Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Magyarország és az Európai Unió

A MAGYAR TÖRTÉNELMI KORSZERŰSÖDÉS és nemzeti felemelkedés 11., 14. és a megnyújtott 19. században megfigyelhető erejét s lendületét az első világháború kirobbanását követő háromnegyed évszázad megtörte. Magyarország leszakadásának mértékét tükrözi, hogy 1913-93 között az egy főre jutó magyar GDP — hivatalos valutaparitáson számolva — a nyugat-európai átlag 70%-áról 24%-ára, vásárlóerő-paritáson 35%-ára csökkent. A leszakadás közvetlenül kevésbé összegezhető összetevőit szemléltetik az oktatási, egészségügyi, környezetvédelmi, értékrendi és társadalompszichikai folyamatokban kialakuló európai negatív rekordok.

Az ország állapotának hanyatlásában exogén tényezők játszanak meghatározó szerepet. A két világháború emberi, területi s anyagi veszteségei, a Közép-Európában kialakult évezredes gazdasági munkamegosztás felborulása, a második világháború után az országra erőltetett torz intézményi rendszer és gazdasági struktúra működtetési veszteségei, a nemzetközi gazdasági, műszaki, tudományos fejlődés fő áramlataiból való nagymértékű kiszorulás okai alapvetően külső meghatározottságúak. Az Osztrák-Magyar Monarchia integrációs kereteinek felbomlását követő megcsonkult, modernizációs béklyók, protekcionista korlátok közé szorított kisnemzeti lét, a második világháború végét követő s átfogó válságba torkoló monopolszocializmus, majd az 1990-ben kibontakozó rendszerváltás az évszázadban háromszor alakította át a társadalom és a gazdaság mozgásterét, játékszabályait. E radikális változások és kényszerek rendkívüli mértékben megcsapolták a magyar társadalom életerejét. Gyakorlatilag az ország nyolc évtizedet töltött el a történelem műtőasztalain, illetve lábadozó termében, s kevés energiája maradt a világméretű változások által megkövetelt edzési, felkészülési, korszerűsödési feladatokra.

A Magyarországot közvetlenül érő megrázkódtatások mellett a fejlődés külső feltételeinek romlását jelentette, közvetve, a világgazdaság növekedési szerkezetének, értékrendjének s földrajzi erőterének átalakulása, amely keresleti és kínálati sokkhatások sokaságát váltotta ki a nemzetközi kapcsolatrendszerben. A világban megtermelt jövedelemtömeg több mint 70%-ával rendelkező fejlett piacgazdaságokban a kereslet folyamatosan eltolódott az emberi tudástöbblettel gyarapítóit értékű, magas minőségi igényszintet kielégítő új technológiákat, műszaki újdonságokat megtestesítő termékek és szolgáltatások felé. Az úgynevezett anyagmentes növekedés folytán csökkent az érdeklődés a hagyományos nyersanyagok, féltermékek, élelmiszerek, fogyasztási tömegcikkek iránt. Mindinkább kiszorulnak a világ anyagtermeléséből azok a bányászati, kohászati vállalatok, amelyek az átlagosnál magasabb ráfordítással működnek, kiszorulnak az átlagosnál rosszabb minőségű földeken nagy ráfordításokkal gazdálkodó agrártermelők, kiszorul a fejlettebb országok munkaerőpiacáról a csak kevésbé szakképzett munkaerő. A minőség forradalmának korszakában az átlagtermék iránti csökkenő keresletet mindinkább az iparosodó fejlődő országok elégítik ki. A liberalizálódó, globalizálódó gazdaságban kiéleződő verseny által is növelt korszerűsödési kényszer felértékeli a pénz- és szellemi tőketulajdonosok pozícióit. A világgazdasági növekedés földrajzi súlypontjainak eltolódása a csendes-óceáni térség felé eleve koptatja a vén Európa 16. és 20. század közötti pozícióit. Az európai térségen belül is az elmúlt két évtizedben összezsugorodtak Kelet-Európa pozíciói, megcsappant az Európa keleti és nyugati fele közötti közvetítői szerep értéke.

A századvég mindinkább összefonódó világgazdasága a korábbinál jóval nagyobb mértékben s gyorsabban teszi láthatóvá az egyes országok teljesítményeiben, önsorsalakítási képességeiben meglévő különbségeket, s felerősíti a differenciáló hatásokat, hierarchizálódási folyamatokat.

MAGYARORSZÁG SZÁMÁRA a két világháború veszteségeinek öröksége nem másítható. Az intézményrendszeri torzulatok felszámolása a rendszerváltás elmúlt hat éve után befejezéshez közeledik. Az ország előtti fő kihívást az elkövetkező években az európai integrálódás s a kialakuló informatikai társadalomra való felkészülés jelenti. Az Európai Unió országainak meghatározó szerepe Magyarország külkereskedelmi, idegenforgalmi, pénzügyi és technológiai áramlásaiban eleve meghatározza a magyar társadalom és gazdaság alkalmazkodásának fő irányát. A jelenlegi kelet-közép-európai biztonsági vákuum kitöltése, a katonapolitikai és gazdasági integrálódás követelményeinek mind láthatóbb összefonódása, az internacionalizálódó bűnözés megfékezése, valamint a környezetvédelem s a szomszédos országokban élő kisebbségek támogatása, magyar szempontból sürgető nyomatékot kölcsönöz az európai integrálódásnak. Az Európai Unió keleti kibővülésével összefüggő kételyek, homályok, bizonytalansági felületek indokolttá teszik az ország integrációérettségének és lehetséges integrálódási menetrendjének szemügyre vételét.


 

MAGYAR INTEGRÁCIÓÉRETTSÉG — EU KÖVETELMÉNYEK


 

A MAGYAR INTEGRÁCIÓÉRETTSÉG VIZSGÁLATA, a tagsági követelmények alapján, iránytű kell legyen az elkövetkező évek magyar gazdaságpolitikája s Európa-politikája számára. Ugyanakkor az EU állásfoglalásai is arra utalnak, hogy a kibővítés egyes szakaszainak ütemezésekor, a teljes jogú tagság elérésére törekvő társult országok differenciálásakor rendezőelvnek tekinti majd az egyes országok integrációérettségét, illetve az éretlenségből fakadó pénzügyi támogatási igények, illetve csatlakoztatási költségek várható nagyságrendjét. Hivatalos EU állásfoglalás hiányában is érzékelhető, hogy a keleti kibővülés időzítését és országonkénti sorrendjét, a változékonysági elemeket is tartalmazó nyugati stratégiai érdekek mellett, az egyes országok felvétele után várható támogatásigény határozza meg. Az Európai Unió tehát elutasíthat tagfelvételi kérelmeket közvetlenül, az érettségi mutatók alapján, s közvetve, az éretlenségből fakadó, illetve a tagjelölt országok által igényelt többlettámogatás nagyságrendje miatt.

1. Az egyes országok integrációérettségének s integrálódási képességének követelményeit az eddigi EU politika csak nagy általánosságban fogalmazta meg. A politikai rendszerváltás és demokratikus fejlődés követelménye Magyarországon teljesült. A zökkenőmentes kormányváltások, a választási részvétel térségi összehasonlításban viszonylag magas aránya, a társadalmi érdek- egyeztetési mechanizmusok megjelenése, a médiatörvény elfogadása, az alkotmányosság érvényesítése, az önkormányzatok és bíróságok, kormánytól független ellenőrzési szervek működési szabadságának mértéke alapján Magyarország érettségi minősítése ez idő szerint nem kétséges. A piacgazdasági átalakulás mértékében a volt szocialista országok csoportjában kivívott első hely sem vitatott továbbra sem.

2. Kulcskérdés a piacgazdasági intézmény- és jogrendszer továbbfejlesztése és összehangolása az egységes EU belső piac szabályozási és jogrendszerével. Külgazdaság-érzékeny kis ország számára mindig is túlélési alapkövetelmény az igazodás a fő partnerország társadalmi-gazdasági rendszeréhez. Magyarország már hosszabb ideje céltudatosan közeledett a nemzetközi együttműködés szervezeti rendszeréhez, s a társulási megállapodás aláírása óta a magyar jogalkotás minden új lépésnél figyelembe vette a teljes jogú tagság követelményeit. A becslések szerint, a jelenlegi hatályos magyar joganyag kereken 70%-a tekinthető eurokompatibilisnek, évekkel a teljes jogú tagság életbelépése előtt. A jogösszehangoltság jelenlegi szintje nemcsak a térségben figyelemreméltó, hanem az EU jelenlegi tagországainak átlagában kialakult 90%-hoz viszonyítva is, s megfelelő alapot nyújt a gyorsított ütemű európai közelítéshez. A Fehér Könyv ben javasolt harmonizálási intézkedések túlnyomó része már megvalósult, illetve életbe lép 1997 végéig. A belső piaci jogharmonizálás bizonyos akadályait viszont a társult országok aligha tudják gyors ütemben felszámolni. Bizonyos folyamatok s joghelyzetek ugyanis többnyire nem kiváltói, hanem következményei az egészséges fejlődésnek, így például csak a gazdasági fejlődés és a versenyképesség magasabb fokán valósítható meg káros mellékhatások nélkül a rövid lejáratú tőkemozgások teljes liberalizálása, vagy az adótételek termékcsoportok szerinti közelítése.

3. A maastrichti szerződés harmadik pillérét jelentő bel- és igazságügyi együttműködés követelményei súlyos kihívást jelentenek az érintett magyar szervek számára. Az összeurópai fellépés a kábítószerekkel, radioaktív anyagokkal, lopott autókkal folytatott kereskedelem s általában a szervezett bűnözés változatos formáival szemben az Unió központi földrajzi fekvésű országai számára is súlyos próbatétel. Az Unió — feltételezhető szakaszos — keleti kibővülése esetén azonban — egy ideig — Magyarország jelenti majd az Unió keleti- és délkeleti határait. Az ebből adódó szűrőszerep hatalmas feladatokat hárít a magyar vám- és határellenőrzési szervekre. Ezek személyi állományának s technikai felszereltségének európai igényeket kielégítő fejlesztése a magyar GDP mintegy 0,5%-át kitevő pótlólagos ráfordításokat igényel.

4. Az Unió keleti kibővüléséhez fűződő, talán legfontosabb, defenzív jellegű érdekeltségi elemet a kelet-közép-európai „hátsó udvar” társadalmi, politikai és biztonsági destabilizálódásának kiküszöbölése jelenti. Már 1990-ben megfogalmazódtak a Londoni Stratégiai Tanulmányok Intézetében olyan aggályok, hogy a trianoni békekötés nyomán meghúzott határvonalak jelenleg mintegy 3,5 millióra rúgó magyar etnikumú lakosságot juttattak kisebbségi sorsra a szomszédos államokban, s e kisebbségek kezelése feszültségeket gerjeszthet Magyarország és szomszédai között, új európai konfliktusgócot alakíthat ki.

A Z 1990-BEN MEGFOGALMAZOTT magyar külpolitikai doktrína tripartitumként — hármas célként — jelölte meg az euroatlanti integrálódás, a szomszédos országokkal folytatott együttműködés és a szomszédos országokban élő magyarság védelmének követelményét. A magyar kisebbségek helyzetéből adódó, feltételezett, konfliktusforrásokat volt hivatott kiküszöbölni, illetve csökkenteni 1990-94 között az Ukrajnával, Horvátországgal s Szlovéniával kötött s életbe lépett kormányközi szerződés, a kárpáti térség országainak fegyveres erői közötti jó kapcsolat. Gazdasági oldalról erősíti a térség stabilitását a nehezen számszerűsíthető határmenti együttműködés, valamint a szomszédos országokkal folytatott — s jelentős hányadban az ott élő magyar kisebbségek közvetítésével lebonyolított — külkereskedelmi kapcsolatok gyors ütemű bővülése.

Ez utóbbi mértékét jelzi, hogy a Szlovákiába, Szlovéniába, Horvátországba, Ukrajnába és Romániába irányuló magyar kivitel aránya a magyar összkivitelben 1991-ben még 5%, 1994-ben már 8%, 1995-ben pedig 9% volt. Az európai léptékben felerősödő, határokon túlnövő együttműködést jelentő iparkitelepítési folyamat kárpáti megjelenését jelzi, hogy 1990-94 között mintegy 2000 magyar vegyesvállalat jött létre az alacsonyabb bérszínvonalú szomszédos országokban. Bár a magyar külpolitikai célok megvalósítása nagymértékben függ egyes szomszédos országok magatartásától, a kisebbségek kollektív jogainak elismerésétől, illetve a kései kisnemzeti nacionalizmus mozgásterének alakulásától; a potenciális kárpát-medencei konfliktusveszély erőteljesen csökkenthető egyrészt az érdekközösségi felületek szélesítésével, közös kereskedelempolitikai fellépésekkel (például a származási bizonyítványok kumulációjáért), másrészt szívós külpolitikai munkával a kétoldalú kapcsolatokban, az Európa-politikai fórumokon, a kisebbségvédelem, valamint a szubregionális stabilitás és biztonság követelményeinek összekapcsolásával.

5. Az elmúlt években a boszniai fejlemények egyértelműen jelezték, hogy az európai hatalmak katonai biztonságpolitikai együttműködése ma elégtelen a helyi háborús tűzfészkek felszámolására. Egyelőre csak az Egyesült Államok képes közvetlenül vagy a NATO-n keresztül közvetve, elfogadható biztonsági garanciákat nyújtani. A Nyugat-Európai Unió nem jelent alternatívát a NATO-val szemben, s ebből adódóan a magyar biztonságpolitikai helyzet javítását a NATO-tagság segítheti elő, amely egyébként mindinkább kötődik az EU-tagsághoz.

Magyarország NATO-tagság esetén sem érintkezne földrajzilag Oroszországgal, s bizonyos orosz igények átfogó megállapodás keretében történő figyelembevétele esetén a magyar NÁTO- tagsággal szembeni orosz érzékenység csökkenthető. Á NATO-ba belépésünk esélyeit azonban nagymértékben befolyásolja az egyes országok biztonságpolitikai és katonai hozományának értéke. A magyar honvédség fejlesztése, felszereltségének szervezeti, logisztikai, képzési rendszerének összehangolása a NATO-követelményekkel, „NATO-alkalmas” magasabb egység kialakítása jelentős többletráfordításokat követel. Ezek nagyságrendjének minimuma az elkövetkező négy évben a magyar GDP kereken 1%-ára rúgó költségvetési többletráfordításokat követelne, megfelelő külső támogatás hiányában.

6. Az európai integrálódás s világgazdasági alkalmazkodás költségei legközvetlenebbül a gazdaságban csapódnak le s a gazdaságpolitika számára jelentik a legsúlyosabb kihívásokat. Az Európai Unió magasabb fokozatainak működőképessége megköveteli a tagországok közötti szintkülönbségek folyamatos kiegyenlítődését, a versenyképesség javítását gátló egyensúlyi zavarok felszámolását. Az ún. maastrichti normák igen szigorú pénzügyi követelményeket állítanak a tagországok elé. Ezek szerint, a költségvetési deficit nem haladhatja meg a tagországok évi GDP-jének 3%-át, az államadósság a GDP 60%-át, az inflációs ráta pedig az Unió átlagát 1,5%-kal haladhatja meg, azaz évi mértéke 3-4%-ot nem múlhat felül. E rendkívül szigorú makropénzügyi követelmények figyelmen kívül hagyása nem engedhető meg olyan érvek alapján, hogy jelenleg, Luxemburg kivételével, a többi tagország sem felel meg a maastrichti érettség követelményének s az erősödő ellenállás Nyugat-Európában majd felvizezi, elnapolja a követelményeket. Az eddigi tárgyalási tapasztalatok is érzékeltették, hogy az Unió új tagországokkal szemben szigorúbb követelményeket érvényesít, mint a korábbi családtagok esetében. Feltehetően már a csatlakozási tárgyalások kezdetének időpontját is befolyásolják az egyes nemzetgazdaságok pénzügyi mutatói. Az egyes csatlakozási hullámokba való bekerülés időpontja viszont tartósabban differenciálhatja a bekerülő, illetve a tartósabban kívül rekedő kelet-közép-európai országok pozícióit.

A JELENLEGI MAGYAR KORMÁNY középtávú gazdaságpolitikai irányszámai tükrözik azt a szándékot, hogy az államháztartási deficit már 1997-ben, a központi költségvetés bruttó eladósodottsága pedig 1998-ra összhangban legyen a maastrichti követelményekkel. Az állami vagyon a közelmúltban közel 500 milliárd forint összegben értékesített hányada, továbbá a 800 milliárd forintra becsült még értékesíthető állami vagyontömeg elvileg kínál olyan adósságszolgálat-csökkentési változatokat, amelyek — konjunktúraélénkítési s modernizációs hatások mellett —lehetővé tehetik az államháztartási deficit GDP-hez viszonyított arányában várt 3-4%-os csökkenést 1995 és 1998 között.

A magyar gazdaságban azonban nem egyszerűen a jelenlegi statikus állapot alapján számított egyensúlyjavító hatást kell elérni, hanem a várható változásokat is figyelembe kell venni. Az 1995-1996-ban bekövetkezett javulás oroszlánrésze egyszeri hatásból, az 1995 tavaszán bevezetett importpótlékból származik, amely önmagában az 1995. évi GDP 2%-át kitevő mértékben csökkentette a költségvetési deficitet. E bevételi forrás már 1997 második felében megszűnik, s 2001-ig az európai szabad kereskedelmi megállapodások értelmében eltűnnek e megállapodás partnerországaiból származó importra kivetett vámbevételek is, melyek az 1995. évi magyar GDP további 2%-ára rúgtak. Kiadási oldalról a honvédség, valamint a különféle határellenőrzési, rendőrségi szervek integrálódási igényekkel összehangolt fejlesztése, az információs rendszer fejlesztése, a szabványosítás a GDP további 2%-nak átcsoportosítását, illetve az ezt kiegyensúlyozó államháztartási hatást igényli, egyéb feltételek változatlansága esetén. Ilyen körülmények között az államháztartási Maastricht-érettség nem csupán azt követeli, hogy a GDP-nek 1994-ben 8%-át, 1995-ben 6,5%-át kitevő államháztartási deficit 1998-ig 3%-ra, azaz 1995-höz viszonyítva a GDP további 3,5%-ával csökkenjen, hanem az 1995. évi államháztartási teljesítményekben tükröződő javító hatások eltűnése és a többletkiadások következtében, a ma számszerűsíthető egyensúlyjavítási követelmény 1998-ig a GDP további 4%-ára, azaz 1995-1998 között összesen 7-8%-ára, 2001-ig pedig 9-10%-ára rúgna.

MÉG NEHEZEBB, sőt MEGOLDHATATLAN feladatot jelent az inflációmegfékezési követelmény: az inflációs ráta leszorítása évi 3-4%-ra. Szervesen fejlődött s nagyobb zökkenők nélkül működő piacgazdaságokban az infláció a társadalom és gazdaság kórokozóira utaló lázas állapot. Az orvosláshoz hasonlóan, mesterséges leszorítása csak a magas láz esetén indokolt, egyébként a szervezet természetes védekezését rontja.

A fejlődés, a kamaszkor s a felnőtté válás gyakorta jár hőemelkedéssel. A gazdaságtörténet tanulságai szerint, pénzügyi egyensúly a stacioner, premodernizációs társadalmat, valamint a kínálat bőségével jellemezhető fejlett országokat jellemzi. A növekedésgyorsítás, szerkezeti korszerűsödés — az elmúlt fél évszázad tanulságai szerint — mindenütt erőteljes inflatorikus hatásokkal párosult. Magyarországon az infláció egyrészt a korábbi költségvetési szubvenciók megszüntetéséből, a világpiaci árak érvényesítéséből fakadó, elkerülhetetlen rendszerváltási árkorrekció, részben a termelés- és jövedelemzsugorodásból adódóan a termékegységre jutó fix költségtöbblet, részben a jövő iránti lakossági bizalom megcsappanásából fakadó szociálpszichikai tünet, továbbá a gyorsuló szerkezeti korszerűsödés következménye. E hatások közül a rendszerváltási korrekciók jelentősége folyamatosan gyengül, a gazdasági növekedés eltüntetheti a termékegységre jutó táró erőket. Nagyobb arányú külföldi erőforrás-beáramlás nélkül azonban nem iktathatok ki a gyorsított modernizáció s felzárkózás inflatorikus költségei. Az infláció mesterséges elfojtása túladagolt monetáris és fiskális restrikciókkal végül is a rendszerváltás befejezését, a felzárkózás beindítását gátolja, s ebből adódóan felelősségteljes politikai erők nem ígérhetnek egyhamar maastricht-érett inflációs teljesítményeket.

A maastricht-érettség elérése az állampénzügyekben részben az eddigiektől eltérő, részben jóval erőteljesebb megközelítéseket igényel. A cél megvalósítása, ennek ellenére, nem kilátástalan. Az országban ténylegesen megtermelt jövedelem tömeg közel 20%-kal, a nem adózó jövedelemtömeg mintegy 40%-kal nagyobb a statisztikailag nyilvántartottnál. Az elmúlt évek gazdaság- politikája túladóztatással, túlzott terhekkel, eljárási nehézségekkel és visszásságokkal európai rekordszintűvé növelte az árnyékgazdaságot. A gazdaság „láthatatlan légiója” kétségkívül játszik hasznos szerepet is bizonyos foglalkoztatási, területi, szociális feszültségek levezetésében, versenyképességi korlátok túllépésében, ugyanakkor az állampénzügyek aláásása mellett mindinkább csorbítja a versenytársadalom működési mechanizmusait, a gazdaság áttekinthetőségét, a társadalom igazságérzetét, a gazdaság erkölcsi környezetét. A nem adózó gazdaság egyötödének integrálása a legális gazdaságba elérhető az igazságos és hatékony ellenőrzés, illetve a rekordszámba menő magyar adóteher csökkentésének stratégiai harapófogójával. Ennek államháztartási hozadéka az 1996. évi GDP 4%-ára rúgna.

Az államadósság utáni adósságszolgálat az 1995. évi magyar GDP közel 9%-át vitte el. Enélkül eleve nem ütközne akadályba a maastrichti gyorsított menet. Az adósság elinflálásának, az adósságszolgálati terhek megtagadásának, a kamatok mesterséges leszorításának útja nem járható. Az adósságállomány legmagasabb kamatozású tételeinek visszavásárlása privatizációs bevételekből, az államháztartási reform hozadéka és a megtakarítások ösztönzésétől várható kínálati többlet elősegítheti a költségvetés kamatfizetési terheinek csökkentését. E tartalékok nagyságrendjét jelzi, hogy 1995-ben a kamatszínvonal 1%-os csökkenése a GDP 3%-ával mérsékelte az adósságszolgálati terheket.

VÉGÜL, DE NEM UTOLJÁRA, az állampénzügyi helyzet javításának kulcsa az ország jövedelemtermelő képességének erősítésében, az egészséges gazdasági növekedésben rejlik. Az ország összjövedelmeinek 1989-93 közötti 21%-os csökkenése következtében az állam közhatalmi, igazgatási, jóléti és gazdasági funkcióinak társadalmi robbanás nélkül alig csökkenthető terhei súlyos egyensúlyi zavarokat váltottak ki. Az ország a pénzügyi egyensúlyhiány, az eladósodás, illetve a társadalmi működési zavarok erősödésének dilemmájával kénytelen szembenézni. A jelenlegi kormánykoalíció, megoldásként, a funkciószűkítést választotta. Globális gazdaságban, a nemzetek és régiók közötti versenyben mindenütt követelmény az állam működtetési költségeinek visszafogása. Másrészt, a polgári társadalom, az erős és független „civil” önrendelkezés, az egyéni és vállalkozói szabadság, a bürokratikus államot felváltó szolgáltató állam kialakulása is az állam- háztartás közvetlen és közvetett szerepének áramvonalasítását igényli. Az alacsonyabb adóztatási terheket cipelő ázsiai országokkal folytatott piaci versenyben szinte valamennyi fejlett ország — neoliberális eszmeiségtől függetlenül is — rákényszerül az állami funkciók, kiadások szűkítésére, az állami, kormányzati szerepfelfogás módosítására.

A kérdés lényege a mértékben, az arányokban s a fejlettségi szintekben rejlik. A közepesnél gyengébben fejlett Magyarországban még nem értek meg a civil társadalom hatékony működtetésének feltételei. A zsugorodás vagy restruktív gazdaságpolitika légkörében a társadalmi-gazdasági élet szereplőinek alkalmazkodási képessége csekély és nincsenek erőforrásai állami szerepek és funkciók átvállalására. Ebből adódóan, a társadalom- és államigazgatás funkciónak áttelepítése csak fokozatos lehet, s e folyamai időigényes, hiszen a hirtelen változásból adódó működési zavarok veszteségei pénzügyileg is többszörösen meghaladhatják a közvetlen államháztartási megtakarításokat, nem szólva a destabilizálódási, lemaradási következményekről.

E nehéz helyzetben a kompromisszumot a versenyképesség-javításon alapuló gazdasági növekedés tápereinek szélesítése jelenthetné. Jelenleg a GDP egységnyi növekedése elvileg 0,6%-kal csökkenti az államháztartási egyensúlyhiányt, egyéb feltételek változatlansága mellett. A GDP tartós s erőteljes növekedése esetén eleve csökken az államháztartási kiadások GDP-hez viszonyított aránya, s az államháztartás korszerűsítése folyamatosan, nagyobb megrázkódtatások nélkül bontakozhat ki a civil szféra megerősödésével, teherbíró-képességének és készségének fejlődésével párhuzamosan.

A maastricht-érettség követelményszintjének elérése tehát rendkívül nehéz, de nem megoldhatatlan feladat átfogó nemzeti stratégia alapján. Kemény gazdaságdiplomáciai feladatot jelent viszont mindazon lehetőségeknek feltárása s végigtárgyalása, amelyek elősegítik a maastrichti uniformis méretre szabását.

7. Noha az Európai Monetáris Unió konvergencia-kritériumainak teljesítése nem előfeltétele a teljes jogú tagságnak, a magyar alkalmazkodási stratégia e dimenziót sem hagyhatja figyelmen kívül. Felvilágosult közgazdászok tisztában vannak azzal, hogy a monetáris integráció a szeretett vagy elutált „szép új világ” legfelsőbb foka mai globális világunkban. A mai világgazdaságban a kevéssé áttekinthető pénzügyi áramlások összege több mint ötvenszer nagyobb, mint a nemzetközi megállapodásokkal szabályozott világkereskedelemé. A nemzetközi vagy regionális pénzügyi világ a „nagyvadak” könyörtelen világa, s igen kedvezőtlen terep a külgazdaságilag érzékeny kisországok számára, amelyek biztos támpontok nélkül botorkálnak a nemzetközi pénzügyi délibábok között. Aligha vitatható, hogy az Európai Monetáris Unió, a közös eurovaluta bevezetése elősegíti az árfolyamkockázatok, spekulációk és a különféle pénzügyi tranzakciók költségeinek csökkentését.

Ugyanakkor a reálgazdasági megközelítések, valamint a világgazdasági és kelet-közép-európai fejlődés tanulságai arra intenek, hogy egy gazdasági unió versenyképes működését csak a tagországok társadalmi, kulturális öröksége gazdaságfejlettségi színvonalának és makrostruktúráinak hasonlósága garantálhatja. A sikernek nem a hajtóerejét, hanem a megkoronázását jelentheti a pénzügyi unió, a közös pénzpolitika és valuta, amely szükségszerűen feltételezi a magas integrációérettséget, és homogenitást a reálgazdaságban, a tagországok gazdaságpolitikájának összehangolását, közös szankciók érvényesítését a sorból kilógó nemzeti pénz- és költségvetés-politikai magatartással szemben. Az említett előfeltételek és előzetes együttműködési szakaszok nélkül a monetáris unió önmagában nem ad orvoslatot a növekedési problémákra, a munkanélküliségi, a versenyképességi gondokra, és reálgazdasági hatásai meglehetősen eltérőek lesznek az egyes tagországokban. Gazdaságtörténeti tapasztalatok birtokában a reálközgazdászok érzékenyebbek a fejlődés sorrendi összefüggéseire s tisztában vannak azzal, hogy a valutaunió csak következménye, nem pedig oka az egészséges gazdasági fejlődésnek. Túl korai közös pénzpolitika például erősen korlátozná a kevésbé fejlett országok gazdaságpolitikai manőverképességét s kiküszöbölné az árfolyam-politika vagy a költségvetési politika felhasználását a korszerűsítés, az exportorientált gazdaságfejlesztés kritikus szakaszában.

Magyarország az elkövetkező években még nem veheti át kritikátlanul s nem is alkalmazhatja az Európai Unió gazdaságpolitikai kritériumait, hanem kreatív-innovatív gazdaságpolitikával, fokozatos alkalmazkodási konstrukciókkal érheti el, legkisebb költségek mellett, a kívánt közeledést.

Az Európai Unió tagországainak jelenlegi állapota s nemzeti érdekei nem hagynak kétséget afelől, hogy a Monetáris Unió 1998. évi bevezetésének követelményeit legfeljebb csak a nyugat-európai országok szűk köre vállalhatja. Ez a teljes jogú tagságot nem gátolja, s Magyarország, mint jövőbeni tagország, a „közös pénzpolitika megvalósítására még alkalmatlan” európai országok előkelő s népes csoportjában, a valutaunió külső szférájában találhat majd magának helyet.

A Valutaunió 1998. évi bevezetésével kapcsolatos kételyek, szorongások és eltérő érdekek ellenére sem lehet Magyarország érdekelt a folyamat elhúzódásában. Nincs abban a helyzetben, hogy az EU döntéséket befolyásolja, másrészt világosan kell látnunk, hogy a valutaunió bevezetése előtt aligha várható döntés az EU keleti kibővülésének konkrét feltételeiről. A gyors döntés és végrehajtás ebből adódóan magyar érdek is.


 

CSATLAKOZÁS ÉS SZERKEZETI ALKALMAZKODÁSI KÉPESSÉG


 

BÁR AZ EURÓPA-ÉRETTSÉGI ISMÉRVEK pénzügyi s intézményrendszeri jellegűek, a következmények szoros összefüggést mutatnak a szerkezeti fejlettség és alkalmazkodóképesség szintjével, hiszen a keleti kibővülés az itteni országok gazdaságát a versenyképesség és a szerkezeti alkalmazkodóképesség oldaláról állítja a legsúlyosabb próbatétel elé. A szerkezeti alkalmazkodóképesség rendszerváltás első fél évtizedében észlelt mutatói nemcsak a felzárkózás, az EU-közelítés feltételezhető dinamikájára, valamint a szerkezeti elmaradottság mértékére utalnak, hanem ebből adódóan, az integrálódás várható költségeinek nagyságrendjére is. A gazdaságszerkezeti mutatók nem statikus jellegűek, hanem tükrözik az Európa-érettség mikroökonómiai, vállalatgazdasági dimenzióját s elősegítik a dinamikus folyamatok megbízhatóbb előrejelzését. A gazdaságszerkezeti fejlődés nemzet- és vállalatgazdasági mulatóinak Európa-érettségi jelentősége korántsem kisebb mint a makropénzügyi mércéké. A szerkezeti átalakulás üteme és konkrét szakasza tehát értékes közvetett bizonyíték az integrálódás időigényességének, gondjainak, költségeinek, esélyeinek felméréshez.

Magyarország történelmi sorstársainál nagyobb mértékben hagyta hátra a szocialista túliparosítás szerkezeti torzulatait. A szocialista gazdasági modellben elhanyagolt szolgáltatószektorok aránya a bruttó belföldi termékben 1989 és 1994 között 54%-ról 65%-ra nőtt.1 A második világháború utáni Európában kialakult szolgáltató társadalom körvonalai mindinkább kirajzolódnak az európai átlag körül. A szolgáltató szektorok aránya az 1993. évi GDP-ben 59%-ot tett ki Bulgáriában, 55%-ot Csehországban és Lengyelországban, s 38%-ot Romániában.2

Általános jelenség a rendszerváltozás országaiban, hogy az össztermelés nagyobb mértékben esett vissza, mint a foglalkoztatottság. Ebből adódóan, hanyatlott a termelékenység és a versenyképesség. Magyarország helyzete e szempontból javult az elmúlt három évben. Az ipari termelékenység 1988 és 1992 között 16%-kal csökkent, majd 1993-ban 6%-kal, 1994-ben 14%-kal, 1995-ben pedig 12%-kal nőtt.

A kelet-közép-európai országok exportjának termékszerkezetében megfigyelhető a nemesedés. ENSZ-felmérés3 szerint 1990-93. időszakában a fejlett piacgazdaságokba irányuló magyar kivitelben 11,6%-ról 17,4%-ra nőtt a beruházási javak aránya. Ugyanakkor ez az arány 9,5%-ról 13,6%-ra nőtt Csehország esetében, s 20%-ról 21%-ra a fejlett piacgazdaságok átlagában.

AZ EURÓPÁN BELÜLI SZERKEZETI KONVERGENCIA, kiegyenlítődés mértéke tükröződik a különféle termelési tényezők fel- használásában s az adott iparágon belüli munkamegosztás alakulásában. A fejlett és a kevésbé fejlett országok közötti ipari munkamegosztást az iparágak közötti termékcsere, például a fejlettebb országok gépipari szállításai s könnyűipari vásárlásai jellemzik. A szerkezeti kiegyenlítődés együtt jár az adott iparágon belüli munkamegosztás arányának növekedésével is. Az e folyamatok mérésére alkalmas Gruber-Lloyd index alapján az iparágon belüli munkamegosztás aránya az 1993. évi cseh külkereskedelemben 58% volt (a csehszlovák állam felbomlását követően az országrészek közötti szállítások jelentős része külkereskedelmi munkamegosztás lett) 55% volt Magyarország, 44% Lengyel- ország, 29% Románia esetében. Ez az arány 1980-ban az EU csatlakozás előtt 32% volt Portugália s 24% Görögország esetében.4

A kelet-közép-európai országok szerkezeti meghatározottságú külgazdasági differenciáltságát és viszonylagos Európa-érettségét más oldalról jelzi az egyes termelési tényezők felhasználásának mértéke is. A harminc, leginkább kutatás- és fejlesztésigényes termékcsoport aránya 23%-ra rúgott Magyarország és Csehország kivitelében, 13% a lengyel s 8% a román kivitelben. A harminc leginkább szakképzettségigényes alágazat aránya az 1993. évi magyar kivitelben 20,3%, Csehországban 19,5%, Lengyelországban 11,2%, Romániában pedig 7,5% volt.5

A rendszerváltás előtt gépipari termékek jelentették á kelet- közép-európai országok kivitelének legnagyobb és legdinamikusabb árucsoportját. Ezek túlnyomó része azonban csak a kevésbé igényes kelet-európai hiánygazdaságokban volt értékesíthető. A világpiaci árak és dollárfizetések 1991. évi bevezetése, majd a KGST megszűnése az egykori KGST országcsoporton belüli kereskedelem s különösen a gépipari külkereskedelem összezsugorodásához vezetett s e helyzetet a társulási megállapodások életbelépése érdemben nem enyhítette. Az 1991 -94. időszakban a gépipari termékek aránya 30/4%-ról 26%-ra csökkent a cseh, 22,5%-ró 119,4%-ra a szlovák, 27,7%-ról 14,8%-ra a román kivitelben. Magyarország esetében az arány 22,5%-ról 25,6%-ra, Lengyelországban 18,5%-ról 19,8%-ra nőtt..6

A termékszerkezet nemesedésének legújabb irányzatai tükröződnek a külgazdasági súlypontok el tolódásában. Több szakmai értékelés és előrejelzés szerint a társulási megállapodás következményeként gyarmati jellegű külkereskedelem alakul ki Kelet- és Nyugat-Európa között. Ezzel szemben a vizsgált időszakban az Európai Unióhoz tartozó országok társult kelet-közép-európai országokból származó importjának legdinamikusabb termékcsoportját és a két országcsoport közötti külkereskedelem fő hajtóerejét a gépipari termékek jelentették. Az EU kelet-közép-európai országokból származó importján belül a gépipari termékek aránya 12,4%-ról 22%-ra nőtt. E javulás jelentős részben a magyar árukivitel szerkezeti átalakulásával magyarázható. A fejlett piacgazdaságokba irányuló magyar kivitelen belül 1989-94-között a gépipari termékek aránya 12%-ról 27%-ra nőtt.

A kiviteli termékszerkezet fokozatos nemesedését s a volt KGST-országok közötti szakosodási előnyökkel összefüggő különbségeket jelzi az a körülmény is, hogy az 1993. évi magyar kivitel 40%-a állt olyan termékcsoportokból amelyeknél az export-egységárak magasabbak voltak az importénál. Lengyelország esetében ez az arány 24,7%-ot, Csehország esetében 12,1%-ot tett ki.

A TERMÉKSZERKEZET KORSZERŰSÖDÉSE, nemesedése sűrített formában tükrözi egyrészt a vállalatgazdasági szféra teljesítményeinek javulását, a gazdaságdiplomáciai úton szerzett piacra jutási kedvezményeket, a piaci munka javulását, valamint a működőtőke beáramlásának korszerűsítő hatását. A pénzügyi, technológiai és emberi erőforrásokat közvetítő, a vállalatok közötti világgazdasági integrálódást közvetítő külföldi működő tőkebefektetések állományának összege 1995 végén Magyarországon több mint 12 milliárd dollárra rúgott. Az egy főre jutó külföldi direkt tőkebefektetések nagysága 1995 végén Magyarországon 1200 $, Csehországban 600 $, Lengyelországban 150 $, Szlovákiában 100 $, Romániában 60 $, Bulgáriában 40 $, Oroszországban pedig 20 $ volt. Az egy főre jutó külföldi tőkebefektetések értéke ötször haladja meg a társult országok átlagát, magasabb a jelenlegi osztrák vagy görög szintnél, s jóval magasabb mint a kevésbé fejlett EU-tagországokban elért szint az integrálódás előtt. A globalizálódó gazdaságban rendkívül szoros korreláció figyelhető meg az egyes országokban befektetett külföldi tőke nagysága, valamint az ország modernizálódásának dinamikája között. Hasonló összefüggés tételezhető fel a tőkebefektetésekben tükröződő integráltság és a későbbi csatlakozás költségei között. Az egyes országok közötti gazdaság-szerkezeti különbségek finomelemzése az európai integrálódás jövőbeni költségeinek felméréséhez, a folyamat sebességének s várható szakaszainak beméréséhez jelentős segítséget adhat.

Az Európai Unió keleti kibővülésének esélyei, költségeit, sorrendjét nagymértékben befolyásolja az eddigi rendszerváltozás és szerkezeti átalakulás társadalmi költségeinek s mellékhatásainak alakulása is. Több szakértő véli úgy, hogy a kelet- és kelet-közép-európai országok jövőbeni fejlődésének iránya történelmileg még korántsem eldöntött. Az átalakulási folyamatban a résztvevő országok számára nemcsak a sikeres modernizáció, hanem éppenséggel a modernizáció kudarca, a tartós stagnálás vagy a gazdasági visszaesés is elképzelhető alternatíva.7 Egyes gazdaságközvetlen társadalmi mutatók nem csupán az eddig megjárt átalakulási útszakaszt jelzik, hanem a társadalmi veszélyzóna nagyságát, az esetleges későbbi gyógyulás költségeit is szemléltetik.

Az egykori szocialista országokban általános túlfoglalkoztatás csökkenése alapvető követelmény a termelékenység, valamint a gazdaság általános egyensúlyviszonyai, s a versenyképesség javítása szempontjából. A túlfoglalkoztatás csökkenése eddig csak Magyarország, Lengyelország és Szlovénia esetében érzékelhető, Csehország, Szlovákia, Románia és Oroszország esetében viszont még vizsgált időszakban is nőtt, hiszen a foglalkoztatás (kevésbé csökkent, mint az össztermelés. Ezekben az országokban a túlfoglalkoztatás csökkentésének terhei még a jövőt terhelik s elmaradásuk a versenyképesség romlásához vezet. Mindkét fejlemény érinti az egyes országok Európa-alkalmasságát s a keleti kibővülés költségeit.

A piacgazdasági átalakulás eddigi magas társadalmi költségei csak az 1929-33 közötti világgazdasági válság veszteségeihez hasonlíthatók. Gyors orvoslás hiányában nem lehet meglepő, hogy egyes országokban fellépnek a világgazdasági válság során megismert politikai következmények is. Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy hat évvel ezelőtt Magyarország volt az egyedüli a volt KGST- országok csoportjában, melynek rendszerváltozási doktrínája felismerte a „szociális piacgazdaság” jelentőségét, a gazdasági ésszerűsítés és társadalmi érzékenység lehetőség szerinti összekapcsolásának követelményét. Más kérdés, hogy Magyarország sem kerülte el a rendszerváltozás külső feltételeinek kedvezőtlen alakulásából eredő, illetve az adott erőtérben érvényesített belső pénzügyi politikával összefüggő sokkhatásokat a gyakorlatban. Ugyanakkor Csehországban a Klaus-kormány radikális monetarista retorikája ellenére, a gazdaságpolitika társadalmi érzékenysége jóval nagyobb volt, mint a többi átalakuló országban. E körülmény kétségkívül elősegítette a cseh rendszerváltás társadalmi elfogadását, a kormány erősebb társadalmi-politikai támogatását, ugyanakkor azonban korántsem csökkenti a jövőbeni európai integrálódás feladatait s költségeit.


 

A MAASTRICHTI MENET MEGHATÁROZÓI


 

A magyar gazdaság jelenlegi Európa-érettségének s lehetséges érlelődési sebességének vizsgálata korántsem felesleges egy olyan időszakban, amelyet valószínűleg már csak másfél-két év választ el a csatlakozási tárgyalások kezdetétől. Az ország sorsát hosszú időszakra megszabó csatlakozás koncepcionális, szervezeti és személyi felkészülést, társadalmi párbeszédet s elfogadtatást igényel. A felkészülés lassúsága, elégtelensége gyakorta érlel olyan vélekedéseket és magatartásokat, hogy „a csatlakozásból belátható időn belül amúgy sem lesz semmi” vagy pedig „az Unió fogadási hajlandóságát nem a magyar felkészültség, Európa-érettség, hanem — országteljesítményektől függetlenül — nyugat európai politikai döntés határozza majd meg”.

ALIGHA VITATHATÓ, hogy a csatlakozás menetrendjét, formáját s feltételeit nagymértékben alakítják a nemzetközi fejleményektől is ihletett politikai döntések.7 Nő a valószínűsége annak, hogy az EU keleti kibővülésének első hullámába kerülő országok kiválasztása stratégiai döntés eredménye lesz. Talán nem megalapozatlan a feltételezés, hogy a teljes jogú tagság meglehetős általánossággal megfogalmazott ismérvei (demokratikus berendezkedés, működőképes piacgazdaság) eleve lehetővé teszik, hogy az EU bármily időpontban dönthessen egyes tagországok felvételi kérelmének teljesítéséről vagy elutasításáról. Más kérdés, hogy a tagfelvételi követelmények kevésbé pontos előzetes meghatározása a megfelelően felkészült társult országok pozíciót is erősítheti majd a tárgyalások folyamán.

Az Európai Unió integrációs menetrendjének, a „remény naptárának” kialakulatlansága azonban mindinkább növekvő kockázatokat, buktatókat jelent az egészséges európai folyamatok kibontakozása számára. Nem új keletű felismerés, hogy nem minden nagyhatalom s nemzetközi érdekcsoport rajong az európai reneszánszért, az EU bővüléséért, Nyugat-Európa nemzetközi pozícióinak erősödéséért. Az EU és a NATO keleti bővülési menetrendjének hiányában az orosz külpolitika s biztonságpolitika sem kaphat egyértelmű jelzéseket Brüsszelből s ez önmagában is zavarhoz vezethet.

JAVULT AZ ELMÚLT IDŐSZAKBAN az EU-csatlakozás lakossági támogatottsága a társult országokban sem. A lakosság növekvő hányada azonosította az életszínvonal hanyatlását, a munkanélküliséget, a jövőkép romlását a rendszerváltozás és az európai integrálódás következményeivel. Az europhoria, az Európai iránti kezdeti lelkesedés ma szélesedő sávon csap át euroszkepszissé. Mindinkább láthatók azon politikai erők, amelyek e kezdő hangulatváltásból szeretnének belpolitikai tőkét kovácsolni. Az EU kibővülési politikájának bizonytalansága, vagy esetleges stagnálása erősíti az integráció-ellenes erőket, s „a korábban jobb volt” vagy „Európa nélkül könnyebb” hangulat sikeres kiaknázása biztonságpolitikai fordulatot is kiválthat.

A menetrend pontosítása azonban mindenekelőtt a gazdasági fejlődés és a gazdaságpolitika számára meghatározó jelentőségű. Világos alkalmazkodási követelmények és célok nélkül aligha lehet az átalakuló kelet-közép-európai társadalmakat kellő időben s sikerrel orientálni. Öt évvel ezelőtt az OECD programot dolgozott ki „partnerség az átalakulásban” elnevezéssel a rendszert változtató országok társadalmi-gazdasági szereplőinek segítésére. Ma korántsem volna elsietett a „partnerség az integrálódásban” elnevezésű brüsszeli program kidolgozása és végrehajtása. Az Unió keleti kibővülése a ma még sajnálatos módon hiányzó európai nagystratégia keretében nemcsak Kelet-Közép- Európa stabilizálását s dinamizálását segítené elő, hanem javítaná az európai pozíciókat az ázsiai és amerikai országokkal folytatott versenyben, késleltethetné vagy kiküszöbölhetné a spengleri jóslatban megfogalmazott „Nyugat alkonyát”.


 

Források:
 

(1) NGKM- és IKM-tájékoztatók

(2) Wiener Institut für Internationale Wirtschaftsvergleiche, Countries in Transition, 1995.

(3) U.N. ECE, Economic Bulletin for Europe, Vol. 46,1994.

(4) European Commission, Brüsszel, European Economy, No. 6.1994.

(5) Andorka R.-B. Heady-P. Krause: A gazdasági és politikai követelmények szerepe a rendszerváltásban. Szociológiai Szemle, 1994/4., p. 80.

(6) Economic Survey of Europe in 1994-95, U.N. ECE, Genf

(7) Kádár Béla: Az európai integrálódás időzítése és következménye. Valóság 1996/1, pp. 1-9.



« vissza