Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Kovács Imre, a hétpróbás falukutató

2013-ban jelent meg az Egy hétpróbás falukutató című könyv, Molnár M. Eszter szerkesztésében és a Kovács Imre Társaság, valamint a PC Magister Alapítvány közös gondozásában. Alcíme: Kovács Imre író-politikus falukutató munkássága itthon, Európában, Amerikában és Ázsiában megjelent írásai alapján. A hosszú alcím már előre jelzi, hogy igen széles keresztmetszetet kapunk Kovács Imre falukutatással kapcsolatos munkásságából – melyet korántsem csak a ’30-as évek derekán űzött. Egész életében izgatta és érdekelte a parasztság, „a nép” helyzete, s a kényszerű emigrációban töltött évei alatt is komolyan foglalkoztatták a szegény agrárnépesség problémái, ezért ívelhetnek az írások Kemsétől Dél-Amerikáig, Dél-Amerikától Ázsiáig.
Mégis, miért fontosak ezek az cikkek, szociográfiák, publicisztikák? Hiszen mondhatnánk: ott vannak már kiadva Kovács politikai esszéi, tanulmányai. Mondhatnánk: a korszak társadalmi és agrárpolitikai problémái már nem aktuálisak. Mondhatnánk: másképp alakult a történelem, mint ahogy azt 1936–1937-ben remélték a falukutatók. Mondhatnánk, de nem lenne teljesen igazunk. A kötetet olvasva nagyon is időszerű kérdéseket találunk: a kis- vagy a nagybirtok szempontjai érvényesüljenek-e, a profit vagy minél több ember eltartása legyen-e a föld célja? Elválasztható-e a nemzet és az ország sorsa a föld sorsától, birtoklásától? Mi legyen a felbomló népi kultúra maradványaival, hogyan és miért terjednek a szekták vagy az egykézés?
A borítóképen Zsögödi Nagy Imre illusztrációja szerepel, és rá kell jönnünk, hogy a vastag kontúrok s az a néhány határozott vonal tökéletesen adja ki Kovács Imre arcélét. Ugyanígy rajzolja meg falukutatással kapcsolatos írásainak ez a válogatása személyiségének, emberképének, politikai arculatának legfőbb vonásait. Az elsüllyedt falvakról készült szociográfiai felvételek, a néma forradalomba menekülők megismerésének élményei alkotják Kovács Imre életművének legmeghatározóbb és legmélyebb vonásait. Ez az élményanyag és mindaz a kritika, indulat, amit felszínre hozott a huszonéves, tehetséges fiatal íróból, nem változott élete végéig: sem a második világháború éveiben, sem 1944 márciusában, sem 1945 és 1947 között, sem pedig utána. Kovács néphez és a falukutatáshoz való viszonya, a földről, az ország szociális állapotáról kialakított képe később is ugyanaz maradt, a falukutató mozgalom által alakította ki az alapállását.
A könyv négy nagy egységből és egy ötödik, összefoglaló fejezetből áll. Az utóbbiban szereplő tanulmányok Molnár M. Eszter munkái, ezúttal is köszönet értük, hiszen segítenek megfelelő kontextusba helyezni az addig olvasottakat. A válogatott írások a magyar parasztság történetéből, a szociográfiai munkákból, újságcikkekből és falukutató irodalom termékeiből tevődnek össze. Kellemes meglepetés, hogy nem csupán Kovács Imre munkáiból olvashatunk, hanem többek között megszólal a könyvben Szabó Zoltán, Kerék Mihály és Móricz Zsigmond is. Ennél is érdekesebb a könyv végén található bibliográfia, amely a korszak legfontosabb munkáit is felsorolja – így például Györffy István A néphagyomány és nemzeti művelődés című, nagy ívű tervezetét. Györffy a könyvében egy olyan koncepciót vázolt fel, amely mind intézményi, mind pedig társadalompolitikai téren alternatívát kínált az uralkodó – és az uralkodó elit körében népszerű – elképzelésekkel szemben. Elgondolkodtató, hogy Györffy néprajzi munkásságának felelevenítésén kívül miért nem kerül újra kiadásra ez a műve, hiszen egyedülálló gondolatokat képvisel, s véleményünk szerint termékeny vitákat kiváltani képes alkotásról van szó. Györffy egy ideig Teleki Pál támogatását is élvezte – ennek lett egyik megnyilvánulása a Táj- és Népkutató Intézet, melynek híres, betiltott tárlatának összeállításában Kovács Imre is aktívan részt vállalt. Ekkor romlott meg a viszony Teleki Pál és tanítványi köre között, hiszen azok leplezetlenül mutatták be a nagybirtokrendszer káros, magyar vidéket megfojtó hatásait. Ezt a miniszterelnök a személyes jóhiszeműségével, illetve a tudományossággal való visszaélésnek, felelőtlen propagandának tartotta. A kötet tartalmazza az ehhez az eseményhez kapcsolódó cikkeket és a végül „gróffá visszavedlett” Teleki Pálnak címzett nyílt levelet is. A történetírás már jól ismeri ezt az epizódot és dokumentumot, de nélkülözhetetlen része a kötetnek: rávilágít arra, hogy mekkora tétje volt a földkérdésnek és a parasztság sorsának.
Végigolvasva a közel négyszáz oldalnyi válogatást, két kulcsfontosságú kérdés merül fel. Az egyik, hogy miként lehet viszonyulni a korszak fogalomhasználatához? Faj, osztály, proletariátus, szocializmus, kapitalizmus, demokrácia más és más jelentéstartalommal, más és más szerző tollából kerülnek elénk. Meg kell tehát szabadulni az anakronizmus kísértésétől: nem szabad a mai értelemben vett fogalmainkat, előítéleteinket visszavetíteni. Próbálkozni kell a fogalmak korabeli, akkori valóságot tükröző tartalmának a megismerésével. Ismerni kell hozzá a Horthy-korszak akusztikáját, különben tévútra kerülünk. Különösen igaz ez a ’30-as években íródott cikkekre. Tisztában kell lennünk azzal, hogy akkor még nem tudhatták a falukutatók, sem pedig ellenfeleik, hogy mi következik be a második világháborúban, s mi azután. Bár azt kiemelhetjük, hogy tisztában voltak a náci Németország jelentette veszéllyel, a kapitalizmus és a kommunizmus visszásságaival. Volt, amiben tévedtek, de abban nem, hogy e három irányzat komoly veszélyekkel bír Magyarország sorsára nézve – gondoljunk csak Németh László 1943 augusztusában, Szárszón elmondott beszédére. Ugyanakkor itt következik a másik probléma: mi már tudjuk, hogy mi történt. A korábbinál is óvatosabban kell viszonyulnunk a fogalmak értelmezéséhez. A történész és a ma élő ember számára az a kérdés, hogy szükségszerűen következtek-e be a máig ható tragédiák. Terheli-e felelősség a társadalmi problémákon gondolkodó, ugyanakkor kétségtelenül bátor, tabudöntögető fiatal értelmiséget? Egyáltalán: a felelősség kérdése ma és nekünk milyen szempontból fontos? Miben szeretnénk megnyugvást találni? Másképp lehetetlen megérteni, hogy hogyan is szól hozzánk a huszadik század, ebben a könyvben éppen Kovács Imre hangján keresztül. S ez a hang kíméletlenül érvel a kisüzemi termelés (ma családi gazdaságnak neveznénk) és a szövetkezeti rendszer mellett, engesztelhetetlenül támadja a kapitalizmust, de a „szovjet módra való gazdálkodást” is. Nem hisz a hatalomnak, átlát a földreform hangoztatása mögötti politikai taktikákon, fél a németveszélytől, fél a magyarországi németségtől. Cselekvést követel.
A fogalmak tisztázásának szükségességén túl felfedezhető egy másik fontos gondolatmenet is, amely vissza-visszatér, ott lappang Kovács írásainak mélyén. A falukutatás egy fiatal, önszerveződő nemzedék megmozdulása volt. Ez az önszerveződő „összeesküvés” azért született, hogy feltárja és bemutassa a valóságot. Új generációt jelentettek: egy olyan generációt, amelyik egy független, de Trianon következményeivel terhelt országban nőtt fel. Mégis érdemes elgondolkozni azon is, hogy nem tölthették be a szerepüket: nem Magyarország sorsát vehették vállukra békés körülmények között, hanem a bekövetkező háború terheit tették rájuk, a túlélés ösztönének parancsait kellett követniük. Kíméletlen szellemi, erkölcsi és fizikai próbatétel alá kerültek, azonnal kellett válaszokat adniuk mindenre – s válasz nem adása is válasznak minősült. Ezeknek a válaszoknak a kiértékelése meghaladja ezen írás kereteit, de mindenképp érdemes foglalkozni vele.
Visszatérve a falukutatás és a fiatal nemzedék szebb, hittel és reménnyel telibb éveihez: törekvésük és a valóságfeltáró munkásságuk egyre népszerűbbé vált, megérte terjeszteni a könyveiket, formálni tudták a közgondolkodást. Ebben igaza volt – és Kovács igazat is adott – Telekinek: a szociográfiai mozgalom szükségszerűen propaganda is volt. A szociográfia kiválóan működő eszköz a fennálló rend megváltoztatására irányuló igények kifejezésére. Gondoljunk csak arra, hogy a Kádár-korszakban az ellenzékiek újra hozzányúltak ehhez a műfajhoz – máig hivatkozási alapot adó műveket megalkotva. 
Természetesen a Féja Géza vagy Kovács Imre ellen indított íróperekkel a korbácsot is megmutatta a hatalom, jelezve, hogy mennyi kényelmetlenséget okoz a Néma forradalom vagy a Viharsarok. De mi lappang még Kovács Imre írásaiban a cselédek és a szegényparasztok helyzetének bemutatásán túl, ami ekkora botrányt váltott ki? Tudjuk, hogy voltak politikusok, akik belátták a földreform szükségességét, igyekeztek – nem túl átfogó módon – könnyíteni a parasztság sorsán. Tudjuk, hogy széles körű és jól működő szociálpolitikát működtetett a rendszer, tudjuk, hogy mennyi iskolát hoztak létre. Nem állítható, hogy ne próbálták volna segélyezni a szegénysorban élő rétegeket. Mégis állandósultnak látszott az az állapot, hogy több mint hárommillió ember élt – ma úgy mondanánk – kegyetlen mélyszegénységben, melyből másfél millió cseléd volt. Szolga. A falukutatók tehát ezt a kérdést is feltették: szolgasors-e a parasztsors? Érezheti-e magát valóban egyenrangúnak a felemelkedett tanyasi fiú? Vagy az történik vele, amit számtalan regényben ma is olvashatunk: szégyellni fogja származását, egy belső konfliktusokkal küzdő szomorú alak vagy karikatúra lesz belőle.
A magyar társadalomnak tehát volt egy olyan része, amelyik elég hatalommal és befolyással bírt ahhoz, hogy ezt az állapotot fenntartsa. Nem vettek tudomást – vagy lemondtak? – másfél millió cselédről és még másfél millió szegényparasztról. Ezt üzenik Kovács Imre írásai. Ők alkották azt a réteget, akik az első világháború előtt támogatták a kivándorlást, ők voltak azok, akik nem hajtották végre a cselédség védelmében hozott törvényeket, ők voltak azok, akiknek egész vármegyék hevertek a lábaik előtt – a közigazgatási alkalmazottaktól a csendőrökig. Márai a Föld, föld…!-ben szintén megírja, hogy ez, a nagybirtok volt az ország valódi hatalmi struktúrája.
Megrázó és elgondolkodtató, hogy a magyar politikában létezhet ilyen hagyomány: tudomást nem venni egy társadalmi réteg szektákba merüléséről, kivándorlásáról, lassú pusztulásáról. Ez a beidegződés – meg merjük kockáztatni – a magyar történelem egy létező és aggasztó kísérőjelensége, ami kitapintható. Ez ellen lép fel szinte minden mondatával Kovács Imre, s ez ellen keresett orvosságot, s ha nem talált, akkor küzdött: ellenállóként, politikusként és íróként is. Így formálódik, cikkről cikkre ez a könyv a két világháború közötti „hivatalos Magyarország” elleni vádirattá, így formálódik egy nép között járó író jajkiáltásává. Mert már megint oda jutunk: az éles szemű és hegyes tollú író érzi úgy, hogy vállalnia azt a szerepet, hogy képviselje a népet a nemzettel szemben. Hogy ez a szerep mennyiben kényszerű és az erényei mellett milyen hibákkal bír, másik írás tárgya.
Számos fontos kérdést és problémahalmazt vet tehát fel ez a kötet. Valóban hétpróbásnak kell lenni, hogy feldolgozzuk és megértsük. Talán mindig marad majd némi bizonytalanság, de abban semmi kétség, hogy ha a föld és az ember viszonya rendezetlen, akkor az egész életben zavarok keletkeznek. Ezek a zavarok pedig meghatározzák egy társadalom belső életének alapállásait – krízishelyzetben pedig döntő kihatással bírnak mindarra, amit sorsnak nevezünk.


« vissza