Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Játék az ultimátummal

Nyáron azon is van idő gondolkozni, ami nem aktuális. Most nyár van. Nemrég, május 6-án, az új Országgyűlés első napján tüntetők voltak az épület előtt egész nap, inzultáltak két távozó minisztert és más politikusokat. Pásztor Istvánt leköpték, a tévében sokszor ismételték, amint törölgeti magát; egy nő rohant mellette gesztikulálva, talán ő is köpött.
Az élet úgy hozta, hogy aznap kétszer is áthaladtam a téren. Az első alkalommal éppen Gaudi-Nagy Tamás beszélt egy pódiumról, azt mondta az egybegyűltek kis csoportjának, hogy ti vagytok a nép, ti mondjátok meg, mi legyen a magyar földdel, nem azok, akik ott benn ülnek. Kérdésére, hogy megvéditek-e a földünket, lelkes igen volt a válasz, kivéve egy csengő női hangot, amely nemet kiáltott. Gaudi ekkor úgynevezett off hangon azt mondta, hogy magyarázzátok meg neki. Másodszor, visszafelé, az északi kapu közelében rendőröket láttam, két mikrofont és néhány bámészkodót. A kapu irányából kísérőivel egy ismert politikus érkezett, a másik irányból ketten jöttek, a nő rövid nyári ruhában, fején piros-fehér csíkos kendő. Jó vastag csíkok. Gondolom kihangosítót használt, mert hangja igen erősen hallatszott, és egyebek között olyasmit kiabált, hogy ti mind be lesztek dobva a darálóba, úgy, ahogy Rákosi idején dobtátok ti az embereket a darálóba. Távolodva a helyszíntől rossz érzés fogott el: ezek szerint új korszak kezdődik, amelyben a politikai harc még durvább lesz, mint volt, legfeljebb a szereplők cserélődnek.
Mostanra, így szokták mondani, a kedélyek már megnyugodtak, epizód lett az esetből, napokkal később két embert előállítottak, az egyik éppen a fejkendős hölgy, akiről kiderült, hogy hajléktalan. A dolgok rendje helyreállt. Messzebbről és az emberi mozzanatok felől nézve mégis van itt valami, amin el lehet töprengeni. Például arról, hogy miért kiabált szörnyűségeket idegeneknek egy hajléktalan. A vizsgálat és a bíróság a közrend védelme szempontjából számos részletet feltárhat (meggyőződésből vagy pénzért tette-e, amit tett, netán alkoholt fogyasztott stb.), de valami még hiányzik.
Az elmúlt években itthon is lehetett olvasni az ultimátumjátékról, amely egy játékelméleti probléma, de közelről érdekli azokat a pszichológusokat, közgazdászokat, szociológusokat, akik az emberi döntéshozatal mechanizmusait, kulturális kereteit akarják megérteni. Az ultimátumjáték lényege a következő: két játékos játszik egymással, az egyik az elosztó, a másik az elfogadó. Előttük van, mondjuk, 100 egység pénz kisebb címletekben, amit az elosztó a saját belátása szerint kettéválaszt. Az ultimátum: az elfogadó dönthet, hogy elfogadja-e a felkínált összeget, vagy sem. Ha igen, az elosztó által megadott arányban osztják fel egymás között a 100 egységet, ha viszont nem fogadja el, a szabály az, hogy egyikük sem kap semmit. A kísérletek azt mutatják, hogy az igazságtalannak tartott arányt az elfogadó visszautasítja. Az 50:50, a 60:40 még ésszerű lehet, de a 80:20, vagy különösen a 90:10 már nem kell, inkább vesszen az egész.
A szélsőséges radikálisokat lecsürhézni, aljas fasisztáknak, fajgyűlölőknek nevezni aligha vezet sikerre a jó útra térítésükben. Hasonló a helyzet akkor, amikor azt bizonygatják nekik, hogy a programjuk összefüggéstelen, és ésszerűbb elképzelésekkel messzebbre juthatnának. Ez sem érdekli őket különösebben, a józan érvek nem győzik meg őket. Amikor elhaladtam a tüntetők csoportja mellett, többen gyanakodva méregettek. Gyanakodtak, bizalmatlanok voltak, pórul jártam volna én is, ha közelebb megyek.
Az ultimátumjáték antropológiai tanulsága, hogy bizonyos, a józanságra, közmegegyezésre, erkölcsre vagy éppen ésszerűségre hivatkozó érvek a szélsőséges beállítottságú emberre nem hatnak. Ellenkezőleg, csak fokozzák a bizalmatlanságát, gyanakvását és az elutasítást. Ha valaki a józan belátás helyett inkább veszni hagy mindent, akkor lényegében büntetni akar. A következménnyel nem törődve lázad fel az ellen, akiről úgy érzi, megveti, lekezeli, keresztülnéz rajta. A közéleti, politikai terepeken ráadásul az effajta visszautasításnak, büntető szándéknak jelentős jelképes hatása is lehet: a mindent feláldozó ellenálló lép elénk. Sőt, a szerveződéssé, mozgalommá váló, ítélet-végrehajtó radikálisok agresszióikkal, hősies pózaikkal olyan kommentárokat, ellenreakciókat kényszeríthetnek ki a politikai hatalomból, amelyek nagyban segítik őket közéleti súlyuk növekedésében. Pedig a gyanakváson, büntető szándékon, látszólag indulaton alapuló, és mindent feláldozó visszautasítás helyett az efféle ultimátumjátékban akár a játék szellemétől idegen, ésszerű magatartást is követhetne az elfogadó.
A harag tehát nem is olyan rossz tanácsadó. A politikai szélsőségek elleni küzdelmek felől tekintve a népharagot még akár kezelni is lehet. Például úgy lehet mérsékelni, ha széttördelik, különböző irányokba terelik, mielőtt belezavarhatna a demokratikus erők mozgásaiba, amit persze azért jobb a szakértőkre bízni. Amikor például elhangzik, hogy éhséglázadás fenyeget, a játék eredményére történik utalás, függetlenül a bonyolult társadalmi valóságtól. Kérdés, mi igaz belőle, és mennyi a manipulatív szándék.
Az ultimátumjáték értelme olyan korlátolt, mint egy hasonlaté: sántít. Például azért, mert a hétköznapi életben nem egyetlen játék zajlik, hanem egyszerre sok. Adott pillanatban rengetegen érezhetik úgy, hogy elfogadók, akiket igazságtalanság ért, és ezért büntetni szeretnének. Csakhogy ugyanők más játékokban elfogadják az ultimátumot, mert ésszerűnek gondolják. A demokrácia ésszerű ultimátumjátékok halmaza. Minden az arányokon múlik.
Nyáron a játék az ultimátummal kevésbé aktuális, ezért is mondják, hogy itt az uborkaszezon. Így kerülünk vissza a kérdéshez, ami, időszerűségétől függetlenül alig-alig kelt érdeklődést: hogyan jut el valaki oda, hogy mérgében felborítja az asztalt?


« vissza