Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Két vita a Francia Intézetben

 
A neoliberalizmus, mint kényszeres létforma

 
A múlt év társadalomtudományi, politikaelméleti könyvújdonságai közül messze kiemelkedik Pierre Dardot és Christian Laval könyve: A globálrezon. A neoliberalizmus múltja és jelene. Az EgyKettő Kiadónál megjelent könyv fordítója, Loppert Csaba jól oldotta meg feladatát: olvasmányossá tette az elvont monográfiát, anélkül, hogy feladott volna bármit a lelkiismeretes fordítás ethoszából.
A francia szerzőpáros koncepciója azért eredeti, mert szakít a filozófia, az eszmetörténet, az ideológiakritika, a politikaelmélet közvetítési rendjével, és a neoliberalizmust nem az állammal vagy annak intézményeivel – kormányzás, szociálpolitika, munkaszervezés, menedzsmentideológia, kommunikáció – szemben állónak, hanem azokkal a látszat ellenére szoros kapcsolatban lévő, az egész társadalmat megszervező irányzatként mutatják be. A megközelítés emlékeztet Polányi Károly annak idején megfogalmazott értelmező kiindulópontjára, melyet akkor még nem volt képes paradigmává növeszteni.
A könyv fordítója szeptember elején emlékeztette az olvasót a neoliberalizmus, mint ideológia megszületésének hetvenötödik évfordulójára.(1) 1938 augusztusának utolsó napjaiban rendezték Párizsban az úgynevezett Lippmann-konferenciát, amelynek témája a liberális gondolat válsága, tekintélyvesztése volt világszerte a politika és a kultúra területén. A vitáktól tűzdelt értekezletek végén a résztvevők egyetértettek abban, hogy fel kell venni a harcot a kollektivizmus – pl. a hitleri és a sztálini parancsgazdaság – minden formája ellen, és meg kell akadályozni, hogy az állam önkényesen beavatkozzon a gazdaságba. Ugyanakkor abban is megállapodtak, hogy szakítani kell a hagyományos liberalizmus, azaz a laissez-faire kapitalizmussal. A neoliberális alapító atyák célja tehát egy erős állam megteremtése volt, egy olyan államé, amelynek fennhatósága kiterjed az általa felügyelt teljes területre, beleértve a piacot is, de ezen a piacon ő csak egy szereplő a sok közül, miközben garantálja a korrekt, torzulásmentes versenyt. (Hogy a konferencia ötlete, szuggesztív javaslatai, lebonyolításának költségei mögött voltak-e érdekelt háttércsoportok, akik állták a csekket, azt a kérdést egyelőre borítsa jótékony félhomály!) A lényeg: kezdetben a neoliberalizmus hirdetői a középutat kívánták járni a kollektivista etatizmus és az állam szerepvállalását kiiktató szélsőséges libertarianizmus között. A szerzők szerint azonban ez az irányzat univerzálissá válva elfajult, paradigmává vált, belopózik hétköznapjainkba, és néma háborút folytat jelenünkkel, jövőnkkel. Jómagam e könyvet bajaink egyik elbeszélési módjának tartom, ráadásul politikailag korrekt, összeesküvésre való közvetlen utalás nélküli elméletnek. Meddő dolog a neoliberalizmust pusztán szitokszónak használni, hiszen az átok nehezen tudja kifejezni a lényeget. Az elmúlt fél évszázad legfőbb jellemzője a tőke diktatúrájának kialakulása volt. Mára azzal a ténnyel kell számolni, hogy a profitráta állandó növelése a gazdaság, a társadalom és a tömegkultúra rendező tényezőjévé vált. A piaci viszonyokat a tőke diktálja és nem fordítva. A tőkediktatúra átalakítja az egyéni életformákat, meghatározza az egyéni létformákat. A globalitás ars ökonómiája: a hatékonyság mindenekelőtt és – fölött. A tőke tehát a szemünk előtt alakítja át az erkölcsöket is. Hová vezet ez? – tehetjük fel a kérdést a szerzőkkel együtt.
A 2008-ban kirobbanó pénzügyi, és nyomában gazdasági, társadalmi, erkölcsi válság az elvont, a szakszerűség iránt kevésbé érzékeny állampolgárokat is a bajaik forrásának keresésére unszolta. Csak egy hazai példánál maradva: a devizahitelezés észbontóan döbbenetes jelensége, a kormány és a központi bank főszereplőinek összefonódása a hitelezők körével, a felügyeleti szervek bűnös asszisztálása, majd a tetten ért nagybanki kartelezés ténye a pénzügyi szakmai tudást nélkülöző állampolgárok számára egy, a totális nihilizmussal leírható, szenvtelen kifosztó világhatalom képzetét keltheti, amely ha külsőségeiben nem is, de következményeiben egy világháborúval vagy éppenséggel a sztálini diktatúrával egyenértékű. Később meglehet, kiszolgáltatottságáért a hazai politikai, gazdasági elitet is felelőssé teszi, aki őt a bajban magára hagyta. Ám eltávolodva az utcára tett családok, a derékba tört házasságok és nyomorgó gyermekek nagyon is valódi látványától, érdemes néhány elvontabb kérdést feltenni, hogy jobban értsük a szerzők motivációit: Mi értendő a vállalkozás, mint állandó tanulási folyamat alatt, hiszen napjainkban az oktatásban a vállalkozó a követendő minta az állami alkalmazottal szemben, mint ahogy annak idején a dolgozó munkásosztály a „értelmiséggel”szemben? Miként határozza meg a neoliberális minta az európai építkezést? A szuverenitás milyen fokozatán áll az EU? Hogyan vált a neoliberalizmus a jóléti államot leépítő Thatcher- és Reagan-korszakban „globális racionalitássá” és „korunk etikájává”? Hogyan hatott a „fogyasztók demokráciája” a termelőkre és a munka világára? Milyen hatásokkal járt az állam kivonulása a globális pénzügyi szektor szabályozásából? Miért és hogyan fegyelmezi a neoliberális állam a közszférát? Hová lett a hivatástudat? Hogyan hat a jelképektől és a transzcendencia tudatától, átélésétől megfosztott egyénre az örökös teljesítmény- és fogyasztáskényszer? Miért és hogyan morzsolja szét a versenyelvű gondolkodás és mentalitás a közösségeket, a családot, a nemzetet és annak kultúráját? Milyen mértékben hibáztatható a piacpárti neoliberalizmus napjaink válságáért?
A könyv megjelenése apropóján szeptember végén vitát rendeztek a budapesti Francia Intézetben, ahol Bethlen János vitavezető meghívottjai Granasztói György akadémikus, Róna Péter közgazdász és Tőkéczki László történészek voltak. A moderátor elmondta, hogy a francia szerzők könyve három részre bontható, és az első két történeti rész után külön figyelmet érdemel a harmadik rész, amely a neoliberalizmus által életre keltett lényről, a liberális szubjektumról szól. Az 2008-ban kirobbanó válság a közember számára is érthetővé tette: a dolgok odáig fajultak, hogy a spekuláló bankok, a multinacionális cégek, a feltételezhető „háttérhatalom” felülír(hat)ja a demokratikus választások  nyomán létrejövő legitim politikai akaratot. A szerzők szerint azonban – mielőtt beazonosítanánk az „ellenséget” –, megfontolandó tény, hogy a „neoliberalizmus” nemcsak „kívül”, hanem „belül”, a kortársainkban is ott munkál, évtizedek óta áthatja életünk minden szféráját és teljesítménykényszerként pörög bennünk. Automatikusan programozódunk az általa diktált ütemre.
Róna Péter szerint a neoliberalizmus uralmának megvalósulása egy személytelen hatalom, egyfajta tőkediktatúra eluralkodását jelenti. A beszélgetésen kifejtette, hogy összeomlott az erényalapú erkölcsiség, amelyet felülírt a mindent átható és piedesztálra emelt Magánérdek, a nyugati társadalom bálványa. A klasszikus liberalizmus korában még nem tűrték el az érdek korlátlanságát, és ez a még létező szolidaritással magyarázható. A közgazdász hozzátette, hogy mintegy harmincöt-negyven éve annak, hogy a tőke áthatja az élet minden területét. Tőkéczki László többek közt arra is kitért, hogy a régebbi társadalmakban az értékek és érdekek nagyjából egyensúlyban voltak és ez billent el nagyon az utóbbi évtizedekben az értékek rovására. Hiányolta is a könyvből a kötelesség szerepének tárgyalását. Kiemelte az állam szerepének megváltozását, hiszen noha az állam szolgáltató intézmény, napjainkban nem annyira a társadalom, hanem inkább a tőke érdekét szolgálja. Granasztói György szerint a neoliberalizmus mai formájában összeegyeztethetetlen a demokráciával – ezt vallja a francia szerzőpáros is –, de ezt a problémakört már nem járják körül kellőképpen. Hangsúlyozta: nem szabad összekeverni piac és a verseny fogalmát, mivel az előbbinek közösségteremtő ereje is van. Egy afrikai élményével példázta állítását: egy féllábú szegény férfi egész nap egyetlen darab alkatrészt árult. Láthatólag nem is az eladás, hanem a jelenlét volt számára elsődleges, hiszen amíg árult, egy közösség részének érezte magát, függetlenül attól, hogy akadt-e vevője, vagy sem.
A hallgatóságból megkérték a fordítót, hogy beszéljen bővebben a szerzőpárosról: kicsodák ők és mi a céljuk könyvükkel. Loppert Csabának többnyire csak az előbbire volt ideje válaszolni, ezért a továbbiakban bemutatnám részletesebben a szerzők motivációit. Az újságírók által faggatott szerzők a párizsi Liberation újság számára adták a legkonzisztensebb választ „Hogyan gyártsunk neoliberális egyént?” címmel.(2)
Pierre Dardot filozófus, Marx és Hegel specialista, Christian Laval szociológus és kutató a Paris-X Nanterre egyetemen. Mindketten a hatvanas éveiket tapossák. Könyvük megírására – amelynek a francia alcíme: Esszé a neoliberális társadalomról – inspiráló hatással volt mesterük, Michel Foucault (1926-1984) problémafelvetése a „modern” társadalomról. Foucault történelmi tanulmányai olyan fogalmakkal foglalkoznak, amelyeket egyes időszakokban és bizonyos területeken (pszichiátria, orvostudomány, nyelvtudomány, büntetőgyakorlat, szexuális viselkedés) már használtak az emberi lényre vonatkozó gondolatrendszerek megfogalmazására. Ő azokat a rejtett és olykor morálisan nyugtalanító kapcsolatokat vizsgálta, amelyek egyrészt az ilyen ismeretek, másrészt azon társadalmi gyakorlatok, technikák és hatalmi viszonyok között állnak fenn, amelyek kialakulásuk és alkalmazásuk közegét jelentik. Jellemző, hogy Dardot „Ellenállni annak, amit belőlünk faragni akarnak” címmel jelentette meg egyik tanulmányát, három évvel a könyvük franciaországi megjelenése után! (3) Mestere, Foucault ugyanis olyan létezési módokra ösztökélt, amelyek elhárítják az uralom kockázatát, a hatalmi viszonyok egyoldalú megmerevedését. Szándéka volt, hogy olyan analitikus eszközöket halmozzon fel, amelyek képessé tesznek bennünket a szabadság kritikusabb és szabadabb gyakorlására. Találó megfogalmazásában a filozófia, amely az elgondolhatatlan elgondolására irányuló erőfeszítés, mindig önmagunk ellenében való gondolkodás, és készség arra, hogy „elutasítsuk azt, amik vagyunk.”
A szerzők szerint napjainkban neoliberalizmuson nem csupán egy gazdaságpolitikát, egy ideológiát kell értenünk, hanem egyfajta önmagunkat megszervező ésszerűséget, belénk táplált sajátos racionalitást. Foucault a kormányzati racionalitást – és fűzhetjük tovább: a kormányzatokra nyomást gyakorló háttér-racionalitást – úgy határozza meg, mint egy direkt és indirekt gyakorlat érvényesülését. A neoliberális racionalitás nem feltétlenül elnyomó, nem fizikai parancsolatokban nyilvánul meg. Tévedés volt csupán gazdaságpolitikára (privatizáció, deregularizáció), közgazdasági iskola elméletére (Friedman, Hayek) vagy csak politikusok nevéhez fűződő gyakorlatra (Reagan, Thatcher) korlátozni ezt a paradigmát.Amire mi gondolunk – érvel Dardot –, az sokkal szélesebb megközelítés és nemcsak a jobb-, hanem a baloldali kormányok is érvényesítik. A neoliberális racionalitás – Laval megfogalmazásában – olyan teremtett helyzet, az egyének olyan kondicionálása, hogy folyamatos versenyhelyzetben érezzék magukat és ennek hatása alatt alakítsák hétköznapjaikat. Ami például az oktatást illeti: az itt terjedő neoliberális szellemiség arra szoktatja a fiatalokat, hogy maximalizálják magánérdeküket az erkölcsi követelmények rovására. Az egyetemek átszervezése is olyan normatív logikát követ, amely alapján az egyetemisták beállítódása, a laboratóriumok működése, a fakultások kialakítása kizárólag a verseny elve alapján történjék. Mindezt Laval a Libération egy másik számában megjelent interjújában fejti ki, amelynek címe: A humán tőke előállítására ítélt iskolák. (4)
Foucault korábban már bizonyította, hogy a korai liberális teoretikusok, Smith és Ferguson a 18. század végén a piacra még úgy gondoltak, mint a javak egyenértékű cseréjének a helyszínére: egy anyagi javat kicserélünk egy másikra és ebből a cseréből mindenki hasznot húz. A neoliberalizmus viszont a kíméletlen verseny szellemében szervezi a piacot és ez a létmód behatol az életvilág minden szegletébe. A német szociológus, Max Weber a 20. század elején már hasonló következtetésekre jutott, mint Foucault. Ahogyan az élettelen világ alapegységének hagyományosan az atomot tartjuk, az élővilágnak pedig a sejtet, úgy egy adott társadalom elemzésénél a jobb megértés érdekében nem az embert, hanem annak cselekvését és cselekvési egységét (unit act) érdemes elemezni. A társadalmi élet atomja tehát maga a cselekvési egység. Weber a modernség súlyos problémájának azt tartja, hogy a célracionális cselekvések mindennapi tevékenységünk során folyamatosan kiszorítják a másik – a korábbi századokban változóan domináns – három cselekvéstípust: az értékelvűt, az érzelmit és a hagyományosat. Nos – fűzhetjük tovább –, a tisztességes élethez, a munkához, a szakmaszerzéshez és gyakorláshoz nélkülözhetetlen célracionális cselekvés a közelmúltban és napjainkban a kíméletlen verseny jelképévé vált. Ha az emberek életstratégiai mintáit az évtizedek óta tartó gazdasági háborút folytató bankárok és nagykereskedelmi hálózati vezetők(5) sikeres életútjai vagy a kereskedelmi tévék és divatlapok által felépített kérészéletű celebek testesítik meg, akkor a mindenki mindenkinek farkasa típusú mentalitás harapódzik el, és veszélybe kerül az élethez nélkülözhetetlen szolidaritás, empátia és hűség. Értelmezési adalékként rögzíthető, hogy a nyugati világban, így Magyarországon is az általános műveltség, a humaniórák tanítása kiszorulóban van, hiszen abból nem lehet „pénzt csinálni”. Tömegével hagyják el a nyugati világ iskolapadjait olyan fiatalok, akiknek fura, érthetetlen világ a költészet, a metafizika, az adott szó becsülete, a patriotizmus, a másokért-való-lét, hiszen számukra ezek a tudásformák nem hatékonyak, nincsenek a tőkeképzés gravitációs erőterében. Moliére megvetett fösvénye mára már átlényegült, korunk hősei az adóoptimalizáló közfösvények. A mennyország: az adóparadicsom. „Kedves Olvasó! – olvasható az optimizmustól sugárzó, erkölcsi kételyektől teljesen mentes, első ilyen témájú kézikönyvek egyikének előszavában – Ez a könyv a külföldi lehetőségek egy rendkívül előnyös, és sajátos szeletét mutatja be, az ADÓPARADICSOMOK titokzatos világát.” (6)
Amint az első Libération-interjúból kiderül, a szerzők Herbert Spencert (1820-1903) tekintik a neoliberális vízió atyjának. Az angol filozófus a 19. század vége felé nagy népszerűségre tett szert a „szintetikus filozófia rendszerének” felvázolásával, melynek célja, hogy a darwini evolúciós, illetve szelekciós elvet kiterjessze a társadalmi élet magyarázatára, és az általánosítás révén egyesítse a biológiai és a társadalmi tudományokat. Spencer az emberi életet úgy határozta meg, mint a belső folyamatos alkalmazkodását a külső környezethez: élni annyi, mint olyan dolognak lenni, amely állandóan alkalmazkodik saját természetéhez, hogy környezetével jobban birokra kelhessen. Spencer tehát a társadalmat – hogy úgy mondjam – természetiesíti: az evolúció egyetemes törvénye értelmében mindig a versenyhelyzethez legjobban alkalmazkodóké a jövő. Dardot emlékeztet arra, hogy a neoliberális mantra erőltetői ugyan tiltakoznak, ha egyesek Spencert nevezik az ő mesterüknek annak biologizmusa miatt, de mégis ők a népszerűsítői a neoliberális cselekvési elvnek. Ezt az elvet jelszavakban így fejezném ki: A piac – verseny, ahol a tőke diktál! A piac a tőke szolgálólánya! Légy hatékony és hagyd a szolidaritást másra! A profitot vidd fel a padlásra! A természeti mechanizmus spenceri elvére egy egész rendszert építettek, miközben sürgetik az állam folytonos segítségét – az ő elképzelésük javára. Ilyen például a német „ordoliberalizmus” nézőpontja, amelynek meghatározó befolyása volt az európai unió felépítésében, kezdve az 1957 márciusában aláírt Római Szerződéssel. A neoliberalizmus tehát nem kizárólagos angolszász divatruha, benne virít a kontinentális Európa szövedéke is, sőt újabban az egész kiKelet! A második világháborút követő első két évtizedekben semmi se utalt még arra, hogy a verseny elve – új világnormaként – átveszi majd az irányítást. Akkor még léteztek olyan államférfiak – tehetjük hozzá –, mint éppen a francia Charles de Gaulle, aki kijelenthette magáról, hogy senkinek és semmilyen hatalomnak nem embere, szuverén módon alakítja országa sorsát, annak javát szolgálva. A neoliberalizmus 1989 tavaszán, a washingtoni konszenzuson vált világnormává, ahol jogszabályszövegek egységes szerkezetébe foglalták azokat a szabályokat, amelyek alapján a Nemzetközi Valutaalap kölcsönt nyújt az arra szoruló országoknak. A Latin-Amerika számára kidolgozott, aztán a többi „elmaradott országnak” – így Magyarországnak – is javasolt neoliberális gazdaságpolitikai javaslatcsomag lényege: a gazdaságban lehetőleg minél több szabályozást a piacra kell bízni. Ugyanakkor a nagy befektetői kör az állam politikusaitól és az őket méhrajként körbezsongó, többnyire anyagilag is érdekeltté tett közgazdasági tanácsadók rajától, a média megmondó szereplőitől aktív támogatást várt el. A mesterségesen magasfeszültségre állított közvéleményi közegben az ellenvéleményt hangoztatókra a politikai korrektség áramütése várt. A komprádor magatartásban Közép-Kelet-Európában élenjáró neoliberális-szocialista magyar kormányok készséges végrehajtói voltak a washingtoni konszenzus gazdasági-társadalmi szervátültetésének. E gazdaságpolitika képviselői szerint különösképpen nem megengedett egy ország nemzeti érdekeinek védelme gazdasági eszközökkel, mivel a javak, a szolgáltatások és a tőke világméretű áramlása biztosítja szerintük a világgazdaság és az egyes gazdaságok virágzását. Szükségesnek tartották a minél teljesebb körű privatizációt és a külföldi beruházások előtti akadályok lebontását is. (7)
A szerzők a Liberation-interjúban hangsúlyozzák, hogy a fegyelem napjaink meghatározó ideológiájának központi fogalma. A hetvenes évek közepén a nemzetközi szakértők többször meghúzták a vészféket, kiáltozván, hogy a helyzet kezd kezelhetetlenné válni, hiányzik a társadalmi fegyelem. Valéry Giscard d’Estaing elnök (1974-1981) második miniszterelnöke, Raymond Barre intézkedéseiben akkor érvényesült először pénzügyi és költségvetési fegyelem. Ekkor jelenik meg követendő mintaként a ”neoliberális alany” típusa, amelynek léte feltételezi a munkavégzők közötti konkurenciát, az értékelő és önértékelő technikák bevezetését, reklámfogások elterjedését az elszaporodó kereskedelmi tévékben, és a fogyasztóvá „leminősített” egyén eladósodásra ösztönzését. Az egyén már önmaga vállalkozója, az ő kizárólagos felelőssége, hogy miként gondoskodik öregkoráról, magára vessen, ha kudarcok érik. Amit a neoliberális szubjektum szabadságnak hisz, az nem más, mint szakmai-lelki felkészülés a véget nem érő konkurenciára. Ismerős a szlogen: fel kell készülni, hogy életünk során folyamatos átképzésekben lesz részünk, több szakmát is meg kell tanulnunk az életben maradásért.
Pierre Dardot és Christian Laval a globális világ működésének értelmezését adva elismeri, hogy napjaink nyugati polgára az autonómia lépcsőjének alsóbb fokára került, mint – teszem azt – ötven évvel ezelőtt. A megoldás persze nem az ellenkező szélsőség, a morális követelményektől túlzsúfolt, egyfajta kollektivista hangyatársadalom kiépítése lenne. A szerzők elsősorban a nagy neoliberális paradoxonra kívántak rámutatni, miszerint ez az irányzat az élet minden területén és mindenáron a teljesítőképességének határára srófolja fel az egyént, de eközben a határtalanság felé hajszolja. A határtalanság viszont álarcos bált játszik a valósággal, mivel világunk nem végtelen, a tőkeképzésnek és az emberi vágyak kielégítésének is előbb-utóbb határa leend. A határtalanság neoliberális igézetének kevés köze van az emberi autonómiához, éppúgy mint az érzelmekhez, az affinitások mentális menedzseléséhez, amelyre sikerkalauzaik tanítgatnak. A konzervatívok és a modernitás-hívők közös tévedése, hogy a neoliberális egyén olyan valaki, aki megszabadult láncaitól. Másrészt a teljesítés–élvezés váltóáramával működtetett egyén csak befelé fegyelmezett, és kevésbé képes a társadalmi együttéléséhez szükséges külső fegyelemre, a kötelességre. A marginalista közgazdaságtan hőse, a kizárólag haszonmaximalizáló egyén közérzete Jean-Paul Sartre hírhedt jeligéjével illusztrálható: „A pokol – a másik ember”.
Róna Péter szerint „A könyv briliánsan kimutatja, hogy a neoliberalizmus megfelel Hannah Arendt totalitarizmus-fogalmának, hiszen törekvése az emberi lét totális ellenőrzése”. Következésképpen – tehetjük fel a kérdést –, ami a nemzetiszocializmusnak egy évtizedig, a sztálini kommunizmusnak meg hosszú évtizedekig, az a neoliberalizmusnak talán az idők végezetéig sikerülni fog? A hegeli megfogalmazásban: megszüntetve-megőrizve tanítványa-e eme harmadik az előző kettőnek? Ha az ember, mint termelő lény folyamatos harcban áll a piacon maradásért, ha szabad idejében állandóan átképzi magát, hogy megtartsa munkahelyét, vagy ha fogyasztóként az a célja, hogy minél kényelmesebben éljen és eszménye a minél magasabb életminőség (calité de vie), akkor ebben a fő akadály a gyermekvállalás, a házasság, a nemzeti identitás megőrzése, a hagyományokhoz való „nevetséges” ragaszkodás. A fáklyavivő, a követendő példa a multinak dolgozó aranyifjúság, amelynek identitása mindinkább a munkahelyéhez és munkaadójához kötődik, presztízse pedig az állami alkalmazottak fizetéséhez képest megállapított magasabb bér. Ők a viselkedésüket az emberjogi aktivizmus által – a Szent Másság jegyében – megkövetelt normákhoz kötelesek igazítani.(8)
Magyarországon a neoliberalizmus hódításának és létmódjának tökéletes metaforája a devizahitelezés. Ez a koronája a rendszerváltoztatás nyomán ideexportált szép új világnak. Ahogy ez létrejöhetett, és ahogy tartja magát, abban – túlzó általánosítás nélkül – benne van a gazdasági, politikai és jogi elit, de a részvétlen és évtizedek óta megfélemlített lakosság jó részének nihilizmusa is. Felelőse nincs, csak kárvallottja. Ráadásul speciálisan közép-kelet-európaiakat megvezető pénzügyi trükk, amelynek tömeges bepalizottja a magyar állampolgár. Annak idején, a 19. században a klasszikus liberális és a konzervatív gondolkodókat, közgazdászokat mindig nyugtalanította az a kérdés, hogy mi a közgazdasági élet erkölcsi tartalma. Ők tudták, megírták, hogy az emberi, s így a politikai-gazdasági döntésekhez is erkölcsi tartalom fűződik. Ezt tudta annak idején az egyetemet nem végző, de a szakrális világ normái által vezérelt földműves is. Ma divatos érv az elméletképzők, a világhírre szert tett közgazdászok világában, hogy nem a tudomány dolga az erkölcsi kérdések boncolgatása. Azzal bajlódjanak a társadalommérnökök, a technikusok. Pedig – szinte triviális leírni – társadalom nincs erkölcs nélkül, gazdaság nincs társadalom nélkül, tehát gazdasági élet elképzelhetetlen erkölcs nélkül. Idehaza, de Európában is kárba veszhet a leírt szó, mert a rendszerváltás hatalmas vesztes táborának túlfeszített lényeglátói, és az érdemtelenül nyertesek cinikus, gátlástalan, hamis realistái által értelmezett lét köszönő viszonyban sincs egymással, noha mindkettő a neoliberális nájmódi által kondicionált. Az elitek által kifundált EU-ban a neoliberalista tanmese tanulsága: csak a vesztes hivatkozik az erkölcsre.
A neoliberalizmus leírására, értelmezésére több fogalmat is használtam, de a paradigma kategóriája a legpontosabb. Hiába látjuk világosan benne bajaink forrását, egy nemkívánatos paradigmától csak akkor szabadulhatunk, ha képesek vagyunk újjal helyettesíteni azt. A globálrezon című könyv tanulsága szerint viszont a neoliberalizmus több mint paradigma: már-már civilizációs kód. Ha küzdünk ellene, a szokássá vált természetünkkel vagyunk kénytelenek szembeszállni. A külső ellenség – hatékony állam és elkötelezett államférfiak hiányában – pedig folyton alakot vált, mint a mesebeli gonosz mostoha.



 
Jegyzetek:



(1) Loppert Csaba: A neoliberalizmus születése. Magyar Nemzet, 2013. szeptember 3.
(2) Comment fabriquer un individuu neoliberal. Liberation, 2009. február 19.
(3) Philosophie Magazine, nr. 62, 2012. augusztus
(4) L’école condamnée à produire du capital humain. Liberation, 2011. október 22.
(5) Erről bővebben: Bernard Esambert könyvei: Le 3ème Conflit Mondial. (A harmadik világkonfliktus) Paris, Plon, 1977, illetve: La guerre économique mondiale. (Gazdasági világháború) Paris, Olivier Orban, 1991
(6) Seres Attila–Bohner Tamás: Adóparadicsom. Contractor Kft., 1994, 3. old.
(7) Bővebben erről: Árva László: Megbukott a neoliberális washingtoni konszenzus. Magyar Nemzet, 2011. május 27.
(8) Anne-Catherine Wagner: Les nouvelles élites de la mondialisation. Paris, PUF, 1998
 

 
***

 
Albert Camus és Magyarország

 
Ez volt a címe az 1956-os forradalom vérbefojtásának gyásznapján  tartott emlékestnek, amelyet a Terror Háza Múzeum és a Budapesti Francia Intézet közösen szervezett. A rendezvényt a Múzeum főigazgatója, Schmidt Mária nyitotta meg. Rövid méltatás után felolvasta Camus: A magyarok vére című leghíresebb írását a magyar forradalomról, majd ezt követően Franciaország budapesti nagykövete, Roland Galharague köszöntötte a hallgatóságot.
A meghívott előadók – Fázsy Anikó író és műfordító, a Nagyvilág főszerkesztője, valamint Jean-François Mattéi filozófus, a nizzai Sophia Antipolis egyetem tanára – méltatta Albert Camus Nobel-díjas író és gondolkodó kivételes tehetségét, nagyhatású munkásságát, szigorú elvektől vezérelt erkölcsi integritását. Az 1960. január elején autóbalesetben, fiatalon elhunyt író a magyar forradalmárok bátor eszmetársa volt, aki – miattuk és értük – szembement a szovjetbarát és az intervenciót helyeslő baloldali médiadiktatúrával és annak fő korifeusával, Jean Paul Sartre-tal. E tettével végleg kiközösíttette magát a „megmondó” intellektuellek köréből és folytonos támadásoknak volt kitéve. Az emlékestnek különös aktualitást adott az a tény, hogy az algériai Mondoviban született egyik legolvasottabb francia író három nap múlva, november 7-én lett volna száz éves.
Az első előadó, Jean-François Mattéi az elmúlt években már több ízben tartott előadást Magyarországon. Legfőbb kutatási területe az ókori görög filozófia és a nyugati gondolkodás lételméleti kérdései. E tárgyban jelent meg nemrég egy társszerzővel írt érdekes könyve: A látszat hatalma. Platón nyomában.(1) A szerzők szerint az internet, a tabloidok általános elterjedésének következményei – azok mértéktelen és haszontalan célokra használása – a görög filozófus barlangkép-mítoszának igazát bizonyítják, hiszen a mai tömegtársadalom  többnyire bálványként imádja a virtuális képi világot, amelyhez igazodik. Camus-vel Mattéi több könyvben is foglalkozik, így például Albert Camus és a „déli” gondolkodás (2), Albert Camus: a lázadástól a beleegyezésig (3), illetve legutóbb: Megérteni Camust. (4)
Az előadót két különleges ok motiválhatta Camus-vel való foglalatoskodásban. Egyrészt ő is az akkor még Franciaországhoz tartozó Algériában született 1941-ben,  ráadásul Oranban, A pestis helyszínén. Mint a nagy művek általában, e regény első mondata nyugodt, szerény beszédmodorban kezdődik: „Azok a különös események, melyekről e krónika szól, 194…-ben játszódtak le Oranban.” Mattéi szülővárosa ihlette a fiatal Camust az egyik legjobb, metafizikai mélységekbe leszálló esszéjének megírására, A minótaurusz avagy pihenő Oranban című művére. Egy rövid idézet ebből: „Mégis, micsoda kísértést érez néha a városban az ember, hogy átálljon az ellenséghez! Micsoda kísértést, hogy eggyé váljon a kövekkel, összeolvadjon az izzó és közönyös univerzummal, amely kihívja a történelmet és minden viharát! De persze hiába. Mégis, minden emberben van egy mély ösztön, nem a rombolásé és nem is az alkotásé. Annak ösztöne csupán, hogy ne hasonlítson semmire. Erre csábulunk néha Oran meleg falainak árnyékában és poros aszfaltján.”(5) Camus 1940 végétől 1942 nyaráig tartózkodott kényszerűségből Oranban, az Arzew utcában, amelynek árkádos házait még felesége, Francine nagyapja építtette.
A másik motiváló tényező az előadó „szakmájával” függ össze. A filozófus Mattéi hosszú évek óta szóban és írásban bizonygatja, miszerint Camus félbeszakadt életműve metafizikai megalapozású. Történt ugyanis, hogy a divatos kortárs gondolkodók némelyike, köztük egzisztencialisták, kommunisták, szürrealisták kétségbe vonták Camus filozófusi mivoltát, különösen az 1951-ben megjelent A lázadó ember című könyve megjelenése után.  E művében Camus határozottan állítja – a vasfüggöny mögötti világra utalva –, hogy a bűnt és a leigázást nem lehet igazolni a Történelem nevében. Camus a maga útját járta: újságcikkekben állította pellengérre a „haladó értelmiség” kommunista társutas szólamait. Mint ismeretes, eme progresszívek műveit fordították le és forgalmazták a szovjet szatellit államokban. Amint azt megtapasztalhattuk, a rendszerváltás után a „haladó erők” tábora – akárcsak Camus idején – igencsak megosztott gyülekezet: ide tartoznak a humanisták, a radikálisok, a szekularizmus, az életmódreform, a szocializmus hívei, a ritualisztikus liberálisok, a szabadkőművesek, a szabad akaratra felesküdő nyugati marxisták és a multik eszmei szálláscsinálói. Camus jól érzékelte, hogy ezeket – ellentéteik mellett – összeköti a „haladásba” vetett, gyakran reflektálatlan hit. Ugyanakkor a „haladó” kifejezés érzelmileg is telített, mivel a haladás modern fogalma, a progresszivizmus mindenre felhasználható, ha valaki a Történelmet – a Camus által felmagasztalt Természettel szemben – a folyamatos javulás, a társadalmi emancipáció és a növekvő, a fogyasztás mennyiségében és minőségében mért életszínvonal lehetőségeként fogja fel. A népszerű zsurnalizmus és a tömegmédiumok szóhasználatában a „haladás” fogalma mágikus jelentésű lett: az eszmekufárok körében a „haladó” címke védjegye alatt bármilyen hülyeség vagy giccs eladható.(6) Mivel írói képességei vitathatatlanok voltak, ellenfelei, volt barátai a filozófusi mivoltába és újságíróként kifejtett szuverén véleményébe kötöttek bele. Camus gondolkodása nélkülözi a konzisztenciát, vállalásaiban elnéző és lágy – hangzott a szentencia. Továbbá: gimnazistáknak való filozófus; képekben gondolkodik fogalmak helyett és túl egyszerű ahhoz, hogy mély legyen. A kommunizmus illúziójának szertefoszlása után egyre többen érdeklődnek Franciaországban és szerte a világban a fasisztának is titulált író folytonos tusakodás nyomait magán viselő világnézete iránt. Ő ma is olyan aktuális, mint egykoron. Mattéi szerint Plótinosz, Szent Ágoston és Nietzsche, de különösen Hörderlin és Heidegger metafizikájával párhuzamba állítva értékelhető Camus filozófiája. Ennek a részletes kifejtésére azonban nem Budapesten került sor.(7)
Camus nem hirtelen támadt együttérzésből, szolidaritásból állt ki hosszú hónapokon keresztül különböző fórumokon a magyar szabadságharc mellett – hangsúlyozta előadásában Mattéi. Ő minden forradalmi ügyet szívére vett, és nem volt hajlandó elfogadni korának jobb-bal illetve a kapitalizmus versus szocializmus törésvonalát. Minden rendszert elítélt, amely az egyént és szabadságát kalodába zárta. Nem korhoz kötött író, mint tehetséges, de az ideológiákhoz láncolt kortársai.
Néhány évvel a magyar október előtt Camus már megjárta a poklok poklát. Szülőföldjén, az akkor még Franciaország tengerentúli területének tartott Algériában kirobbant a múlt század egyik legkegyetlenebb polgárháborúja. Az 1954-től 1962-ig tartó küzdelemben az ellenfelek mindent kipróbáltak és a Camus-féle békítők kiszorultak onnan. Amikor Algírban egy konferencián felszólalt, kifütyülték és halált kiáltottak rá. A szörnyű szétválás igencsak megviselte és különösen érzékennyé tette minden erőszak iránt. Mattéi úr talán nem tudta, hogy a francia-algériai háborúban az akkori kommunista magyar politika is közvetlenül részt vállalt. A szovjet szatellit államok közül csak Budapesten működött 1954 nyarától olyan rádióállomás, amelyet az észak-afrikai kommunisták szerkesztettek. Itt közölték az FLN (Algériai Nemzeti Felszabadító Front) novemberi felhívását a függetlenség megindítására. Az akkori francia nagykövet az adó betiltását követelte, hiszen a napi háromszor félórás műsor a francia belügyekbe való beavatkozásnak számított. A magyar külügyminiszter természetesen tagadta az adó létezését, holott egy marokkói újság még az adó koordinátáit is közölte. A hivatalos Franciaország 1954 novembere, a gerillaháború megindulása előtt Algériát a francia állam három tengerentúli megyéjének tekintette. A FLN-nek arról kellett meggyőznie a világ közvéleményét, hogy Algéria szuverén állam. A végén de Gaulle tábornok-elnök győzte le őket, aki vidéki magányából éppen az események hatására tért vissza a hatalomba. Ám a katonai győzelem pirruszi volt. A FLN politikai győzelmet aratott és a világ közvéleményét maga mellé állította. Charles de Gaulle kivárása mögött az a remény munkált, hogy fokozatos engedményei, az önrendelkezési jog elismerése, a nagyszabású szociális programja nyomán életre kell majd egy harmadik erő, amely a békés megoldás híveit tömöríti. Ennek az erőnek kellett volna semlegesítenie a két szélsőséget: a testvérháborúra is kész, minden kegyetlenségre elszánt ALN-t (az FLN katonai szárnyát) és az európai származású franciák terroristáit tömörítő OAS-t (Titkos Fegyveres Szervezet). Számításai nem váltak be. A francia államfő elérte, hogy az FLN ország-világ előtt ne kikényszerítse, hanem kérelmezze a tárgyalásokat. Hazája büszkeségét nem érhette sérelem.
Camus személyét és életművét a fentebb felsorolt okokból sokan félreértették. Elmondása szerint Mattéi hosszú éveket szentelt, hogy ezeket helyrehozza. Szerinte az író munkássága iránt frissen érdeklődők könnyebben megértik műveit és újságíróként megnyilvánuló közérdekű állásfoglalásait, ha három nagy téma köré csoportosítják azokat. Az abszurdról, a lázadásról és a panteisztikus szerelemről van szó.
Fázsy Anikó Albert Camus és 1956 című előadása egy remekbe szabott esszé is egyben. A kezdeti felütésében minden benne volt abból, amit később részleteiben is kifejtett. Mint az író műveinek egyik fordítója, mondanivalóját azzal kezdte, hogy Camus fő filozófiai műve, A lázadó ember a Kádár-rendszerben  tiltólistán volt. Szerintem a kisiklatott rendszerváltásunk egyik metaforája lehet az a tény, hogy amikor e könyv 1993-ban magyar nyelven is megjelent, halotti csend fogadta az egyébként ugrásra kész „véleményformáló” értelmiség részéről. Ennek oka: Camus szerint a 20. század két totalitárius rendszere, a nemzetiszocializmus és a kommunizmus egy tőről fakad. A félhivatalos ideológia szintjére emelt kettős mércét alkalmazók számára is kényelmetlen volt e mű, melyben Camus azt is kimondta, hogy a fasizmus veszélyes ugyan, de a fő veszély keletről jön, a még létező Szovjetunióból. Persze – tehetjük hozzá – a kettős mérce arra volt jó, hogy a kommunista-szocialista bürokrácia és a belőle hasznot húzó technokrata réteg a spontán privatizáció „alapjával” és a fasiszta veszély riogatásának „felépítményével” gyorsan felhúzza a maga új világát a kezdetben naivan ámuldozó, majd a kereskedelmi tévék kultúrszennyével, a lépcsőházi celebek magánéletének mocskaival szembeöntött adófizetők pénzéből.
Az előadó idézett az író egyik, a hallgatóság számára ismeretlen magánleveléből: „Olykor gyűlölöm korunkat. Nem vagyok idealista. És nem is a valóságot gyűlölöm, bármennyire aljas és kegyetlen. A hazugságot gyűlölöm, amiben fetreng. Oroszország ma őrtornyokkal körülvett rabszolgák földje… Hogy a koncentrációs táboroknak ezt a világát a szabadság eszközeként csodáljuk, az eljövendő boldogság iskolájának tartsuk, hát ez ellen harcolni fogok az utolsó leheletemig… A világon egyetlen dolgot becsülök: az igazságot, a pőre igazságot, vagy legalábbis az igazságra való törekvést. Nem reményre van szükségünk, egyedül az igazságra van szükségünk.”
Fázsy Anikó időrendben követte Camus-nek a magyar szabadságharc érdekében tett felhívásait, cikkeit, megnyilvánulásait. Az író 1956. október 30-án beszélt először „a magyar diákok és munkások hősi és megrendítő felkeléséről.” November 9-én értesült a magyar írók felhívásáról és másnap a Franc-Tireur hasábjain a következőket írta: „Halálra ítélt erődükben elszigetelt magyar testvéreink bizonyára mit sem tudnak a francia írók egyöntetű és mély felháborodásáról. Igazuk van azonban, ha azt gondolják, hogy a szavak vajmi keveset érnek, s nevetséges a keresztre feszített Magyarország feletti siránkozás. Az az igazság, hogy ugyanaz a nemzetközi közösség, amely sokévnyi késlekedés után végre erőt gyűjtött a beavatkozáshoz Közép-Keleten, hagyja ugyanakkor megölni Magyarországot…” November 23-án egy diákgyűlés közönségének azt ajánlotta, hogy „Ne figyeljetek más leckére, csak a magyar szabadságért meghaló fiatal harcosokéra!” Levelezésének tanúsága szerint aláírásokat is gyűjtött, hogy az ENSZ közbelépését kérje.  1957 februárjában a New York Times-nak adott interjújában szólt a magyar ügyről, majd március 15-én a Wagram Teremben tartott nagy beszédet a magyar hősökről, akik „királyi örökséget hagytak ránk, melyet majd ki kell érdemelnünk: a szabadságot.” Ugyanazon év októberében Camus két Nobel-díjas íróval közösen levelet küldött Kádárnak a bebörtönzött Déry Tibor, Háy Gyula, Tardos Tibor és Zelk Zoltán érdekében. Az emigráns magyar írók londoni tanácskozása alkalmából október 19-én írt levelében találhatóak az alábbi sorok: „Bármilyen nehéz arra gondolni, egyedül hagytuk meghalni a magyar harcosokat, s magukra hagytuk a túlélőket, Európa felsorakozása a magyar ügy mellett mégis némi értelmet ad e kétségbeesett küzdelemnek…”
Az előadásban az is elhangzott, hogy 1958 őszén a miniszterelnök és társai kivégzése után – amikor „a farkasok a könyvnek, melyben ártatlanságukat bizonygatják, természetesen a Fehér könyv címet adták” – Camus előszót írt a Plon könyvkiadónál megjelenő Nagy Imre-könyvhöz. Az író ismét ellenszélben dolgozott, mert a francia kommunista párt mindent megtett, hogy a magyarországi eseményeket ellenforradalomnak tüntesse fel a sajtóban és az egyetemeken, ahol igen nagy befolyása volt. A párt lapja, a L’Humanité fasiszta lázadásnak mutatta be a felkelést, amelyet horthysták is irányítottak. Jean-Paul Sartre-nak és a Les Temps Modernes köré szerveződő „haladó értemiségieknek” is hasonló állásfoglalásaik voltak. Döbbenetes Camus éleslátása Sartre, illetve baráti körének elvakultságával szemben. Az előadó frappánsan fejezte be mondanivalóját, állítván, hogy „Sartre-ra, kora feddhetetlen bírájára ma úgy nézünk, mint valami különös múzeumi leletre”. Camus viszont „az árulások korában is megőrizte szellemi függetlenségét” és az igazság, a „felsőbbrendű hűség hirdetője” maradt számukra.
Nosztalgiával távoztunk a Camus-emlékestről. Noha ízig-vérig 21. századi író, ő még olyan korszakhoz tartozott, amelyben a viták elsősorban napi- és hetilapokban, folyóiratokban vagy olyan találkozókon zajlottak, mint amilyen ez a Terror Házában tartott estébe hajló délután volt. Ahogy azt Jean-Yves Guérin irodalomtörténész és Camus-kutató mondta: ennek a kornak mára már vége. A mai világban Camus nehezen találná a helyét, mivel halála óta, a hetvenes évektől kezdve a televízió, majd később az internet gyökeresen átalakította a vitakultúra kereteit. Ma szerepelni kell a televízióban, a beszélgetős műsorokban, és sok író nincs és nem is lehet felkészülve a műsorvezetők záporozó, türelmetlen kérdéseire. A média tönkretette a vitákat, hiszen egyszerű gondolatokat, nagy szavakat és nem kifinomult elemzéseket akar. Nehéz elképzelni ma olyan vitákat, mint amilyenek egykor a Mauriac-Camus vagy a Camus-Sartre viták voltak.(8)
Halkabb az értelmiség és hangosabb a társadalommérnökök hangja.



 
Jegyzetek:


 
(1) Jean-François Mattéi–Laurent Lafforgue: La puissance du simulacre. Dans les pas de Platon. François Bourin Ed., 2013
(2) Jean-François Mattéi: Albert Camus et la pensée de midi. Editions Ovadia , 2008
(3) Jean-François Mattéi: Albert Camus. De la révolte au consentement. Paris, PUF, 2010
(4) Jean-François Mattéi: Comprendre Camus. Max Milo Éditions, 2013
(5) Albert Camus: Sziszüphosz mítosza. Magvető Kiadó, 1990, 137.old.
(6) Erről bővebben: Molnár Tamás: Az értelmiség alkonya. Budapest, Akadémiai kiadó, 1996. Lásd: A haladó értelmiségi című fejezet, 113-149. old.
(7) www.canalu.tv/video/ens_paris/camus_et_heidegger_les_noces_aves_le_monde.3127
(8) www.tiszatajonline.hu: 100 éve született Albert Camus – A demokratikus lázadás teoretikusa. Marczisovszky Anna interjúja Jean-Yves Guérinnel.


« vissza