Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Magyarországról franciáknak

Nem lehet azt mondani, hogy az irántunk érdeklődő franciák ma már ne találhatnának érdekes és tájékozódásukat pontosan szolgáló kiadványokat saját nyelvükön Magyarországról. Az utóbbi tíz-tizenöt évben, részben a hazai, részben az emigrációs magyar szerzőknek köszönhetően, a cikkek, az antológiák, az elemzések, a visszaemlékezések és a tanulmányok száma minden területen megszaporodott, az irodalomtól a történelemig, a politikától a művészetekig. Egyetlen egy van azonban közöttük olyan, amely elvileg eljut minden, Magyarországgal bármilyen kapcsolatban levő francia, intézménybe. Franciaországban a bolti terjesztése is ennek a legszélesebb, mert ez a Presses Universitaires de France közismert, ma már háromezernél több kötetet számláló Que sais-je sorozat La Hongrie című, 1996 májusában kiadott könyve. Úgy is mondhatnánk, hogy -- jelképesen szólva -- Magyarország legfrissebben megnyitott kapuját jelenti a Franciaország felől érkezőnek. Arra való, hogy bárki vegye is kézbe a vékony, 126 oldalas könyvecskét gyorsan olvasva is meg tudja érteni belőle azt, ami nélkül nem igen lehet tájékozódni idegen földön.

Az első komoly szó egy országról, egy még ismeretlen kultúráról az oda igyekvőnek. A kívülálló szemszögéből, de a bennfentes tudásával megírt könyvnek olyan tömörnek és mégis olyan érthetőnek kell lennie, annyira megkapónak, és emlékezetesnek, hogy akár egy-egy vonat- vagy repülőgép-út és egy szállodai este olvasmányaként is azonnal fölébressze az érdeklődést, végig lekösse a figyelmet, és ne keltsen elfogultságot. A kiadó erre a nehéz feladatra aligha találhatott volna Szávai Jánosnál megfelelőbb személyt. A francia irodalom -- elsősorban a 20. századi próza -- avatott kutatója, francia és magyar irodalomtörténeti munkák egész sorának alkotója, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészkarának professzora, az Antall kormány párizsi nagykövete, több mint egy évtizedet töltött a párizsi Sorbonne-on mint a magyar irodalom és civilizáció tanára, most érzékletes franciasággal, szinte a délutáni beszélgetések közvetlenségével és könnyedségével mutatja be Magyarországot a franciáknak.

A szerző, akinek egyébként is a „rövid” műfaj az erőssége, munkáját hét fejezetre bontotta föl. Az első négy történelmi áttekintés. A legelsőben lényegre törő történelmi leckét ad a kezdetektől a 19.
századig; a következőben a II. világháborúig terjedő szakaszról ír, bővebb teret adva a jelenünket meghatározó döntő fordulatoknak: az 1848-1849-es szabadságharcnak, a kiegyezésnek és a trianoni békének; ezután következik a közelmúlt történelme napjainkig. A múlt bonyolult eseményeit jól érthető szerkezetbe helyezve természetesen a francia vonatkozásokat emeli ki. És így a magyar olvasónak is érdekes összefoglalva látni, hogy a 11. századtól napjainkig a francia kapcsolatok mennyire meghatározóak voltak, hogy történelmünk jobb korszakaiban mennyire az ország szellemi felemelkedését szolgálták. A két ország hagyományából a szerző kiemeli a szellemi közösséget, és noha ezeknek a vonásoknak a folyamatosságát és továbbélését csak egy-egy mondattal jellemzi, ezek a mondatok emlékezetesek. Nemcsak azért mert Szávai megtalálja, mi mozgatja meg a legjobban a franciák képzeletét, mi kelti föl rokonszenvüket, hanem azért is, mert lényeges magyar tulajdonságokra mutat így rá. Ahogy például az 1850-es években, a bécsi udvari kormányzás idején, a gazdasági helyzet javulása ellenére kialakult társadalmi passzív ellenállásról beszélve megemlíti, hogy a függetlenség és szabadság eszméjének a továbbélése száz évvel később, 1956 forradalmában hogyan kapott újra szerepet. Az ilyen előre utalások révén aktuálissá teszi a történelem eseményeit és -- anélkül, hogy közvetlenül beszélne róla -- felhívja a figyelmet egy ország „lelkének” működésére, egy kultúra, egy nép, egy nemzet önazonosságának kialakulására.
Érzékelteti a szellemi történések folyamatát, és ugyanakkor azt is, hogy a múlt hogyan marad cselekvő része a jelennek anélkül, hogy magyar „jelleg”-ről, „jellem”-ről szót ejtene, vagy akár az identitás szót leírná.

A negyedik fejezet, noha szintén történelmi, már Budapestről szól, és a magyar-francia kapcsolatokról. A francia olvasó -- mint a korábbi részeknél is -- azt látja, hogy Magyarország kialakulása a középkorban a nyugat-európai országokéval párhuzamosan történt, velük egyenrangúan, és ha az országot a későbbi évszázadok vissza is vetették a fejlődésben, a 19. századi Budapest már hasonló változásokat élt át, mint Párizs. A szerző a két kultúra párhuzamában a század második harmadának nagy építkezéseit, az irodalmi irányzatok közötti megegyezéseket említi.
Szóhasználatával, mely a francia műveltség kulcskifejezéseit alkalmazza a magyar főváros múltjának és jelenének bemutatásakor is -- igen pontosan és találóan egyébként -- magyarázza is, egyúttal otthonossá és érthetővé is teszi a franciák számára a magyar vonatkozásokat. De érintenie kell az eltéréseket, főleg a közelmúltból, amikor Magyarország olyan próbatételeken ment át, amelyet a franciák csak hírből ismernek, például a társbérlet bevezetését, mely ma talán már csak rossz emlék, de nélküle nem érthető meg a magyar irodalom több alkotása, vagy a társadalom összetartó erejét próbára tevő koholt pereket, az erőszakos szövetkezetesítést, melyeknek súlya még mindig ránehezedik a mai szellemi és gazdasági életre.

Ugyanakkor Szávai nem kerüli meg azt sem, hogy Magyarország 1900 után megromlott francia kapcsolatait szóba hozza, és rámutasson okaira. A nemzetiségi kérdés gyökeréről és a nemzetiségek egykori rágalomhadjáratáról olvasva a magyar olvasó keserű iróniával gondol a boldog időkre, amikor csak a magukat elnyomottnak hitt nemzetiségiek és a magyar érdekekkel ütköző szomszédos országok rágalmazták Magyarországot. A szerző a két ország kapcsolatában a kényes kérdéseket mindvégig visszafogottan és tartózkodóan tárja föl. Megemlítésükre feltétlenül szükség van, hiszen az átlag francia még ma is kevéssé ismeri például a francia politika állásfoglalását és felelősségét az első világháborús békekötésben, vagy Guy Mollet miniszterelnök szerepét a Szuezi háború időzített megindításában, amikor a magyar forradalom „lefoglalta” a Szovjetuniót. Vagy azt, hogy a francia nagypolitika nem tett az 1956-os forradalom véres leverése ellen, „csak” a diákok és az értelmiség állt ki makacs tüntetéseivel. Vagy a közelmúlt tapasztalatai közül: a „keleti”-nek nevezett országokat befogadni vonakodó európai közösség tétovázásának messzire ható következményeit. Számunkra közhelyek; a szerző az igazi értelmiségi tisztánlátásával, de a diplomata tapintatával és arányérzékével veszi sorra ezeket. Nem holmi szemrehányásként és nem is az igazság minden áron való kimondásának vágyától hajtva, hanem -- hogy úgy mondjam -- a jobb jövő reményében, hogy a mulasztások felismeréséből valamiféle okulás lehessen.

A magyar kultúra külön fejezetet kapott, de hát természetesen csak madártávlatból felvázoltan jelenhet meg a képe. A szerzőnek nyilván itt esett leginkább nehezére a kényszerű, a terjedelem szabta korlátozás. Talán túl tárgyilagosan, személyes ízlését félretéve, mondhatnánk elrejtve, és mindvégig tényszerű, tartózkodó hangvételben viszi végig gondolatmenetét a két utolsó és valamennyiünket legjobban érintő fejezetben is. Itt a jelent mutatja be, földrajzi, népességi, gazdasági és intézményi adatok alapján, valamint a távlatokat, a mai várható politikai, gazdasági és kulturális összképből kiindulva.

Ez a rész válhatna leggyorsabban időszerűtlenné, itt érhetné a szerzőt leginkább a részrehajlás vádja. Mindkettőt sikerült elkerülnie. Bár az olvasónak lehet joga kételkedni a Központi Statisztikai Hivatal adatainak pontosságában, a szerző természetesen nem tehet mást, mint hogy ezekre hivatkozzon, viszont megemlít -- ahol talál ilyent -- tanulmányokban közölt számadatot, más véleményt is. A távlatok fölvázolásakor azonban csak a legkedvezőbb lehetőséget fogalmazhatja meg, tehát lényegében a magyarországi politikai pártok konszenzusán nyugvó jövő-képet : az egyesült Európához csatlakozni kívánó Magyarország jobbik arcát.
Szávai a csatlakozás minden alapos indítékának ésszerű elemzését oly módon okolja meg, hogy érveléséből világosan kiderül: a Nyugatnak -- ha versenyképes akar maradni Amerikával és a Távol-keleti országokkal összemérten -- épp úgy szüksége van a közép-európai régióra, mint fordítva. Szávai az ország európaiságának a szószólója, távlati érdekeinek a képviselője, több alkalommal hivatkozik a visegrádi országok közép-európai együttműködési lehetőségére. A kisebbségi kérdés megoldását is ebben a keretben látja megoldhatónak. Talán most kell szólni a könyv legkomolyabb erényéről: noha sehol semmi utalás nem esik a szerző politikai vagy szellemi hitvallásáról, a könyv szellemiségében felismerhetjük a hazája ügye iránt őszintén elkötelezett gondolkodót, akiben mélyen él a közösség iránti felelősségtudat. Nemrégen az antalli külpolitika nagyköveteként szolgálta ezt az ügyet, most, saját erőből, egyedül, továbbra is az európai Magyarországért száll síkra.

A kötet hibái? Hiányosságok természetesen vannak ott, ahol a minimumra szorítkozva kell elmondani a maximumot. A következő kiadásban több apró pontatlanságot is korrigálni kell. Például Petőfi nem a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavalta el a Nemzeti Dalt, vagy a Kádár rendszer korai szakaszában történt szövetkezetesítés többet ártott a magyar falunak, mint a beszolgáltatások terror-ideje, mert a magyar falu ellen indított második támadás söpörte ki onnan végleg a maradék parasztságot is, és tette tönkre a paraszti kultúra még élő maradványait. A háztáji gazdaságok csak valamivel később hoztak némi javulást.

Van néhány egyenetlenség is. Ha a kultúra fejezetben például a zenéről szóló oldalak rövidségük ellenére is kiválóak, mert eredeti ízlésű értőre vallanak, ha az irodalmi áttekintést kiegyensúlyozottnak érezzük, azt hiszem joggal hiányolhatjuk a magyar képzőművészet francia orientációjának bővebb említését, a 19-20. századi szobrászatét, vagy a Franciaországban élt magyar személyiségek megemlítését. És talán egy kicsit optimista Szávai Jánosnak az a képe a magyar irodalomról, hogy most a politikát átvették a „szakértők”, és így az alkotók visszatérhetnek az irodalom örök nagy témáihoz. Sajnos a magyar művészek politikai megosztottságának és érdekszférái mentén mélyülő lövészárkainak láttán nem igen hihetünk abban, hogy ez hamarosan bekövetkezik, és nem is bizonyos, hogy a művészettől nem szabadna azt várnunk, hogy mutassa föl az elmúlt tíz év társadalmi történéseit. Sajnáljuk továbbá, hogy a jól kiválogatott bibliográfia és a lábjegyzetben megadott hasznos irodalom mellett a szerző nem ajánl néhány franciára lefordított magyar irodalmi művet. Nem utal arra sem elég egyértelműen, hogyan kapcsolódik a magyarországi rendszerváltás a nagy külpolitikai folyamatokba.

Vagy talán túl sokat kívánunk? Mert lehetne még sorolni, hogy mi mindent olvasnánk szívesen ebben a rólunk írott könyvben.
Ugyanis a könyv kétségtelenül és hitelesen rólunk, a mi országunkról szól, nyugodtan vállalhatjuk. Nemcsak olvasnánk benne még másról is többet, de szívesen látnánk is több helyen: vajon ott van-e a párizsi Magyar Intézet könyvespolcain, a budapesti Francia Intézetben, és az idegen nyelvű könyvesboltokban, a magyar Külügyminisztérium propaganda kiadványai között, ahol jobb reklámot csinálna az országnak, mint némely politológusunk és külpolitikusunk külföldieknek adott nyilatkozata, de árusítani lehetne akár még a szállodai turistaboltokban is. És lényegében ez a legfőbb hiba: félek, hogy a könyv ezeken a helyeken nem található meg.



« vissza