Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Ismétlések kora

A „DICS ELBORULT”. Nehéz ma erről írni. Fáradtságot, csömört, a hiábavalóság érzetét legyőzni. Amikor csaknem mindig, csaknem mindenki megelégszik a dolgok politikai olvasatával, sőt, a többség szinte igényli, hogy a bűnbakot kizárólag a politikai színtéren keresse. Gondolkodásom irányultsága ezt nekem nem engedi meg. Még ha szükségszerűen érintem is a politikai szférát, testestül-lelkestül beleveszni nem kívánok. írói alkatom is tiltakozik. Az albatrosz-madár röhejes látvány a fedélzeten bukdácsolva. S még szerencsés, ha a matrózok agyon nem verik. (Napjainkban nem egy néhai „szárnyaslény” tetemét veti ki a víz — lassan, sorjában.) De így, alacsony repülésben, a recsegő-ropogó hajótestre nagyon is nagy figyelemmel, azért sok minden kitetszik. A kormányos vette át az uralmat; a kapitányra nem hallgat senki, mintha más nyelven beszélne, meg sem is látják, vagy egyszerűen keresztülnéznek rajta. Az ügyeletes kormányosnak nem kell a magasabb parancs, megy a saját orra után, mintha az lenne a cél. A hangulat változó; rumosztáskor kifejezetten vidám.

Elhagyom a képi-világot. Mert meglehet, a lefestett ördög a valódinál mindig feketébb. Egyenes szólással: rossz volt, ami volt, és az se lett jó, ami lett. Az a baj, hogy ami elavult, egyúttal nem évült el. A „dics” pillanatokra felfénylett az időfolyam csomópontján, a kairoszban. Azután elkezdődött egy újabb hosszú aión, mintha misem történt volna, csaknem ugyanúgy. A remény ez a csaknem. Ami mégis más, azt kéne óvni, s majd a harmadik évezredben megszülető, talán bölcsebb emberiség számára átmenteni.

A puha diktatúrát — még ha olykor „kegyes” is volt hozzám — viszolyogva vészeltem át. Nem hittem, hogy még életemben véget ér. Az aprómunkára, a matéria átlelkesítésére rendezkedtem be; fontosnak tartottam, hogy az egyesek által lenézett, mások által pedig éppen felmagasztalt anyagnak a szellemi természetét kibontsam. Ez a tevékenység elfoglalt, s bizonyos „feladat-tudatot” ébresztett működésemet illetően. A rendszert elsősorban nem felszíni jelenségeiben támadtam, hanem filozófiai alapjában igyekeztem „megrendíteni” — jogos indulattal, de nagy adag naivitással. A hatalom megtűrt, nem üldözött. Veszélyesebb volt számára a politikában megnyilvánuló közvetlen ellenzékiség; hiszen hasonló fogalmi szókészlettel dolgozott, ezt értette.

Túlságosan személyes vagyok? De ha már szólni kell, inkább a vallomás, mint a kinyilatkoztatás. Előbb a megszenvedett tapasztalás, s csak aztán a már egyéni szenvedélytől mentes általánosítások.

A puha diktatúra behatárolt létezésében valahogy kézzelfogható lett a szellemi hiány. Tapinthatóan érezhető volt, hogy itt-ott, kisebb csoportokban, irodalom ürügyén, összejöttek. Saját szellemi ügyemet képviseletként éltem meg, közös szomjúságként a saját szomjamat. A „nemcsak kenyérrel él az ember...” mintha belső igénnyé erősödött volna. A súllyal telített Ige és a könnyű, üres szólam megkülönböztethetően elvált egymástól. A „szegény Magyarország, édes hazám” jelentésteli indulatot hordozott, mert alig-kimondható volt, hangoztatása egzisztenciális kockázattal járt. Az eszme „bujdosás- kor” mindig tisztább, mint amikor hatalomra jut — mert ilyenkor óhatatlanul elszabadulnak a túlzások is, s ezek aztán a legnemesebb eszmét is képesek negativitásba fordítani. Bár azt nem tudtam, meg- érem-e, de azt biztosan tudtam, ha változik a rendszer, annak valódi szellemi alapokra kéne támaszkodnia — és valóban újnak kéne lennie. Nemcsak ímmel-ámmal megismételni mindenestül, ami letűnt, s nem csak utánozni azt a „Nyugatot”, amiből a Nyugat legjobbjai maguk is kiábrándultak már. Ki szereti a kifulladt, hamis szocializmus-félét? De ki képes szeretni — bűntudat nélkül — a vadkapitalizmust? Amikor aztán mégis rés nyílt a hazai beton-szerkezeten, 1986 után, teljes lelkesedéssel vállaltam, hogy képességem szerint segítsem lebontani azt. De bontani nem elég — tudtam —, ezzel párhuzamosan el kell kezdeni építkezni is. Teli voltam reménységgel: talán a gyakorlatban is megvalósítható mindaz, amit néhányan olyan szépen elgondoltunk. A közérzetem felfrissült, élveztem környezetemben, az irodalomban s a közéletben a pezsgő aktivitást, az „együtt vagyunk” örömét. 1989–1990 fordulóján még abban is hittem, hogy a politika és a morál kivételesen nem jár külön úton, hogy meg lehet csinálni... A Magyar írószövetség elnökeként, csapdahelyzeteket kerülgetve, fokozatosan tapasztaltam meg: sok minden változhat, de az embert mozgató démoni erők nem változnak; nem sikerül, megint nem sikerül a „jó-akaratnak” legyőzni a rosszat-akarókat. Ráadásul mindenki azt hirdeti (olykor hiszi is), hogy kizárólag az ő akarata az egyedül üdvözítő; a legnemtelenebb indulat is ártatlan álorcát ölt. A morális indíték gyengeségnek, politikai dilettantizmusnak minősül; a „más” iránti empátia egyesek szemében majdnem árulásnak tetszik. Az árnyalt fogalmazás, a tárgyilagosság magányba taszít. A politika beleette magát a magánviszonyokba is, a kelleténél mélyebben.

Barátokból lettek ELLENFELEK. Nyíltan hirdethető: „hála” pedig nincsen. Elveszett az önmérséklet: sokan úgy vélik, hogy mindent szabad, amit lehet. A görcsös hatalomvágytól hajtva hangadóvá tolja föl magát kétféle szélsőség, miközben csöndesen izmosodik a lapuló „nevető harmadik”. Súlyos szavak és szent fogalmak devalválódnak hitetlen emberek ajkán — Isten, haza, magyarság, zavaros agyú csoportok kötőszó helyett használják, mint a lumpenfiatalság a trágár igéket. Az uszítóknak aztán mindez kapóra jön. nincs különbségtétel. Mindegy már nekik, ki mondja, s milyen tartalommal. Kész az ítélet. A hit államilag kényszerített dajkamese, a nemzeti érzület primitív visszamaradottság! Az „ügyek” naponta termelődnek, s hogy mi az igazság, az nem számít. Az igazság nem fontos. A csapatérdek a fontos. Az egyik szélsőség agresszíven el akarja játszani azt, ami ötven évvel ezelőtt is rossz volt már. A másik szélsőség mohón abszolutizálja kevesek komisz butaságát, szinte bebeszéli: az egész ilyen. Gyűlölet kontra gyűlölet — s akik középen állnak, nem elég erősek a dolgoknak időben fölébe menni.

Úgy tetszik, amíg az egypárt-hatalom megfojtotta a szabadságot, a többpártrendszer, a „demokrácia” a kutyák martalékául dobja. S közben női egyrészt a kiszolgáltatott szegénység, másrészt a kihívó gazdagság. Az író nincs otthon a jelenben, a távoli jövőt áhítozza. A merőben új és a tisztán jó nem sikerült. A minőségi ugrás nem ment végbe.

Az emberiség — s benne a magyarság — már régóta csak ismétel. A tévedéseket ismétli. S az isteni kegyelem számunkra az, hogy nem borult a földünk vérbe; nálunk legalább nem ölik egymást az „önálló nemzetért”, az „üdvözítő elvért.” Nálunk csak a lélek marja a lelket, a szó vesz erőszakot a szón. Nálunk a létbizonytalanság nem a puszta létet fenyegeti, hanem „csak” a lét elviselhetőségét kérdőjelezi meg.

Az eszmét nem sikerült fölemelnünk, megtisztítanunk, dúsítanunk az aktuális szellemi üzenettel. Leragadtunk valami csúfocska kis-kapitalizmusban, hagytunk zavaros „magyarkodó” szólamokat zászlóként lengetni, de sajnos, hagytuk gyalázni azt is, ami szent és sérthetetlen. A nyitott bicskát gyakran meghagytuk a kezekben, miközben egy-egy őszinte véleményt eltiportunk. S megértük azt is, hogy éppen a tolerancia nevében lehetett itt úgy „ördögigazában” intoleránsnak lenni.

MOST ÉLÜNK, amiben ÉLÜNK. Amit csináltunk magunknak. Van, aki azt hiszi: valamiféle langy-szocializmust erőltetnek újra. Én nem hiszem ezt. „A garnitúra” tanult. A teljes eszme-nélküliség köszöntött be. A pénz egyeduralma, az anyag diktatúrája. Ebben az ismétlés és az utánzás is, mert nincs ez másként, világszerte. Csak talán nem mindenütt egyforma nyersen. Ehhez fogunk „felzárkózni”. Arra tartunk, amerre a világ. De még nem vagyunk a szakadék szélén. Van még idő a felismerésre. Itt kotlunk a lelkes Glóbusz közepén: szenvedély-bolondította, de szenvedés-edzette nép. Talán egykor példa-nemzet lehetünk még: hogyan kell a gyökereket fel nem tépve a vertikálisba is belenőni; s milyen az egymással osztozó önként vállalt testvériség.

A remény abban az útban van, ami még meg sem épült. Azt is nekünk magunknak kell — magunkból — megépítenünk. De ehhez jó tudni: ami felé igyekszünk, több, mint a látható matéria. A küldetés nem azonos különböző gőzös mániákkal, gőgös kivagyisággal, zagyva áltudománnyal. A küldetés az (minden nemzet küldetése), hogy először megkülönböztethetően, saját arccal fölépüljön, s csak aztán — már a teljes érettség fokán — fűződjön minden többivel össze. A lét iránya nem az uniformizálódás, hanem a kiteljesedés.

NEMZETTUDATOT NEM SZÉGYELLENI kell, hanem a maga rangján működtetni. Nem emberségünk helyett, nem vallott Istenünk fölött. A gazdasági érdek szerepét sem megtagadni kell, csupán a maga helyére tenni: eszköz az, s nem létezésünk célja.

A felelősség többé nem a beszorító nemzetközi helyzeté. Nem is a szabad akaratot odaajándékozó Istenségé.

A felelősség teljes súlyával a személyi lélekre esett; s ez egyben megtiszteltetés. Rajtunk múlik — külön-külön és együtt — mit jelent majd, 2000 után, magyarnak és embernek lenni.



« vissza