Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Mi a baj a laissez faire kapitalizmus apologétáival?


Merengés Bod Péter Ákos tűnődéséről


 

BOD Péter Ákos tűnődik a Magyar Szemle 1997. 3-4. számában Mi a baj a kapitalizmussal? című írásában David C. KORTEN, hazánkban valóban szokatlanul sikeres könyvében foglaltakról. Tűnődéseit a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen megalakult Altern Csoport nevében és a Korten-könyv kiadásának kezdeményezőiként, gondozóiként örömmel nyugtázzuk, mert az egyre szaporodó kedvező ismertetések, recenziók és állásfoglalások mellett Bod Péter Ákos írása az első, amelyik tükrözi a hazai közgazdaságtan főárama (szakmai zsargonban: mainstream közgazdaságtan) egyik jeles képviselőjének véleményét, s vélelmezhetően a többi mainstreames nézetét is. Bod Péter Ákos írása megerősített bennünket ama sejtésünkben, hogy a politikai pártokhoz való tartozás nem jelenti az adott párt alapértékeihez való ragaszkodást, sőt még ezek megvallását sem, mert az elvileg homlokegyenest ellenkező ideológiájú pártok meghatározó képviselői fontos társadalmi - gazdasági kérdésekben gyakorlatilag azonos előfeltevéseket fogadnak el, magyarán szólva egy gyékényen árulnak (sőt elárulnak). Bod Péter Ákos írását jegyezhette volna például bankártársa Németh Miklós vagy szakmai rokona Bauer Tamás is, s éppen ezért válaszolunk szókimondóbb módon vélekedéseire és sommás értékítéleteire. Ez utóbbival kapcsolatban jegyezzük meg, hogy Bod kritikájának javára vált volna, ha szerzője elolvassa a könyv prológusát is, melyben Korten személyes életútjáról vall, s már ebben is feltárul mélyen humanista voltán kívül az a nyíltan és határozottan megfogalmazott ritka tisztességes alapállása, hogy nem tartja magát az igazság feltétlen letéteményesének, mondván „eme komplex problémák megértésének egyéni vagy kollektív keresési folyamatában egyikünk sem tarthat igényt az igazság monopóliumára.”(Korten-könyv 13. o.) Bod Péter Ákos tűnődéseit olvasván viszont azt kell hinnünk, hogy a könyvet csak erős kihagyásokkal tanulmányozta, inkább csak a lapjait pörgethette át, mintegy a Nobel-díjas közgazdász Herbert Simonnak a szelektív információészlelésre és -feldolgozásra vonatkozó nagy erejű tételét igazolva. A következőkben Bod Péter Ákossal vitázva csak az általunk lényegesnek tartott szemléleti és előfeltevésbeli kérdésekre térünk ki, s ezenközben természetesen feltárulnak csoportunk, az Altern Csoport fontos kérdésekről vallott nézetei s ezek értéktételezései is.

1.) Korten könyvének óriási előnye, szemben a főáramú közgazdászok műveivel, hogy a teljes összefüggésrendszert világítja meg, s hazai hatása is jórészt ennek tulajdonítható. „ A teljes rendszerben való, rendszerszemléletű gondolkodás a leegyszerűsített megoldásokkal szembeni kételkedést igényli, az arra való hajlandóságot, hogy a problémák és események között a hagyományos tárgyalásmódban figyelmen kívül hagyott kapcsolatokat keressünk” — írja Korten. Szó sincs tehát arról, hogy Korten egyszerűsítené a komplex valóságot, mert miként az egyik recenzense megállapítja „a valóságból vett minták nagyon életszerűek és lényegiek, az elemzések elfogulatlan árnyaltsága ritkaságszámba megy.”1 Allport írja híres művében, hogy „amikor a differenciált gondolkodás árfolyama alacsony és általában ez a helyzet a társadalmi válságok idején, a vagy-vagy típusú logika diadalt ül.”2 Hogy manapság hazánk történelmének egyik legmélyebb válságát éli meg, az aligha vitatható, s talán ennek tulajdoníthatjuk Allport nyomán a vagy-vagy típusú logika Bod Péter Ákosra is átsugárzó hatását, mivel nem Korten, hanem vitapartnerünk egyszerűsíti a valóban bonyolult természetű társadalmi-politikai-gazdasági valóságot egyszerű dichotómiára: kapitalizmus, avagy szocializmus (kommunizmus). A közgazdasági főáram képviselői egyébként hajlamosak megfeledkezni RÖPKE figyelmeztetéséről, hogy „minden társadalom olyan egységet alkot, amelyben a részek kölcsönös függésben vannak egymástól, és a keletkező egészet nem lehet tetszés szerint összeválogatott elemekből összerakni. Ez áll a gazdasági élet rendjére is — írja Röpke — amely csak az egész társadalom rendjének részeként értelmezhető, és meg kell felelnie a politikai és szellemi rendnek.”3

Sem térben sem időben nem kell azonban messzire mennünk. Hans VAN Zon, az Európai Bizottság megbízásából 1992-ben Magyarországra, Csehszlovákiára és Lengyelországra vonatkozóan készített úgynevezett alternatív forgatókönyveket és ebben megfogalmazta, hogy „a piacgazdaság valamilyen formájába való átmenet vitája ott hibádzik, hogy ezt a közgazdászok uralják, akik rendszerint nem veszik figyelembe a szocialista gazdaságból a piacgazdaságba való átmenet társadalmi és politikai előfeltételeit. Noha „a társadalmat organikus egészként kell felfognunk, melyben a gazdasági, politikai és a társadalmi folyamatok kölcsönösen befolyásolják egymást.”4 Sajnos van Zon nagy erejű alapos tanulmánya, melynek gazdaságpolitikánk alakításában is lett volna jelentősége, egyáltalán nem kapott figyelmet, s szinte bizonyos, hogy nem jutott el az MNB akkori elnökéhez sem.

2.) A MAI SAJTÓ- ÉS KÖZÉLETI NYELV DIVATSZAVA a „csúsztatás”, ami a szándékos ferdítés, valótlanság szépítő kifejezése. Valójában a bizonyításelméletben a téves bizonyítások egyik, de csak az egyik válfaja. Voltaképpen a tévedést nem lehet bizonyítani, azaz nyilvánvalóvá tenni. Ha valaki téves tételt mégis bizonyít, akkor vagy a bizonyítás előzeteiben van a hiba vagy a bizonyítás módjában. Az utóbbi esetben paralogizmusról beszélünk, ha a tévedés nem szándékos, és szofizmáról, ha szándékos vagy ravaszul el van takarva. Sajnos Bod Péter Ákos tűnődéseiben mindkettő fellelhető.

Mindenképpen szándékos kétértelműség (aequivocatio), ahogy Bod összemossa a marxi kritikát a marxi terápiával. A Kommunista Kiáltványból a kritikát idézi, amely kétségtelenül összecseng Korten bírálatával. Felhívjuk azonban a figyelmét arra, hogy napjaink kapitalizmusát valójában éppen a kapitalizmus atyjának tekintett Adam Smith eszméi alapján lehet megalapozottan kritizálni (lásd erre vonatkozóan Bassiry és Jones tanulmányát5), kinek nézeteit Korten is tolmácsolja. Marx és társai a XIX. század közepén már csak a tényt tudták megállapítani: a kialakult gazdasági állapotok köszönőviszonyban sincsenek Smith eredeti elképzeléseivel. Éppen ezért nem osztjuk Bod hiányérzetét a marxi (kvázi)gyökerek homályban hagyása miatt, már csak azért sem, mert sokan hajlamosak lehetnek azt hinni, hogy a bemutatott problémák megoldására csak egy olyan kommunista jellegű válasz adható, amely térségünkben kétség kívül kudarcot vallott. Éppen azért semmi alapja nincs annak a szakmai gőgnek, amely a volt szocialista országok szakértőinek tapasztalati gazdagságára utal, mindaddig, amíg valamely nyugati szerző a kommunizmusban nem látja a kiutat. Korten esetében erről természetesen szó sincs. Adam Smith munkásságának ismeretében pedig kissé egyoldalúnak tartjuk Bod azon megállapítását, miszerint amikor „Smith kikelt a korporációk ellen, akkor nem a családi vállalkozástól megkülönböztetett nyilvános vállalkozási formát kritizálta, hanem a piaci versenyt korlátozó céheket”. Smith figyelmeztetése ugyanis nem értelmezhető kizárólag a szabad piaci mozgásokat valóban akadályozó aprólékos céhszabályzatok elleni állásfoglalásként, hanem inkább általánosan a koncentrálódó gazdasági hatalommal való visszaélés torzító hatásaira való utalásként (Korten, 64.o.). Megjegyezzük, hogy a Kommunista Kiáltványra való utalás korrekt hangulati kiegyensúlyozása megkívánta volna, hogy Bod az 1891-es Rerum novarum pápai enciklikában foglaltak korteni párhuzamára is rámutasson.

3.) Megismételjük: kár, hogy Bod nem olvasta el a Korten-könyv prológusát. Ha ugyanis olvasta volna, akkor bizonyára nem írja le a következő mondatot: „Pedig - írja Korten - a piaci keret között nem nagyon javul a szolgáltatások minősége, a hatékonyság pedig romlik.” Korten ugyanis pontosan a következőket írja: „A politikai értékeket tekintve hagyományos konzervatív vagyok abban az értelemben, hogy továbbra is mély bizalmatlansággal tekintek a nagy intézményekre és felelőtlen hatalomkoncentrációjukra. Továbbra is hiszek azonban a piac és a magántulajdon fontosságában. Mindazonáltal számos konzervatív kortársamtól eltérően semmivel sem kedvelem jobban a nagy gazdálkodó szervezeteket, mint a nagy kormányt. Nem hiszek továbbá abban sem, hogy a vagyon birtoklásának különleges politikai előjoga lenne. Osztom a liberálisok együttérzését az állampolgári jogokkal nem rendelkezők iránt, elkötelezettje vagyok az igazságosságnak és törődöm a környezettel, vallom, hogy az államnak lényeges szerepe van és a magántulajdonhoz való jognak vannak korlátai. Úgy vélem azonban, hogy az erős és nagy állam ugyanolyan felelőtlen és bomlasztó lehet a társadalmi értékek tekintetében, mint a nagy üzleti szervezetek. „(Korten i.m. 11. o.). A kél idézet tükrében úgy tűnik van némi különbség Bod Péter olvasata és Korten hiteles nézetei között.

4.) Bod Péter Ákos írásának elején és a vége felé is kitér Sir James Goldsmithre, aki jelenleg Anglia tizenegyedik leggazdagabb embere. „Engem (Bod) - bevallom - megmosolyogtatott, hogy Korten a mai kapitalizmus kritikáját kínáló fejezetéhez Sir James Goldsmith-től kölcsönöz mottót... Nem nehéz arra gondolni - folytatja Bod hogy a rendszerkritikája inkább csak a kivételezett és igen gazdag magánzó kedvtelése. Különös színezete van Soros György legújabb kritikai írásának is, amelyben a túlzott vagyoni különbségekből és a sikerkultuszból fakadó társadalmi veszélyekre hívja fel a figyelmet.” Ha komolyan vesszük, hogy az érintettség hiteltelenné tehet bármilyen, az érintett egzisztenciájával ellentétes gondolatot, akkor mi is megmosolyoghatnánk Bod Péter következő kijelentését : „(Korten) javaslata mindannyiunkban, akik a természeti környezetet és az életminőséget fontosabbnak tartjuk a pénz hajszolásánál, erős érzelmeket vált ki.” Ő ugyanis az EBRD (Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank) ügyvezető igazgatója, s a bankárok nem éppen arról híresek, hogy a természeti környezetet és az életminőséget fontosabbnak tartják a pénz hajszolásánál. Mindazonáltal az ilyen előítéletes, sztereotipizáló gondolkodásmóddal nem értünk egyet. Ha ugyanis ezt tekintenénk mérvadónak, akkor Széchenyire is csak legyinteni kellett volna, midőn dúsgazdag arisztokrata földbirtokos létére az elnyomott jobbágyság fölemelésén fáradozott. Aqulnói Szenttamás útmutatását kellene megfogadni, melyet egy fiatal rendtársának adott: „Ne nézd ki beszél, hanem ami jót hallasz, véssd emlékezetedbe. Azon igyekezz, hogy amit elolvasol és hallasz, azt jól meg is értsed.”

Készséggel elhisszük tehát, hogy Bod Péter Ákos is azok közé tartozik, akik fontosabbnak tartják a természeti környezetet és az életminőséget a pénz hajszolásánál, viszont kétségeink vannak abban a tekintetben, hogy olvasta-e, s ha igen, akkor a Szent Tamás-i útmutatás értelmében jól megértette-e a környezetgazdaságtan vagy ökológiai közgazdaságtan releváns publikációinak mondanivalóját. Ugyanis: Részben igaz, hogy „a legfejlettebb, leggazdagabb régiókban tudja a társadalom szavatolni a tiszta vizet” stb. (Bod, 109. o.), csakhogy az is igaz, s erre vonatkozóan Korten számos példával szolgál - mégpedig az ellenőrizhető tények szintjén - hogy ez annak is köszönhető, hogy a gazdagok egyszerűen a szegényekhez telepítették (telepítik) a nagyon szennyező iparágakat és náluk rakták (rakják) le szemetüket. Jó pénzért ugyan, de ebből csak a szegény országok Stratos-lakói és ügyeskedői húztak és húznak hasznot, vagyis ökológiai gyarmatosításról van szó.

A relatíve tiszta környezetet úgymond szavatoló országokban a sorrend a következő volt: 1. tiszta környezet; 2. környezetszennyező gazdasági növekedés, sok tekintetben helyrehozhatatlan természetrombolással; 3. óriási költségekkel megtisztított környezet. Tényként kell rögzítenünk, hogy „egy ország minél inkább kimerít természeti erőforrásait, annál inkább nő a GDP, s ahogy a Világbank korábbi közgazdásza írja, a jelenlegi nemzetgazdasági elszámolási rendszer a Földet felszámolás alatt álló vállalatként kezeli... Valójában a környezetszennyezés kétszer jelenik meg nyereségként: egyszer amikor a vegyi gyár mondjuk melléktermékként állítja elő, és még egyszer, amikor az ország dollármilliárdokat költ a környezetszennyezés felszámolására. Még továbbá a környezet kimerítésének és rombolásának következményeiként létrejövő különköltségek - mint például a szennyezett levegő okozta megbetegedések orvosi költségei - ugyancsak a GDP növekedésében mutatkoznak.”6 Hol van itt sokat emlegetett főáramú gazdasági racionalitás?

Nyugaton a modernizáció minden ellentmondásossága ellenére... fokozatosan - noha nyilván nem eléggé csökkent a környezet termékegységre jutó szennyezése” (Bod, 115. o.). Csakhogy hiába javulnak a fajlagos szennyezésmutatók, ha egyre többet termelünk - fogyasztunk, ha egyre rövidebbek a termékek életciklusai (és a „rábeszélőgépek” azt sulykolják az emberek fejébe, hogy akkor „modernizálódnak”, ha minél rövidebb idő múlva lecserélik tárgyaikat). Ekkor ugyanis a környezetterhelés abszolút értéke nő. Az úgynevezett „hijacked environmentalism”, a hibás környezetvédelem azt hiszi, hogy a fajlagosok csökkentése elegendő világunk környezeti szempontból való megmentéséhez.

A TŐKÉS VÁLLALATOK MŰKÖDÉSÉVEL EGYÜTT JÁRÓ társadalmi-környezeti veszteségek eltörpülnek a szocialista nagyvállalatok, az államosított gazdaság által okozott környezeti szennyezések mellett.” (Bod, 115. o.). Bod nem indokolja, hogy a szocialista nagyvállalatok társadalmi veszteségei mellett miért törpül el a profithajhász tőkés vállalatok hasonló, és Korten által gazdagon illusztrált károkozása.

A környezetszennyezés ravasz dolog: a kimúlt szocialista rendszer a termelési oldalon volt rendkívül környezetszennyező, míg az ugyancsak a matériát istenítő vadkapitalista berendezkedés a fogyasztási oldalon az. Más megfogalmazásban: a laissez fairé kapitalizmus a fogyasztásban pazarol, a szocializmus pedig a termelés és nyersanyagok terén. Az egyik hulladékprobléma, a másik erőforrás-probléma (ami persze hulladéktermeléssel is jár). Ha a természet hulladékasszimiláló képessége is erőforrás, akkor a kapitalizmus is „gyárt” erőforrásproblémát.

Mellesleg szólva Bod Péter Ákos itt ismét azt sugallja, mintha Korten a kimúlt szocialista rendszer iránt nosztalgiázna. Lehet persze szocializmusnak nevezni „a globális gazdaságtól független emberi közösségek újjáépítésére” létrehozott szövetséget, de ennek annyi köze van az egykori létező szocializmushoz, mint CORWELL-nek a valódi szocializmus iránti — az emberek egyenlőségén és szolidaritásán nyugvó — sírig tartó eszmei húségének az Állatfarm „szocialista” rendszeréhez. Sugallni ugyan lehet, nem éppen korrekt módon, hogy Korten az egykor létezett „szocializmushoz” való visszatérést javasolja, csakhogy ezt a könyvben foglaltak alapján nem lehet igazolni.

5.) Kétségkívül igaz a könyvet jellemző megállapítás: „tekintélyes, vaskos könyv. Nem könnyű olvasmány, hiszen idézetekkel, statisztikákkal teli.” (Bod, 104. o.). A statisztikai adatok forrásai a könyvben pontosan meg vannak jelölve, s ezek között nagyon rangos és vitathatatlanul hiteles nemzetközi szervezetek is szerepelnek (például a UNDP). A jelek szerint a könyv mögött álló nemzetközi szakértői gárda gondosan ügyelt arra, hogy a tényeket rögzítő adatok és az ezekre épülő elemzések egymással összhangban legyenek. Ugyanakkor Bod kritikai írásában a szükségképpen gyéren fellelhető, igazából összesen csak két adat között is ellentmondás feszül. Lester Thurow 1996-os(!) könyvéből idézve azt írja, hogy „az amerikai munkások (kékgallérosok) négyötödének a reálbére ma kisebb, mint volt 20 éve, miközben az ország egy főre jutó nemzeti terméke, nagyobb mint akkor.” A következő bekezdésben viszont egy 1997. évi amerikai publikációra hivatkozva azzal a meglepő állítással találkozunk, hogy „1990 és 1995 között a munkások átlagbére is 16 százalékkal emelkedett. De az is igaz, hogy ezenközben a vállalati profitok 75, a nagyvállalati menedzseri fizetések 92 százalékkal nőttek.” Mármost kinek higgyünk? Kortennek, az amerikai Képviselőház egyik bizottsági jelentésére támaszkodó adatai szerint adatai szerint viszont az USA-ban „a köztünk élő szegények nemcsak viszonylagos értelemben lettek szegényebbek, hanem abszolút értelemben is.” (Korten i.m. 133. o.). Ha azonban elfogadnánk is, hogy csak relatív elszegényedésről van szó, akkor is figyelmeznünk kellene Korten súlyos megállapítására: „Akik a gazdasági torta növelésében látják a szegénység problémájának megoldását, figyelmen kívül hagynak egy fontos tényt. Hogy valaki hozzájut-e a fennmaradásához szükséges erőforrásokhoz, az inkább relatív, mintsem az abszolút jövedelemtől függ. Egy szabadpiaci gazdaságban mindenki versenyben van a korlátozott környezeti élettérhez való hozzáférésért, és a legtöbb pénzzel rendelkező mindig nyer.” (Korten i.m. 54. o.)

Egyébként valódi elvcsúsztatás (petitio principii), hogy a főáramú közgazdászok bizonyítottnak veszik, amit egyébként bizonyítani kellene, nevezetesen a vég nélkül fenntartható gazdasági növekedés lehetségességét, továbbá ennek feltétlen „jóságát” és a társadalmi bajokat egyetemesen orvosló voltát.

6.) „Teve van egypúpú, van kétpúfú, van négypúpú, sőt több” - hangzik el olykor a rádióban a harmincas évek kedvesen bugyuta slágere. S természetesen így van ez a kapitalizmussal is. A főáramú közgazdászok házi magazinjának is tekinthető The Economist 1996. február 10-i számának a Stakeholder Capitalism című írása a következő szavakkal kezdődik: „Hányféle különbséget rejthet a kapitalizmus név az egyes országok esetében, lett légyen akár csak a gazdag országokról is szó.” Most nem szólva arról, hogy nekünk, magyaroknak a jelek szerint a vadkapitalizmus jutott, kétségtelen - s ez a Korten-könyvből egyértelműen kitűnik - hogy nem általában a kapitalizmussal, hanem annak az egész világon manipulációval terjesztett válfajával úgynevezett laissez fairé kapitalizmussal van baj. Korten könyvének magyar kiadásában ez a tőkés libertarianizmus néven szerepel, s egy jól azonosítható főáramú közgazdasági irányzathoz, nevezetesen a chicagói, Milton Friedman nevével fémjelzett monetarista iskolához kapcsolható. Ezt viszont sem elméletileg, sem pedig és főként gyakorlatában nem tudjuk elfogadni. Ezzel azonban nem állunk egyedül. Az angol katolikus püspök kar 1996. októberben kiadott A közjó című körlevelében olvashatjuk: „A közjóról szóló katolikus tanítás nem egyeztethető össze a korlátlan szabadpiaci, vagy laissez fairé kapitalizmussal, amelyik kitart amellett, hogy a jövedelmek és a vagyon elosztását teljes mértékben a piaci erőknek kell megszabnia. Ez az elmélet előfeltételezi, hogy a közjó magától is létrejön egy tökéletes versenyállapotában lévő és teljesen szabad piacgazdaságban hozott óriási számú egyéni fogyasztói döntés összegződéseként...

A katolikus egyház társadalmi tanítása kifejezetten elutasítja a piaci erők automatikus jótékony hatásának hiedelmét. Kitart amellett, hogy a piaci erők végeredményét tüzetesen meg kell vizsgálni és ha szükséges korrigálni kell a természetjog, a társadalmi igazságosság, az emberi jogok és a közjó nevében. A piaci erők magukra hagyva éppúgy vezethetnek jó eredményekhez, mint rosszakhoz...

Az egyház elismeri, hogy a piaci erők, ha a közjó érdekében megfelelően szabályozva vannak, egy fejlett társadalomban hatékony mechanizmusai az erőforrások és a szükségletek összehangolásának. Idáig egyetlen más rendszer sem múlta fölül a gazdagodás elősegítésében és ennélfogva a közösség anyagi jólétének előmozdításában, valamint a szegénység és a nélkülözés enyhítésében. A központosított parancsgazdaságok ezzel szemben hatástalannak, pazarlónak és az emberi igényeket figyelmen kívül hagyóknak bizonyultak. Nem teremtették meg a személyes szabadság légkörét sem...

Mindig szem előtt kell tartani azonban a technikai gazdasági módszer és a teljes ideológia vágj világnézet közötti különbséget. A katolikus társadalmi tanítás állandóan tudatában van annak, hogy a szabadpiaci gazdasági elmélet hajlamos többet követelni magának az indokoltnál. Különösképpen az a gazdasági hitvallás, amelyik azt vallja, hogy a társadalom nagyobb javát legjobban az szolgálja, ha minden egyén saját önérdekét követi, valószínűleg az egyéni önzést erősíti a gazdaság kedvéért. A keresztény tanítás, amely szerint mások szolgálatának nagyobb értéke van, mint saját magunk szolgálatának bizonyosan nem felel meg a kapitalista gazdaság etoszának.”

ÚGY sejtjük Bod Péter Ákos egyik zárójeles mondatából („Sokak szerint a rendszerváltozás nem is lehet tiszta és igazságos - én azt vallom, hogy elvileg lehet tiszta, de igazságos, az annak elfogadott princípiumai értelmében, aligha.” Bod, 114. o.), hogy az igazságosságot legfeljebb magánemberként tartja fontosnak, valódi főáramú közgazdászként már nem, mert a főáramúak számára ez szakmai vizsgálataik körén kívül esik, vagyis a szakzsargon szerint: externália. Ha valaki nyíltan materialista közgazdász - csak materiális érdekei vannak, értékei és érzelmei csak csökevényesen - akkor ez még taliter-qualiter, úgy-ahogy, elmegy. De egészen másképpen, totaliter aliter, vagyon az elvileg értékorientáltak esetében, mert bizony akkor disszonancia van a szavak és tettek között, azaz „mert páthoszod humanista, de a zsebed prakticista”7.

Máté evangéliumában a Jajok az írástudók és farizeusok ellen (Mt 23,13-36) a negyedik „jaj” (23-24. v.): Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Tizedet adtok mentából, ánizsból és köményből, de elhanyagoljátok, ami fontosabb a törvényben: az igazságosságot, az irgalmasságot és a hűséget... Ti vak vezetők! Kiszűritek a szúnyogot, a tevét meg lenyelitek.” A híres Collegville-i Biblia-kommentár magyarázata szerint, figyelmen kívül hagyják a törvény legfontosabb elvárásait (igazságosság, irgalom és hűség), pedig a fűszerekből adandó vallási adókat számítgatják. E köznapi dolgok iránti túlzott érdeklődés miatt (a szúnyog) mellőzik a fontosabb dolgokat (a teve).

7.) Az Altern Csoport és az Emberközpontúi Fejlesztés Magyar *Hálózatának alapállását híven tükrözi az USA katolikus püspöki karának, a Gazdasági igazságosságot mindenkinek!, 1986-ban kiadott és jelentős visszhangot, sőt vihart keltett, körlevelének tíz éves évfordulójára kiadott, s az alábbiakban idézett útmutatása:

1. A gazdaság azért van, hogy az emberi személyiséget szolgálja, nem pedig fordítva.

2. A gazdasági életben erkölcsi elveknek és etikai normáknak kell érvényesülniük.

3. A gazdasági döntéseket aszerint kell értékelni, hogy azok gazdagítják-e vagy éppen veszélyeztetik az emberi életet, az emberi méltóságot és az emberi jogokat.

4. Alapvető jelentőségű a családok támogatása és a gyermekek jólétének biztosítása.

5. Bármely gazdaság erkölcsi mércéje az, hogyan boldogulnak benne a leggyengébbek.”

A gazdaságkor titkainak megfejtéséhez egyébként mélyebbre is ásnak CZAKÓ Gábor nagyerejű, láttató esszéi, de ezekre már nem térhetünk ki, csupán az érdeklődők figyelmét tudjuk nyomatékosan felhívni.8

Bod Péter Ákos kritikájának zárómondatával tökéletesen egyetértünk: „elvégre a Kárpát-medence magyarsága mégsem költözhet New Yorkba.” Hozzáfűzzük azonban: Londonba sem - bankárnak.
 

(Az Altern Csoport a főáramú közgazdaságtan többnyire rejtett előfeltevéseinek kritikai vizsgálatára a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen alakult meg 1996-ban, vezetőjük kivételével fiatal közgazdász kutatókból és oktatókból, valamint a Csoport értékrendszerével egyetértő néhány külső kutatóból.)


 

Jegyzetek:


 

1 Ökotáj, 1997. 14-15.szám 122. o. Várady Csilla ismertetője.

2 Allport, G. W.: Az előítélet, Gondolat, Budapest, 1977. p. 278.

3 Röpke, Wilhelm: Civitas humana. Emberséges társadalom — emberséges gazdaság. (Válogatta, fordította és jegyzetekkel ellátta J. Horváth Tamás); Kráter Műhely Egyesület, Budapest, 1966.

4 Van Zon, Hans: Alternative Scenarios fór Central Enrope; Comission of the European Communities, Brussel, 1992.Jan.(Intemal document).

5 Bassiry, G. R. - Mart Jones: Adam Smith and the Ethics of Contemporary Capitalism, Journal of Business Ethics. 12. 621-627, 1993.

6 Cobb, C., Halsted, T., Rowe, J.: If the GDP is Up, Why is America Down? The AtlanticMonthly, Oct.. 1995.

7 Weöres Sándor: Ista (1964).

8 Czakó Gábor: Mi a helyzet? A gazdaságkor titkai.(1995) és Világfasírt (1996), mindkettő az IGEN Katolikus Kulturális Egyesület, Budapest kiadásában.



« vissza