Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Kórház az ostromban 2. rész

 
2. rész

 
A szovjet katonák erőszakoskodásai és félelemkeltése egy rendkívüli eseményben kulminált. Január tizenhetedike körül – miközben állandóan újabb és újabb egységek vonultak át a klinika területén – felejthetetlen esemény zajlott le.
Késő este, úgy tizenegy óra körül, az óvóhely bejáratánál éppen én ültem „őrségben”, mikor is a két szovjet kapuőr kíséretében megjelent egy marcona őrnagy két kísérőjével, s közölte, hogy jött a betegeket inspiciálni. Kissé csodálkoztam, hogy miért pont éjjel teszi ezt, de mivel rendkívül kimért és határozott volt, valamint nem tudtam vele oroszul megfelelően értekezni, kénytelen voltam kívánságát teljesíteni. Előzőleg már végigjött az alagsoron, ahol látta a szorosan egymás mellé slichtolt, sok bombasérült polgári személyt.
Az óvóhelyen, ahol úgyszólván mindenki aludt már, minden ötödik, hatodik személynek felhúzta a szemhéját, megnézte a szemét, konstatálta, hogy ép a szemük, tehát „szimulant”-ok. így ment ez az óvóhelyen végig, miközben mind dühösebben ismételte, hogy „szimulant, szimulant”. Nem tudhatta, hogy ezek voltaképp a klinika alkalmazottai, családtagjaink, kiknek valóban nem volt szembajuk, s annak a néhány tucat szembetegnek, kik a háború miatt nem tudtak hazatérni, szintén nem látszott a szemén ilyen felületes megtekintésre semmi. Próbáltam neki valamiképp megmagyarázni, hogy mi a helyzet, de egyrészt nem értettük meg egymást, másrészt nem is érdekelte, hogy mit akarok mondani.
Jöjjön ide azonnal a professzor, harsogta. Én hátramentem, és röviden tájékoztattam Nónayt, hogy mi a helyzet, s kértem, hogy jöjjön fel. Hátha ő éltesebb korával, hatalmasra növesztett Kossuth-szakállával meg tudja nyugtatni ezt az őrültet. Nónay, aki mindig is gyáva volt, most különösen megrémült. Közölte, hogy eszében sincs odamenni. „Vedd úgy, hogy én itt sem vagyok. Meghaltam vagy eltűntem. Intézd el úgy ezt az ügyet, ahogy tudod, de én nem létezem!”
Visszatérve az őrnagyhoz, jelentettem, hogy a professzort nem találom.
Erre az őrnagy teljesen kiborult. Közölte velem, hogy parancsba adja, hogy az összes alagsorban hordágyon fekvő polgári sebesültet szállítsuk le azonnal az óvóhelyre, s az összes óvóhelyen fekvő szimuláns személy költözzön fel az alagsorba. Erre ad háromórányi időt. A végrehajtásért engem tesz felelőssé. Ha nem teljesítem a parancsát, agyonlövet. Ezután mind a hárman elvonultak. Mivel rendkívül határozottan lépett fel, láttam, hogy ennek fele sem tréfa.
Úgy álltam ott, mint akit bunkóval fejbe vágtak. Ahogy kezdtem magamhoz térni, első gondolatom az volt, hogy micsoda fatális balszerencse, hogy a frontot, a bombázásokat, a klinika ostromát túléltem, s most egy ilyen ostoba szituáció miatt kell meghalnom. Mert az egy pillanatig sem volt előttem kétséges, hogy az őrnagy kívánságának teljesítése egyszerűen kivihetetlen.
Ismét lementem Nónay hoz, közöltem a fejleményeket. O rémülten csak azt hajtogatta, „micsoda képtelenség, micsoda képtelenség”. Majd azt tanácsolta, próbáljak valami felsőbb szovjet parancsnokságot keresni, s kérjek védelmet. Mindezt akkor, amikor még az óvóhelyet sem volt szabad elhagynunk, nemhogy a klinikát.
Az őrnagy parancsának teljesítése már csak azért is kivihetetlen volt, mivel a szűkre szabott óvóhelyi lépcsőn a hordágyat méretei miatt le sem lehetett vinni. És ki bírta volna erővel azt a százhúsz-százötven szerencsétlen sebesültet lecipelni, kik közül sokat már csak a ruha tartott egyben, s kiknek a többsége ilyen körülmények között egyébként is halálra volt ítélve. És kollégáimat, családtagjaimat, munkatársaimat pont én helyezzem fel a jéghideg alagsori folyosó kövére, ahol még egy matrac sem volt. Úgy döntöttem, hogy inkább agyonlövetem magam, de nem változtatok semmin. Különös, hogy ismét semmi félelemérzés nem támadt bennem, sőt egy rendkívül erős elszántság vett rajtam erőt. Bíztam abban, hogy halálommal a többiek helyzetét megválthatom.
Közben mindenki felébredt. Ahogy az eseménynek híre szaladt, mindenkit jéghideg borzongás töltött el. Remenár próbált rábeszélni, hogy legalább néhány sebesültet vigyünk le, de ő is belátta, hogy ez hordágyon fizikai lehetetlenség, karban lecipelve pedig még sokkal jobban megkínoznánk őket.
Az idő végtelenül lassan telt. Ha lépéseket hallottam, már vártam a hóhért. Idegesítő volt, hogy az alagsorban táborozó katonák még éjjel is mennyit jöttek- mentek. Többnyire kisebb csoportokban, részegen tértek haza. Eltelt két óra. Két és fél óra. Három óra. Semmi. Jó, tudtam, hogy az oroszok sohasem pontosak, de azért szerettem volna már a kivégzésen túllenni.
Mikor nyolc óra körül világosodni kezdett, s az őrnagy még mindig nem tért vissza, valami furcsa, de naiv remény kezdett ébredezni bennem: hátha ez az őrült jelentést tett a parancsnokánál, s másnap hivatalosan kijönnek kivizsgálni az ügyet, addig szerzek tolmácsot, s megmagyarázzuk, hogy képtelenség, amit az őrnagy kívánt.
De nem jelentkezett többet, sem aznap, sem másnap, soha. Feltehetően az őrnagy már amikor odajött, italos volt, bár nem látszott rajta, s az egész cirkuszt ilyen állapotában csinálta végig. Utána valószínűleg még tovább ivott, közben el is felejtette, hol járt és mit is kívánt.
Ezen izgalmas és álmatlan éjszaka után olyan halálos kimerültség vett rajtam erőt, hogy még beszélni is alig tudtam. Az óvóhely lakói pedig másnap felszabadultan rázták a kezemet, ölelgettek, csókolgattak, s köszönték meg, hogy józanságom, bátorságom révén milyen szörnyű megpróbáltatásoktól menekültek meg.
Január tizennyolcadikán elesett (felszabadult!) a pesti oldal. Mi ebből semmit sem vettünk észre, mivel a szovjet csapatok a klinikán keresztül változatlanul jöttek-mentek. A klinika lassanként egy átmeneti katonai szállássá alakult át, s közöttük mindig akadt néhány erőszakos, undorító szörnyeteg. Mindenesetre tizennyolcadika után táborozásaik kezdtek kissé meghosszabbodni, nem váltogatták egymást olyan sűrűn. Egyikkel-másikkal már szóba is lehetett állni, s huszadika körül Pest elestét is tőlük tudtuk meg. Január huszonötödikén végre elvitték szobánkból a telefonközpontot, kitakarodtak végleg az épületből, s mi ezt éreztük a legnagyobb „felszabadulás”-nak.
Ami utánuk az épületben maradt, az szinte leírhatatlan. Kiderült, hogy nemcsak az alagsorban, hanem az emeleteken is táboroztak. A kegyetlen hideg miatt a kórtermekben is szabad tüzet gyújtottak, még a parkettán is. A bútorokkal fűtöttek. Kész csoda, hogy az épület nem gyulladt fel. A könyvtárban egy nagy halom pernyére akadtunk, amely az elégetett szakkönyvek maradéka volt. Megpiszkálva a kupacot egy nagy, fekete, lapos tálca került elő. Kiderült, hogy Nónayék hatalmas ezüsttálcája volt. Alatta a parketta faszénné változott. Mindenütt, ahol időztek, megszámlálhatatlan üres szeszes italos üveg, levetett ing, gatya hevert szanaszét. Mosással nem foglalkoztak, egyszerűen tisztát zabráltak, a piszkosat otthagyták, s így váltottak fehérneműt. Sok hátrahagyott pisztolyt, géppisztolyt, lőszert és mindenféle csecsebecsét is lehetett találni. Hogy az osztályokon a WC borzalmasan nézett ki, nem is vehető rossz néven, hiszen nem volt vízöblítés. Szerencsénkre nekünk végig volt vizünk azáltal, hogy az egész fővárosi vízhálózatból – mint a város legmélyebben fekvő helyére – a víz ide szivárgott. Egészen január huszonnegyedikéig, a vízszolgáltatás megindulásáig ha vékonyan is, de a mosókonyha alsó csapjából csurgott a víz. Január huszonötödiké után, mivel a szovjet katonák nyüzsgése erősen lecsökkent a környéken is, zavartalanabbá nézhettem széjjel. A kapuban még ott volt egy székre ültetve annak az egyik német katonának a hullája, akit még tizennegyedikén lőttek agyon. A kezébe a hecc kedvéért egy kinyitott színes napernyőt tettek. A klinikakertben is még tíz-tizenöt civil ruhás hulla feküdt szerteszét. Szovjet katonai hullát egyet sem lehetett látni, azokat azonnal elszállították, nehogy ezek látványa a bajtársaikat esetleg félénkebbé, óvatosabbá tegye.
A következő napon már elmerészkedtem a József krt. 55. alatti lakásunkba is. E két-háromszáz méteres útvonalon is legalább tizenöt-húsz civil ruhás hulla feküdt a hóban. A ház lakói nagy ovációval fogadtak, mivel fogalmuk sem volt, mi van velünk. A harmadik emeleti lakásunkat nyitva találtam. A lakók elmondták, hogy az oroszok minden lakásba behatoltak, s az értékesebb holmikat magukkal vitték. Az én lakásom egyik szobáját egy nagyobb bomba szakította át, ami lehatolt az első emeletig, de nem robbant fel. Ennek ellenére a lakás elszomorítóan nézett ki. Az ebédlőben csaknem teljesen hiányzott a plafon és a padló. A küszöbről le lehetett látni az első emeleti lakásba. Ennek következtében lakásunk tele volt törmelékkel, mindent vastagon fedett a por. Az oroszok, miután az ajtót felfeszítették, látván mindezt, undorral fordultak vissza. így az otthagyott holminkból sem az oroszok, sem a lakók nem vittek el semmit.
Az orosz telefonosok kikotródása után, még január huszonhatodikán beüvegeztem a klinikai alagsori szobánkat, melynek az ablaka addig csak falemezzel volt lezárva, hogy minél előbb felköltözhessünk. Előrelátó lévén és számítva arra, hogy háborús események miatt valószínűleg nagy szükségünk lesz üveglemezre, még december elején megvettem a Mária utcai Mihály nevű üveges ismerősömtől egy láda ablaküveget, s tíz kiló gittet. Ezt az éléskamránkban helyeztem el (ez utóbbiról később még lesz szó). Mivel volt üvegvágó gyémántom, nem okozott különösebb gondot az üvegezés. Huszonhatodikán este, miután Iluska egész nap takarított, hogy a mérhetetlen koszt, amit ezek otthagytak, eltüntesse, már vissza is költöztünk e szobába. A vaskályhába jól befűtöttem azzal a koksszal, amit előzőleg a telepen a központi fűtéshez használtak. Óriási érzés volt négy hét után fapad helyett ismét matracos ágyban aludni.
Másnap meglátogatott az öcsém, Györffy Gyuri, aki az ostrom alatt a Nemzeti Múzeum pincéjében bujkált, valamint bejött a szobaavatóra Grósz István is, aki a nehéz napok alatt hol a lakásán, hol a klinikán tartózkodott. A „felszabadulást” ünnepélyes koccintással kívántuk megünnepelni. Előre kell bocsássam, hogy mikor január tizennegyedikén az oroszok elfoglalták a klinikát, s a mi szobánkat szemelték ki telefonközpontnak, a legszükségesebb holmijainkat csak sebtében összekapkodva tudtuk az óvóhelyre levinni. Megmaradt azonban egy fél üveg angol whiskym, s mivel szerettem volna ezt biztonságos helyre dugni, sebtében becsúsztattam a gyermekágy matraca alá, gondolván, hogy ott csak nem fogják felfedezni.
Most, hogy ütött az ünneplés órája, a matrac alá nyúltam, s meg is találtam a félig telt whiskysüveget. Mindnégyünknek töltöttem egy-egy kupicával, és proszit felkiáltás után felhörpinteni készültünk. Grósz itta ki elsőként, de azonnal undorral ki is köpte a pohár tartalmát. Elképedve néztünk rá. Kiderült, hogy ezek a csibész telefonosok a matrac alatt is megtalálták a whiskysüvegünket, megitták, s pontosan addig a szintig, ameddig a whisky volt benne, pisivel töltötték fel. Majd az üveget gondosan oda tették vissza, ahol találták. Bár átkoztuk őket, de azért imponált szellemes kitolásuk.
Február elsején megkezdődött a Várhegy ellen a koncentrált szovjet támadás. A városban rekedt német katonák, mintegy huszonöt-harmincezer fő, ide vonultak vissza. Mivel a várhegyi barlangokból már előzőleg kitűnő óvóhelyeket létesítettek, ez meglehetősen jó védelmet nyújtott számukra, de mivel tudták, hogy teljesen körül vannak zárva, sejthették, hogy napjaik meg vannak számlálva. A szovjet hadsereg minden rendelkezésre álló bombázóját, ágyúját, aknavetőjét bevetette ellenük, hogy őket megadásra kényszerítse. E tüzérségi össztűz folytán – feltehetőleg gyújtóbombáktól – kigyulladt a királyi vár is, s kb. egy héten át hatalmas, tizenöt-húsz méteres lángokkal égett. Ez az óriási tűzvész, mely az egész környéket bevilágította, még a klinika földszintjéről is jól látszott. A gyönyörű királyi palotából csak romba dőlt, üszkös falak maradtak. A németek felfedezték, hogy a várhegybeli óvóhelynek egy lejárata van az Ördögárok alagútjába, mely árok Zugliget közelében bújik ki a föld alól. Megpróbálkoztak ezen át kimenekülni, de csak néhány száz németnek sikerült kijutni. A szovjetek hamarosan felfedezték e menekülési lehetőséget, s az előbújó németeket halomra lőtték. Mivel menekülésük mindenképp reménytelennek bizonyult, február tizenharmadikán megadták magukat. Ezáltal a főváros utolsó megszállt területe is szovjet kézre került. A katonákat pedig hadifogolyként elhajtották.
Néhány nappal a pesti oldal eleste után arra lettünk figyelmesek, hogy a klinikakertben ismét nagyobb szovjet mozgolódás támadt. Több katonai autó, dzsip jelent meg. Elkezdték a telepen tárolt személygépkocsikat összeszedni.
Az én Topolinóm, valamint Nónay Opel Rekordja az ostrom alatt a klinika melletti hatalmas fészerben állt.
Még 1943 őszén építtetett a GH a jelenlegi büfé helyére egy nagyobb színt, két tűzoltóautó részére. De mivel 1944. november végéig nem sikerült tűzoltókocsit szerezni, a GH hozzájárult, hogy személykocsijainkat itt tároljuk. Úgy gondoltuk, itt biztonságban lesznek. Bár a bombák és aknák a fészert erősen megrongálták, s a kocsik karosszériáját, ablaküvegét több aknaszilánk fúrta át, én még január tizediké körül a motort be tudtam indítani, tehát súlyosabb baja nem esett. Mivel a klinikusok között voltak, akik kocsijukról leszerelték a kereket, vagy kivették az akkumulátort, hogy ne lehessen velük elhajtani, az orosz katonák mindezt hozták magukkal, s ezzel a kocsik egy részét járóképessé tudták tenni. A többit pedig vonatszerűen egymás után kötve, teherautóval vontatták el.
Az ablakból nagy bosszúsággal szemléltem, amint az én Topolinómat is elszállítják, de mivel sokan voltak, szólni sem mertem. Az, hogy Frigyesi professzor Packardját, vagy Bakay professzor Mercedesét elvitték, érthető volt, hiszen ezeket hadicélra is felhasználhatták. De hogy egy kis Fiat 500-assal mit akartak kezdeni, ez számomra érthetetlennek tűnt. (Később megtudtam, hogy ezeket vidéken eladták.)
Két napra rá az egyik altiszt azzal szaladt hozzám, hogy az alagsorból elvitték 125-ös Puch motorkerékpáromat is, melyet addig békén hagytak. A földszinti ablakból kinézve láttam is, hogy a GH előtt kb. negyven-ötven kerékpár, valamint három-négy motorkerékpár fekszik kupacba hányva. Az én Puchom a legszélén feküdt. Az egészet egy géppisztolyos katona őrizte. Erre olyan méregbe gurultam, hogy gondoltam, lesz, ami lesz, én visszaszerzem. Fehér köpenyben határozott léptekkel odamentem, s a motoromat felemelve elkezdtem visszatolni. Az őrt váratlan pimaszságom annyira meglepte, hogy csak bambán nézett utánam, s mire észhez tért, s elkezdett kiabálni, én már el is tűntem vele az alagsorban. Mivel őrhelyét nem hagyhatta el, nem tudott utánam jönni. Ez alkalommal már olyan helyet kerestem elrejtésére, ahol nagyon nehezen bukkanhattak volna rá. Meg is maradt. Óriási jelentőségű volt számomra, hogy 1948-ig, míg újból kocsit tudtam venni, nem maradtam motoros jármű nélkül. 1945. március utolsó napjaiban már ezen karikáztam ki Leányfalura, hogy megszemléljem csónakházamat.


 
Az ostrom utáni első kirándulásom Budára

 
Pest után, 1945. február tizenharmadikán elesett Buda is. A gyilkos küzdelemnek vége volt. A királyi palota égésének tíznapos lángcsóvái is, melyek éjjel vörösre festették az eget, kialvófélben voltak. A várost mind több szovjet egység kezdte ellepni. Az utcán civilnek mászkálni nem volt tanácsos, mert a katonák könnyen kifosztották az embert, vagy csak szelíden elvették a télikabátját. Az egyetemtől ugyan hamarosan kaptunk orosz nyelvű arcképes igazolványt, ez azonban gyakorlatilag semmit sem ért, hiszen sok katona még olvasni sem tudott. Szívesen szétnéztem volna a városban, de már híre ment, hogy az oroszok szedik össze a férfinépet, hogy az előző hadijelentéseikben közölt hadifoglyok számát mesterségesen előteremtsék. Emiatt legfeljebb a József körút 55. alatti lakásunkig merészkedtem.
Ilyen körülmények között történt, hogy február huszonkettedikén (harmincharmadik születésnapomon), délelőtt tíz óra körül egy szovjet sebesültszállító autó állt meg a klinika előtt, s a sofőr kíséretében egy tiszt jött be a kapun. Fiatal, magas, arisztokratikus külsejű férfi volt, aki udvarias hangon egy klinikai orvost keresett. Én kerültem elő. Kitűnő németséggel előadta jövetele célját. Kiderült, hogy a Cegléden állomásozó Malinovszkij tábornok törzskarához tartozik, orvos főhadnagy. Azért jött, mivel főnöke, Malinovszkij olvasószemüvege eltörött, s arra gondolt, hogy talán a Szemklinikán útbaigazítást tudnak adni, hol tudná megcsináltatni. Útközben nyilván rájött, hogy ez nem lesz könnyű feladat, mivel minden üzlet, így a látszerészüzletek is mind ki voltak fosztva, vagy ki voltak égve.
Én rögtön tudtam, hogy ügyét kedvezően tudom elintézni, de hogy kissé fontoskodjak, közöltem vele, hogy a jelen körülmények között ez rendkívül nehéz lesz, de mindent el fogok követni. Foglaljon helyet, utánanézek a dolognak. Először is lemértem a törött üvegek dioptriaszá- mát. A legközönségesebb + 3.0 dioptriás üvegről volt szó.
Optimizmusom az alábbiakban nyerte magyarázatát: Marton Lajos, aki az 1940-es évek elején kontaktlencse-technikusom volt, még a bombázások előtt bemenekítette optikusi gépeit és szemüveglencse- és keretraktárát a klinikára. Bár előtte a Königseder nevű neves optikus segédjeként dolgozott, saját üzletet készült nyitni, s innen volt a felszerelése. Marton, aki nőtlen fiatalember volt, katonaszökevény lévén lakásán nem érezte biztonságban magát, ezért január ötödike-hatodika körül ő is beköltözött a klinikára. A pesti oldal felszabadulása után fel is állította az egyik kis alagsori helyiségben műhelyét, s itt-ott már munkája is akadt, hiszen rengeteg embernek tört össze a szemüvege. Természetesen, mondta ő.
Törtem a fejem, hogy viszonzásképp mit kérhetnék a főhadnagytól, de semmi értelmes dolog nem jutott eszembe. Bár a két lencse becsiszolása félórás munka volt, hogy lássa, hogy a szemüveg elkészítése nem egyszerű dolog, közöltem vele, hogy jöjjön vissza délután három órára, addigra elkészíttetem a szemüveget. Mivel udvarias volt, én is udvariasan felajánlottam, hogy ha kívánja, addig leülhet a klinika rögtönzött rendelőjében is, amely fűtve volt. O megköszönte, és azt mondta, hogy addig inkább átmegy Budára kissé szétnézni. Megemlítettem neki, hogy ez aligha lesz lehetséges, mivel a németek minden hidat felrobbantottak. O azonban megnyugtatott, hogy a Csepel-szigeten van egy szovjet hadihíd, azon ő bizonyosan átjut. Ekkor támadt az az ötletem, hogy megkérem, hogy vigyen át engem is. Habár el voltam készülve a nemleges válaszra, mivel láttam, hogy gondolkozik a dolgon, indokolásképp még elmondtam, hogy apósomék Budán laknak, négy hete nem tudunk róluk semmit, s mivel a Várhegy tövében laknak, aggódunk sorsukért, s szeretném őket meglátogatni. Erre azt mondta, rendben van.
Beültem hátul betegszállító kocsijába, s elindultunk a Soroksári úton, déli irányba. Útközben rendkívül lehangoló képet nyújtott a rommá lőtt város. A leomlott házak romjai miatt helyenként alig lehetett előbbre jutni. Úton-útfélen meggyötört embereket lehetett látni, kik batyut cipelve, motyójukat babakocsin tolva, jobbik esetben megmaradt holmijukat kis kézikocsin húzva igyekeztek kibombázott házukból valamely rokonhoz vagy ismerőshöz eljutni. Végre a sok akadályt legyőzve elérkeztünk a pontonhídhoz, mely a Csepel-sziget és a budafoki Háros-sziget közt volt felállítva. A híd pesti oldalán óriási tömegű páncélos és egyéb harci jármű várakozott, hogy majd a hídon átkelhessen, melyen akkor úgyszólván egymást érintve, vég nélküli páncélososzlop haladt át. Az átjutás teljességgel lehetetlennek látszott. A főhadnagy kiszállt, előrement a hídfőnél lévő irányítócsoporthoz, a parancsnokkal néhány szót váltott, s máris intett a sofőrnek, hogy induljon. A hídparancsnok két tank között helyet csinált kocsinknak, s bár csigatempóban, de átjutottunk.
Az út Budafoktól kezdve apósomék Attila u. 10.-ben lévő házáig szinte leírhatatlan élmény volt.
Budafokon, Lágymányoson át a rengeteg szétlőtt jármű közt még valahogy csak át lehetett hajtani, de a Gellért tértől kezdve ehhez a sofőrünk ördögi ügyessége kellett. Először is, a Gellért szálló előtt tíz-tizenkét szovjet teherautó várakozott. Ezekre dobálták fel azoknak a német katonáknak a hulláit, akiket sebesültként a Gellért szállóban mint tábori kórházban ápoltak. Számuk állítólag háromezer körül lehetett.
A szovjet hadsereg előnyomulása közben nem ejtett foglyot, azok hátraszállítására nem volt lehetőségük. Minden foglyot egyszerűen agyonlőttek. Állítólag ezt tették a háromezer sebesülttel is, géppisztollyal elintézték őket, s tetemeiket az odavezényelt teherautók vitték a tömegsírba.
A Tabán látványa még pokolibb volt. A tízezernyi kilőtt katonai jármű, tank, szekér miatt moccanni sem lehetett volna, ha ezeket előzőleg valamilyen buldózerszerű tank nem tolta volna egymás hegyére-hátára, hogy köztük egy olyan sáv keletkezzék, ahol két katonai jármű egymással szemben el tudjon haladni. A Tabán parkjában szerte még rengeteg temetetlen civil hulla, s a lótetemek tucatjai hevertek. Egy-egy lovat nyolc-tíz ember tépett, kaszabolt, hogy egy darabka húshoz jusson. E kép olyan filmjelenetre emlékeztetett, ahol keselyűk hada cibálja a zebratetemet. Az Attila úton egy német repülőroncs lógott le a tetőről. Ahogy közeledtünk az Alagút felé, a roncshegy magassága mindinkább nőtt. A németek a végén ugyanis mind a Várhegyre vonultak vissza, s járműveiket lent hagyták a Várhegy körül. Az Alagút után, az Attila utcában már csak egy járható sáv volt. A kapuk aljából elgyötört arcú emberek néztek ránk. Mikor a tízes szám előtt megállt kocsink, a kapuban állók elszivárogtak. Nagy problémát jelentett, hogy a mentőkocsival valahogy be kellett furakodnunk a roncsok közé, hogy ne álljuk el az utat.
A lakók, mikor meghallották, hogy magyarul szólítom őket, előjöttek, s ekkor tudtam meg, hogy apósom és anyósom január tizenhatodikén egy bombatámadás alkalmával életét vesztette. Amint elmondták, délelőtt egy kis bombázási szünet állt be. Apósom valamiért felszaladt az első emeleti lakásukba, anyósom pedig beszaladt a földszinti házmesterlakásba, hogy Zolti unokájának tejet melegítsen. Amint apósom éppen jött le a lépcsőn, akkor csapódott be egy repülőbomba a lépcsőházba, mely apósomat darabokra tépte szét, anyósom pedig ennek a bombának a légnyomásától halt meg. Testén semmiféle külsérelmi nyom nem is látszott. A szörnyű tragédiában enyhe vigasz volt számunkra, hogy fájdalom nélkül, egyszerre haltak meg. A főhadnagy, értesülvén a szomorú esetről, részvétét fejezte ki.
Már útközben, az autóban eszembe jutott, hogy még az ostrom előtt egész rendelőfelszerelésemet az apósomék lakásában helyeztem el, vajon mi lett a sorsa. A felszerelést egy hatalmas faládába helyezve az egyik utcai főfal mögé állítottam.
Felérve a lakásba, mely számos bomba- és aknatalálatot kapott, elképesztő látvány tárult elém. Az ablakkeretek, néhány bútor szilánkokká aprítva, mindent vastag tégla- és vakolattörmelék borított. A szekrényekből a fosztogató katonák mindent kidobáltak, összetapostak. Az én ládám tartalma is ki volt borítva, törmelékkel belepve, de felületesen szemlélve úgy látszott, hogy minden műszerem épségben megmaradt. Amint a műszereket rakosgattam vissza a ládába, közben utánam jött a főhadnagy is, s miután tájékoztattam, hogy miről van szó, ő volt az, aki felajánlotta, hogy vajon nem akarom-e a ládát hazavinni a klinikára. Bár e rendkívül jóindulatú ajánlata első pillanatra szinte megdöbbentett, szerencsére mindjárt kapcsoltam, s mondtam, hogy bizony szívesen elvinném, de hát ezt a hatalmas, nehéz ládát nem tudjuk levinni. A fő problémát ugyanis nemcsak a láda mázsánál is nagyobb súlya jelentette, hanem tetézte az a körülmény, hogy egy akna leszakított a folyosóból egy jó hatméteres szakaszt. Apósomék lakásából csak úgy lehetett a ládát levinni, hogy egy ablakon át be kellett mászni a szomszéd lakásba, azon keresztül haladva egy másik ablakon át ki a folyosó megmaradt részére, s innen a lépcsőházba. Erre felajánlotta, hogy majd segít a sofőrje, s ha a lakókat megkérem, bizonyára azok is segítenek. így is történt, segítségükkel, ha nehezen is, de lecipeltük és beraktuk a ládát a kocsiba. Számomra a rendelői felszerelésem megmenekülése pótolhatatlan nyereséget jelentett.
Visszafelé talán még lassabban haladtunk, mint oda. A pontonhídhoz érve, azon változatlanul sűrű oszlopban jöttek Buda irányába a járművek. A főhadnagy közbenjárására azonban a pesti oldalon megállították az oszlopot arra az időre, míg mi átrobogtunk. Már jól besötétedett, mire a Mária utcába visszaértünk. Átadtam a főhadnagynak a kész szemüveget. Mivel a sofőr segédkezett a ládám cipelésében, gondoltam, megajándékozom egy üveg barackpálinkával, melyet sikerült valahogy átmenteni. A főhadnagy azonban ezt nem engedte meg. Ezután egymásnak köszönetünket fejeztük ki, búcsút vettünk, s ők elhajtottak Cegléd irányába.
Soha többet nem találkoztam oroszok közt ilyen korrekt, udvarias, segítőkész, talpig úriemberrel. Bizonyosra veszem, hogy valamilyen orosz cári dzsentri vagy arisztokrata származék lehetett!

Éléskamránk megmenekülése

 
Mikor 1944 szeptember-októberében bizonyossá vált, hogy az ország szovjet megszállása elkerülhetetlen, ki-ki igyekezett elegendő élelmet tárolni. 1944-ben országszerte óriási termés volt, s mivel a klinikán sok gazdálkodót is kezeltünk, mindenkinek volt valamilyen vidéki kapcsolata, ahonnan élelmet tudott begyűjteni. Én egy ismerős madocsai családot bíztam meg, hogy részünkre vásároljanak mindenféle élelmet, s még október elején leutaztam a Topolinóval, hogy nagyobb mennyiségű krumplit, szalonnát, kolbászt, füstölt húst, babot stb. szállítsak fel. A hozott kacsákat, csirkéket a feleségem zsírban lesütve tette el. Sok kenyeret szárítottunk, és vászonzacskóban tároltuk. Vettem még cukrot, rizst, teát stb. Egyszóval annyi élelmiszert gyűjtöttem össze, hogy ez elegendő legyen a család két-három havi szükségletének a fedezésére. De ezt tették a többi bentlakó altisztek, ápolónők is, s ki-ki maga gondoskodott elrejtésükről. Amikor október tizenhetedikén beköltöztünk a klinikára, úgy döntöttem, hogy élelmiszerkészletünket is bent fogom tárolni. Feltételeztem még akkor, hogy a klinika a szovjet csapatok zabrálásától érintetlen marad. Az elhelyezésre egy használaton kívüli, alagsori kamrát szemeltem ki, melynek nem volt ablaküvege, csak sűrű rácsa, tehát szellős volt, ajtaja pedig közvetlenül az óvóhely hátsó bejárata mellett nyílott. (Később ez lett az áramgenerátor helyisége.) Ugyanide helyezték el élelemkészletüket Erőss Sándorék és Tamás János portásék is.
A szovjet katonák – amint már említettem – a klinika minden helyiségét alaposan átkutatták, minden ajtót, szekrényt felfeszítettek, minden értékesebb tárgyat, élelmiszert elvittek. A klinika csaknem száz helyisége közül ez volt az egyedüli, amit nem törtek fel.
Ennek a magyarázata a következő lehet: mivel az óvóhelyet az ott tartózkodók felmelegítették, a hátsó lejárat légvédelmi ajtaját a szellőzés miatt viszont általában nyitva tartottuk, az óvóhelyről a meleg levegő felfelé áramlott. Miután az épületen mindenütt kitörtek az ablaküvegek, s rendkívül hideg időjárás volt, csak az óvóhelyi lejárat táján volt enyhébb a levegő hőmérséklete. Ezért a katonák egymás hegyén-hátán, főleg az óvóhely lépcsőjén, valamint közvetlenül e mellett, a kamraajtó előtt heverésztek. A zabráló katonák pedig tekintettel voltak az ajtóbenyílóban alvó társaikra, s nem akarták őket az ajtó felfeszítésével megzavarni. Egyébként is, az ajtó látszólag egy föld alatti pincében nyílt. Pedig ha tudták volna, hogy a kamra mennyi finomságot rejt, pillanat alatt kirámolták volna. Mivel a kamraajtó előtt négy héten át, egymást váltva, éjjel nappal feküdtek katonák, feltörésére végig nem is került sor. Amikor végleg eltávoztak, nagy kő esett le a szívünkről, s vettük ismét birtokba pótolhatatlan élelmiszerkészletünket, mely április elejéig biztosította ellátásunkat.
1945. január utolsó napjaiban megszűnt a villany- világításunk, ami akkor kellemetlenül érintett minket, jóllehet – amint utóbb megtudtuk – inkább annak kellett volna örülnünk, hogy addig egyáltalán volt. E számunkra kedvező körülmény okára később derült fény. A klinika ugyanis az áramot a Liliom utcai áramelosztóból kapta, mely az 1920-as, 1930-as években egyenáramú generátoraival áramfejlesztőként működött. Az Elektromos Művek még az ostrom előtt gondoskodott róla, hogy szükség esetén ezek lássák el árammal a környéket, ezért még idejében üzemképessé tette őket. Az áramellátás az országos hálózatból már január elsején, a bombázások kezdetekor megszűnt, ezért beindították a Liliom utcai generátorokat, s míg ezek szénnel győzték, termeltek is áramot. Január végére azonban elfogyott a szénkészlet, s így megszűnt az áramtermelés. Csak február hetedikén sikerült az országos hálózatot annyira rendbe hozni, hogy a mi körzetünket is vissza tudták erre kapcsolni. Ez a szerencsés körülmény okozta, hogy a klinika mindössze egy hétig volt világítás nélkül.
Február vége felé alaposan szétnéztem a József körúti lakásunkban, olyan szemmel, hogy van-e egyáltalán értelme és lehetősége, hogy oda visszaköltözzünk. A klinikai szükséglakást ugyanis már nagyon megelégeltük.
Annak ellenére, hogy csak egyik szobánk szakadt le, a lakás annyira romos volt, hogy reménytelennek látszott az akkori körülmények között, hogy belátható időn belül rendbe tudjuk hozatni. Feleségemmel úgy határoztunk, hogy megpróbálok egy másik, épebb lakást keresni. Tudtuk, hogy az ostrom elől rengeteg család hagyta el otthonát, s menekült nyugatra. Emiatt igen sok lakás ürült meg, főleg a belváros jobb negyedeiben.
Felkerekedtem tehát, hogy terepszemlét tartsak. Mivel már a házasságunk előtt szerettünk volna a Múzeum kert környékén letelepedni, de akkor ez reménytelen volt, először errefelé indultam el, hogy szétnézzek. Nagyon óvatosan kellett haladjak, mivel már elkezdődött a polgári férfiak összeszedése a hadifogolylétszám feltöltése céljából, s nagyon szemfülesnek kellett lenni, hogy a kapualjakban rejtőző szovjet katonák kelepcéjébe ne kerüljek. Ezt sikerült kikerülnöm, s így jutottam el a Bródy Sándor utca elejére. Érdeklődésemre kiderült, hogy ott úgyszólván minden ház csaknem minden lakása elhagyott volt. Válogathattam volna a legcsodálatosabb és részben teljesen lakható lakások között. Nem akartam azonban olyan lakásba költözni, melynél számítani lehetett arra, hogy tulajdonosa esetleg visszatér, s át kellett volna adjam. így haladva jutottam el a 10-es számú házig, a Tauffer palotáig. A kapuban állva nagy örömmel fedeztem fel a belső telep egyik villanyszerelőjét, Szabó bácsit, akit régóta ismertem, s akiről kiderült, hogy ő az épület házmestere is. Mellette egy ismerős arcú úrhölgy állt, Huszár Aladárné, a volt főpolgármester özvegye, kivel a háború előtt valahol futólag szintén találkoztam.
Mikor Huszárné meghallotta, hogy mi járatban vagyok, kérlelni kezdett, hogy költözzünk hozzájuk a hatszobás lakásukba. O hajlandó átadni az egész négyszobás utcai traktust, ő csak az udvari részt kívánja megtartani, mivel leányával csak kettesben maradtak, s nekik ez bőven elég. Nagyon szeretné ugyanis, ha mielőbb valami rendesebb, ismerős család költözne hozzájuk, mivel az orosz katonák állandó randalírozása csaknem elviselhetetlen számukra. (Elősegítette a házbeliek zaklatását, hogy az alattuk lévő lakásban Kállay Miklós, a volt miniszterelnök lakott.) Úgy vélte, ha egy kisgyermekes család költözik oda, ez már egymagában kedvezően hat az ő molesztálásuk mértékére. Mivel Huszárné ajánlata őszintének és korrektnek hatott, s a szép, nagy lakás nekem is megtetszett, no meg Szabó is rábeszélt, elfogadtam az ajánlatot, annál is inkább, mivel a lakás épnek látszott, csak az ablaküvegek hiányoztak, és rom, por borított mindent. Hogy a tetőzet súlyos sérülései miatt esőzés esetén rendszeresen beázott, ez csak később, tavasszal derült ki.
Problémát jelentett, hogy a palota hatalmas ablakainak üvegei mind kitörtek. Huszárné elmondta, hogy még az ostrom előtt, óvatosságból, az összes belső ablakokat leszedték és biztonságba helyezték. Mivel a bombázások következtében a külsők mind kitörtek, Pest eleste után arra gondolva, hogy itt már nem lesznek többé harcok, felrakatta a belső ablaktáblákat. Arra nem számíthatott, hogy a ruszkik az összes környéken talált, fel nem robbant bombát és ágyúlövedéket összeszedik, és a Múzeum kertben egy kupacba rakva felrobbantják. Érthető, hogy erre az egész környék addig megmaradt ablakai is mind betörtek.
Első dolgom volt, hogy legalább az egyik szobát lakhatóvá tegyem. A klinikai üvegkészletemből hoztam üveget, s a két ablak közül az egyiket saját kezűleg beüvegeztem. A másikat hatalmas méretei miatt csak falemezzel tudtam zárni.
Nagy gondot okozott a költözködés lebonyolítása is. Bár itt-ott feltűnt már egy-egy lovas kocsi, most hiába kerestem, egyet sem találtam. A klinikának megmaradt azonban a kis, négykerekű kézikocsija, gondoltam, megpróbálom a legszükségesebbeket azon átszállítani. A nagyobb bútorok áthurcolására segítséget kerestem. Szerencsére önként felajánlotta segítségét egy régi altisztünk: Pacsu bácsi veje, aki fiatal, erős férfi volt, s akit mint katona- szökevényt az ostrom alatt az óvóhelyen bújtattam, s aki most ily módon akarta meghálálni, hogy nem került ki a frontra. A költözködést február huszonnyolcadikán kezdtük el. A munka nemcsak fizikai értelemben volt nehéz, hiszen az új lakás is a harmadik emeleten volt, hanem közben az orosz „davaj”-ok ellen is állandóan védekezni kellett. Először a klinikára menekített bútorainkat és holminkat szállítottuk át. Utána a József körúti lakás bútorai kerültek sorra. A harmadik emeletről le, a harmadikra föl. Ma is csodálom, hogy olyan leromlott állapotban hogyan voltam képes „szállítómunkás”-ként ilyen teljesítményre. A kiskocsival naponta háromszor-négyszer is fordultunk. Szerencsére március ötödikén végre elcsíptem egy lovas fuvarost, aki vállalta, hogy kocsiján a legnagyobb és legnehezebb bútorokat átszállítja, de a gurtnival való cipekedést ekkor is nekünk kellett végeznünk. Március hatodikán már minden holmink a Bródy Sándor utcában volt, s szerdán, március hetedikén gyerekestől átköltöztünk a klinikáról új otthonunkba. Huszárné megengedte, hogy tűzifáját használjuk, az ott lévő cserépkályhába jól befűtöttem. Világításunk azonban még körülbelül két-három hétig nem volt. Esténként akkumulátoros lámpa fényénél vacsoráztunk, de már asztalhoz ülve. A következő napok rendezkedéssel teltek. Mivel a nagy lakás konyhája Huszárnéhoz került (a fürdőszoba viszont hozzánk), hogy valami főzőalkalmatosságunk legyen, a fürdőszobába beállítottam egy vaskályhát, ami egyúttal fűtötte is.
A lakás azonban a szovjet NKVD listáján Huszár Aladár lakásaként volt nyilvántartva, s mivel ő mint dzsentri és volt polgármester osztályidegennek számított, hiába volt ő valójában baloldali érzelmű, hiába volt a nyilasok által elhurcolt és halt meg Mauthausenben szívrohamban, lakását közprédaként kezelték. Választásomnál erre nem gondoltam, s ez jó ideig sok bosszúságot okozott számunkra. Az oroszok minduntalan dörömböltek, rugdosták az ajtót, s Huszárt keresték. Azt, hogy ajtómra kívül nagy vöröskeresztet tettem ki, s a névtáblám mellé nagy cirill betűkkel kiírtam, hogy „gláznoj vrács”, ezt figyelembe sem vették. Nagy adag ügyességre, tapintatra, rábeszélőkészségre volt szükség, hogy elhitessem velük, hogy Huszárék elköltöztek. Ha már Huszárné olyan kedves volt velem szemben, hogy lakáshoz juttatott, legalább azzal igyekeztem ezt meghálálni, hogy soha nem árultam el, hogy a melléklépcsőn át megtalálhatják őket. Végül is egy trükkel sikerült váratlan látogatásaiktól megszabadulnom. A sógorom, Farkas Ferkó révén szereztem ugyanis egy fertőző betegséget jelző, nagy piros, cirill betűkkel írt feliratot, s ezt már nagyon respektálták.
A költözködés és berendezkedés két hete alatt a klinikai munkában alig vettem részt. Időközben ugyanis több kolléga is előkerült: Luzsa, Bíró, Grósz I. Ok átvették tőlem a stafétabotot, tehát a klinikán nem volt rám olyan nagy szükség, mint előtte.
Még a költözködésem előtti napokban megindítottuk az ambulanciát Tamás János portás egyszoba-konyhás lakásában, az alagsorban. Tamásék az ostrom alatt nem is laktak bent, kispesti házukban rekedtek, s a harcok miatt már nem tudtak bejönni. Klinikai lakásukat, mely tipikusan szerény, nyárspolgári módon volt berendezve, a bevonuló szovjet katonák „burzsuj, burzsuj” felkiáltások közepette miszlikre verték szét. Ugyanígy Erőssék lakását is, bár az valóban sok ízléssel és értékkel volt berendezve.
Tamásék konyhájának maradványait berámoltuk a mögötte lévő szobájukba. Az ablakba üveget vágtam. Frommertől, a Pál utcai lakatos kirabolt műhelyéből áthoztam egy vaskályhát fűtés és sterilizálás céljára, s március első napjaiban ebben a konyhában indult meg a klinika tevékenysége, főleg szem- és szemhéjsérültek ellátása. Nónay volt a vezető, a többiek segédkeztek. E napokban a Nónay család is hazaköltözött Prohászka Ottokár utcai lakásukba.
Amint március közepétől ismét bejártam, Nónay megbízott a klinika romtalanításának irányításával. így tértünk vissza nagyon lassan, hónapról hónapra, egy-egy újabb helyiség helyreállításával a régi kerékvágásba, de két esztendő is beletelt, míg a klinikát annyira rendbe tudtuk hozni, hogy teljes kapacitással üzemelhetett.
 
(Forrás: Kiadatlan gépirat, a család tulajdonában – első közlés.)


« vissza