Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Liturgia digitalia?

Verba volant, scripta manent, digita sunt. Ezt az érdekesen átírt szállóigét választotta újabb digitalizációs projektje mottójául a Vatikáni Könyvtár. A tizenöt éves munka eredményeként nyolcvanezer értékes régi kéziratot olvashat majd bárki a világhálón. A lépéssel valószínűleg jelentősen visszaszorulnak a könyvtár elrejtett – netán szándékosan eltitkolt – dokumentumaira vonatkozó mendemondák, s kevésbé fogják „bennfentesek” azt feltételezni, hogy a Bibliotheca Apostolica Vaticana trezorjaiban eltitkolt marslakó-aktákat vagy a Biblia „igazi” kéziratát rejtegeti az emberiség haladását gátló klerikális reakció. Persze az ilyen vádakat többnyire nem történészek és filológusok terjesztik, és a sokszor egészen elképesztő feltételezések – valójában rágalmak – mögött könnyen tetten érhető az ideológiai motiváció, mégis meglepően sok hírközlési csatorna terjeszti őket több-kevesebb rendszerességgel.
A gyűjteményt körüllengő titokzatosság egyik oka, hogy a Vatikáni Könyvtár nemcsak meglehetősen értékes dokumentumokat őrző intézmény, hanem nagyon régi is. Egyes kéziratai a kései antikvitásból származnak, s könyvtárszerű működésére vonatkozó adatokat már a 4. századból is találhatunk. Igaz, a Bibliotheca Apostolica Vaticana alapjait „csak” IV. Sixtus 1475-ben kiadott bullája teremtette meg, ám a gyűjtemény gyarapodása számtalan kiváló és igen körültekintő prefektus tevékenységének köszönhetően a világ talán legértékesebb könyvtárává vált. Bár sokan kutattak benne a 19. század előtt is, a nyilvánosság különböző fokozatainak kialakítása mellett XIII. Leó pápa nyitotta meg az érdeklődők előtt. A bibliotéka első 256 digitalizált kódexe világhálós, mindenki számára elérhető közzétételének hírét 2013 januárjában jelentette be Cesare Pasini történész-könyvtáros, a Bibliotheca Apostolica Vaticana prefektusa. A szabadon nézegethető középkori és reneszánsz kódexek híre igencsak széles hírfogyasztó réteg érdeklődését keltette föl, s meglepő módon olyan pozitív reakciókat eredményezett, mintha egy 5. századi Vergilius-kézirat szabad elérhetősége sokakat közvetlenül érintene, és alapjaiban változtatná meg a hétköznapi életet. Lélektanilag bizonyára nem a konkrét kéziratokhoz való hozzáférés híre okozott lelkesedést, hanem a szabadságé: bárki megnézheti, mit lapozgatott Raffaelo vagy II. Pius pápa.
Talán részben a kedvező fogadtatás miatt határozták el a projekt folytatását, s jelentette be 2014 márciusában Cesare Pasini és Ivamoto Tosió, hogy a Bibliotheca Apostolica Vaticana és a japán NTT DATA közti megállapodás értelmében 2018-ig tizenötezer kéziratot lehet majd megtekinteni a világhálón, ráadásul ezek már nemcsak késő középkori és kora újkori könyvek lesznek, hanem a 2. századtól a 20. századig sokféle különböző kötet. Ez valóban nagy szenzáció, és nem különösebben meglepő, hogy a szentszéki adminisztratúra hamar megtalálta a XVI. Benedek pápasága alatt elkezdődött projekt teológiai vonatkozásait is. Jean-Louis Brugues érsek, vatikáni levéltáros-könyvtáros szerint a Vatikáni Könyvtár kincseinek bárki általi megtekinthetősége voltaképpen Ferenc pápa sokszor ismételt gondolatának kulturális párhuzama. Az egyház az új pápa buzdítására kimozdul és elmegy a világ és a társadalom peremére, ahogyan a Vatikáni Könyvtár is. A Bibliotheca Apostolica Vaticana az egész világ rendelkezésére bocsátja az eddig csak Rómában, a tudományos kutatók által vizsgálható kincseit.
Mindez természetesen igaz, és kár lenne lebecsülni a Digita Vaticana nevű nonprofit szervezet ambiciózus terveinek a jelentőségét. A mintegy 40 millió oldalnyi dokumentum közzététele fontos, szimbolikus tett. A digitális korszak azonban más, a római katolikus egyház tagjai számára hétköznapibb kérdés megválaszolásának szükségességét is fölvetette. A liturgia végzése ugyanis meglehetősen nagy részben íráshoz kötött, az írott szövegek pedig, vagy inkább az olvasás tárgya – mint a Vatikáni Könyvtár példájából is látható – napjainkban jelentős változáson mennek keresztül.
Igaz, nem ez az első változás az írás történetében. Nem tudjuk, hogy az ősegyház életében okozott-e vitát az ókori tekercsekről a falapok közé szorított középkori pergamenkódexekre való áttérés. Sokféle forrás szerint ugyanis a korai egyházban a liturgikus élet a korabeli írásrögzítés formájához igazodott, s így például a húsvéti öröméneket, az Exsultetet tekercsről énekelték még a középkorban is. Persze ez nem különösebben meglepő, és az is nyilvánvaló, hogy hasonló volt a helyzet a többi liturgikus szöveggel. Vagyis a késő ókori, kora középkori kereszténység, szemben a korabeli zsidósággal, nem ragaszkodott az íráshordozók hagyományos formájának megőrzéséhez, vállalva ezáltal azt, hogy egyes, könyvtekercsekre vonatkozó bibliai idézetek mindinkább magyarázatra szorulnak.
A tekercsről könyvre való áttérés után a következő hatalmas technikai ugrást a 15. század közepén a szétszedhető betűkészletes könyvnyomtatás felfedezése jelentette. Gutenberg találmányának a költségek csökkenése mellett a másolók figyelmetlenségéből eredő hibalehetőségek megszűnése miatt is kézzelfogható pozitív eredménye volt, ráadásul a korai nyomtatványokat csak szakértő szem tudta megkülönböztetni a kézzel másolt kötetektől. Az új technológia első jelentős kiadványa a 42 soros Biblia volt, amely 1450–1456 között készült. Peter Schöffer 1457-es Psalteriuma már minden valószínűség szerint liturgikus célra készült. Meglehetősen koraiak az első nyomtatott misekönyvek is; Magyarországon az 1480-as évekből több mint tíz, különféle kiadású Missale található. Ezek püspöki-érseki és egyéb szerzetes elöljárói megrendelésre készültek, vagyis az egyház 15. századi vezetői számára nem volt kétséges, hogy élniük kell a technikai fejlődéssel. És ahogyan az írás előállításának változása sem okozott teológiai fennakadást, úgy a szöveg hordozójának, az állatbőrből készült pergamennek a kiszorulása sem, hiszen a 42 soros Biblia néhány példánya még pergamenre készült, utána viszont egyre ritkábban használtak vékonyra cserzett állatbőrt nyomtatott könyvek alapanyagául.
A jelek szerint a digitális technológiának a liturgiában való elterjedése sokkal bonyolultabb és nehezebben megoldható probléma, mint amilyen a tekercsről kézzel írt könyvre, majd a kódexről nyomtatott könyvre való áttérés volt. A Szentírás digitalizálása még semmilyen ellenkezést nem eredményezett, s az sem okozott vitát, hogy sok templomban már évtizedekkel ezelőtt kivetítették – és vetítik ma is – az énekeket, olykor a mise állandó részeit. Ám amikor Paolo Padrini 2010-ben elkészítette az iPaden futtatható iBreviary alkalmazást, egyházi berkekben nem okozott osztatlan lelkesedést a fiatal olasz pap ötlete. Sokak szerint a breviárium elektronikus használata is problémás, de az evangéliumos könyv még inkább az, hiszen az Evangelistarium magát Krisztust jeleníti meg a hívek előtt, és egy technikai eszköz liturgikus tisztelete egyenesen nevetséges lenne. Mit gondolnának a hívek, ha a diakónus egy monitort hordozna körbe a templomban, helyezne el az ambón, s ha a liturgia során ezt csókolnák és tömjéneznék meg?
A kép valóban bizarr, a biteket nem lehet megtömjénezni, csak a hordozót, ami viszont a teremtő Isten helyett az emberi fejlődés, vagyis a technika előtti hódolat asszociációját keltené. Érdekes, hogy bár a könyvnyomtatás is a civilizációs haladás szimbólumává vált, ilyen képzettársításokat mégsem keltett soha. 2012-ben az új-zélandi püspöki kar meg is tiltotta a digitális eszközök liturgikus használatát Új-Zélandon; Antonio Spadaro jezsuita, a Kommunikáció Pápai Tanácsának konzulense pedig Cyberteologia nevű blogján ésszerű érveket is talált a tiltás megmagyarázásához.
Az igazság azonban az, hogy már 2010-ben sem volt elszigetelt jelenség a modern technika liturgikus használata, még Magyarországon sem. A Pápai Szent Kereszt Egyetem Kléruskongregáció számára készített felmérése szerint 2010-ben a papok 36 százaléka hetente legalább egyszer az internetet használja zsolozsmázáshoz. És a dolog egyáltalán nem védhetetlen, hiszen egyéb imádságokat már a Vatikáni Rádió indulásakor is a technikai eszköz közbeiktatásával közvetített a Szentszék. Miért éppen az internet és az iPad vagy a laptop lenne alkalmatlan a liturgia végzésére?
A digitális Imaórák Liturgiája magyar nyelven 2014 februárja óta tölthető le a magyar katolikus egyház honlapjáról. Ez ugyan nem misekönyv, és az új technika hivatalos magyar egyházi elfogadásának talán nincs is egyházjogilag értelmezhető nyoma, mégis nagyon fontos gesztus volt az elérhetővé tétel. Vélhetőleg az elektronikus eszközök széles körű liturgikus használatához valamilyen „kis liturgikus reformra” lesz szükség, s a Szentszéknek hamarosan döntést kell hoznia, hogy megoldódjanak az új technika által előidézett valóban problémás helyzetek.


« vissza