Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Kis (magyar) alkotmánytani pszichológia

A POLITOLÓGIA ÉS A PSZICHOLÓGIA interdiszciplináris kapcsolatának szülötte a politikai pszichológia. Ezen interdiszciplináris illeszkedés nemzetközi és hazai tudománytörténeti bonyodalmait most mellőzve egy olyan részkérdéssel fogok az alábbiakban foglalkozni, amely a politológia pszichológiai alapjait érinti. Azt a tudományelméleti súllyal is bíró kérdést fogom körbejárni, hogy vajon a szisztematikus politikai tudásnak a politikai pszichológia olyan alapját képezi-e, mint a biológiának a szerves kémia és a kémiának a fizika? A vizsgált kapcsolat „érintkezési felületét” egy igencsak tekintélyes jog- és államtudományi - s ezen keresztül politológiai - részdiszciplina, az alkotmány tan területén fogom megvizsgálni.


 

Alkotmánytan - (nép)lélektani alapokon


 

Abból a - talán nem különösebben merész - feltevésből indulok ki, hogy egy ország alkotmánya nem puszta jogi normaszöveg, mert ha „él”: akkor a „(nép)lélek” megmutatkozása és kifejeződése is. Különösen így van ez a történeti, avagy íratlan alkotmányok esetében a kartális vagy írott alkotmányok viszont inkább el tudnak szakadni a „néplélektani” hagyományoktól. De, természetesen, nem feltétlenül és szükségképpen kell ennek így történnie. Hiszen például az USA alkotmánya, amely 1787 óta van hatályban - régebben, mint az 1814-es norvég, az 1868-as luxemburgi és az 1874-es svájci (szintén írott) alkotmányok - „napjainkban is mély tiszteletet ébresztő törvénymű” (HAMZA, 1995: IX.). Mindazonáltal a történeti alkotmány ab ovo hagyományőrző és -követő. Az írott alkotmányra ez így nem áll, hiszen - ami a történeti alkotmánnyal nem lehetséges - szembe is tud kerülni a hagyomány(okk)al. Gondoljunk arra, hogy Magyarországnak közel ezer éven át történeti alkotmánya volt, s az első írott alkotmányunk - a szocialista (pontosabban a szovjet mintát követő bolsevik), 1949-ből - valójában a nemzetre erőszakolt „jogi normaszöveg” volt (MEZEY, 1995).

EBBŐL a PÉLDÁBÓL IS KIINDULVA viszont azt is mondhatjuk: az alkotmányozás folyamata nem lenne más, mint a történetileg is kondicionálódott „néplélektani” érzületek, attitűdök (értékek és normák) stb. kikristályosodása - de nem elidegenedése - a jogi normaszöveg megfogalmazásában. Egy sajátos implicit „politikai pszichológia” jelzése az, amikor az elkészült „új” alkotmányszöveget népszavazással szokták „szentesíteni” - miként ezt Magyarországon is tervezik. Politikusok és jogászok serege ügyködik a különböző alkotmánytervezetek szövegein, „társadalmi vitát” is szerveznek, s természetesen maga a Parlament is buzgón tárgyalja a különböző szövegvariánsokat és módosító indítványokat - ám az implicit „politikai pszichológiai” üzenetet még senki sem tette explicitté, de ennek a lehetőségét sem vetették föl (eddig), miközben - szinte paradox módon - már-már mégis kimondják. Hiszen például amikor fölmerült az a gondolat, hogy az új alkotmány kidolgozása „semmiképpen sem korlátozódhat az alkotmány szövegének szakszerű előállítására: hozzá tartozik az alkotmányozás összetett folyamata” is (BALOGH, 1995: 100), vagy amikor azt a kérdést feszegetik, hogy „az alkotmány mennyire hagyja nyitva a társadalom számára az alkotmányos szerkezet korrekcióját, azaz, milyen széles bázisra épül az államhatalom gyakorlása?” (SZOBOSZLAI, 1995: 117), és amikor az a figyelemre méltó gondolat fogalmazódik meg, hogy „az alkotmányozás kapcsán nem csak a társadalmi alrendszerek (illetve professzionális intézményrendszerek) belső működését és az államhoz mint rendszerhez való viszonyát kell vizsgálnunk, hanem a társadalom kevésbé tematizálható szerves szöveteit is, mint amilyen a család, az informális közösségek, a nemzet stb.”, s ezért arra van szükség, hogy az alkotmányozási diskurzus során „a professzionális társadalmi alrendszerek professzionális és értéktartalmú logikája találkozzon az életvilág természetes közösségeinek” laikus logikájával (FRIVALDSZKY, 1996: 97, 101) - akkor a pszichológia közelébe jutottak, ám mégsem tették ezt explicitté. Pedig az, mondhatnám, közismert, hogy „Az alkotmány különféle diszciplínák vizsgálatának a tárgya lehel. Értelmes és hasznos kijelentések tehetők az alkotmányról a politológia, a gazdaságtudomány, sőt a pszichológia nézőpontjából is. Egy metodológiailag kellően megalapozott alkotmánytanban mindezeknek az aspektusoknak meg is van a maguk létjogosultsága és helye.” (TAKÁCS, 1991: 48. - Kiemelés tőlem: L. G.)

Tehát a pszichológia létjogosultsága és helye nem kérdéses az alkotmányt vizsgáló tudományok között (sem) - „sőt”! Sőt nem is mellékesen, noha mint valami szokatlan lehetőségre célozva, az érdeklődésünket is felkeltheti az iménti idézet - annál is inkább, mert ennél többet nem tesz az idézett tanulmány jeles szerzője, hiszen megmarad az alkotmány szokványos jogtudományi vizsgálatánál.


 

A legitimitás szociálpszichológiai kérdései: konszenzus versus szokásjog - és a kollektív tudattalan


 

AZ ALKOTMÁNY PERSZE MINDENEKELŐTT valóban az államélet jogi alaprendjét megfogalmazó okmány, de a probléma akkor és ott válik igazán izgalmassá, a jogi-államtudományi burokba szőtt implicit „politikai pszichológiát” már-már explicit módon megnevezve, ha azt a kérdést tesszük fel, hogy „jelenlegi alkotmányos állapotunk legitim-e, és legitimitása honnan ered?” (PACZOLAY, 1994: 34.) A legitimitásnak ugyanis van egy társadalom- (vagy „nép-”) lélektani gyökere, alapzata, amit a jogtudományban persze másképpen fejeznek ki, de kifejeznek. Például erre utal az alkotmányozás előfeltételeként kezelt (virtuális, fiktív, demokratikus stb.) „konszenzus” jogi-politológiai fogalma - egyfajta liberális politikai filozófiai megközelítésben (BENCE, 1991: 82-84). Az általában is - liberális vagy egyéb politikai filozófiai doktrinális elkötelezettségek nélkül is - szinte alkotmányias közhely, hogy ha „időtálló Alkotmányt kívánunk, akkor annak a lehető legszélesebb társadalmi konszenzuson kell alapulnia.” A társadalmi konszenzus hordozói többek között olyan történeti-szociológiai képződmények, mint a demokrácia magyar hagyományai, például a lokális és regionális autonómiák stb. (KULCSÁR, 1996: 681.)

A konzervatív (jog)filozófiai gondolatmenetek is lényegében ezt a „társadalmi konszenzust” keresik vagy igyekeznek feltámasztani a „liberális hegemónia” (MOLNÁR T. [1992], 1993) nyomása alatt, de ami elválasztja őket a liberális és modernizációs tanok követőitől, az valóban lényeges különbség. A konzervatív (jog)filozófiai gondolatmenetek a „konszenzus” fogalma helyett ugyanis a szokásjognak, az organikus és nem alkotott normák rendszerének adnak elsőbbséget az állami paranccsal elrendelt jogalkotással - és alkotmányozással - szemben.

UGYANEZT A PROBLÉMÁT RAGADJA MEG - szintén konzervatív szempontból, sőt az archaikus viszonyulások mentalitását is rekonstruálva, s ezért az eddigi akár liberális, akár konzervatív (jog)filozófiai gondolatmenetektől eltérően a (történeti) pszichológia előtt is nyitottan - a sensus communis fogalma is. A sensus communis „mítosz és metafizika, morál és jog, józanság és imagináció, axióma és líra. De bármi legyen, mindig az alapigazság” (HAMVAS, 1988: 54). Ez az „alapigazság”, mondhatni, nem éppen pozitivista alkotmányjogi kategória - a scientia sacra ettől bizony távol van -, mindazonáltal vagy talán éppen ezért azt a, szinte magától értetődő, politikai és pszichológiai alapösszefüggést is magában rejti, ami szerint „egyedül az az uralom teljes és zavartalan, amely a nép ösztönszerű igazságtudatán nyugszik” (Hamvas, 1988: 54).

A KONZERVATÍV ÁLLÁSPONT SZERINT persze, éppen ebből eredően, a „népben van valami szakrális”, s ezért - egy sajátosan átértelmezett jungi mélypszichológiai nép- és nemzetkarakterológiai eszmefuttatásban - úgy is tűnhet, hogy a „nép” olyan tradicionális (alkotmánytani-politikai és egyben pszichológiai) fogalom, amelyben az „uralkodó” s ennek archetípusa: a király is alakot ölt: „Népnek királyi ellenpólusa nélkül nincs értelme, és minden valószínűség szerint ilyen csonka alakban nem nép többé, hanem olyan szubszociális kategória, amelyet külön meg kell határozni. A nép az, amely királyát szolgálja és a király az, aki népét szolgálja. Ez a kölcsönös hűség teremti a nemzetet, és csak ha ez a hűség él, nyerhet történeti rangot. A köztársaság nem csak annyit jelent, hogy a királynak nincsen többé népe, hanem azt is, hogy a népnek nincsen többé királya. A köztársaság a civilizáció felbomlási (=modernizációs? - L.G.) tünete, mert kétféle köztársaság van, az egyik az önfegyelmét vesztett individualizmus, a másik a totalitárius kollektív hatalom jegyében áll. Vagy, ahogy PLATÓN mondja, a szubszociális nép az egyéni önkény és a kollektív önkény végletei között hánykolódik. Mert az önkényuralkodó nem a népért, hanem a népen uralkodik. Uralma azonban nem uralom, hanem bitorlás. A bitorlás pedig válságtünet” (Hamvas, 1988: 52-53).

Ennek a (konzervatív) gondolatmenetnek számunkra most nem az a tétje, hogy vajon monarchikus vagy pedig republikánus keretek között üdvösebb-e az (állam)élet; azt sem vélném valami sziporkázó észjárásra vallónak, ha a „reakciós” vagy a „haladó” címkék osztogatásával mérlegelném az egyik vagy másik gondolat súlyát. A citátumokkal s ezeken keresztül felidézett gondolatokkal én ugyanis itt az alkotmánytani megfontolások alatt, mellett - és esetleg fölött - húzódó pszichológiai rétegeket keresem. S ez, röviden szólva, nem más, mint

(a) egyfelől a liberális „konszenzus” fogalmának hátterében lévő metodológiai individualizmus - ez pszichológiai doktrína is;

(b) a „társadalmi konszenzus” fogalma másfelől a metodológiai individualizmus pszichológiai doktrínáját a történeti-szociológiai dimenzióba is igyekszik kiterjeszteni. Az ideológiai felszínen ez abban mutatkozik meg, hogy a liberális politikai filozófiai eszmei struktúrát a kollektivitás irányába tágítaná, ám nem az archaikusirracionális és mitologikus, hanem csak a történeti-jogi-intézményes tradíciók racionális határáig (amibe még beleférhetnek olyan, csaknem ezer éves elnevezések is, mint például a „főispán”, az „alispán”. Vö.: Kulcsár, 1996:681);

(c) a „sensus communis” fogalma viszont éppen az archaikus-irracionális és mitologikus tradíciókra irányítja a figyelmünket, azaz a kollektív tudattalan világát tárja föl.


 

A szerződéses elv történeti és politikai szociálpszichológiája


 

HA MÁRMOST ÉPPEN EZÉRT A PSZICHOLÓGIAI szálakat akarjuk kibogozni egy (vagy több) olyan alkotmánytani gondolatmenetből, amelyből ugyanakkor hiányzik az explicit pszichológiai önreflexivitás - akkor bizony félre kell tennünk esetleges ideológiai fenntartásainkat, mert történetesen, mondjuk, egy „reakciós” (ó)konzervatív eszme (mint például Hamvas Béla imént idézett - egyébként megítélésem szerint valóban mélyenszántó gondolata) nagyon is lényeges pszichológiai összefüggéseket tárhat föl. Nem önmagában és önmagából persze, hanem éppenséggel a liberális metodológiai individualizmus vagy a racionális történeti-szociológiai gondolatok tükrében. (Melyek önmagukban meg, igencsak siváran, „racionálisak”, szemellenzősen „haladók” és érzéketlenül „modernek” is lehetnek.)

UGYANEZEN MEGFONTOLÁSOK ALAPJÁN szintén ügy gondolom, hogy lényeges történelmi szociálpszichológiai (implicit) tartalma van annak a konzervatív álláspontnak, amely azt mondja, hogy az újkori társadalmakra a szerződéses elv érvényesítése jellemző. A konzervatív álláspont ezt a, mondhatni, evidens tényt kritikai összefüggésekbe ágyazva támadja: miközben eltekint a hatalommegosztás liberális eszméjétől (persze nem valami politikai diktatúrára sandítva teszi ezt, éppen ellenkezőleg: a „liberális hegemóniát” kritizálja) - arra hívja fel a figyelmet, hogy a szerződéses elv eltávolodást jelent az archaikus elképzeléstől, attól, hogy a társadalomnak isteni akarat az alapja. A világ kozmikus legitimációja elveszett a modern társadalmakban, ez pedig az egyén határain túl létező valóság tagadásához vezet - mondja a konzervatív filozófus (Molnár T. [1988], 1992: 69-70; [1992] 1993: 20-21). De ennek a problémának a politikai (szociálpszichológiai vizsgálatához ő sem „ereszkedik le”, a szubsztantív politikai metafizikai észjárás mintegy „felszívja” magához a pszichológiai tapasztalatokat is - ezért ugyanakkor az érvelése, a politikai jelenségek interpretálása szinte (de explicit módon mégsem kifejtve) pszichológiai. Például akkor is, amikor az elveszett transzcendens rend helyébe lépő modern és/vagy totalitariánus önkény(esség)ről ír, a rend és a hatalom perverzitásáról: a fanatizmusról, a túlfeszített akarat „rendjéről” (Molnár T. [1988], 1992: 74-75). Vagy akkor is tulajdonképpen az implicit és explicit politikai pszichológia határán mozog, amikor a tartós és szilárd politikai modell hiányának következményeit írja le: azt például, amikor - a „liberális hegemónia” tüneteként - megállapítja a közös értékek és normák eltűnését, s az atomizáció következményét, a nominalista doktrínák térnyerését, „mely az egyéni ítéletek véletlenszerű találkozását feltételezi, amit ma úgy hívunk: konszenzus. El kell fogadni ezt a terminust akkor, amikor a közjót nem ismerik el olyan realitásnak, melyben az emberek egyet tudnak érteni” (Molnár T. [1992], 1993: 41). Az emberek egyetértését választások és népszavazások révén mesterségesen teremtik meg, de ezek csak átmeneti „társadalmi modellek” lehetnek. „Ezért a politikát felváltja a mind lángolóbb szavakkal hirdetett futurológia, ennek ideologikusán vagy szakértői vélemény alapján hirdetett fajtái, mint egyebek között a 'szabad piacgazdaság' modellje, a 'tekintélyelv' alkalmazása, a 'szocialista', a 'militarista', a 'tudományos marxista' út (ez mintha manapság kevésbé volna népszerű, vagy inkább csak „álruhát” öltött? - L. G.), a 'harmadik világ' társadalmi modellje, és így tovább. A választók azonban leggyakrabban nem választanak maguknak egy-egy modellt, hanem egy 'erős ember' rájuk bírja azt, egy olyan személy, aki felér a körülményekhez és alakítja őket” (Molnár T. [1988], 1992: 245).

A „SPONTÁN HAGYOMÁNYOK” konzervatív fogalma pedig szinte már-már explicit módon fejti ki - de persze mégsem nevezi néven - a politikai pszichológia történelmi szociálpszichológiáját akkor, amikor azt mondja: „A társadalom nem szerződésre épül, mivel olyan tagjai is vannak, akik nem vesznek, nem tudnak részt venni egy ilyen megegyezésben. Először is, mint BÜRKE rámutatott, a társadalomnak a halottak és a még megszületendők is részét alkotják, még ha szavukat csak a szokásokon, intézményeken keresztül, illetve a hely, a történelem és az előttünk éltek iránti tisztelet révén hallathatják is. A liberális társadalom eszményét az élők között létrejövő szerződés jelenti, mindannyiuk előnyére. A konzervatív szerint viszont az élők csak ideiglenes felei a holtak és a még megszületendők között fennálló időtlen kapcsolatnak. (...) Ezért tulajdonítanak a konzervatívok akkora jelentőséget a spontán hagyományoknak, illetve azon hitnek, hogy a kormánynak általában tiszteletben kell tartania a nép társadalmi intézményeit...” (SCRUTON, 1995: 224-225).


 

A magyar (történeti) alkotmány - pszichológiai diagnózis?


 

MÁRMOST HA A FENTI ÖSSZEFÜGGÉSEKBEN vetjük fel az iménti kérdést - azt, hogy „jelenlegi alkotmányos állapotunk legitim-e és legitimitása honnan ered?” akkor láthatjuk: ez a kérdés nem csak alkotmányjogi. Az alkotmányjogi válasz sem csak jogi érvelés lesz, mert explicitté tehető a politikai pszichológiai és történeti szociálpszichológiai tartalma is - de persze ezt a jogászok nem nagyon fogják megtenni. Hiszen az alkotmányos állapotunk legitimitását firtató kérdésre adott válaszában Paczolay Péter is a következőképpen érvel: „a magyar történeti alkotmány - az igazolásra szolgáló elméleti erőfeszítések ellenére - erősen csökkent értékű alkotmány volt, amelynek épületét a huszadik század viharai végleg felőrölték.” (Egyébként azért tekinti Paczolay Péter „erősen csökkent értékűnek” a magyar történeti alkotmányt - a bolsevik eredetű „szocialistát”, természetesen, még annak sem tekinti -, mert a sajátos magyar történelmi fejlődés miatt nálunk a kezdeti évszázadok kivételével nem igazán volt mód a történeti alkotmány szerves kiépülésére. Legalábbis az angol mintához képest ez, feltehetően, jogos észrevétel, hiszen nálunk a külső országokhoz való viszonyt rendező törvények száma az idők folyamán igencsak szaporodott. Mindazonáltal az ősi magyar közjogot először a Tanácsköztársaság 1919. április 2-án közzétett Ideiglenes Alkotmánya törte meg - igaz, hogy csak valóban „ideiglenesen”. A tényleges megszakadás a II. világháború után következett: a köztársasági államforma bevezetésével, amikor az 1946. évi 1. tv. meghatározta a köztársasági elnök hatáskörét és az állampolgárok alapvető jogait - ez még azonban belefért a történeti alkotmány sajátosan magyar [megrongálódott] hagyományába. (Az 1949-es kartális alkotmány viszont végleg felszámolta ezt a hagyományt.) Ezért tehát - folytatjuk Paczolay Péter imént megszakított gondolatmenetét - „valaki gondolhatja, hogy jobb lenne a történeti alkotmány alatt élni, de azt visszahozni nem lehet, újat teremteni pedig fogalmilag kizárt. Ezért el kell fogadni, hogy Magyarország a jövőben kartális alkotmány alapján fog élni. Ennek viszont meg kell őriznie az ősi magyar alkotmányból azt, amit lehet. Jogfolytonosságunkat ma inkább szimbolikus elemek őrzik, mint a címer és a Himnusz” (Paczolay, 1994: 34).


 

Jogi díszlet” - miképpen töltődhet fel „lélekkel”?


 

A LEGITIMITÁS, A JOGFOLYTONOSSÁG STB. alkotmányjogi kérdései tehát fölvethetik a politikai pszichológiai összefüggéseket is. Azt - amit az alkotmányjogászok is feszegetnek, de a „jogi észjárásban” nem tesznek explicitté -, hogy a „jogi díszlet”, az állami személytelenség, akár monarchikus, akár republikánus keretek között, miképpen töltődhet fel „lélekkel” (Kende, 1994. - Lásd még ezt a problémát részletes történeti anyagon: KOCSIS, 1995; PÖLÖSKEI, 1994). Az állam „szürke (jogi) fogalma” ugyanis valójában emberi - s így pszichológiai - viszonyokban él: például a politikai szimbólumokban (zászló, címer stb.), amelyek a „hazaszeretet” érzését közvetítik a nemzedékek során, mint ezt a „száraz” kísérleti szociálpszichológiai vizsgálatok (lásd például Horowitz [1940], 1980) vagy a magyar Szent Korona-tan szakrális mítoszát „átélten” előadó eszmefuttatások (MOLNÁRFI, 1996) egyként bizonyíthatják. De ugyanezt a politikai pszichológiai viszonyt érintette, még a század elején, LEOPOLD Lajos is, amikor az állam „szürke fogalma” a fejedelmi személy presztízse fogas kérdéseit vizsgálva a következőket írta: „Parasztjaink az államtani elméletről nemigen vettek tudomást. Viszont a királlyal nem vitatkozik a paraszt, az ő lelkében a király személye szent, mert elemezhetetlen” (Leopold [1912], 1987:337).

A SZÁZADELŐ ÓTA A KORONÁS FŐK persze tovább ritkultak. Némelykor csak a koronát metszették le a főről (például IV. KÁROLY, II. Vilmos esetében), némelykor pedig ennél drasztikusabb módon „kaszálták” (le) a koronát a fővel együtt (II. Miklós esetében). A szakrális-transzcendentális forrásokra hagyatkozó legitimáció ereje szintén tovább gyengült, vagy inkább (szinte) teljesen megszűnt a poszt/modern politikai világban - de a politikai kollektív tudattalanban kialakult minta, a „szent, mert elemezhetetlen” archetípusos viszony mintha mégis élne. Ez a sajátos archetípusos viszony csillan át, többek között, a „világi” államfő morális hatalma körüli bonyodalmakban, az államfői szerepfelfogás dilemmáiban, s abban, hogy a republikánus hagyományok valójában hiányoznak a magyar politikai kultúrából (Holló, 1995; Kukorelli, 1995: 89; SÁRI, 1991) - s ezért a köztársaság „lelki megalapozása” bizony igencsak nehéz ügy (vö.: Kende, 1997: 32-34), mondhatni, hogy reménytelen (liberális) utópia, olyan utópia, amely maga sem más, mint a tradíciónélküliség, a hagyományok roncsolódásának szimptómája.

A hagyományok roncsolódására ugyanakkor az is jellemző, hogy, természetesen, semmi esély nincs a királyság visszaállítására - MINDSZENTY József heroikus próbálkozása és (ebből a szempontból) torzóban maradt életműve ezt látványosan bizonyíthatja -, noha elszórtan ilyen tervek is megfogalmazódtak a rendszerváltoztatás folyamatában. Gondolatmenetem persze, mint már korábban jeleztem, nem alkotmányjogi - tehát az sem lehet a célom, hogy az államforma alkotmányos alternatíváit mérlegeljem és értékeljem -, viszont a „királyság visszaállításának” abszurditása a „republikánus hagyományok gyengeségének” problémájával együtt a hagyományok roncsolódására utaló alkotmányjogi-politológiai diagnózis. Ám olyan diagnózis, amely valójában társadalomlélektani, történelmi szociálpszichológiai és politikai pszichológiai összefüggésekben is értelmezhető.

Ez pedig nem más, mint az, hogy a rendszerváltás sajátos „kegyelmi pillanatában” - vagy kevésbé eufemisztikusan: a rendszerváltás következtében előálló strukturálatlan helyzetben - az összes posztszocialista országban lehulltak a vörös csillagok a címerekből, s a koronák. Ez a sajátos hangulat - mert erről volt szó: politikai attitűdökről, érzésekről stb. - társadalomlélektani alapjaiban azonban nem volt más, mint a feltámadás és/vagy a restauráció feszültségeinek megjelenése: a roncsolt történeti identitás helyreállítására tett gesztus, ami a „jó egész” után vágyakozott. A „jó egész” utáni vágyakban ráadásul a szocializmus alatt és következtében elveszett kompenzálódásaként a „(nép)lélek” a történeti folytonosság és a hosszú fennállás méltóságát is kereste - a történeti folytonosság ugyanis önmagában nyugalmat, tágasságot, szilárdságot, maradandóságot és tekintélyt sugall.


 

Egy kollektív alkotmánytani mítosz politikai pszichológiája


 

Társadalomlélektani és politikai pszichológiai szempontból az különösen tanulságos, ahogyan Habsburg Ottó ezekből a politikai attitűdökből - vagy talán még a politikától is független vágyakból, nosztalgiákból felépült (azaz inkább „feltámadt”) politikai szerepnek milyen rátermett módon tesz eleget. Ha mérnék az ő „népszerűségi indexét”, akkor valószínűleg tartósan az élbolyban lenne. De az ilyen, viszonylag objektív, adat hiányában is gyanítom: ennek a tartós népszerűségnek a jele lehet az is, hogy Habsburg Ottó sok száz magyar település díszpolgára, politikai rendezvények gyakori vendége.

MIT JELENT A „POLITIKAI NÉPSZERŰSÉG” a poszt/modern és plurális polgári demokráciákban? A poszt/modern és plurális polgári demokráciákban a politikai szereplők a választók kegyeiért versengenek, s ez merőben más pszichológiai helyzet, mint akár a született monarcha, akár a kommunista diktatúrák élethosszig „uralkodó” diktátorainak szerepe. A választók kegyeitől függő politikai szereplők ugyanis az állandó ideiglenesség szorításában élnek, de legalábbis a választási ciklusok ritmus szerint „megmérettetnek”, s megeshet, hogy „könnyűnek” találtatnak. A király legitimitása - eredetileg - nem ilyen törékeny és esetleges tömeglélektani hangulati tényezőkön nyugszik: az uralkodó ugyanis, a világ kozmikus legitimációjába illeszkedve, a szentnek tekintett közösségi valóság megtestesítője volt (Molnár T., 1992: 73), ez pedig pszichológiai alapjaiban a szülő (apa)-gyermek viszony mintáján nyugodott.

Legitimitása ezért megkérdőjelezhetetlen volt, a hatalomra törő diktátor hozzá képest pszichológiai hátrányban volt. Napóleon például XIV. Lajos lélektani biztonságát sohasem érhette el, császári méltósága nem a legitim uralkodói identitás „nyugalmát” sugározta. A jakobinus - és általában a forradalmi - diktátorok „tündöklése” pedig még zaklatottabb volt: „Elsajátították azt a készséget, hogy bármelyik szerepet eljátsszák, melyet a történelem nagy drámája rájuk oszt, s ha a gazember szerepe maradi, több mint készségesen eljátszották, csak hogy ki ne maradjanak a drámából” (ARENDT, 1991: 74).

És bizony a kommunista forradalom kemény, majd „szelídebb” diktátorai is csak ennek a legitimitáshiányos drámának a vitustáncát járták a politika és a történelem színpadán. Eredendő illegitimitásukat mesterséges karizmák révén igyekeztek eltüntetni (a személyi kultusszal például RÁKOSI esetében, az „Öreg” kedélyesen patriarchális imázsával az idősödő KÁDÁRNÁL). Megkérdőjelezhetetlenek és leválthatatlanok voltak ők is, mint a valódi uralkodók - „királyi méltóságuk” azonban nagyon is a pogány erőszakon nyugodott.

Ehhez képest valóban szolid agresszió és visszafogott harci csatazaj jellemzi a poszt/modern és plurális polgári demokráciák politikai küzdőtereit. A politikusok versenye az ismertség megszerzéséért és a minél magasabb népszerűségi indexért - és végül, a választási győzelem révén, a politikai hatalom elnyeréséért - csak szublimált gladiátorküzdelem: a vesztes nyakát nem vágják át. A politikai rokon- és ellenszenvek persze igencsak fortyoghatnak, az „ősi” (és gyilkos) indulatok is a felszínre törhetnek, s az érzelmek tömeglélektani dinamikája sokszor tűnik föl kiszámíthatatlannak és irracionálisnak. Valójában inkább arról van szó, hogy a kollektív (politikai) tapasztalatnak nem verbalizálható, tudattalan rétegei is lehetnek, az mégis kifejeződik: az érzelmek nyelvén, szimbólumokban, sőt archetípusok formájában. A valódi karizmatikus politikus például ősi képeket tud felszabadítani: ő lehet a „bölcs atya”, a „király”, a „királyfi”, a „legkisebb fiú” stb. A modem politikai képtervezők („image maker”-ek) a public relations boszorkánykonyháiban sokszor mesterségesen is elő szeretnék állítani az archetípusokra emlékeztető ősi képeket egy-egy aktuálisan népszerű politikusról, azzal a legtöbbször nem is titkolt manipulatív szándékkal, hogy rögzítsék, az „örökkévalóság” illúziójával legitimálják a pillanatnyi helyzetet. A tétre menő választásokon azonban az ilyen mesterségesen felfújt kváziarchetípusok általában kipukkannak. Nálunk például PALOTÁS János volt 1991 és 1994 között hosszú időn át a népszerűségi lista egyik vezető alakja, ő volt - egyes elemzők szerint - a „legkisebb fiú” (DOBOS, 1993), de a közvéleménykutatások által mért „népszerűségi indexe” mégsem vált valódi politikai tömegerővé. A „királyfi” (FODOR Gábor) és a „bölcs király” (GÖNCZ Árpád) politikai ősképe pedig a hatalomban igencsak megkopott - a „királyfié” mindenesetre látványosan, a „bölcs király” azonban formálisan még tartja magát.

A POSZTMODERN és plurális csoportviszonyok hálózatában a politikai népszerűség tehát nehezen megszerezhető és gyorsan fogyó áru: ezért tűnhet elénk úgy, hogy a „született uralkodók” természetes legitimációjukkal, a forradalmi vagy diktatórikus „vezérek” pedig mesterséges karizmáikkal felül tudnak emelkedni a piaci forgatag szeszélyein.

Noha meghökkentő lehet, de kis (magyar) alkotmányias pszichológiai eszmefuttatásunk keretébe illik a megjegyzés, hogy Habsburg Ottó egy sajátos informális államfői szerepet gyakorol, azon túl, hogy a formális politikai szerepe - az Európa Parlament egyetlen magyar állampolgárságú képviselőjeként - Magyarország európaiságát is szimbolizálja. Mind informális, mind formális politikai szerepeiben azonban sikerül kiegyensúlyoznia a politikai feszültségeket: a hozzá, valószínűleg, politikai értékeiben is közelebb álló ANTALL Józseffel éppen olyan barátságosan csevegett, mint a szocialista (vagyis [ poszt]kommunista, egykori pufajkás stb.) HORN Gyulával. Horn Gyulát ugyanis szintén legitim keretek között választották miniszterelnökké (ellentétben egykori elvtársai illegitim hatalomgyakorlásával), s aki továbbá pragmatikus politikusként - Antall Józsefhez hasonlóan - elkötelezett híve az Európai Uniónak, de nyilvánvalóan nem híve semmiféle „királypárti” (Habsburg) nosztalgiának (Antall József talán ebben is egyetértene vele), ám másfelől bizonyára mégis sokra tartja Habsburg Ottó politikai közvetítő szerepét az európai intézményekben.

ERRŐL TANÚBIZONYSÁGOT IS TETT Habsburg Ottó fiának, Györgynek a Magyar Köztársaság rendkívüli és meghatalmazott nagykövetévé való kinevezésekor - amely eseményt ilyen címekkel tették közhírré a napilapok: „Utazó nagykövet az uniós tagságért” (Magyar Hírlap, 1996. dec. 17., 5. old.), „Habsburg György magyar színekben” (Népszabadság, 1996. dec. 17., 3. old.), „A Habsburgok Európába visznek” (Magyar Nemzet, 1997. febr. 17., 7. old.).

Alkotmányjogi szempontból ezek a jelenségek nem igazán értékelhetők, miközben nem is választhatók le teljesen róluk: a pszichológiai jelenségek mintegy „összeállhatnak”, jogi-politikai tartalmuk kikristályosodhat, de a pszichológiai szinten strukturálódó jelentés még nem „royalista”, de nem is „republikánus”. Azt viszont feltárhatjuk (erre tettem kísérletet én is), hogy a magyar alkotmányjogi tradíciók hol és miképpen roncsolódtak.

A fentebb végigvitt elemzésben tehát nem a „royalista” s nem a „republikánus” alkotmányjogi mérlegelés volt a meghatározó. Ezt a következő gondolatmenettel is szeretném illusztrálni, s ezzel mintegy „helyére” is teszem Habsburg Ottót. Azt gondolom ugyanis, hogy a korábban is meglévő, ám a rendszerváltással explicitté vált Habsburg-mítosz minden bizonnyal nem független attól a szolidan konzervatív Európa-víziótól, amit Habsburg Ottó képvisel: „Európa mindig a szellemiség földrésze volt. Városainkat katedrálisok, templomok, azaz a hit házai díszítik; nálunk nem tömörülnek a városok egy bank, vagy börtön köré. Európa egy keresztény földrész” (Habsburg, 1992: 5).

Habsburg Ottó kereszténysége (katolicizmusa) ugyanakkor nem doktrinális. Az idézett gondolatban például a modern kapitalizmus „katedrálisainak” tekinthető bankokról írottak nem jelentenek romantikus antikapitalizmust. De ugyanígy nem jelentenek antijudaizmust, és még inkább nem jelentenek sem népi, sem dzsentroid, sem „keresztény középosztályi” kirekesztő antiszemitizmust. Habsburg Ottó ugyanis inkább „befogadó” filoszemita (Habsburg, 1993), ami ugyan szintén előítélet - a modern társadalomfejlődés zavara a filoszemitizmusban is megmutatkozik -, ám olyan előítélet, amelyet a „felettes-én” kontrollál, s amelyben nem az „ösztön-én” szabadul el (mint az antiszemitizmusban). Ez a „felettes én” által irányított, az erkölcsi tolerancia jegyében élő nyitott politikai (és általában: emberi) attitűd másfelől nagyon is zárt minden erőszakos hatalmi törekvéssel szemben. A „börtönök” - az elnyomás politikai katedrálisai: különösen a modern (ir)racionalitás olyan tökéletes változatai, mint a bolsevik Gulágok és a nemzetiszocialista koncentrációs táborok - ezért nem európai intézmények, nincs helyük Habsburg Ottó világában.

Habsburg Ottó alkotmányjogi nézetei szintén szolidan konzervatívok, pszichológiai alapjai - mondhatni - családi szocializációs gyökerekkel (is) rendelkezik. Úgy gondolja: „az a nézet, hogy a köztársaságé a jövő, a monarchiáé a múlt, nem felel meg a valóságnak és a történelmi tapasztalatnak. Minden államformának van jövője és múltja. Nálunk a monarchia felel meg legjobban a nemzeti hagyományainknak. Még az ellenzői is kénytelenek voltak vállalni a szent koronás nemzeti címert” (vö.: Szondy, 1993).

Habsburg Ottó persze (már) nem trónkövetelő, ám legitimista, de ez azt jelenti, hogy se nem „köztársaság” párti, se nem „monarchista” párti: „Úgy érzem - mondta egy interjúban -, minden államban az a legitim államforma, amely a legelfogadhatóbb a nemzet szempontjából. Éppen olyan groteszk lenne royalistának lenni Svájcban, mint köztársaságinak Spanyolországban.” Magyarországon pedig az a helyzet, hogy mivel ISTVÁN király nem a bizánci császártól, hanem a római pápától fogadta el a koronát, azóta Magyarország a Nyugathoz tartozik. „Egyedüli nemzet vagyunk, amelynek van egy olyan szentélye, amely egyben a politikai programja is. Éppen ezért ma is az a tézisem: az igazi magyar államfő a nemzet szentsége, a korona és nem más. És a korona mint államfő nem múzeumba való. Az, aki képviseli - lett-légyen elnök vagy király -, tegye le az alkotmányos esküt a szent koronára, ily módon is bizonyítván nemzeti létünk folytonosságát” (vö.: KURCZ, 1993).

A rendszerváltással, természetesen, felszakadtak a „Habsburg” névhez köthető százados magyar traumák is: „Elítéli-e Ön FERENC JÓZSEFET?” - kérdezték Habsburg Ottót 1991. október 6-án, az aradi vértanúk kivégzését idéző gyásznapon. „Nem” - szólt a tömör válasz (Vasárnapi Újság, 1991. október 12., 22.old.), ami bizony felborzolta a kuruc indulatokat. Ezért is gondolom azt, hogy a szigorú alkotmányjogi megfontolások alatt, mellett - és netán fölött - pszichológiai hatások is működnek, olyan hatások, amelyek tanulmányozására a pszichológia hivatott.


 

Lehetséges-e az alkotmánytani politikai pszichológia?


 

AZ ALKOTMÁNYTAN PSZICHOLOGIZÁLÁSA - de úgy is mondhatom: pszichológiai kérdéseinek szisztematikus megvizsgálása - tehát nem lehetetlen, miként a többi jogi-államtudományi hagyományokban gyökerező politológiai részdiszciplina esetében sem elképzelhetetlen a pszichológiai alapok feltárása, mindazonáltal ez még inkább szokatlan szellemi kalandnak látszhat. A gyakorlatban ugyanis - különösen nálunk - erre alig van példa. A tudomány- történeti hagyományok, előzmények miatt persze sehol sem problémamentes az alkotmánytan (tágabban: a politológia) és a pszichológia. „egymásra találása”, részben pedig ez egy meglehetősen hosszú folyamatnak - a politológia további belső differenciálódásának (s az ezzel párhuzamosan szükségképpen megjelenő integrálódási törekvéseknek) - az eredménye lehet: ekkor előbb vagy utóbb (újra)felfedezik a politológusok (és az alkotmányjogászok) is a politikai pszichológiát. Ezt tette nálunk, igen dicséretes módon, BIHARI és POKOL (1992: 16); mások ugyanakkor még csak az „utóbb” stádiumához (sem) közelítenek.

A TENDENCIA PERSZE EGYÉRTELMŰ: a politika fogalmának politikatudományi alakváltásai ezt világosan jelzik:

(a) a nagy intézményekhez kötött (ön)definíciótól - policy;

(b) a tömegek politikai viselkedésének vizsgálatán át - politics;

(c) a politikacsinálás egyéni és csoportszintű szemléletéig - a közpolitika (= public politics) fogalmáig ívelően - elég határozottan kirajzolódik a paradigmatikus minta; csak van, aki (Magyarországon) még mindig nem mondja ki a „politikai pszichológiát”, máshol és másoknak ez már evidencia.


 

Felhasznált irodalom:


 

Arendt, H., 1991, A forradalom. Európa K., Bp. (Ford.: Pap Mária.) Balogh István, 1995, Alkotmányozó társadalom? Politikatudományi Szemle, 4: 99-115.

Bence György, 1991, Édes modellek, fanyar realitások. In: Halmai Gábor (szerk.): I.m., 79-87.

Bihari Mihály és Pokol Béla, 1992, Politológia. Universitas, Bp. Dobos Emőke, 1993, Göncz, Fodor, Palotás. Népszabadság, december 3., 20. old.

Frivaldszky János, 1996, Társadalmi diskurzus és szociális jogok. Politikatudományi Szemle, 1: 93-104.

Flabsburg Ottó, 1992, így láttam... Vörösváry Habsburg Ottó, 1993, Beköszöntő. In: Karsai László (szerk.), Befogadók,1882-1993. Aura K” Bp., 7. old.

Halmai Gábor (szerk.), 1991, Egy új alkotmánymodell felé. A Társadalomtudományi Társaság Füzetei, Bp.

Hamvas Béla, 1988, Az öt géniusz. Életünk Könyvek Hamza Gábor, 1995, Az Egyesült Államok alkotmányfejlődése. In: Ralph Mitchell: Az E. Á. alkotmánya. Nemzeti Tankönyvkiadó., Bp., IX-. Holló András (szerk.), 1995, A köztársasági elnök az új alkotmányban. Közgazdasági és Jogi K., MTA.

Horowitz, E. L. (1940), 1980, A gyermeki hazaszeretet kialakulása. In: Csepeli György (szerk.), Élőítéletek és csoportközi viszonyok. Közgazdasági és Jogi K, Bp., 189-203. (Ford.: Berényi Gábor.) Kende Péter, 1994, A köztársaság mint nemzeti hagyomány és mint egyetemes érték. Magyar Hírlap, február 19., 7.old.

Kende Péter, 1997, A respublika... Beszélő, 3: 28-34.

Kocsis István, 1995, A Szent Korona tana. Püski, Bp.

Kukorelli István, 1995, Az alkotmányozás évtizede. Korona K., Bp. Kulcsár Kálmán, 1996, Alkotmányozás Magyarországon. Magyar Szemle, 7-8: 679-691.

Kurcz Béla, 1993, Nem a múlton kell rágódni. Magyar Nemzet, március 27., 7.old.

Leopold Lajos (1912), 1987, A presztízs. Magvető K., Bp.

Mezey Barna (szerk.), 1995, Magyar alkotmánytörténet. Osiris, Bp. Molnár Tamás (1988), 1992, A hatalom két arca. Európa K., Bp. (Ford.: Mezei Balázs.)

Molnár Tamás (1992), 1993, A liberális hegemónia. Gondolat K., Bp. (Ford.: Gábor Zsuzsa.)

Molnárfi Tibor, 1996, A korona. Szent István Társulat, Bp. Paczolay Péter, 1994, A történeti alkotmány és a konzervatív jogi gondolkodás. In: Tőkéczki László, szerk., i.m., 29-36. Pölöskei Ferenc, 1994, A köztársasági eszme története Magyarországon. Cégér K” Bp.

Sári János, 1991, Államfői hatalom és felelősség. Társadalmi Szemle, 8-9: 41-47.

Scruton, R., 1995, Mi a konzervativizmus? Osiris K., Bp. (Ford.: Jónás Csaba.)

Szoboszlai György, 1995, Az alkotmányozás dilemmái. Politikatudományi Szemle, 4:116-140.

Szondy György, 1993, Államfőnk a Korona? Exkluzív interjú Habsburg Ottóval. Pesti Hírlap, január 29., 5.old.

Takács Albert, 1991, Gondolatok a normatív alkotmányról. Társadalmi Szemle, 8-9.sz.

Tőkéczki László (szerk.), 1994, Magyar konzervativizmus. Batthyány Lajos Alapítvány, Bp.



« vissza