Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Két magyar muzikológusról - Isoz Kálmán és Major Ervin

A múlt század ötvenes éveiben a Zeneakadémia könyvtárának előterében, az ablak mellett gyakran volt látható egy kecskeszakállas öregúr. Azzal foglalatoskodott, hogy az elrongyolódott, szakadt szélű kottákat ragasztószalag segítségével újra használhatóvá tegye. Ezt a csekély javadalmazással járó munkát alighanem Prahács Margitnak, az akkori főkönyvtárosnak köszönhette. Mint növendék, sűrűn megfordultam a könyvtárban, de csak sokára tudtam meg, hogy a kis öregúr, akit ismerősei Kálmán bácsinak szólítanak, nem más, mint a magyar zenetörténet 1878-ban született nagynevű kutatója, Isoz Kálmán, akinek a Nemzeti Múzeum igazgatói posztjáról, a Zeneakadémia Hubay- és Dohnányi-korszakának főtitkári székéből sikerült magát sérült kották doktorává „leküzdeni”. Ez nem volt különlegesen egyedi pályaív Magyarországon, 1950 táján.
Később, immár a Magyar Rádió fiatal zenei szerkesztőjeként közelebbről is megismerhettem Kálmán bácsit, aki francia neve (sőt, nemesi származására utaló francia neve: d’Isoz) ellenére tüzes magyar ember volt. Tudtam, ha valaki choriambus-ritmusban kopogtat irodám ajtaján, csakis ő lehet. Az ötvenes években – életének utolsó, csonka évtizedében – sikerült néhányszor visszacsempésznem a mikrofon elé. Ő pedig megajándékozott néhány régi tanulmányának különlenyomatával, és számos információt adott a Széchenyi Könyvtár zenei kincseiről. Könnyen tehette: nemzeti könyvtárunk általa alapított zeneműtárának anyagát annak vezetőjeként úgy ismerte, ahogy csak kevesen.
Isoz Kálmán Aggházy Károlynál, a kiváló Liszt-tanítványnál tanult zenét. Már tisztviselője volt a Nemzeti Múzeumnak, amikor beiratkozott az egyetem bölcsészkarára, ahol negyvenhárom esztendősen doktorált. Tanulmányainak befejezését sem ő maga, se kora nem siettette. Hat éve koptatta már az egyetem padját, amikor kitört az I. világháború. Isoz katona lett, végigküzdötte a háborút és csak utána folytathatta tanulmányait. Ezt követően a Magyar Nemzeti Múzeum főtitkára lett, az Országos Széchenyi Könyvtár önállósulásakor főkönyvtárnoki címet kapott. 1929-ben megbízták az intézmény zeneműtárának a megszervezésével (mert zeneműveket már a 19. században is gyűjtött a múzeum, de nem önálló zenei osztály keretében). Kálmán bácsi ott lakott a múzeumban: a földszinten, a nyugati és déli szárny találkozásánál volt egy szép szolgálati lakása. Évtizedekkel később magam is sokszor megfordultam a tágas szobákban, melyekben akkor már Zeneműtár működött a kitűnő zeneszerző, Vécsey Jenő irányításával. A kutatókat egy, talán még Kálmán bácsi idejéből ottmaradt segítőkész hivatalsegéd, Németh bácsi látta el a tanulmányozni kívánt anyagokkal.
Isoz Kálmán hamarabb gazdagította maradandó munkával a zenetörténeti irodalmat, mint ahogy beiratkozott az egyetemre. Huszonöt esztendős volt, amikor 1903-ban Mészáros Imrével, a Filharmóniai Társaság elnökével együtt megjelentette első fontos munkáját, A Filharmóniai Társaság múltja és jelene, 1853-1903 című művét. Ötven esztendő részletes budapesti hangversenyműsorát közölte a karmesterek és szólisták teljes névsorával, de fontos kiegészítő írásokat, életrajzokat, eseménynaptárt, méltatásokat is publikált. Később megajándékozott a díszes kötésű, kéziratos javításait, bővítéseit tartalmazó albummal. Egyikünk sem sejtette, hogy a Társaság százötven éves történetének megírásával, immár a 21. század elején, magam lépek majd Kálmán bácsi nyomdokaiba.
Erkel Ferenc élete és munkássága Isoz fő kutatási területei közé tartozott. Ő maga tizenöt éves volt Erkel halálakor: alighanem látta még a Himnusz és a Bánk bán idős zeneköltőjét. Erkel fiai közül Gyulát, a zeneszerző-karmestert és Istvánt, a postaigazgatót ismerte közelebbről. „Az Erkelek mind szerették a hasukat – mesélte egyszer. Szent István napján ott rotyogott mindig egy kondérnyi gulyás Pista bácsi kertjében”. Az ilyen és ehhez hasonló történetek kincset értek. Ezek azok a fontos, de kevéssé ismert emberi vonások, amelyek csak akkor kerülnek az életrajzokba, ha a biográfus előzőleg kifaggatja a szóban forgó nagyságok közeli kortársait.
Kálmán bácsi memóriája az őt megelőző generáció tagjainak különösen sok emlékét őrizhette. Jó barátságban volt a nála egy évtizeddel idősebb Kerner Istvánnal, az Operaház és a Filharmóniai Társaság legendás hírű karmesterével. Kerner halála után az Isoz házaspár örökbe fogadta a karmester árváját, így bizonyára sok mindent megtudhattak Kerner koráról és magáról Kernerről, erről a tévedhetetlen ízlésű, biztos hallású, kevés beszédű muzsikusról, Erkel Sándor karmester-utódáról. Meg arról a Beethoven-hagyományról, amelyet a fiatal Erkel Ferenc, pozsonyi mestere révén, úgyszólván a Beethoven-muzsika forrásvidékén ismert meg. Erkel Ferenc – Erkel Sándor – Kerner Ferenc: a Beethoven-zene hazai előadói hagyománya töretlenül öröklődött a 20. századra.
Isoz Kálmánnak nagy érdemei vannak a magyar zenei könyvtárügy fejlesztésében. Ő alakította ki a Nemzeti Múzeum, illetve az Országos Széchenyi Könyvtár zenei gyűjteményének rendjét a kéziratok, nyomtatványok, zenei levelek és más zenei emlékek csoportjainak felállításával. A régebbi zenei leveleket az ő nyomtatott leíró katalógusaiból ismeri a kutatás.
Buda és Pest zenei művelődéséről írott munkája eredetileg az egyesített kettős város fennállásának ötvenedik évfordulójára készült volna, mint Bartók Tánc szvitje és Kodály Psalmus hungaricusa. De Isoz művének csak az első része jelent meg, az is három év késéssel, 1926-ban. Úgy tudjuk, elkészült a folytatás is, de kéziratban maradt és „alámerült”. 1934-ben kiadta a Pest-Budai Hangászegyesület és nyilvános hangversenyei című tanulmányt – ezzel a Filharmóniai Társaság előtörténetét tette közkinccsé.
A könyvtár 1934-ben igazgatói címmel nyugdíjazta. Ettől kezdve a Zeneművészeti Főiskolán működött titkárként, majd főtitkárként 1943-ig, hatvanöt éves koráig. Több Liszt-tanulmánya jelent meg a Főiskola évkönyveiben. Nagyra becsülte a Főiskola vezetőjét, Hubay Jenőt, a híres hegedűművészt, pedagógust és sikeres zeneszerzőt. Róla is írt.
Nem csak a Kerner-családdal került rokoni kapcsolatba. Sógora lett Poldini Edének, a Farsangi lakodalom című bájos neo-biedermeier vígopera szerzőjének. A zeneszerző, aki szállodatulajdonosként a svájci Vevey-ben telepedett le, „Kedves bácsi-öcsém” – megszólítással küldte a nála fiatalabb Isoznak szellemes leveleit. Kálmán bácsi nagyra tartotta Poldini zenéjét, de méltatást, etikai megfontolásból, soha nem írt róla.
A Rózsavölgyi és Társa Zeneműkiadó és Zeneműkereskedés hosszan készült rá, hogy megíratja Kálmán bácsival az 1850 táján alapított vállalkozás százéves történetét, Isoz azonban nem volt „gyors” író, a jubileumig nem készült el a kézirattal. Mire elkészült, a Rózsavölgyit államosították. A kiadatlan, fontos munkát évtizedek múltával, a magam alapította Magyar Zenetörténeti Tanulmányok hasábjain publikáltam. Ezt azonban Kálmán bácsi már nem érte meg. 1956. június 6-án meghalt, nemigen érzékelve már az őt körülvevő világ mozgását.

 
***

 
Major Ervin zenetörténész (1901–1967), tanár és könyvtáros, a modern magyar zenetudomány aranykori nemzedékének volt tagja. Azé a generációé, melyhez Molnár Antal, Lajtha László, Tóth Aladár, Szabolcsi Bence, Bárdos Lajos, Rajeczky Benjámin, Kókai Rezső, Gárdonyi Zoltán és Bartha Dénes tartozott. Ma senki sincs már köztünk ebből az úttörő, nagyot alkotó nemzedékből, tagjai csak műveikben, tanításukban – és emlékeinkben élnek.
E nemzedék legtöbb tagjával ellentétben Major, a szó iskolai értelmében, nem tartozott tanáraim közé. Mégis szellemi mestereim egyikének tekintem. Volt tőle mit tanulni. Azt is, hogy mit tegyünk és – nem hallgathatom el – azt is, hogy mit ne.
Mint kutató, példamutató volt, önfeláldozó, iskolát teremtő. Muzsikus családból származott. Apja, Major J. Gyula a Liszt és Bartók közötti nemzedéknek volt elismert tagja: zeneszerző, zongoraművész, pedagógus, zenei lapszerkesztő. Olyan mesterek tanították, mint Erkel, Volkmann és Liszt. Az ő munkásságuk hatott az ifjú Major szellemiségére is, kutatóként az ő koruk vonzotta.
Kis termetű ember volt, hatalmas koponyával. Feltűnő arcvonása az ironikus mosoly vagy a bizalmatlan komolyság volt. Előbbi főként a tülekedő törtetőknek szólt, utóbbi úgyszintén. Bizalmatlansága mint kutatónak, feltétlenül javára vált: azt hitte csak el, amiről személyesen meggyőződött. Így aztán, noha a magyar zenetudomány 19. századi úttörőit, Mátray Gábort és Bartalus Istvánt nagyra becsülte, a magyar zenetörténet tényeinek, dokumentumainak, összefüggéseinek kutatását és gyűjtését mégis lényegében elölről kezdte. Önmagával szemben is maximalista volt, minden idejét, energiáját és anyagi erejét a kutatásnak és gyűjtésnek szentelte. Könyvtárak, levéltárak, kottatárak anyagát fogta vallatóra, hírlapok tucatjait nézte át és cédulázta ki példátlan szívóssággal, rátermettséggel, gyarapodó tudással. A tudományos munkához szükséges cédula-feljegyzései tízezerszámra készültek, s Major komputer-agya volt a központi rendező műszer. Gyűjteménye csodálatos volt, ő maga rendszeresen járta az antikváriumokat és vétel, ajándék, csere útján (olykor csellel is) szüntelenül gyarapította könyv- és kottatárát, autográf kollekcióját. A szórakozás és más földi hívságok nem vonzották. Egész életében a magyar zenetörténet alapkönyvének megírására készült, a lehető legszélesebb alapozással. Ennek szentelte életét, és mint minden munkájába temetkező, kreatív ember, környezete életét is. Alkalmasint túl szélesen alapozott: az épület felhúzására nem maradt már ideje.
Tanulmányait a Zeneművészeti Főiskolán végezte (itt zeneszerzést tanult), utóbb a Tudományegyetem bölcsészkarán doktorált.
1926-ban, huszonöt esztendősen lett a Zenei Szemle szerkesztője – e minőségében együtt dolgozott Szabolcsi Bencével és Tóth Aladárral. Utóbbiak a Bartók- és Kodály-kultusz szócsövévé tették a lapot, amit a konzervatív Major nem ellenzett. Szívesen közölt kézirat-hasonmásokat a mondott mesterektől, ezek eredetije általában az ő gyűjteményébe vándorolt. Facsimileként a Zenei Szemlében látott napvilágot Kodály kórusa, a Süket sógor, akárcsak Bartók I. rondó című zongoradarabjának szlovák epizódja.   
1928-ban Major a Nemzeti Zenede tanára lett: zeneszerzést és zenetörténetet tanított. Utóbb átvette az intézet könyvtárának vezetését, s e tény kétségkívül új irányt szabott tudományos tevékenységének.
A Nemzeti Zenede ugyanis nagy múltú intézmény volt, jóval patinásabb, mint a Zeneakadémia. 1940-ben jött létre Hangászegyesületi Zenede néven, alapítóinak sorában helyet foglalt Liszt Ferenc is, igazgatói tisztét hosszú időn át a magyar zenetörténet-írás első nagy alakja, Mátray Gábor töltötte be. Könyvtárában a magyar zenei múltnak példátlan értékű kincsei halmozódtak fel kéziratok és ritka nyomtatványok formájában: ezek közé „beszabadulni” nem csekély élmény lehetett Majornak. Az itt talált anyaggal alapozta meg a legendás hírű verbunkos-szerzőről, Bihari Jánosról írott nagy tanulmányát. Zeneszerzőként is merített a zenedei könyvtár kincseiből.
Itt bukkant rá az 1800 körüli galántai cigányok műsorát megörökítő kottafüzetekre. Ő hívta fel rájuk Kodály figyelmét, akit e gyönyörű verbunkos táncok kétszeresen is megérintettek. Hiszen Kodály Galántán töltötte gyermekkorának legszebb esztendeit, ott végezte az elemi iskolát is. Ezekben a füzetekben talált rá a világhírű Galántai táncainak több témájára.  Művét a fennállásának nyolcvanadik évfordulóját ünneplő Filharmóniai Társaságnak ajánlotta, s ez a testület mutatta be azt 1933-ban, Dohnányi Ernő vezényletével. A bemutató műsorfüzetében Kodály megnevezte forrását és megnevezte a forrás feltáróját, Major Ervint is. Nem sokkal később nyomtatásban is megjelent a partitúra, költői-látnoki előszavába azonban már nem fért be Major neve. E tény életre szóló feszültséget gerjesztett kettejük kapcsolatában. A tárgyilagosság kedvéért jegyezzük meg: Major felfedezése nélkül Kodály aligha ismeri meg a kellő helyen és időben az 1800 táján kiadott régi magyar táncfüzeteket. Akkor pedig a világ szegényebb lenne egy remekművel.
Major Bartók tanácsára írta Brahms Magyar táncainak forrásáról szóló tanulmányát. Ebben a témakörben alkotta A népies magyar műzene és a népzene kapcsolatai című példaértékű munkáját is.
Írásainak egyik csoportja a zene külföldi mestereinek magyar kapcsolatai körül kristályosodott ki, másik a hazai mesterek munkásságára fókuszál. Beethoven, Haydn, Mozart életének és műveinek magyar vonatkozásairól őelőtte senki nem tárt föl annyi új anyagot.
1935-től a Zeneművészeti Főiskolán tanított. 1941-ben származási okokból elbocsájtották. Tanári pályájának utolsó periódusa újra a Zenedéhez, illetve a belőle alakult Bartók Szakiskolához fűzte.
Nagy terveinek egyike volt a magyar dal katalógusának elkészítése. Lakását azonban Budapest ostroma idején belövés érte, dokumentumainak egy része odaveszett. De Majornak volt hozzá ereje, hogy mindent újrakezdjen. Tanított, vezette a Magyar Zeneművészek Szövetségének könyvtárát, kiállításokat rendezett, gyűjtött és cédulázott. Publikált is, de kevesebbet, mint tehette volna. Az adatok egyedüli birtoklásának vágya úgy látszik, erősebb volt, mint közzétételük belső kényszere. Persze, az is igaz, hogy élete utolsó két évtizedében kedvezőtlen körülmények között élt. Jó ideig, lakás híján, a Zeneművészeti Főiskola egyik tanári szobájában húzta meg magát, feleségestől. Utóbb a Dohány utcában jutott lakáshoz: egy hármas társbérlet két szobáját utalták ki neki. Itt építette fel újra hasonlíthatatlan gazdagságú zenetörténeti gyűjteményét.
Gyűjtőelvei szigorúak voltak. E sorok írójának egyszer megvételre ajánlottak fel egy Mosonyihoz írott, kiadatlan Liszt-levelet. Nem tudtam megvenni, túl magasra tartották az árát. Majortól kikaptam emiatt: „Vegye tudomásul, ha egy ilyen kincs felmerül, erre azonnal le kell csapni, különben örökre elmerül!”. E szemrehányásban életének egyik alapelve testesülhetett meg.
Nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy élete első – és utolsó – gyűjteményes kötetét, útmutatása nyomán, sajtó alá rendezzem. Nem volt könnyű munka. A szerzőnek stiláris javaslatokat kellett tennem és helyette megvívni az akkortájt nehezen elkerülhető csatát az akadékoskodó kiadói szerkesztővel. Emiatt eltartott egy darabig, amíg kézhez kaptam a kötet tördelt levonatát. Ezzel látogattam meg az akkor már nagybeteg tudóst az Alkotás utcai Honvéd Tiszti Kórházban. Felolvastam neki Szabolcsi Bence gyönyörű előszavát, majd a magam utószavát. Érdeklődve forgatta a még bekötetlen könyv lapjait. Ez 1967. október 10-ének délutánján történt. Másnap megdöbbenve értesültem, hogy ez volt Major Ervin életének utolsó öröme.


« vissza