Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Levelek két száműzetésből. Cs. Szabó László és Gál István levelezéséből

Gál István halálhírét véve így írt özvegyének Cs. Szabó László: „Kinek írok ezentúl? Írói pályám jó felének az értelmét Pista magával vitte a másvilágra. Hiszen ő volt az Őskorban az Olvasó, első olvasónk, a fiatal bandáé, amelyből egyedül maradtam meg. Fogvacogtató. Úgy lett volna rendjén a törvény, ha utánam hal meg, jóval utánam, hiszen ő volt közöttünk a legfiatalabb.” A „banda”, rajta kívül: Hevesi András, Szerb Antal, Halász Gábor, Ignotus Pál. Ehhez a szellemi körhöz tartozott (kültagként, hiszen ő maga nem volt író) Gál István is, a Hétfőiekhez, ahogy olykor emlegették magukat, rendszeres találkozásaik napja nyomán. Ez a megnevezés, s az, hogy létezett egy ilyen társaság, nem került így be a magyar irodalomtörténeti hagyományba, bár az olykor előforduló „esszéíró nemzedék” fogalma sokban ugyanezt jelenti. Tagjait mai szemmel nézve bámulatos tájékozottság, a szellem iránti mélységes alázat jellemezte. Indulásuk lenyűgöző volt, annál tragikusabb, hogy milyen kevés idejük maradt műveikre: rövidre szabott életek, derékba tört pályák. A társaság „rendes tagjai”-nak többsége nem teljesíthette ki életművét. A többség a nácizmus áldozata lett, a túlélőket a bolsevizmus Nyugatra lökte. Ezzel kizárta őket a magyar szellemi életben való természetes részvételből, és az ilyen kimaradás abban az értelemben végleges, hogy az elszigeteltségben születő életmű legföljebb utólag fedezhető föl. A kortársi életművekbe be nem épülő, azokkal aktív párbeszédet nem folytató teljesítményeket később csodálni ugyan lehet, de azok nem alakítják koruk szellemi folyamatait, hiszen nem jutnak el azokhoz, akiknek szánták őket.
Nemcsak a távollét, hanem a cenzúra, az adminisztratív kiszorítás is hasonló hatású. Gál István itthon maradt, egész életében perifériára, szellemi háttérmunkára szorítva dolgozott. Ifjúkorának maradandó teljesítménye volt az Apollo című folyóirat szerkesztése: az európai újhumanizmus legjelentősebb hazai orgánumát teremtette meg. (Néhány éve jelent meg összegyűjtött anyaga, tanúskodva kivételesen értékes, egységes színvonalú, példás szellemiségéről.) Gál István életútja, munkássága ritka jelenség a magyar szellemi életben, ahol – a romantika nehéz örökségeként – az eredetiség és teremtés árnyékában többnyire nem kap méltó megbecsülést a nélkülözhetetlen irodalmi háttérmunka, a teremtő, az új munkákra serkentő szerkesztés, igényes könyvkiadás és szöveggondozás, a műveket feledéstől, kallódástól megmentő filológia. Gál viszonylagos ismeretlenségének nemcsak a diktatúra korának irodalompolitikája, hanem ez, a „polgári erényeket” az irodalmi életben sem sokra tartó mentalitás is az oka.
Nem csoda hát, hogy Gál Istvánnak idehaza lett az a sorsa, mint Cs. Szabó Lászlónak: nem a munkája adta a méltóságát, hanem ő adott méltóságot a munkájának. Talán fölösleges taglalni, hogy ehhez a BBC magyar adása mennyivel jobb hátteret kínált Londonban, mint a brit nagykövetség könyvtára vagy a betegeskedő nyugdíjasévek Budapesten. Cs. Szabó, munkáján túl, de abban is, nemcsak Európában kalandozhatott szabadon. Gál István – nyilvánvalóan folyamatos ellenőrzés alatt – filológiai aprómunkába menekülve kutathatta a magyar–angol kapcsolatokat, Babits és mások életművét. Nem tudhatjuk, hogy levelezésüket rajtuk kívül hányan olvasták még, azt azonban igen, hogy a hatóságok időről időre lekapcsoltak egy-egy levelet, de különösen éberen lestek a postán küldött könyvekre. Olyannyira, hogy Cs. Szabó egyszer ki is fakad – nyilván annak tudatában, hogy ez is eljut az illetékes ügyosztály köteles ébereihez: „A forgalom teljesen egyoldalú. (Éljen Helsinki.) Én is minden könyvből, különlenyomatból küldök Neked, s Te olykor megkérdezed: mi van velem, min dolgozom, írok-e még? Hát ebből aztán megértem, hova kerülnek a küldemények. Én viszont mindent megkapok…” Más alkalommal, 1973-ban a címzettekhez meg nem érkezett könyvküldeményei kapcsán így fakad ki: „Mivel két hónapja senkitől sem kaptam köszönetet, s a hazai levelek közül egyetlenegy sem említi, nyilvánvaló, hogy az utolsó szálig eltűntek. Hová? Derítse ki a jövő század. Én csak azt tudom, hogy 1965 körül jóval előbbre tartottunk. Száguldunk vissza a régi őrületbe. Rendben van, de volt hazám a hullámra se számítson. Nincs megbocsátás, egyik részről sem. Így akarta a Sors.”
Noha eddig nem gyűjtötte össze senki Cs. Szabó leveleit (tán nem is lehet), de az biztos, hogy Cs. Szabó László nagy levelező volt. Bizonyítja ezt az a kötet, amit néhány éve Szőnyi Zsuzsa adott közre, és ezt a tételt igazolja most a Gál István lányai által példásan jegyzetelt, gondozott könyv is. Erre a fáradtságot nem ismerő alaposságra szükség is volt, hiszen a levelek túlnyomó többsége íróik elmélyült kutatásaiba (ne mondjuk: szellemi ínyencségeibe) kínál bepillantást. Így kivételesen sok adalékot, apró információt hordoznak. Tematikájuk alapvetően aszerint alakul, hogy Gál István kutatásai aktuálisan milyen irányba kanyarodnak, és ez a hangütésükre is kihat. Gál tanáros pedantériája nem áll messze Cs. Szabóétól, de alapvetően hiányzik belőle az oldottságra való készség, a szarkasztikus hangnem, valami kis „neo-frivol” beütés: ezért Cs. Szabó is visszafogja magát. Igaz, maguk a témák is szigorú figyelmet követelnek. Gál elsősorban a magyar–angol, illetve a magyar–brit szellemi kapcsolatokat vizsgálja, így Morus Tamás, Sir Philip Sidney vagy éppen Gibbon neve kerül gyakran elő. Szigorú tekintetüket nemcsak a levélírók, még az olvasók is magukon érzik. Jellemző, hogy Gál István, az általa vizsgált kérdéskörök egyik legkitűnőbb honi kutatója, nem juthat el Angliába, hogy az ottani gyűjteményekben, könyvtárakban búvárkodhasson.
Így természetes, hogy Cs. Szabóhoz fordul: nemcsak barátságuk okán, hanem szakmai kényszerűségből is teszi. Később, amikor a Babits-filológiába ássa magát, a kérdésben ugyancsak elkötelezett Cs. Szabóval való levelezésének természete kettős. Jóformán csak vele tudja megosztani friss felfedezései fölötti örömét, kötetszám kéziratban maradt versekről, tanulmányokról, vagy éppen azt a meghökkenését, hogy (1973-ig) nem jelent meg nyomtatásban Babits Ady ravatalánál mondott gyászbeszéde. De nemcsak tájékoztatja Cs. Szabót leleteiről, hanem szüksége van az ő emlékeire, a korról való tudására épülő tanácsaira is.
E levélváltásokat megismerve nemcsak két kitűnő elme kapcsolatába kap olvasójuk bepillantást, de beleszippanthat egy letűnt világ levegőjébe is. Abba a közegbe, amelyben Babits és Kosztolányi Adyhoz való viszonya önmagában is kultúraformáló erő lehetett, vagy éppen Szilasi Vilmos és Babits barátságán keresztül Babits és Heidegger is egy szellemi áramkörbe kapcsolódhatott. Annál is inkább, mert Cs. Szabó jó néhány megjegyzése forrásértékű, és máshol nem került kifejtésre. Gál biztatja is, hogy írja meg emlékezéseit, hiába, aki egyszer szerkesztő volt, lélekben az is marad: „Mikor írod meg a Hétfői Társaságot? Általában az Illyés-könyv arra kötelezne, hogy emlékeidet megírd. A Nyugat, a Századunk és még sok orgánum és mozgalom, amiben részt vettél, várja a krónikását Benned” – írja. Egy alkalommal le is szögezi: jó volna például az 1976. február 14-i levelét kiadni, mert a nyugatosoknak (mindenekelőtt persze Babitsnak és Kosztolányinak) az Ady-recepcióban, illetve kultuszban játszott szerepét illetően nélkülözhetetlen megjegyzések olvashatóak benne. Forrásértékű az is, ahogy más források hitelességéről mond véleményt. Így akkor, amikor elismerését és örömét fejezi ki amiatt, hogy Gál milyen áldozatosan küzd Babits hiteles emlékéért. „Örülök – írja – annak is, hogy nyíltan óvod az olvasókat a kis aljasoktól. Gellért Oszkártól és Móricz Virágtól. Úristen, pár év előtt még ők szolgáltak irodalmi közelmúltunk forrásai »gyanánt«. Pfuj.” Így persze csak Cs. Szabó írhat, Gál István ennél nemcsak cenzurális okok, hanem természete miatt is finomabban fogalmazott írásaiban.
Nem kevésbé tanulságos tehát az a kép, ami óhatatlanul kirajzolódik az aktuálisan megélt világról. Gál óvakodik attól, hogy részletesen beszámoljon a budapesti szellemi életről, nem is nagyon tehetné, hiszen betegeskedése, életmódja miatt abban nem nagyon vesz részt: megmarad olvasónak. Cs. Szabóhoz eközben zarándokolnak az itthoni írótársak: ahogy Gál írja: „úgy látom, Te több pesti barátunkkal találkozol, mint én magam.” (Ezt a hatvanas éveknek abban a szakaszában írja, amikor a hatalom legitimitását erősítendő több neves magyar írónak tette lehetővé, hogy nyugati utakra indulhasson.)
De nemcsak találkozásokról van szó, hanem a honi kultúrpolitika itthon mindenkinek a bőrével is érezhető mozgásairól is. Ezt mutatja, hogy Gál pontosan jelez alapvető változásokat. Így például azt, hogy 1969-től a folyóiratokban megjelenhetnek a határon túli magyar irodalmakról szóló írások, és hogy a hetvenes években megindul az irodalmi kánonból korábban kiseprűzött Babits csendes rehabilitációja.
Hűségesen beszámol arról is, hogy miként alakul Cs. Szabó honi fogadtása, így BBC-s előadásainak visszhangjáról, Magyarországra jutott könyveivel kapcsolatos hírekről, konferenciákon, cikkekben való említéséről. Tudnivaló: emigrációja és az emigrációban betöltött centrális szellemi szerepe, a BBC magyar adásában való jelenléte miatt Cs. Szabó a hivatalosság számára persona non grata volt. Mégis, időről időre szóba került tudományos rendezvényeken, említeni kellett a nevét. Ez a fölöttébb korlátozott jelenlét attól lett fontos, hogy Cs. Szabó említhetősége, nevének a nyilvánosságban való megjelenése egyfajta indikátora volt a „kulturális politika” változásainak. És hogy ez miért volt fontos? Azt éppen egy zárt társaság beszélgetéséről való tudósítás mutatja meg. Gál István egy gyógykezelés alkalmából Balatonfüreden tartózkodva az ottani Lipták-ház baráti körének részese is lehetett. Egy itteni beszélgetésről írta: „Amikor valaki azt kérdezte, miért nem térsz haza, I[llyés] Gy[]ula nagyon egyenesen válaszolt: Mi mind ugyanabban az országban élünk, a virtuális Magyarországon; miért kellene visszatérned, amikor (erkölcsileg) oly nagy szolgálatot teszel Magyarországnak és a magyar irodalomnak” – számol be Gál a baráti körben elhangzottakról.
De rímel ez a szellemi pozíció Gáléra, sőt mindkettejük európaiságára is. Cs. Szabó a létező Európában a virtuális Magyarországon élt, Gál a létező Magyarországon a virtuális Európa polgára volt. (Talán nem kell mondani: ezt a Magyarországot abban az Európában kell keresni.) Tudjuk: a virtuális Magyarország fogalma jóval korábbi, mint a hatvanas évek. A „haza a magasban” gondolata az önmagától távolodó Európában található, süllyedő Magyarországon született meg. Ennek a hazának lakói nemcsak a hidegháború dermesztette, vasfüggöny kettéosztotta kontinens valóságában érezték idegennek magukat, hanem elődjében, a háború felé sodródó, az embertelenség szellemével fertőzött világban is. Ezért is került elő a levelezés egyik szakaszában többször is Cs. Szabó egykori balsorsú összeállítása Latin-Európáról. És bizonyos, hogy annak idején ugyanez a hangoltság határozta meg Gál folyóiratcím-választását is: az Apollo antikvitáseszménye is ennek az elvágyódásnak és eszménynek kifejezése.
A levelek írói ritkán szólnak magukról. Jobbára csak a munkájukkal összefüggésben. Így Cs. Szabó a felesége elvesztését követő megrendültségéről, majd betegségéről, Gál István a maga tartós betegeskedéséről. Érezhetjük azonban, hogy külföldi útjainak elmaradása, a meg nem kapott ösztöndíjak vagy útlevél hiánya nemcsak munkáját hátráltatja vagy teszi lehetetlenné, hanem emberileg is megviseli. A férfiszemérem nem ad teret a „lelkizésnek”, mégis, a levélfolyam egészéből valamiféle boldogtalanság, szomorúság sugárzik. Elsősorban a szellemi száműzetés fájdalma ez, ami annak ellenére közös, hogy merőben más módon valósul meg.
Ezt váltják-elfedik aztán a korral járó, erősödő testi gyötrelmek. A válasz egyértelmű, és mélyen jellemző. Ahogy Németh László a maga megpróbáltatásaira adott válaszként azt írta naplójába, hogy „nem marad más, mint a fogalmazás”, úgy Cs. Szabó és Gál István is a szellemi felülemelkedésben találja meg az egyetlen hatékony fájdalomcsillapítót. „Amióta nyugdíjban vagyok, és azon dolgozom, amin jó lett volna egész életemben, kevesebbet érek rá foglalkozni az orvostudománnyal, de valószínűleg a nekem tetsző munka is gyógyít vagy legalább kondícióban tart” – írja Gál István. „S ki tudta, hogy ilyen reménytelenül, egyhangúan és megalázóan szomorú és sötét ügy az öregség. De azért dolgozom, egy hét alatt meghalnék, ha nem tenném” – rögzíti Cs. Szabó.
Gál betegsége és a szellemi élet állami irányítottsága miatti részleges belső emigrációja megkövetelik, hogy ne csak az ifjúkorból hozott szeretettel és bensőségességgel övezett barát, hanem a köztiszteletben álló, elismert és nagyra becsült tekintély igazolja vissza szellemi munkásságának értékét. De ennél többről van itt szó. Ami Gált Cs. Szabóhoz köti, az nemcsak szakmai-szellemi kapcsolatuk, hanem az ifjúság szent kötése is, amely életre szólóan beépült személyiségébe. Ezért hiteles az az állítása, miszerint „sem Illyés, sem Németh László szembedicsérése nem ért és ér nekem annyit, mint a Te elismerésed”. E megjegyzésből is kiderül: a levelezőtársak kapcsolata némiképp aszimmetrikus. Cs. Szabó levelei kontinenseket kötnek össze, és sokakhoz, sokféle okból íródnak. Akik neki írnak, általában több levelet küldenek neki, mint amennyit kapnak tőle, de összességében így is alighanem jóval több levelet ír, mint azok, akik neki írnak. Ő Londonban is teljes értékű szellemi életet él, bár természetesen elégedetlen: az emigráns másfajta légszomjjal fizet a szabadságért, mint az odahaza fulladozó Gál István. Ám kiterjedt külhoni és hazai kapcsolatrendszere, az emigrációs szellemi vezérkarban betöltött kimagasló szerepe, méltó, alkotó munkára is lehetőséget adó életvitele korántsem teszi oly kizárólagossá ezt a szellemi és emberi kapcsolatot, mint amennyire az Gálnak fontos, akinek elemi szükséglet Cs. Szabó visszaigazolása.
Az elismeréshez tartozik az a figyelem, amellyel Cs. Szabó is értő és tanárosan szigorú olvasója Gál írásainak, és esetenként jelzi, ha a hatalmas filológiai apparátusban valami elírást, hibát talál. Gál István nemcsak udvariasságból méltányolja Cs. Szabó korrekcióit, hanem azért: valóban örül, hogy olyan olvasóra akad, aki otthon van témáiban, és ezért méltányolja teljesítményét. Az apró megjegyzések azt a kompetenciát bizonyítják, amely az elismerő szavak értékét adja. Ami messzemenően igazolja, hogy a Cs. Szabó által Olvasónak nevezett Gál Istvánnak is létszükséglet, hogy legyen (avatott) olvasója…
Kapcsolatuknak ez a vonása indokolja, hogy e kötet példás jegyzetelését dicsérve egy ponton magam is pontosítsak egy jegyzetet – azért is, mert Cs. Szabót illetően jellemző momentumról van szó. 1941. december 15-i levelében így ír: „Igazgatóhelyettesítés, betegség, expressz munka a Franklinnak, s végül a rettenetes haláleset sorozatosan kiszakítottak rendes kerékvágásomból.” A jegyzet szerint „nem tudni biztosan, de feltételezhető, hogy Teleki Pál április 3-án bekövetkezett haláláról van szó”. Megkockáztathatnánk, hogy Cs. Szabó Babitsra utal – ő augusztus 4-én hunyt el –, de magam részéről biztos vagyok abban, hogy a rádió korábbi vezetője, Kozma Miklós (ekkor a visszatért Kárpátalja kormánybiztosa) december 8-i halálára utal. Ez a megrendültség teljesen érthető: Cs. Szabó nemcsak rádiós munkájában kapott pótolhatatlan támogatást Kozmától (a részletek a Hűlő világban című önéletrajzi kötetében találhatók).
A kötet függelékében a Gál–Cs. Szabó kapcsolat egyéb dokumentumai, az egymásról született írások, előadások szövege olvasható. Művek tehát, amelyek mögöttese a levelezésben is kavarog. A kötet utolsó érdemi szövege Cs. Szabó tollából való, Gál kitűnő kötetét, az 1973-ban megjelent Bartóktól Radnótiig című munkáját méltatja. „Tisztességes könyv, a hűség tükre, hűségnyilatkozat ifjúkori eszményképei, holt és élő barátai mellett. Tartsa meg régi bűnét Gál István, a diákos lelkesedést, ne higgye el, amit mondanak körülötte, ha igaz, akkor sem, hogy a lángész is csak ember.” Ennél többet, szebbet, igazabbat e könyv olvastán sem lehet mondani. De fájdalmassá teszi ezt, hogy mindezt már múlt időben kellene fogalmazni, és még szomorúbb, hogy nemcsak az emberek múlnak el, hanem jószerével azt a szellemi sorsot és erkölcsöt is magyarázni kell, amely e kötetből kirajzolódik.
 
(Cs. Szabó László és Gál István levelezése, 1933–1982. Szerkesztette, a jegyzeteket és a névmutatót összeállította Gál Ágnes és Gál Julianna. Az előszót írta és lektorálta Szigethy Gábor. Budapest, Argumentum, 2012.)


« vissza