Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Mezőgazdaság és földvásárlás

 

Mit kérdezzünk?

 

A szocializmus negyven éve az intézményes és egyetemes hazugság kora volt. A hazugság egyetemessége - paradox módon - megkönnyítette az életünket. Következetessége ugyanis lehetőséget adott arra, hogy a hazug szavak mögötti igazi jelentést lefordítsuk és a „sorok között” olvassunk.

Szubjektív élményem a közelmúlt földkérdéssel kapcsolatos vitái alatt az volt, hogy kezdünk visszatérni a klasszikus szocialista hazugságok 40 évéhez. Az elmúlt kilenc évben csak finomabb csúsztatásokat tapasztaltunk. Ezek következetlenebbek és kényelmetlenebbek voltak a régi hazugságoknál, mert földerítésük több munkát igényelt. A földügy során azonban, amikor a kormány két kérdése napvilágot látott és a viták megkezdődtek, mintha azok az idők tértek volna vissza, amikor a hazugság magyarázatához nem is vették a fáradságot. Amikor hagyták, hogy átlátszó legyen, és nem nagyon törődtek azzal, hogy logikusan próbálják alátámasztani. Ez a két kérdés valóban a „szocializmushoz vezető útra” emlékeztet. Ilyen szempontból a földkérdés vitája számomra megdöbbentő és megrázó volt.

Az a hazugság azonban, ami a kormánytól származott, egy olyan vitában jelent meg, amely önmagában is sokkal többet hordozott és sokkal többfelé ágazott, mint amennyi - érzésem szerint - a parlamenti vitákban elhangzott. Mintha az egész kérdés valami más területre csúszott volna. Mintha nem az igazi kérdéseket tették volna fel és nem azokra akartak volna válaszolni. Mintha a politikai érzelmek sodrásában az egész vita leszűkült volna egyetlen kérdéscsoportra.

Ezt nagyon leegyszerűsítve úgy fogalmaznám: A koalíció lehetővé akarja tenni, hogy a szövetkezetek földet szerezzenek, akár azon az áron is, hogy a földszerzés ezzel a külföldieknek is lehetővé válik.

Ha az ellenzék álláspontját is nagyon leegyszerűsítve akarnám visszaadni, akkor az mindenáron meg akarja akadályozni a külföldiek földszerzését, akár azon az áron is, hogy a szövetkezetek se kapjanak földet.

Ha a vita erről szól, két őszinte kérdést lehetett volna feltenni aszerint, hogy az ellenzék teszi-e föl, vagy a kormány. A kormány őszinte kérdése a népszavazáshoz az lett volna: Akarja-e, hogy a szövetkezetek földet vásároljanak, még akkor is, ha ezzel a külföldiek földvásárlását lehetővé teszik. Az ellenzéknek pedig az ellentétes kérdést kellett volna feltennie: Akarja-e, hogy a külföldiek ne szerezhessenek földet, még akkor se, ha ez a szövetkezetek földszerzését is kizárja.

Ez lett volna a két becsületes kérdés. Ezzel szemben a kormány két ügyes, de hazug kérdést tett fel, az ellenzék pedig egy ügyetlen, de igazságra törekvőt.

A becsületes kérdések tehát így hangzottak volna, mert ez világossá tette volna a szavazóknak, hogy mire is kell válaszolniok.

Az igazi probléma azonban ezzel nincs megoldva, sőt valójában itt kezdődik. A két kérdés ugyanis most már becsületes, de nem jó kérdés. Azért nem, mert rendkívül leegyszerűsített változatát mutatták annak a vitának, ami folyt. E mögött a vita mögött egy óriási szakmai kérdéscsoport húzódott meg, amelyre azonban ugyanolyan sztereotip, leegyszerűsített válaszokat adtak, mint amilyenné a kérdések maguk is egyszerűsödtek.

Azért nem voltak ezek jó kérdések, mert először és mindenekelőtt a külföldiekről és a szövetkezetekről kérdeztek, és e két fogalom mögé rendkívül leegyszerűsített sémákat helyeztek. Nem voltak jók a kérdések azért sem, mert a megindokolásuk is túlegyszerűsített volt. Nem voltak jók azért, mert egy olyan „valóságot” tükröztek, amelyet elemzésekkel, igazi objektív közgazdasági szándékkal folyó munkával nem tártak fel. És végül azért ner voltak jók, mert nem ezek voltak az igazi kérdések. Ezeket a problémákat kell tehát megvizsgálni.

Először is a szereplőkről. A „külföldi” ezekben a vitákban valamilyen furcsa leegyszerűsítéssel szerepel. A külföldit sokféleképpen lehet fölfogni. Ha a birtokra, a magyar birtokviszonyokra és a 19. századra gondolunk, akkor az Új földesúr Anckerschmidt lovagja jut eszünkbe, aki tíz év alatt szenvedélyes magyarrá változott. Fölfoghatnánk tehát akár úgy is, hogy aki itt birtokot kap, megtelepszik, az előbb-utóbb ettől a levegőtől, atmoszférától és közösségtől valamilyen értelemben magyarrá válik. Az elmúlt századok során Magyarország lakosságának legnagyobb része így vált magyarrá.

Az ellenzék elgondolásaiban azonban nem ez a romantikus, 19. századi külföldi-kép él, hanem a mai szóhasználat „külföldije”. Aki mögé odaképzeljük, hogy egyhavi nyugdíjából is egy évig lakhat a Hilton szállóban, és elegendő pénze van ahhoz, hogy bármit megvásároljon. Ahol ő megjelenik, nincs magyar versenytárs.

Ebben az elgondolásban olyasmi van, mintha a magyar tőkeerős vállalkozók nem lennének veszélyesek a mezőgazdaságra. Mintha abban semmiféle veszély nem volna, ha Tocsik Márta a 800 milliójáért valahol 16 000 hektárt - mondjuk egy fél vármegyét - venne magának. Itt csak a külföldi az, aki a veszélyt hordozza. Nyilvánvaló, hogy az ellenzék számára, a „külföldi” szó azt a veszélyt jelentette, hogy valaki képes sok földet, nagyon könnyen, egyedül is megvásárolni.

Ugyanilyen torzításokat használt a koalíció is, amikor a szövetkezetekről beszélt. A szövetkezeteknek az elmúlt 40 évben volt egyfajta romantikája, mert a magyar kapitalizmus bölcsőjét jelentették. Tudjuk, hogy a mezőgazdasági szövetkezetek voltak a termékhiány pótlásának egyedüli eszközei. A melléküzemágakban mindent megtermeltek, amire a magyar gazdaságnak szüksége volt, és amiről a tervgazdálkodás nem gondoskodott. A szövetkezetek a céllövészetre szolgáló agyaggalambtól kezdve mindent gyártottak, nemzetközi összehasonlításban gyalázatosán drágán, de a magyar szocialista viszonyok között előnyösen és hiánypótlóan.

Ez a fajta romantika - miszerint a szövetkezetek az igazi vállalkozók, és ott mennek igazán jól a dolgok - a szocialisták elképzeléseiben, úgy látszik, fönnmaradt. Ez a szövetkezet-kép egészen más, mint - a mai valóság sugallja - azok a tipikus szövetkezetek, azok a társaságok, ahol korlátlanul és ügyesen ki lehet használni a joghézagokat, ahol egyes emberek rendkívüli módon meg tudnak gazdagodni, míg a többiek ugyanúgy elszegényednek, mint az ország többi szektorában, többi területén. A vitának, amely a közelmúltban zajlott, mindkét oldal eltorzította a szereplőit.

Az indoklásokban is rendkívül kis szerepet kapott az igazán objektív értékelés. Mindkét félnek megvoltak a maga sztereotípiái, azok a nagyon rövid és jól hangzó válaszok, amelyekkel ki-ki megindokolta a magatartását és a véleményét.

A kormány részéről állandóan a tőkeszegénységre hivatkoztak, a gazdaságos üzemnagyságra, a jelzáloghitei intézményének bevezetési lehetőségeire, a földpiac létrehozására és a koncentráció szükségességére. Mindezek a hivatkozások felületesek, át nem gondoltak és nagyon sokszor nem igazak.

Ami a tőkeszegénységet és a magyar mezőgazdaság helyzetét illeti, igaz, hogy amikor az átmenet első lépéseit tettük, a mezőgazdaság többszörösen sújtott ágazat volt Magyarországon. Az átmenet során néhány fontos lépés megtétele nélkül soha nem értük volna el a piacgazdaságot: elsősorban liberalizálni kellett a gazdaságot. Emiatt infláció keletkezett, amelyet valamilyen formában kordában kellett tartani. Ennek következménye az egyensúly megtartására törekvő restriktív politika volt. És szerkezetváltásra volt szükség, a 40 év alatt elrontott, eltorzított szerkezet helyrehozására.

A liberalizálás a mezőgazdasági támogatások megvonását jelentette, az árak fölszabadítását, a versenyző import lehetővé tételét - nem teljes körben, nem általánosan, de legalább kezdeti lépésekben. A támogatások megszüntetése az OECD-nek egy 1993-ban írt tanulmánya szerint annyit jelentett, hogy az 1987. évben a mezőgazdaságnak adott kb. 3 milliárd dollár támogatás 1992-re 250 millió dollárra, öt év alatt kevesebb mint egytizedére csökkent.

A világ egyetlen mezőgazdasága sem viselte volna könnyen ezt a hirtelen és rendkívül gyors ütemű támogatásmegvonást. 1987-ben Magyarország Kanada mögött 52%-os támogatással a második volt, 1992-ben pedig 8%-os támogatással csak Új-Zélandot előztük meg. Ezek egészen megdöbbentő számok. Érezhetjük, hogy itt valami olyan megrázkódtatás érte a mezőgazdaságot, amit nagyon nehezen lehetett kiheverni.

Az árak felszabadítása is szélsőséges eredményeket produkált. Az árak általánosan szabaddá váltak, azonban az áremelkedés - a felszabadított importárak miatt is - elsősorban az iparban jelentkezett. A mezőgazdaságban az árfelszabadítás azt jelentette, hogy az inputok, a terhek jelentősen megnövekedtek, az output oldalán pedig a termékek ára csak kisebb mértékben nőtt. Az infláció a gazdaság különböző pontjain különböző intenzitással jelentkezik. Ez az intenzitáskülönbség a mezőgazdaságot különösképpen sújtotta, az árollót, teljesen kinyitotta. A mezőgazdaságban felhasznált anyagok ára hirtelen az égbe emelkedett, a termékek ára pedig nem növekedett.

Mindez érintette a jövedelmezőséget, és itt térek át az infláció egyik hatására. Az infláció visszafogása, az egyensúly megtartása érdekében olyan intézkedéseket kellett tenni, amelyek a gazdaság minden pontján jövedelemcsökkenést idéztek elő. Amikor a személyi jövedelemadóval mindenkitől annyit vettek el, amennyit csak tudtak, a társaságok adóit is megnövelték, tehát ez a mezőgazdaságot két ponton is sújtotta. A hazai piacon a kereslet megcsappant, a vásárlási lehetőség csökkent, ugyanakkor megjelentek az ágazatot sújtó magas közterhek is. Mindkét oldalon egyszerre óriási jövedelemcsökkenés, nyereségcsökkenés következett be. Emiatt a mezőgazdasági üzemek eladósodtak, és nem voltak képesek hiteleket sem felvenni - hiszen éppen az infláció kényszerítette magasba a hitelkamatokat is. így általános pangás következett be, ami tőkefelhalmozást alig tett lehetővé.

Amikor ma a tőkeszegénységről beszélünk, akkor nem vesszük figyelembe, hogy az elmúlt egy-két évben ezen a téren javulás mutatkozott, és hogy az a fordulat, amit a gazdaság növekedéseként ismerünk, nagyon komolyan meg fogja változtatni ezt a helyzetet. Tekintélyes differenciálódás történt a magyar mezőgazdaságban is, itt is keletkezett tőke. Ha nagyon szélsőségesen és polarizáltan, de a magyar mezőgazdaság is válaszolni tudott a gazdaság növekedésére.

Tudnunk kell, hogy amikor azt hisszük, hogy itt egyedül a külföldiek, vagy egyedül a társaságok képesek földszerzésre, akkor nem számolunk ezekkel a változásokkal.

Álprobléma az üzemnagyság kérdése is. A kormány minduntalan azzal érvel, hogy csak a koncentrált; ilyen vagy olyan nagyságrendű (a vélemények eltérnek) birtokok életképesek. Ez egyáltalán nem igaz egy olyan időpontban, amikor a termékszerkezet Magyarországon még nem alakult ki véglegesen. A termékszerkezet az 1990-es nagy sokk és a KGST-piacról való átállás után lassan változott. A birtoknagyság és a termékszerkezet minden országban kölcsönhatásban, organikusan és hosszú távon alakul ki. Nem igaz, hogy a kisbirtok nem lehet gazdaságos. Attól függ, hogy mit termel, ezt pedig a piac határozza meg.

A tőkeszerkezet (azok a gépek, berendezések, amelyek az emberi munka megkönnyítéséhez szükségesek) egy modern társadalomban olyan mértékben differenciált, hogy nincs olyan birtoknagyság, amely ne találná meg a maga eszközeit, lehetőségeit. Ilyen szempontból is magának az életnek kell eldöntenie, hogy a birtoknagyság és a termékszerkezet hogyan találják meg egymást, és ha ebbe mesterséges eszközökkel beavatkozunk, akkor csak kárt és fölösleges kiadásokat okozhatunk.

A magyar mezőgazdaság három sokkot kapott az elmúlt ötven esztendőben. Az 1945-48-as nagy tulajdonváltozás alapjaiban rázta meg. A hatvanas évek szövetkezetesítése és - őszintén meg kell mondanunk - az 1990-es kárpótlás ugyanilyen óriási megrázkódtatást jelentett. A kárpótlás sötétbe ugrás volt. Nem tudtuk, hogy hány tulajdonos, milyen átlagos birtoknagysággal fog rendelkezni, fogalmunk nem volt a következményeiről. De ismét az élet volt a bölcsebb, és az új tulajdonviszonyok de jure ugyan ziláltan, de facto azonban mégis működőképesen alakultak ki, részben a használat, részben a tradíciók alapján. A termelőszövetkezetek nem oszlottak fel egyik napról a másikra, mintegy 50%-ban működőképesek maradtak. A kistermelők pedig lassan kezdték megtalálni egymást. Kezdődött néhány olyan spontán folyamat, ami a földhasználat és a földtulajdon kettős lehetőségét felhasználva egy olyan organikus fejlődés kezdete volt, ami lehetővé teszi egy speciális magyar termékstruktúra kialakulását. De csak abban az esetben, ha ebbe a folyamatba nem avatkozunk bele újra, most már talán negyedszer, nagyon kemény és nagyon drasztikus eszközökkel.

Meggyőződésem, hogy furcsa módon éppen a jelenlegi földtörvény módosítása volna az a kemény és drasztikus eszköz, ami az életnek azt a most meginduló törekvését, hogy a korábbi torzulásokat korrigálja, meggátolná és újra egy mesterséges beavatkozást teremtene.

A jelzáloghitei intézménye egy kicsit a múltnak a reminiszcenciája. Itt megint egy hosszú időn keresztül beidegződött, gyermekkorunkból megörökölt fogalomrendszerben bízunk, ami a megváltozott körülmények között nem úgy fog működni, ahogy azt gondoljuk. Régen a jelzáloghiteleket 30-60 évre adták. A mai gazdaság rohamos és sokszor esztelenül gyors változásaihoz egy ilyen intézmény nemigen tud alkalmazkodni. Hiába nyílik lehetőség a jelzálog földre való bejegyzésére, a megbízható „ügyfelek”

- rendszerint a nagy vagyonnal rendelkező nagyüzemek

- előnyben lesznek és a kistermelők nem fognak ebből semmit hasznosítani.

Végül a földpiac sem úgy működik, ahogy gondoljuk. Azért nem, mert a kereslet és a kínálat oldalán nem korlátlan számban jelennek meg a vevők és az eladók. Éppen azért, mert a föld földrajzilag helyhez kötött, egyes helyeken csak egy-két eladó vagy egy-két vevő jöhet szóba. Ez nem fogja létrehozni azt a nagyon kiegyensúlyozott földárat, amiről álmodozunk. Ha az Európai Unió földárait tekintjük, akkor is láthatjuk, hogy Hollandiában négymillió forintba kerül egy hektár, Ausztriában másfél millió forintba. Tehát óriási különbség van az árak között és ez éppen a földnek a geográfiailag adott helyzetéből következik. Emellett a föld korlátozott jószág, megújuló erőforrás ugyan, de megújulása nem erőltethető, annak van egy meghatározott üteme. A termelőképességet műtrágyával vagy más eszközökkel kell pótolni, fenntartani, tehát a földet nem lehet korlátlanul felhasználni. A földpiac működésében az áralakulásnak ez is határt szab.

Az Európai Unióban a földeknek évente csak egy százaléka cserél gazdát, ez a földforgalom normális üteme, aránya. Tehát láthatjuk, hogy a földpiaccal kapcsolatos elképzelések is naivak, a kormánypártok valami teljesen mást várnak, mint ami reálisan elképzelhető, és a problémák szinte csak jelszószinten kerülnek bele a mindennapi és a parlamenti vitákba.

A földpiac és a földár alakulásáról igazi felmérés és elemzés az elmúlt 5-8 esztendőben nem volt. Nem tudjuk, hogy valójában a helyi piacokon és általában a magyar piacon milyen tényezők hatására, milyen kereslet-kínálati nyomás alatt, milyen árak alakultak ki. Egyet határozottan tudunk, hogy a magyar földárat ma egyesek hektáronként ötven-százezer forint körül, mások száz-kétszázezer forint körül becsülik. Nyugat-Magyarországon az osztrák kereslet miatt állítólag 300 000 Ft-ot is megadnak egy hektárért. A magyar földár mindenképpen abszurd módon alacsony, a másfél millió forintos osztrák árnak kereken az egy tizede.

Ennyit tudunk, de nem tudjuk, hogy a földpiac az elmúlt két-három évben hogyan működött, és nem tudjuk, hogyan fog működni akkor, ha a földtörvény módosításánál tervezett intézkedéseket bevezetik. Nem tudjuk azt sem, hogy a külföldiek tulajdonlása miként alakult, hogy a jelenlegi burkolt vagy féllegális formában a külföldiek mennyi földhöz jutottak, és azt sem tudjuk, hogy a külföldiek hogy reagálnának rá, ha a kormánynak sikerülne a földtörvényt megváltoztatni. Nincs képünk arról, hogy birtokcsoportonként hogyan és milyen mértékben tőkésedéit a magyar mezőgazdaság. Tehát újra mindenestől sötétbe ugrás történik, ha a kormány elképzelése valósággá válik.

Ezek után kellene megfogalmazni, hogy mi is az igazi kérdés.

Azt mondtuk, hogy hosszú időn keresztül több erőszakos beavatkozás történt a magyar mezőgazdaságba. Ennek során létrejött egy minden szempontból torzított birtokstruktúra. Ebben a helyzetben a földpiac teljes körű liberalizálása lehetővé tenné a föld spekulációs célokra való fölvásárlását. De nem tudjuk, ez milyen mértékű lenne. Azt sem tudjuk, hogy hányán fognak vevőként megjelenni, de azt igen, hogy akik ebből a földárkülönbségből hasznot akarnak húzni, azok nem azért vesznek földet, hogy termeljenek rajta, hanem spekulációs céllal vásárolnak. Egy ilyen intézkedés nyomán nem birtokkoncentráció, hanem spekulációs tőkekoncentráció jönne létre. Ez súlyos következményekkel járna. Egyrészt a magyar mezőgazdaságot hozná lehetetlen helyzetbe, mert a spekulációs okokból létrejött koncentráció megelőzné azt a folyamatot, amelynek során a valóban kedvező birtoknagyság, egy valóban szükséges termékszerkezet mellett szervesen jön létre. A mezőgazdaság tehát ismét kényszerpályára kerülne. Az egyik tényező, a koncentráció oldalán meg volna kötve, és ehhez a koncentrációhoz keresnénk a termékstruktúrát, ami lehetetlenné tenné, hogy Magyarországon valóban egészséges mezőgazdasági szerkezet jöjjön létre.

A mesterséges (spekuláción alapuló) koncentrációnak a másik következménye az volna, hogy a magyar társadalom szenvedné el a veszteségeket. Nem történne más, mint hogy meghosszabbítanánk a spekulációs folyamatok időszakát, illetve megnyitnánk a spekulációs földvásárlások lehetőségét. Megnyújtanánk azt a fajta spekulációs folyamatot, ami az elmúlt öt-hat évben iparban, kereskedelemben és sok más területen a magyar gazdaság rákfenéje volt. Az eddigi gyakorlatban a joghézagokat felhasználva kizárólag spekulációs célból és a termeléssel nem törődve történtek vagyoncserék és változtatások, amelyek nem szolgáltak mást, csak azt, hogy a magyar társadalmat polarizálják és a jövedelemeloszlást szélsőségessé tegyék. Ez a folyamat súlyos károkat okozna nemcsak a mezőgazdaságnak, de a társadalomnak, főleg a helyi társadalmaknak, a falvak lakóinak is.

A magyar mezőgazdaságot korlátok torzították, azért alakult ilyen rosszá, mint amilyen. Paradox módon, hogyha ezeket a korlátokat most hirtelen szabadítanánk fel, akkor éppen ez jelentene egy újabb torzítást. Ezt pedig nem lehet megengedni.

Ezek után teszem fel azt a végső kérdést, amelyre nekem csak egyetlen válaszom van. Módosíthatjuk-e ezek után a jelenlegi földtörvényt, amely bizonyos korlátokat szab és még lehetőséget ad a mezőgazdaságnak, hogy a spekulatív tőkebeáramlást egy darabig visszafogja. A válaszom: egyértelműen nem.

Úgy érzem, hogy ez egy másfajta kérdés, mint amelyeket népszavazásra fel akartak tenni. Azért másfajta, mert itt az, hogy a vevő külföldi vagy belföldi, nem annyira lényeges. Itt az a kérdés, hogy spekulációs célokra veszik-e meg a földet vagy nem, megzavarják-e a magyar mezőgazdaság alkalmazkodási folyamatát vagy sem.

Ilyen szempontból a kérdés egyértelmű és a válasz is egyértelmű.



« vissza