Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

László Gyula emlékezete

Negyvenegy esztendővel ezelőtt léptem be először ezen a kapun és az első emeleti lakásajtaján, tele izgalommal és megilletődöttséggel, hiszen már akkor legendája és aurája volt László Gyula professzor úrnak, aki a lakásán is szívesen fogadta tanítványait, könyvekkel, grafikákkal, festményekkel, szobrokkal teli nevezetes szobájában, szentélyében.

A professzor úr, noha közvetlenül sohasem politizált, azokban a súlyos és sötét időkben is konokul és méltósággal viselkedett úgy, mint egy magyar hazafi. Őrlélek volt ő, ahogyan Makovecz Imre mondotta volt, aki önként magára vette a magyarság tüskés és véres palástját. Forradalmunk bitang árulói ekkoriban még nyíltan gyilkoltak, 1959-ben Mansfeld Péter és Angyal István kivégzése volt a leggaládabb tettük, ő pedig úgy tartotta bennünk a hitet és a reményt, hogy az egyetemi katedráról a múltunkról mesélt. Igen: mesélt. Tudatosan volt közérthető és hatalmas tudását a veleszületett tehetsége okán, érzelemmel és lebilincselően tálalta. Jellegzetes hangja a tudós szava volt, táblára rajzoló keze a művészé, aki a múltat is szemléletesen élte át.

Amióta tanár volt, tehát 1941 óta, vallotta és hirdette: nemzeti kultúránkat közkinccsé kell tennünk, a műveit nagyközönséghez is kell szólnunk, ha hatni akarunk, ha valódi értelmet akarunk adni a munkánknak, mert a történelem: tudomány és művészet együtt, amelyet csak valódi, a múltat érző tehetséggel lehet eredményesen művelni. Megbecsülte kollégáit, de más utakon járt, mint a leletek összehasonlítgatásaival, párhuzamok keresgélésével bíbelődő kortársai. Más volt a látásmódja, mert más volt a tehetsége.

Ám a tehetség, a tálentum isteni adomány, megszerezhetetlen adottság, az alkotás kegyelem dolga s így mindazok, akiknek posztjuk, címük, rangjuk és hatalmuk mellől a tehetség hiányzott, dühödten támadták, tudománytalan populizmussal és felületességgel vádolva őt, sőt igyekeztek politikailag is lehetetlenné tenni. Amint Ő mondotta egy ízben: „a damnatio memoriae tovább működik munkásságom letagadásában”.

Vétke volt, hogy székely, vétke volt, hogy az 1940 augusztusában visszakapott Észak-Erdélybe nyomban hazatért, és Kolozsvárott egyetemi tanár lett 31 évesen! Vétke volt, hogy 1941-42-ben a németek megszállta Kijevben megmentette - Fettich Nándorral együtt - a Történeti Múzeum értékeit. Vétke volt, hogy 1949-ben másodszor is Magyarországra jött, de a legsúlyosabb vétke az volt, hogy tudott, akart és mert a népéért dolgozó, a népéhez szóló magyar tudós lenni. Csoóri Sándor mondta róla: „A magyar szellemi élet egyik legjelentősebb alakja volt”.

Már a forradalom előtt óraadó tanár az Eötvös Ló- ránd Tudományegyetemen, de a tanári kinevezést csak 1957 után kapta meg. Olyanok is gáncsolták a szakmából, akiket a forradalom napjaiban - emberségből - bújtatott, mert hiszen a világ a jótettet nem tudja egyébbel, mint bosszúval és hálátlansággal megfizetni.

A kommunizmus dölyfös percemberkéi akkoriban a tudományos életben is dáridóztak, s ennek megfelelően kimondták: az 1950-ben bevezetett szovjet minősítési rendszer - úgymond - „magas eszmei és tartalmi követelményeinek” a nemzetközileg is megbecsült László Gyula kiváló szakmunkái nem felelnek meg! így a már akkor tucatnyi könyvvel és számos tanulmánnyal rendelkező professzort még jelöltnek, azaz kandidátusnak sem fogadták el. A tudományok doktora fokozatot is csak 58 éves korában kapta meg.

S a címosztogatók úgy tettek, mintha ő csak egy lenne a kétezer nagydoktor között. Többre pedig a tudomány hivatalosai sosem méltatták. Noha Széchenyi-díjat kapott, az V. kerület díszpolgára lett, a Magyar Tudományos Akadémiának nem lehetett tagja s a temetésén ezen a szégyenletes tényen azok sajnálkoztak a leghangosabban, akik hosszú időn át meggátolták beválasztását.

Lehetett volna csak művész, tehetsége és iskolázottsága megvolt hozzá, ám ő úgy érezte, neki több életet kell élnie.

S 1935-től 1998-ig, tehát ötvenhárom esztendőn át fáradhatatlanul kutatta a magyarság őstörténetét. Új szemléletével valóságos iskolát teremtett.

Megtanított bennünket életre kelteni a tárgyi emlékeket, megtanított bennünket józanul kételkedni a „termékeny bizonytalanság” tudományos légkörében. Még határozottabban ráirányította a figyelmet arra, hogy elődeink voltak a szkíta népek, rokonaink a hunok, testvéreink az avarok és a besenyők. Elutasította a megalázásunkra szőtt nemtelen úgynevezett tudományos legendákat, mert nagyon jól tudta: a lélekmérgezés ellen nincs orvosság. Kettős honfoglalás elmélete széles körben elterjedt s könyveinek népszerűsége még az 1944-ben megjelentetett A honfoglaló magyar nép életét is túlszárnyalta.

Az egykori valóság megismerésére, az igazság feltárására törekedett, de úgy élt, úgy alkotott, úgy tanított, hogy az a magyar nemzet egészének az érdekét szolgálja. S ezt sokan rossz néven vették.

Ma is - sajnos - tetten érhető nemzeti önbecsülésünk szakadatlan megtépázása, önbizalmunk rongálása, amikor felelős személyek azt hangoztatják, hogy jelentéktelen, kis nép voltunk és vagyunk, s ha élni akarunk, a szomszédainkhoz, a nagyhatalmakhoz, s mindenkihez alkalmazkodnunk kell. A Bécsi Napló legutóbbi, októberi számában a Magyar írószövetség vezetője a kárpát-medencei magyarság, tehát Erdély, Kárpátalja, a Felvidék, a nyugati Várvidék, a Délvidék és a mai kis Magyarország össz-lélekszá- mát 11,2 milliónak mondja, eltüntetve így hárommilliónyi magyart az emberek tudatából. Nem elég, hogy pusztulunk, fogyunk, még torzítunk is. Önfia vágja sebét.

Mások pedig, méghozzá konzervatív jobboldali folyóiratban, arról értekeznek manapság is, hogy a hunok és az avarok, sőt egyáltalában a keleti barbár lovas népek, akárcsak az orosz kommunisták vagy a liberális bolsevikok, „erkölcsi kötelmeket eredendően nem ismertek”, s történelmünk „nagyobbnál nagyobb hazugságok sorozata”, akik sajnálatos módon évezredre szólóan megakasztották a Kárpát-medence fejlődését.

De ahogyan János evangélista mondja: „Ők ugyan közülünk kerültek ki, de nem közülünk valók!”

László Gyula professzor úr, a székely-magyar, élete nagy ajándékának tartotta, hogy magyar földön, Kőhalmon születhetett, hogy magyar az anyanyelve: „Boldog vagyok, szeretettel tölt el, hogy ezt az életet magyarul élhetem, gondolkozhatok, érezhetek, láthatok.” - vallotta magáról. A nagy elődök utóda volt ő, elhivatott ember, olyan, aki - a kínai bölcselő szerint - nem cselekszik a természet rendje ellen. Ezért tudatosan vállalta Zrínyi Miklós, Széchenyi István örökségét.

Nagy oka volt annak, hogy a horvát Zrínyi Miklós így vallott a magyarságról: „Magyar vitézeknek dicsőséggel földben temetett csontjai és azok nagy leikeinek árnyai, akik egyik világ szegletiről a másikra vezették nagy vitézséggel a magyarokat, és egyik tengertől a másikig sok száz esztendeig csináltak kard élivel békességes megtelepedést nekik, nem hagynak nékem alunnom, mikor kévánnám, sem henyélnem, ha akarnám is. Igen, szeretője vagyok a magyarok dicsőségének, nem lehet, hogy én múlassam az intéseiket, kiket nemcsak nappalbéli elmélkedésemben juttatnak, de még éjszakabéli elmémben is élőmben tüntetnek, mondván: ne aludjál, ne keresd a gyönyörűséget! Látod-é romlott hazánkat, melyet mi annyi vérontással, verésekkel és untalan való fáradtsággal nyertünk, oltalmaztunk és sok száz esztendeig megtartottunk. Kövesd az mi nyomdokunkat, ne szánd a fáradtságot, ne szánd a véredet, ne szánd az életedet!”

Széchenyi István pedig arra intett bennünket: Akit az Úr magyarnak teremtett, és nem fogja pártját népének, nem derék ember az!

Mi, akik értjük Zrínyi Miklós és Széchenyi István szavát, mi, akik erőt merítünk László Gyula halhatatlan könyveiből, veszélyesek vagyunk a hatalom szemében, amely rendelkezik ugyan a javakkal, de nem uralja a lelkeket!

Mert az értő olvasóban, az érfő hallgatóban, az értő nézőben valóságos társadalmi erővé válik az eszme és még a mai köz-restség és köz-elaljasodás korában is hatni kezd.

László Gyula professzor úr közel kilenc évtizedes gazdag életében az Élettől sok jutalmat kapott. Mindenekelőtt hű társat felesége, Marica néni személyében, szerető gyermekeket, hálás és hűséges tanítványokat, akik most mindannyian részesei lehetnek egy kis csodának, egy rendhagyó átváltozásnak, hiszen az írások szerint „a bölcs emlékezete épp oly kevéssé örök, mint a balgáé, a jövőben elfelejtik hamarosan mind a kettőt”. S valóban azt látjuk, számos nagyérdemű ember él közöttünk mellőzve és elfelejtve, mert az élőt az élők sohasem képesek igazságosan megítélni. De amikor jeleseink magunkra hagynak bennünket a földi életünkben, akkor sem törvényszerű az igazságosztás, mert ahogyan a latin mondás tartja: Memoria hominum labilis est - az emberi emlékezet múlékony!

S lám, mi most részesei és tanúi lehetünk annak, hogy a nagyobbrészt háládatlan világban is lehetünk hálásak és tisztességesek. Tehetünk azért, hogy a hétköznapok rohanásai közepette, ha itt visz el az utunk az Alkotmány utcában, feltekintve az emléktáblára, emlékeztessük a jövő nemzedéket: választott nép voltunk, akiknek szent a múltja és szent az öröksége, egykor lélekszámban és erőben is nagyok voltunk s ha évszázadokon át „mindenfelől szorongatnak is minket”, a múltunkat megbecsüljük, szellemi vezetőink emlékét megőrizzük, tanításaikat éltetjük és továbbadjuk. Tudunk a Mester szemével és szeretetével látni, érezni, cselekedni. Mert ez a kőtábla ragyog a nélkül, hogy bearanyozták volna. Az aranynak nem kell aranyozás.

(Bakay Kornél beszéde 2000. október 19-én a Budapest, V. Alkotmány u. 20. számú házra került emléktábla avatásakor.)



« vissza