Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Jogalkotás és jogállam


I.1.

 

SZOVJET ÉS AZ EURÓPAI KOMMUNISTA RENDSZEREK hirtelen gyors összeomlása felkészületlenül érte mind a Keletet, mind a Nyugatot — legalábbis ezt vallják számosán, köztük felelős államférfiak. A felkészületlenség valószínűsíthető, ha látjuk a bizonytalankodást, az útkeresést, a megtorpanásokat, a tétovázást, nemcsak az egyének, hanem az államok cselekedeteiben is. De sokan mégis kérdik: vajon nem voltak-e olyan erők és csoportok, amelyek Európa-szerte tudatosan vezényelték a különböző országokban elkezdődött és rendszerváltozásba torkolló változásokat? Érdekes volna hitelesen megtudni, valóban a hazánkban és más érintett országokban kiknek, mely társadalmi csoportoknak mekkora meglepetést okozott — ha tényleg okozott — a kommunizmus összeomlása és mily gyorsan, mily módon tudtak alkalmazkodni a változásokhoz.

Hazánk jogalkotásában szépen nyomon követhető a felkészülés és felkészítés a rendszerváltozásra, még ha ez a maga idején széles körökben nem is tudatosodott. Nem vonható azonban kétségbe, hogy tudatos politikai cselekvésről volt szó, noha vitatható, milyen tényezők hatására kezdődött: mekkora volt a Szovjetunióban indult erjedés és bomlás szerepe, mi volt a súlya a nyugati hatalmakkal való partnerségének, a hazai párton belüli és kívüli mozgalmaknak, a gazdaság ellehetetlenülésének.

A jog a változásokat kifejezte, kísérte, de nem okozta. Az állam- és jogrendszer átalakítása új gazdasági jogalkotással kezdődött: kihirdették a törvényt a gazdasági társaságokról (1988), az átalakítási törvényt (1989), amelyeket újabbak követtek. Megindult az állami vagyon átalakítása magántulajdonná, majd törvény állapította meg a tartósan, illetőleg az ideiglenesen állami tulajdonban maradó vagyontárgyak kezelésének ügyét (1992). A politikai szabadság kibontakozásának jogi feltételeit már az 1989-ben alkotott törvények biztosították. Az egyesületi jogról szóló törvény kimondta: „Az egyesülési jog alapján mindenkinek joga van arra, hogy másokkal szervezeteket, illetőleg közösségeket hozzon létre, vagy azok tevékenységében részt vegyen”. A gyülekezési jogot biztosító törvény a békés összejövetelek, felvonulások, tüntetések tartását legalizálta, ahol is a résztvevők véleményüket szabadon kinyilváníthatták.

 

2.
 

A TÖRVÉNYEK JELENTŐSÉGÉT A POLGÁRI SZABADSÁG BIZTOSÍTÁSÁBAN különösen a történelmi események ismeretében, mint amilyen NAGY Imre és társainak temetése volt, aligha lehet túlbecsülni. Az Alkotmány kihirdetése után a pártokról, valamint az országgyűlési képviselők választásáról alkotott törvényekben (1989) a politikai szervezkedés kiteljesedett jogának és a demokratikus állam egyik alapintézményének jogi megformálását üdvözölhettük.

 

3.
 

Az 1989. október 23-án kihirdetett (és azóta is többször módosított) Alkotmány normák, programnormák és deklarációk gyűjteménye. Ez nem akar pejoratív minősítés lenni, mert meggyőződésünk szerint az Alkotmány jogi és társadalmi életünk bevált szabályozója. Legfőbb szépséghibája az, hogy az 1949. évi XX. törvényre utal, mint eredeti forrásra, mintha csak ennek a módosításáról volna szó, pedig az 1989. október 18-i ülésén az akkori Országgyűlés tartalmában új Alkotmányt fogadott el.

A különbség a diktatórikus, totalitárius rendszer és a demokratikus jogállam között abban a viszonyban és mértékben fedezhető fel, ahogyan az állam a polgáraival szembeni feladatait leírja és meghatározza. Ahol az állam a személyektől a kezdeményezés jogát, az önszerveződés lehetőségét megtagadja, a véleménynyilvánítás szabadságát, a lelkiismereti szabadságot korlátozza, a jogegyenlőséget nem valósítja meg, ahol az állam ellenőrzi az egyén teljes életét, behatol a társadalom sejtjeibe, ott demokratikus jogállamról aligha beszélhetünk. Az sem közömbös, hogy az állam a tulajdonnak milyen formáit ismeri el és részesíti előnyben; a magántulajdon elnyomása egyben a személyes szabadság elnyomásának a képletét is leírja.

Azok az értékek, amelyeket a magyar állam magáénak ismer el, kiolvashatók az Alkotmányból és már az állam (1990 júniusában véglegesített) önmeghatározásából is: „A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam”. Kiegészül az értékrendszer egyebek között azzal, hogy Magyarország gazdaságát piacgazdaságnak tünteti fel, amelyben a magántulajdon megfelelő védelemben részesül; kijelenti az Alkotmány, hogy a Magyar Köztársaság a rászorulókról kiterjedt szociális intézkedésekkel gondoskodik; elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait és ezek tiszteletben tartását. Ezekből és más, itt nem idézett alkotmányos tételekből olyan értékrendszer bontakozik ki, amelynek vállalása és követése az állam alapvető feladatai közé tartozik.

 

4.
 

1990-ben a választások után Magyarország jogalkotása új kérdések és feladatok előtt állott. Az egyik kérdés az volt: vállalható-e a korábban egymást nélkülöző — hatalom által fenntartott jogrendszer. A válasz abból indulhatott ki, hogy az egész jogrendszer nem tekinthető illegálisnak, hanem el kell fogadni a kontinuitást; ami pedig alkotmányellenes, különösen ami a demokratikus jogállamisággal ellentétes, azt lépésről-lépésre ki kell iktatni.

A kontinuitás általános elvetése elviselhetetlen viszonyokat teremtett volna: nem lett volna legális házasság, anyakönyvi nyilvántartás, iskolai bizonyítvány, telekkönyvi bejegyzés, bírósági ítélet. De éppen amiatt, mert a korábbi hatalom által alkotott számos jogi norma és cselekedet nem volt legálisnak tekinthető még a saját értékrendje szerint sem, szükséges volt az önkényuralom által büntető ítélettel sújtott áldozatainak rehabilitálása és a bármilyen okból sérelmet szenvedettek kárpótlása. Ezért születtek törvények némely büntető ítéletek semmisségéről, valamint az életüktől, személyi szabadságuktól, vagyonuktól megfosztottak kárpótlásáról és külön az egyházi javak tulajdonának részbeni visszaadásáról.

Hogy mindez nem vezetett megnyugvásra, tudjuk. El kell azonban ismernünk, hogy a jogrendszer illegális elemeinek eltávolításából, vagy ilyen jellegük elismeréséből fakadó logikus — noha elégtelen — következményekről van szó. De megkérdezhető volt az is: miért orvosolja a törvénytelenségeket az okozásukban vétlen hatalom, és miért viselje annak terheit vétlen nemzedék?

A jogi érveken túl (amelyek az állam kontinuitásának felfogásán alapulnak) főként arra kell emlékeztetni, hogy az említett törvények indokolása elsősorban az állam által vallott új erkölcsre és értékrendre hivatkozik. Az állam ez esetben nem jogi kötelesség teljesítését vállalta, hiszen ha másra nem, itt sikeresen hivatkozhatott volna a kártérítési igények elévülésére, hanem önként elfogadott erkölcsi normáknak és ebből fakadó kötelességnek engedelmeskedett.

 

5.

 

KÖNNYEN KIMUTATHATÓ, hogy az Alkotmányban kifejezett deklarációk és programnormák a leendő törvényalkotásnak miként szolgáltak útmutatóul, vagy legalábbis ezt miként befolyásolták. A piacgazdaság építgetése, a magántulajdon szaporítása, a szociális elemek befogadása, az államhatalmi ágak elválasztása, a nemzeti kisebbségek jogvédelme — amint 1990 óta a törvényalkotásban jelen vannak — mind az Alkotmányban lelik jogi eredetüket és indokaikat. Természetes, hogy az Alkotmány sem a sorrendet, sem az elsőbbséget a törvény- és jogalkotás számára nem szabhatta meg. De az tartalmában az Alkotmánnyal összhangban, azzal nem ellentétben folyhatott.

Közismert, hogy az 1990 óta eltelt négy esztendőben az országgyűlés négyszáznál több törvényt alkotott, amelyek alapjaiban változtatták meg a gazdasági, társadalmi, politikai rendszert, ideértve a kormányzati tevékenységet, a közigazgatást és az igazságszolgáltatást. Az új törvények súlya és terjedelme eltérő: születtek átfogó törvények, mint a munka törvénykönyve, törvény a termőföldről, a pénzintézetekről, a rendőrségről, három törvény az oktatásról, az állampolgárságról, a nemzeti kisebbségekről. Törvény módosította a bírósági szervezeti törvényt, megteremtve a bíróságok szervezeti függetlenségét — és egyben igazolva, hogy a módosítás is képes egy-egv intézmény szerkezetének gyökeres átalakítására. Kevéssé ismert, hogy a hagyományosan elismert nagyobb jogágak (közigazgatási, polgári, kereskedelmi, polgári eljárási jog, büntető és büntető eljárási jog) átfogó újrakodifikálására nem került, nem kerülhetett sor. Ezt azonban nem tarthatjuk bajnak. Kódexalkotáshoz ugyanis megérett jogi eszmékre és befogadásukra kész társadalmi viszonyokra van szükség. Gyakran követett gyakorlat több európai országban, hogy előbb a kódex egy-egy részletét fogalmazzák újra és csak a beválása után fognak hozzá az egészhez. Mai helyzetünkben különösen az Európai Közösségek jogával történő harmonizáció közepette másfajta lehetőségünk egyelőre aligha van.

 

6.
 

SZINTE ÉSZREVÉTLENÜL MARADT a sokrétű gazdasági jogalkotás közepette egy jelentéktelennek látszó módosítás a Polgári Törvénykönyvben: az 1993-ban elfogadott módosító törvény újra bevezette a köztestület jogintézményét. Kimondta, hogy köztestület különösen a Magyar Tudományos Akadémia, a gazdasági, illetőleg szakmai kamara; törvény meghatározhat olyan közfeladatot, amelyet köztestület lát el; a köztestület önkormányzattal és jogi személyiséggel rendelkezik.

A köztestület a magyar jogban nem volt ismeretlen jogintézmény: a kulturális, a gazdasági, a hivatásrendi igazgatás (céhek, kamarák terén) régen megjelent, mígnem 1950 táján kimúlt. Fontos ismérve különösen az önkormányzat és a közfeladatok ellátása. A területi önkormányzattól eltérően nem a lakott terület, hanem a személyek, a közösségben levők közös tulajdonságai (foglalkozás, tevékenység, anyanyelv) hozzák össze őket köztestületbe. A köztestület a törvény adta keretek között a maga normái szerint igazgatja tagjainak ügyeit, feltehetően nagyobb hozzáértéssel és együttérzéssel, mint tenné a távol székelő központi állami szerv. Emiatt mint a polgárok önigazgatásának jövőbe mutató, fejlesztendő, üdvözlendő formáját tartjuk számon, mely előtt remélhetően szép jövő áll, és amely az egyesületek mellett a polgárok önszerveződésének a terepe.

De azt hangsúlyoznunk kell, hogy az egyesület a tagok által meghatározott célra létesült és emiatt magánjogi képződmény; a köztestület ettől eltérően törvény által ráruházott közfeladatokat ellátó és az ehhez szükséges jogosítványokkal rendelkező és ezért közjogi képződmény. Köztestületnek tarthatjuk a nemzeti kisebbségi önkormányzatokat is, amennyiben nem nyilvánítják magukat települési önkormányzattá. A köztestület, bár más elvi alapon szerveződött, mégis rokonságot tart a hatósággal, minthogy közfeladatokat lát el, emiatt jogi szabályozásának igazán nem a Polgári Törvénykönyv a megfelelő helye.

 

7.
 

MAGYARORSZÁG NEM KÖNNYŰ JOGALKOTÁSI TERHEKET VÁLLALT az Európai Közösséghez közelítés majd csatlakozás vágyától vezéreltetve — habár néha az a benyomásunk, hogy a vágyak inkább egyoldalúak, sem mint kölcsönösek. Tehát kötelességet vállaltunk az ún. jogharmonizációra.

Az 1994. évi I. törvény kihirdette a megállapodást a Magyar Köztársaság és az Európai Közösségek tagállamai közötti társulásról. Ez a megállapodás 67. cikkében kimondja, hogy a Közösségbe történő gazdasági integrációnak egyik alapvető előfeltétele az, hogy az ország jelenlegi és jövőbeni jogszabályait közelítsük a Közösség jogszabályaihoz. Magyarország biztosítja, hogy amennyire lehetséges, jövőbeni jogszabályai a Közösség jogszabályaival összeegyeztethetők lesznek. Ez a kötelezettségvállalás mindazon jogterületekre kiterjed, amelyeknek tárgya az Európai Közösségek által is szabályozott, mint a vámjog, a társasági jog, a vállalati számvitel és adózás, szellemi tulajdonjog, környezetvédelem, állat- és növényegészségügy. Szükséges tehát különösképpen a gazdasági normarendszer és más jogszabályok áttekintése és harmonizálása. A megállapodás reményében Magyarország és a Közösség legfeljebb 10 évig tartó átmeneti időszak alatt fokozatosan szabadkereskedelmi övezetet hoz létre; a társulás sikeres megvalósítása Magyarországot tehát az európai integrációba való bejutás reményével kecsegteti.

Az 1993. évi XXX. törvény kihirdette a már 1990-ben Magyarország által aláírt római Emberi Jogi Egyezményt és ezzel Magyarország elismerte a Strasbourgban székelő Emberi Jogi Bíróság joghatóságát. A Bíróság megállapíthatja az Egyezményben biztosított valamely alapvető jognak a megsértését a magyar bíróság vagy más hatóság által, ha valaki ezek döntése miatt a Bírósághoz fordult. Már csak ez a tény is — eltekintve az emberi jogok őszinte tiszteletének óhajától — a magyar törvényhozást a jogának az Egyezménnyel való összehangolására készteti, mert ha az Egyezménnyel ellentétes volna, minden panasz elbírálása esetén Magyarország lenne a pervesztes.

A jogharmonizáció mint feladat, mint vállalt kötelesség azt a kérdést is előhozza, vajon az nem korlátozza-e a szuverenitást, hiszen az Alkotmány kijelenti, hogy Magyarország „független” jogállam. Márpedig, mint számos más európai ország is, arra kötelezte magát, hogy saját törvényeit hozzáigazítja olyan normákhoz, amelyeket nélküle valahol az Európai Közösségek hivatalaiban ismeretlen emberek, ismeretlen módon, csak többé-kevésbé elismert érdekek szolgálatában készítettek elő. Az államok közötti önként vállalt együttműködés egymagában nem eredményezi a szuverenitás elvesztését, de tény az is, hogy az említett társulás már az olyan európai integráció felé mutat, amelyben az államok számos területen lemondanak az önálló döntések jogáról. Minő hatása lesz ennek részleteiben a szuverenitásra, ma még nehéz megjósolni; indokolt azonban megjegyezni, hogy az európai integráció: az államok közeledése, vagy majd valamikori integrációja, de nem a nemzetek megszűnése. Sőt éppen ellenkezőleg: a kitágult Európában az államhatárok légiesítésével párhuzamosan a nemzetek, mint történeti, kulturális, nyelvi közösségek egymáshoz közeledve maradnak fenn és erősödnek. Ezt súgja reménykedésünk és ez biztat a társulásra.

 

II. 1.
 

A joganyagban előbb végzett önkényes szemezgetés, válogatás után megkérdezhető, milyen állam és miféle jogrendszer keletkezett az átalakítások után? Vajon tovább él-e a szocialista állam és jog? Erre felelősséggel senki sem adhat igenlő választ. Az Alkotmányban olvasható meghatározásra gondolva röviden azt mondhatjuk, hogy jogállamnak megfelelő jogrendszer épül, amely befogadta (szentesítette) a korábbi érában alkotott, az Alkotmánnyal nem nyilvánvalóan ellentétes jog elemeit.

 

2.
 

A JOGÁLLAM NEM OLYAN ÁLLAM, amelyben bármilyen törvények uralkodhatnak. Ha ezt vallanók, akkor bármelyik pozitív (tételes) jogot alkotó despotikus államot is jogállamnak tarthatnék. A jogállam nem függ a formájától, monarchia és köztársaság egyaránt lehet jogállam, de meg kell felelnie a tételes jogot megelőző, fölötte álló erkölcsi és jogi eszméknek, amelyeknek katalógusa leginkább a különféle nemzetközi egyezmények alapján (Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya — ENSZ, 1966. stb.) volna összeállítható. Ha a XIX. században keletkezett jogállam-fogalomra gondolunk, akkor ott annak kellékei között megtaláljuk a szabad emberek kölcsönös megbecsülésén és elismerésén alkotott jogot. Az Alkotmánybíróság több határozatában nyilatkozott arról, melyek a jogállam tartozékai. Kimondotta többek között: a jogállam az által valósul meg, hogy az Alkotmány valóban és feltétlenül hatályosul, hogy a jogrendszert az Alkotmánnyal összhangban kell tartani. A jogbiztonságot a jogállam alapvető elemének tartja, ami megköveteli a megszerzett jogok védelmét, ami alól kivétel az ezzel konkuráló más alkotmányos elv alapján tehető, ha ez nem okoz aránytalan sérelmet (1991). Másutt a hatalmi ágak — a törvényhozó, végrehajtó, bírói hatalom — elválasztásának elvét nevezte a jogállamiság alkotó elemének. Itt a bírói hatalom sajátosságát abban látja, hogy a másik „politikai” jellegű hatalmi ágakkal szemben állandó és semleges (amit a bíróságok függetlensége garantál —1993.).

Az Alkotmánybíróság eszerint az Alkotmánynak megfelelést tartja a jogállamiság kritériumának, ami az Alkotmányra nézve hízelgő. Azt fejezi ki ugyanis, hogy az Alkotmányban, mint tételes jogi normában, nem található semmi, ami magasabb jogi vagy erkölcsi normákkal ellentétes volna.

A jogbiztonság követelményéről egy rövid megjegyzés kívánkozik ide. A már régen működő és megszilárdult jogállami viszonyok között is szükséges, sőt természetes a jogbiztonság követelése, de az értelmezése különösen kényes akkor, amikor egy kimúlt hatalom jogfosztó törvényei által létrehozott jogviszonyok stabilitását kellene deklarálni. Tény, hogy nálunk a tulajdoni viszonyokban a törvényhozás nem az eredeti állapot visszaállítása, hanem a kárpótlás (és nem kártérítés) és ezzel egyidejűleg szerzett jogok (államosítás, tagosítás, kisajátítás stb.) mellett foglalt állást, ami súlyos, éppen a stabilitást féltő, de nem elsősorban jogállami érvekkel volt indokolható.

A jogállam működésének vannak természetesen nemcsak jogi-tartalmi elemei (tulajdoni viszonyok, szabadságjogok stb.), hanem szervezeti feltételei is, mint a többpártrendszer, a szabad választások, az államhatalmi ágak elválasztása, a felelős minisztérium, a független bíróság, újabban az alkotmánybíróság. A jogállam tehát olyan jogi, intézményi és szervezeti rendszer kiépítését igényli, amely a működés biztosítékának, garanciájának szerepét látja el.

Azt gondoljuk, az elmúlt négy esztendőben ez a biztosítékrendszer kiépült. A jogállam működésének a fennmaradása az említett biztosítékokon felül a népnek azt a politikai akaratát és erejét igényli, amely a fenntartására irányul. Csak ezeknek a megbénításával lenne a garanciarendszer lebontható, és szűnne meg a jogállam és vele a jog uralma.

 

3.

 

Nem áll szándékomban idillikus képet festeni a jogrendszerről és működéséről, mert hiszen ténylegesen nem is mentes a zavaroktól.

SOK TÖRVÉNY KÉSZÜLT AZ ELMÚLT NÉGY ÉVBEN és viszonylag rövid idő alatt, az idő szorításában oly módon, hogy az előkészítés műhelyei a minisztériumok hivatali apparátusai, a döntés pedig a politikai fórumok, a kormány és az Országgyűlés kezében volt. A törvények tartalmát, jellegét ezért nem ritkán ideológiai szempontok, politikai érdekek, nem pedig szakmai igények határozzák meg. A törvények előkészítéséből a jogi és más szakmai körök rendre ki vannak kapcsolva, hiányzik a szélesebb körű szakmai kontroll; joghézagok, ellentmondások bújnak meg a tervezetekben, amit a politikai fórumok nem képesek észlelni. A jogértelmezés és joggyakorlat emiatt nehézségekbe ütközik, és a szükségessé vált törvénymódosítások jogbizonytalanságot okozhatnak. Az idő hiánya miatt késtek az alkotmányos összhang megteremtése végett elkerülhetetlen változások. Egy furcsa példa: az 1978. évi Büntető Törvénykönyv 1. §-a, amely szerint a törvény célja a szocialista társadalmi együttélés szabályaira nevelés, 1993-ig volt hatályos. (Igaz, itt inkább csak jogesztétikát bántó rendetlenségről, és nem zavaró tényről volt szó, minthogy az említett szabály deklaratív és nem normatív tartalmú.)

 

4.

 

AZ ELMÚLT NÉGY ÉVBEN KELETKEZETT óriási mennyiségű, alig áttekinthető joganyagnak a rendezése, kezelése nehéz szakmai feladat, társadalmi befogadása pedig alig teljesíthető követelmény. A jog nem olyan egyszerű és világos, mint a Tízparancsolat, ezért a befogadására is szakosodnak az emberek: ki a közlekedés, a kereskedelem, a tőzsde, az adózás, az illetéklerovás szabályait, a becsület, a személyi jogok, a szerzői jogok védelmének, az önkormányzati választások szabályait sajátítja el, ki ezek kijátszásának módszereit és technikáját. A jogkövetés stabil, befogadott jogrendszerben lesz napi gyakorlattá, amikor is a jogot nem azért követik, mert tudják, mi van leírva valamelyik kódex 617. cikkelyében, hanem azért, mert a társadalom tagjai hosszú idő óta eszerint élnek, és mert a 617. cikkelyt eszerint fogalmazták. Az átalakuló társadalmakban mindez bonyolultabb, nehezebb. Az újfajta szemlélet meggyökeresedése nem megy máról holnapra, a régen kialakult gondolati klisék és a hozzájuk tapadó érzelmek hosszú életűek. Aki a gondoskodó állam polgáraként nőtt fel, nehezen alakul át önálló állampolgárrá; akinek nevében mindig döntött a hatalom, gyámkodással néz minden hatalomra és nem bízik a jogállamban sem.

 

5.
 

Senki sem mondja, hogy ahol van bűnözés, ott nincs jogállam. Jogállam ott nincs, ahol maga az állam követtet el bűncselekményeket, bújtja fel szerveit bűnök elkövetésére, és ahol nem működik egyetemes elveknek megfelelő bűnüldözés és igazságszolgáltatás. A közbiztonságot veszélyeztető, elharapózó, növekvő kiterjedt bűnözés azonban zavaró tényező a jogállamiság megvalósításában. Magyarországon a bűnözés az elmúlt másfél évtized alatt folyamatosan növekedett, amit néhány számmal mutatunk be: 1983-ban 151.505 bűncselekmény vált ismertté, 1989-ben ez a szám 225.393, 1992-ben 447.215, 1993-ban pedig 400.935.Változatlanul a leggyakoribbak a vagyon elleni bűncselekmények (kb. 75-80%), ezeket követik a közrend elleni bűncselekmények (vegyes kategória, pl. okirathamisítás, garázdaság), majd a közlekedési bűncselekmények (10% körül). Feltűnő a gazdasági bűncselekmények, köztük az adócsalás alacsony mértéke (1989-93. között a számok: 209, 54, 71, 76), és a felderített korrupciós bűncselekmények száma oly alacsony, hogy a rendőrségi-ügyészségi statisztika ki sem mutatja. Mindig külön figyelmet érdemelnek és mindig aggasztó tényként jelennek meg a fiatalkorúak, akik mintegy 15%-ban vannak jelen a bűncselekmények elkövetőinek körében. Érdekes, hogy a nők aránya hosszú évtizedek óta viszonylag állandó: 10-12% — vagyis a bűnözés elsősorban a férfiak foglalkozásának látszik.

A bűnözés mértékét bemutató számok a hatóság előtt ismertté vált, regisztrált bűncselekményekre vonatkoznak; a bűncselekmények egy része rejtve marad (latens bűnözés). Ennek sokféle oka van: a sértettek, károsultak félnek a bosszútól; hiábavalónak tartják a feljelentést, a nyomozást eleve kilátástalannak tartják; bagatell ügyekben nem tartják érdemesnek a büntető eljárással járó fáradozást. Ha nincs egyéni sértett, mint pl. a vesztegetési ügyekben, a felderítés és a bizonyítás rendkívüli nehézségekbe ütközik, e bűncselekményeknek gyakorlatilag teljes tömege emiatt marad rejtve és a statisztikában meg sem jelenik.

A magyarországi bűnözésben az elmúlt másfél évtizedben nemcsak mennyiségi, hanem szerkezeti változások is előálltak: megjelent a transznacionális szervezett, üzletszerűen, foglalkozásszerűen űzött bűnözés. A szándékos befejezett (tehát ami nem maradt kísérleti stádiumban) emberölések száma jelentékenyen megnőtt; a korábbi években átlagban 220 ilyen bűncselekmény volt, 1991-ben már meghaladta a 300-at; eközben nőtt a nyereségvágyból végrehajtott emberölések száma (1989-ben 14,1992-93-ban 33, illetőleg 25). A vagyon elleni bűncselekmények körében két-háromszorosára gyarapodott a betörések, kétszeresére a rablások száma. Szaporodtak általában a durva, kíméletlen erőszakkal elkövetett bűncselekmények. (Az adatok forrása: Tájékoztató a bűnözésről, 1993. év a BM és az ügyészség kiadványa, illetőleg Vavró István, Igazságügyi Minisztérium.)

NEM VIGASZTALÁSKÉPPEN MONDJUK, hogy hasonló tendenciák jellemzik a többi volt szocialista ország bűnözését is. De nem mentesek a növekedéstől a nyugati országok sem, sőt a lakosság számához viszonyított bűnözés mértékében több ország előttünk jár. Van-e még tehát behoznivalónk? E tendenciák magyarázatára többféle elmélet vállalkozott. Rámutatnak többek között arra, hogy a bűnözés növekedése minden nagy társadalmi változás velejárója, mert a társadalmi kötelékek fellazulnak, a hagyományos közösségek felbomlanak, az általuk gyakorolt kontroll megszűnik, a hagyományos morális kötöttségek és erkölcsi normák elismerése a sajátosan felfogott szabadság előtt meghátrálva eltűnik. A létező érdekek, célok és a rendelkezésre álló eszközök nincsenek összhangban, különösképpen az olyan társadalomban, amely egyik rendszerből átkerül a másikba és viszonylag fejletlen gazdasági viszonyokból próbál kimenekülni.

Feltűnően hasonló folyamatok játszódnak le itt, mint a nyugati jóléti társadalmakban, habár itt nincs jólét, ott meg nem következett be rendszerváltozás. Szinte azt kell gondolnunk, hogy a nyugati társadalmakat sújtó, a bűnözésben megnyilvánuló betegségek — talán megtetézve az öröklött bűnökkel — a mi térségünkben is pusztítanak. Mert nemcsak a kábítószerrel való beetetés kísérletei, a maffiaszerű bűnözés, lőfegyveres rablás jelent meg, hanem itt maradt a hivatali hatalmaskodás, a mások becsapásával gyors meggazdagodást célzó üzleti megbízhatatlanság is.

 

6.
 

A JOGÁLLAMBAN ZAVARÓ ELEM A BŰNÖZÉS, amely mindig az általa védett érdekek és értékek ellen irányul; ezt azonban korrigálhatja az igazságszolgáltatás. Tényleges veszélyt a latens (a hatóság által nem regisztrált) súlyos bűnözés hoz, valamint ha az elkövetők (tettesek, felbujtók, gyilkosok, rablók, vesztegetők és megvesztegetettek) kilétét a hatóságnak nem sikerül megállapítani — mert ezek azok az esetek, amikor a jog nem hatályosult és tehát a jogállam eredménytelen maradt. Mit tegyen tehát az állam, amely jogállam akar lenni? Fokozza-e a bűnüldözés hatékonyságát, erősítse a rendőrséget, javítsa szociális intézkedésekkel az egyenlőtlenek esélyegyenlőségét, támogassa a kulturális szint emelésére irányuló törekvéseket? Sokan sokféle receptet írnak fel, sokan a bűnmegelőzés komplex programjait (szociális, kulturális, egészségügyi programokat, a közigazgatás, rendőri tevékenység jogi-technikai feltételei javításának, a börtönpopuláció gondozásának, utógondozásának programjait) dolgozzák ki és hisznek a sikerükben. De mindez olyan, mint a gát a folyó mentén, amely az áradást nem szünteti meg, csak összébb szorítja.
 

7.

 

Majdnem mindenki azt vallja, hogy a gazdaságban és a gazdálkodásban találhatók tömegével az olyan visszásságok, amelyek a jogállam rendes működésével nem egyeztethetők össze. Ki a privatizációt, ki a bankok működését, a kialakult, kialakuló gazdasági elit szemérmetlen, gátlástalan önzését, ki a fekete gazdaságot tünteti ki figyelmével és a társadalmi rossz és feszültségek olyan forrásának tartja, amelyből a jogállamot veszélyeztető társadalmi konfliktusok támadhatnak. Bajaink, szegénységünk eredetét sokan (jómagam is) a pártállam gazdasági viszonyaira, az akkor keletkezett felelőtlen eladósodásra vezethetjük vissza: 1989-ben 21 milliárd, ma 26 milliárd dollár az állam adóssága, amelyre 1986 és 1993 között 30 milliárd dollárt fizettünk vissza kamat, illetőleg törlesztés címén. A bajba jutott ország adósság-kiszolgáltatottságára emlékeztethet minket a IV. BÉLA királlyal megesett történet, amelyet Rogerius mester siralmas énekében így írt le: „Mert Ausztria hercege, amikor kedve szerint hatalmába kerítette a királyt, kitervelt ravaszságával visszakövetelt tőle egy bizonyos mennyiségű pénzt, amelyet a király tőle állítólag egykor kicsikart. Minek erről több szó? A király nem szabadulhatott a keze közül, amíg a követelés egy részét készpénzben, másik részét pedig arany- és ezüstedényekben ki nem fizette... Ha valaki azt kérdezné, mennyi volt a váltságpénz, nem tudjuk, mert egyesek hét, mások kilenc, a többség pedig tízezer márkáról beszélt, de az igazságot nem lehet kideríteni, mivel titokban kötötték meg a szerződést és azt esküjükkel pecsételték meg.” (Horváth János fordítása)

Bármennyire is csak képzeletszülte volna a párhuzam az akkor és ma között, valami közöset mégis találhatunk: kiszolgáltatottságot.

 

8.
 

A JOGÁLLAMOT PROGRAMKÉNT FOGHATJUK FEL, ha arra gondolunk, hogy elvei, szabályai, intézményei sérülékenyek, hogy naponta próbatétel előtt áll. Bármely állam kijelentheti ugyan önmagáról, hogy jogállam, de ennek csak akkor van hitele, ha a folyamatosan adódó feladatokat annak megfelelően látja el. A jogállam és a demokratikus állam nem azonos fogalmak, az arisztokratikus vagy korporatív állam is lehetne jogállam, ha elismerné és alkalmazná a pozitív jog fölött álló jogi, erkölcsi eszméket, az igazságosságot, jogbiztonságot, a szabadságjogokat, a szociális békét. Találkozhatunk akár olyan felfogással is, amely szerint a klasszikus kori Róma jogállam volt. Mindazonáltal valószínű, hogy a demokratikus parlamentáris állam a legalkalmasabb a jogállam megvalósítására. A jogállam nem minden bajra való gyógyír, nem panacea, amint a régiek mondták. Nem tesz gazdaggá, nem szavatolja a nemzet gyarapodását, nem dönti el, kié lesz a gazdasági vagy a politikai hatalom. A jogállam azzal tesz jót, hogy jogilag rendezett államként jelenik meg, amelyben a jog korlátozza az államhatalmat, szabályozza a jogalkotást, elválasztja az államhatalmi ágakat, biztosítja és oltalmazza a polgárok szabadságjogait, jogbiztonságot ad és igazságot oszt. Ha a jogállam mindezt nyújtani tudja, nem keveset tesz, kiváltképpen az olyan társadalomban, amelyben nemcsak az anyagi jólét számít értéknek.



« vissza