kérdéskörök specialistái bizonyára találnak apróbb-nagyobb hibákat, elírásokat – különösen ott (vagyis szinte bárhol!), ahol az alapkutatások, filológiai feldolgozások, történeti és életrajzi ismeretek hiányosak. Nem állom meg, hogy néhányra magam is fölhívjam a figyelmet, noha nem gondolom, hogy ezek alapjában befolyásolhatnák e tiszteletreméltóan komoly vállalkozás értékét.
Nem drámaian súlyos, de annál kínosabb, hogy Osvát Ernő neve következetesen Osváthként jelenik meg. Nem lényegbevágó, de minden alapot nélkülöz Petőfi és Sinka István sorsa között „már-már kísérteties párhuzam”-ot látni. A népiek erdélyi szárnyának működése kapcsán említetlenül marad az 1937-es Vásárhelyi Találkozó, amelynek jelentősége a hasonló szárszói rendezvényekével vethető össze.
Tévedés Nagy László Tavaszi dalának „Pártom, te kardos angyalom” szavaiban a pártot a kommunista párttal azonosítani. A költő a Nemzeti Parasztpártra gondolt, amit megerősít Az Országház kapujában, 1946 című verse, amelyben az akkori Országos Parasztnapokon részt vevő, a Nemzeti Parasztpártot vezető Veres Péterre és feleségére, Nádasdi Juliannára (Julcsa) utal. A kötet tárgya szempontjából majdnem mindegy, hogy Németh László nem Sajkódon volt 1956. október 23-án, hanem a szigligeti alkotóházban, de a különbségnek volt hatása Németh forradalom alatti magatartására. Tekintve, hogy a rendszer kedvezményezetti köréhez tartozók társaságában élte meg a forradalom kitörését, és maga is átélte azok félelmét, akiknek volt mitől tartaniuk. Empátiája okán ez a továbbiakban fokozottan ösztönözte arra, hogy a forradalmat fenyegető egyik legsúlyosabb veszélynek tartotta a Rákosi-rémuralom felelősei elleni esetleges hajtóvadászatot.
Komolyabban hiányzik a népiek utóvédharcainak áttekintéséből az örökségük becsületéért folyó harc elismerése, annak érzékeltetése, hogy a mozgalom működésének ellehetetlenülése idején a népi mozgalom interpretációja is hadműveleti területté vált. A népi mozgalom és alkotóik megvédelmezése az MSZMP KB határozatában megfogalmazott elmarasztaló ítélet ellen alig leplezett rendszerkritikának számított. Ezért volt olyan fontos sokakkal együtt Béládi Miklós, Czine Mihály, Domokos Mátyás, Kiss Ferenc, Vekerdi László és mások munkássága.
Ilyen apróbb hibák egy akkora anyagot feldolgozó könyvben előfordulhatnak. Ha a szöveget sokféle részkérdés kutatója, nálam alaposabb ismerője kezdi el boncolgatni, biztosan talál még hasonlókat. Azonban ennyi is jelzi, hogy a tényeket illetően nem bízhatjuk magunkat mindenben fenntartás nélkül a szerzőre.
Fenntartásaim ellenére mégis úgy gondolom, hogy örülhetünk a könyvnek. Nem azért, mert új alapokra helyezi, vagy megújítja a népiekkel kapcsolatos kutatásokat, hanem mert olyan új összefoglalást kínál, amilyenre évtizedek óta nem volt példa. Nagy érdeme, hogy ismét napirendre tűz egy méltó módon máig nem rendezett kérdéskört. Ezért is sajnálatos, hogy nem kínál megfelelően eligazító bibliográfiát, név- és tárgymutató nélkül kézikönyv szerepét sem töltheti be kellő hatékonysággal.
Feltétlen köszönet és elismerés jár azonban azért, mert a könyv lehetővé teszi, hogy a népiek és népi mozgalom mibenlétét ismét végiggondoljuk. Remélem, ez nem csak lehetőség marad.
 

« vissza