Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Miért nem részesültünk Marshall-segélyben 1989-ben?

Kelet-Közép-Európa országai az Európai Unióhoz csatlakozásuk óta igen jelentős pénzügyi támogatást kapnak; a nettó jövedelemáramlások évente a nemzeti össztermék két-három százalékát is elérik. Ez megközelítően annyi, mint amekkora jövedelmi transzferben a Marshall-segély kedvezményezettjei részesültek annak idején. Az összevetést nehezíti, hogy a második világháborút követő újjáépítési program kevésbé a tényleges segélyből, mint inkább az amerikai áruk megvásárlásához nyújtott kedvezményes kamatozású hitelből állt, most viszont térségünk országai főként vissza nem térítendő átutalásokban részesülnek.
Az uniós támogatást természetesnek tekintjük, amint az uniós logika és értékrend szerint az is: a szóban forgó országok az egy főre jutó jövedelem alapján elmaradnak a közösség átlagától, így az EU közös költségvetésének kiadásaiból nagyobb arányban részesülnek, illetve a befizetések kisebb hányadát állják, mint a tehetősebb nyugat- és észak-európaiak. A pénzmozgás méreteit jól mutatja az, hogy az EU strukturális alapjai, valamint az azokhoz kapcsolódó hazai társfinanszírozások az állami, közösségi beruházások felét fedezik például Csehország, Lengyelország vagy Portugália esetében (ez utóbbi ország más történelmi pályát járt be, de jövedelmi szintje alapján sok vonatkozásban hasonló a mi térségünk országaihoz), hazánkban pedig az állami beruházások csaknem száz százaléka mögött áll uniós pénz. Az érintett társadalmak és a politikai osztályaik mindezt adottságnak veszik; minálunk különös módon olyannyira természetesnek számít az uniós segély, hogy a pénzt felhasználó hatóságok megköszönni sem igyekeznek, a nagyközönségben pedig a korábbinál erősebb lett mostanra az EU-val szembeni elégedetlenség. A támogatott–támogató viszony esetünkben különösen érdekesen alakul, aminek nyilván megvannak a maga politikai mozgatói, társadalom-lélektani okai – de nem ez a mostani fő témánk. Sokkal inkább az, hogy térségünk miért nem előbb részesült érdemi jövedelemtranszferben, már közvetlenül a rendszerváltozás kezdetén, amikor objektíve a legnagyobb szükség lett volna rá.
Tény ugyanis, hogy Kelet-Közép-Európa számára nem nyílt meg 1990-ben és a rákövetkező válságévekben olyasféle segélyprogram, mint amilyen a Marshall-terv volt az abban részt vevő európai nemzeteknek 1947-től. A történelem köztudomásúlag nem ismétli meg magát, de itt a térségben mégis azt vártuk és sürgettük 1989-ben, hogy a volt tervgazdaságok átalakítását is segítsék olyan kedvezményes hitelek és tőkeforrások, amelyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a német Wirtschaftswunder és a hasonlóan impozáns francia, olasz gazdasági növekedési csoda bekövetkezhetett az 1950-es években. Ám a rendszerváltozás történelme valóban nem járta be a korábbi pályát: reményeink ellenére nem indult átfogó és komoly segélyprogram Kelet-Európa felemelésére. Az akkori elutasító érvekre érdemes utólag visszatekinteni éppen annak ismeretében, hogy az EU 2004 óta mégis komoly anyagi segítségben részesíti az európai jövedelmi, fejlettségi átlagtól még mindig jelentősen elmaradó uniós tagállamokat.
Most tehát kapunk támogatást, akkor alig. Jobb később, mint soha – szól a népi bölcsesség. A mai bőkezűség azonban mintha nem hozna kellő eredményt. A térség országai az EU tagjaiként nem mind képesek konvergálni, azaz a történelmi mérceként tekintett szinthez közelebb jutni. Ahol pedig mégis kimutatható a lemaradás mérséklődése, ott sem olyan meggyőző a folyamat, mint korábban reméltük.
A rendszerváltozás kezdetére visszatérve: természetesen a térség kapott bizonyos anyagi segítséget a fejlett világ államaitól. A rendszerváltási folyamat kezdetének nyugati támogatása (pontosabban e támogatás erélytelensége) témakörében éppen egy általam közelről figyelt konkrét program, nevezetesen egy bilaterális ösztöndíjalap társadalmi-gazdasági hatástanulmánya kapcsán fogalmazódtak meg bennem a kérdések. Annak bemutatása előtt be kell jelentenem személyes érintettségemet, mivel mind az ösztöndíjalap útnak indításában, mind azt megelőzően az ahhoz kapcsolódó befektetési alapban vállaltam szakmai szerepet; igyekszem természetesen objektíven értékelni a folyamatokat.
Lássuk hát a szóban forgó ügyet. Amint a minap ünnepélyes keretek között megemlékeztek Budapesten: 2004-től működik egy amerikai-–magyar ösztöndíjalap, amely az utóbbi tíz év során mintegy négyszáz kutatónak, gyakorlati szakembernek és felsőoktatásban tanulónak tette lehetővé az Egyesült Államok valamely kiválasztott csúcsintézményében a szakmai munkát. A program költsége tizenegymillió dollár volt tíz esztendő alatt, amiben nincsenek benne a kinti befogadó intézmények ráfordításai. Nem jelentéktelen a summa, de ezzel együtt a HAEFS nevű program csupán egyike az örvendetesen nagyszámú nemzetközi tudástranszfer-programoknak. A konkrét program előzménye azonban valóban megérdemli a visszatekintést, története pedig közelebb visz minket az esszé elején feltett kérdés megválaszolásához.
1989-ben fogadta el az amerikai törvényhozás az úgynevezett SEED Actet. Az elnevezés a modern politikai marketing szabályai szerint maga is üzenetet hordoz: a Support of East European Democracy kezdőbetűinek összeolvasásából a „mag” szó jön ki. Az amerikai hatóságok tehát magvetési céllal irányoztak elő egy nem jelentéktelen összeget a rendszerváltozási folyamatban már részt vevő, illetve az abba idővel bekapcsolódó országok számára. Ez az idősebb Bush elnök idején történt, a térség békés átalakulását lehetővé tevő amerikai–szovjet geopolitikai megállapodásokat követően. A SEED-törvény keretében jött létre a legelsők között az a vállalatfejlesztési alap (Magyar–Amerikai Vállalkozási Alap – MAVA, illetve angol kezdőbetűi szerint: HAEF), amely számára az amerikai kormány a USAID nevű segélyező-fejlesztő szervezeten keresztül 72 millió dollárt bocsátott rendelkezésre. Idővel összesen tíz ilyen vállalkozási alapot hoztak létre, ahogyan a rendszerváltó országok száma növekedni kezdett a térségben.
Láthatóan nem segélyről, hanem állami forrásokból létrehozott üzleti (vagy inkább: fél-üzleti) vállalkozásról volt szó, amelynek működése természetesen nem nélkülözte a segítség elemét. A vállalkozási alap részesedést szerez, tőkét emel a támogatott ország fejlődésképesnek ítélt helyi (magyar, lengyel, albán stb.) cégeiben. Ezáltal két kritikus területen járulhat hozzá a fejlődéshez. Az egyik a tőkehiány enyhítése, mégpedig olyan időszakban, amikor a gyors és jelentős megtérülésben gondolkodó magántőke még alig mutatott érdeklődést a térség átalakulóban levő gazdaságai iránt. A másik hozama egy ilyen konstrukciónak az, hogy a kisebbségi tőkepozíció megszerzésekor a nemzetközi vállalatvezetési standardokat képviselő amerikai alap képviselői bekerülnek a helyi tulajdonú cégek vezetésébe, emiatt feltehetően professzionalizálódik az érintett vállalkozások irányítási gyakorlata.
Az átalakuló Magyarország mindkét vonatkozásban valóban rászorult (rászorul) külső segítségre. A szocialista érában megszerzett vállalkozói, cégvezetési ismeretek nyilván hiányosak voltak a rendszerváltozás kezdetén, a korábban megszerzett ügyviteli rutin a tényleges piacgazdaság viszonyai között gyakran inkább gátnak bizonyult, semmint előnynek. Ami pedig a tőkét illeti: nem állíthatjuk, hogy abból úgy általában lett volna hiány, hiszen egy sor nagyvállalat hatalmas, de kihasználatlan tőkeállományt mondhatott magának. De mit is lehet kezdeni a műszakilag elavult gépparkkal, amely leginkább csak a szovjet vevő igényeinek megfelelő, a tervgazdaságok szabványai szerinti termékek gyártására alkalmas? Nem sokat – vághatjuk rá a választ e költői kérdésre, de a mai tudásunk alapján. Akkor ugyanis egyáltalán nem volt nyilvánvaló az üzleti körökben, a hírszerző és -elemző szolgálatok előtt, hogy a tervgazdaságok valódi fejlettségi szintje, technológiai képessége jóval alatta maradt a korabeli statisztika által sugallt szintnek. Azt sem lehetett nagy biztonsággal előre látni, hogy a Szovjetunió mint nagyhatalom (és mint nagy felvevő „piac”, még ha idézőjelbe kell is tenni a piac szót) váratlan gyorsasággal szűnik meg, és ebből következően a szocialista ipar és mezőgazdaság büszkeségeinek számító nagyvállalkozások termelővagyona pillanatok alatt bizonyul „elsüllyedt” tőkének. A magyar állami cégek zöme egyébként komoly ingatlanvagyont, balatoni nyaralót és más jóléti célú intézményt, vidéki javítóüzemet, külvárosi raktárépületet mondhatott magáénak, sőt volt, ahol állatkert is szerepelt a vagyonjegyzékben – a privatizációs korszakban mindezek inkább számítottak tehernek, semmint értéknövelő plusznak a szakmai befektetők szemében.
A tervgazdaságok tényleges versenypozíciója gyenge volt, amint hamarosan, a keletnémet esetben „übernacht” megtudhattuk. A valaha fontosnak és erősnek tartott iparvállalatok soráról derült ki nagy hirtelenséggel, hogy termékeik egyik felére a tervgazdaságok közötti félnaturális árucsere-megállapodás (Kölcsönös Gazdasági Fejlesztés Tanácsa) megszűnése miatt valójában semmi szükség nincs. Egy nagy szervezet eleve nehezen éli túl piaca felének elvesztését, különösen egy lomha állami vállalat, legyen szó akár annak megreformált magyar, délszláv vagy lengyel változatáról. Emiatt az állami cégek egy jelentős része akkor is csődbe ment, amikor termékeire egyébként lett volna bizonyos hazai kereslet. Végeredményben – más okok miatt is – a rendszerváltoztató országok mindegyikében drasztikus visszaesés következett be, amelynek mélységére lényegében senki sem volt felkészülve. Ez az a pont, ahonnan a Nyugat akkori viselkedésének értékelésére vissza kell térnünk.
A világot, és benne a döntéshozók nagy részét meglepte a folyamatok sebessége, noha iránya nem. A német egyesülés váratlanul hamar és békésen, a Nyugat felől nézve csekély külpolitikai költséggel következett be. A lengyel, majd a magyar politikai rezsimváltás, a csehszlovák „bársonyos forradalom”, a balti és a balkáni átalakulás történelmileg mind igen gyorsan ment végbe; gyorsabban, mint ahogy a legtöbb elemző gondolta, és mint ahogyan egyébként a nyugati kormányok zöme helyénvalónak tartotta volna.
Amiben az elemzők zöme tévedett, az a tervgazdaságok termelékenységének, hatékonyságának, versenyképességének a megítélése – a valamikori vasfüggöny mindkét oldalán. A budapesti közgazdaságtudományi egyetemen használt tankönyvekben a szocialista német állam (NDK) a világ tíz legerősebb iparral bíró országa egyikeként szerepelt, egy szinten Dél-Koreával; de hasonló volt a nyugati megítélés is. Az elemzői közösségben maga a Szovjetunió kétségkívül erősen iparosodott országnak számított megszűnése pillanatáig; hogy fejlett volt-e, az azonban más kérdés. Ám itt ismét az utókor bölcsességével van dolgunk, hiszen azóta már látni, hogy a sokkszerű külső gazdasági nyitást jelentő német újraegyesülés után milyen kevés maradt meg a volt NDK iparából, és Oroszország, Ukrajna meg a többi volt szovjet tagország gazdasága milyen mély krízisen esett át a központosított rendszer szétesésekor. A valódi erőviszonyok viszont nem voltak ennyire egyértelműek 1989-1990-ben. A hivatalos szovjet statisztikákat persze nem vették túl komolyan az elemzők akkor sem, és utólag még nyilvánvalóbb, hogy nem demokratikus és nem piaci körülmények között eleve szó sem lehet megbízható és valósághű statisztikákról. (Ezt a mozzanatot egyébként ajánlom a kínai gazdasággal foglalkozók figyelmébe is.)
A történelmi tény tehát az, hogy a piacelemzők, hírszerzők, katonai elemzők, ipari stratégák Nyugaton a ténylegesnél jóval nagyobbra becsülték a tervgazdaságok anyagi képességeit. Ami a nyugati védelmi és biztonsági erőket illeti, érdekükben is állt, hogy a potenciális ellenfelek anyagi szintjét, a haderők mögötti gazdasági erőt a valóságosnál nagyobbnak állítsák be, és ezzel javítsák saját otthoni pozícióikat az állami költségvetés elosztásában. De az intézményi érdekektől mentes elemzők sem érzékelték a szocialista világ anyagi struktúráiban és az emberi viszonyokban, készségekben, értékekben felhalmozódott bajok mértékét, így a ténylegesen bekövetkező visszaesésnél jóval kisebb átállási zökkenőt valószínűsítettek. Mi magunk sem láthattuk előre, hogy a sokféle adminisztratív kötöttségtől megszabadított gazdasági szereplők olyan nagy része bizonyul versenyképtelennek az immár nem csupán szimulált, hanem éles piaci versenyben. Bizony, negyed évszázaddal az események után sem könnyű világos és meggyőző magyarázatot adni a térség valamennyi rendszerváltoztató országát megrázó tranzíciós válság mélységére.
Az újabb évek kínai példája még talányosabbá teszi a huszonöt évvel ezelőtti fejleményeket. A sajátos kínai tervgazdaság keretein belül kifejlődő piacosító átalakulás a külvilág szemében, a nyugati versenytársak felől nézve siker, mégpedig nyugtalanító siker. A kommunista Kína teljesítményének és mai növekedési esélyeinek megítélése párhuzamba állítható azzal, ahogy sokan a kelet-közép-európai országok politikai rendszerváltozására tekintettek 1989-ben. A nyugati szakszervezeti körökben nem kevesen gondolhattak aggodalommal arra, hogy ezek a jól képzett, olcsó bérű emberek (mármint a lengyelek, magyarok, románok, ukránok) rövid időn belül sikerrel elsajátítják a nyugati gazdálkodási fogásokat, különösebben nagy pénzügyi segély nélkül is. Ma nyilván nem jut eszébe a Nyugatnak érdemi anyagi segítségben részesíteni a kommunista Kínát; elég az, ha dől oda a működőtőke, beáramlik a nyugati technológia (legálisan és másfajta módon), nyitva állnak a nemzetközi piacok a kínai áruk előtt. Miért ne lehetett volna valami hasonló sikertörténetet (vagy másfelől nézve: fenyegető konkurenciát) belelátni a hirtelen demokráciává és piacossá váló Csehszlovákiába, Lengyelországba, Magyarországba, vagy akár az 1930-as évektől nehézipari nagyhatalommá fejlődő Szovjetunióba, annak egyenként is méretes európai utódállamaiba?!
A kínai és kelet-európai párhuzam persze visszamenőlegesen is sántít. Az igen fokozatos kínai gazdaságpolitikai átmenet egészen más keretet ad a reálgazdasági változásokhoz, mint az a törés, ami a mi térségünkben negyedszázada jellemezte a társadalmi és gazdasági folyamatokat. Egészen más volt a két esetben a folyamatok dinamikája: a mi térségünkben például a privatizáció ügyében megmutatkozó országonkénti különbségek csupán azt jelentették, hogy az egyik helyen négy, a másik országban nyolc, a legóvatosabbnál tizenkét év alatt zajlott le a tulajdonok cseréje a kulcsszektorokban. Bárhonnan nézzük is, történelmileg példátlanul nagy sebességgel (és ezzel arányos hibaszázalékkal) ment végbe a tulajdonszerkezet-váltás egész Kelet-Európában. Ehhez képest fél százada folyik a politikai kontroll alatt tartott vagyoni mozgás Kínában, és a nominálisan magántulajdonú vállalatoknál sem egyértelmű, hogy valóban privát tulajdonról van-e szó a fogalom nyugati értelmezésében.
De a kínai ügy és a mi rendszerváltozásunk között legalább akkora a különbség a társadalom előtt álló minták tekintetében is. Térségünkben, ahol a piacgazdaság (kapitalizmus) annak idején jórészt az Osztrák–Magyar Monarchia keretén belül fejlődött ki, a fogyasztói várakozások hagyományosan a német-osztrák nívóhoz kötődnek, miközben a termelékenység vagy a megtakarítások mércéje szerint e nívó töredékén álltak a tervgazdaságok a rendszerváltozás pillanatában. Ilyen aspirációs szint mellett csakis mély csalódottságot élhetett meg a társadalom a politikai rendszer átalakítását követően.
Egészen más volt a gazdaságpolitikai játéktér is a két esetben. Térségünk rendszerváltozása idején jutott a csúcspontjára a szabadpiac nyugati gondolata, amely erős (utólag nézve már hívei szemében is nehezen indokolható) optimizmussal töltötte el mind a mintaadó, mind pedig a minta átvételére sürgetett országok politikai és szakmai közvéleményét. A neoliberális nézetrend hívei a némely rendszerváltó kormányok részéről megnyilvánuló védekező, piacvédő fellépést, valamint a gazdasági folyamatok terelőeszközeinek keresését retrográdnak minősítették, vagy csupán egyszerűen feleslegesnek tartották. Világképüket jól szemlélteti az akkor divatos mondás, miszerint „a szakadékot egyszerre kell átugrani”. Azaz még próbálkozni sem érdemes a fokozatos átmenettel, ami csak időveszteséggel járna, sőt – amint az árok-példa sugallja – igazából megoldhatatlan is lenne. Holott ha egy szakadék mély és széles, akkor a vakmerő ugráson kívül az olyan egyéb átkelési megoldásokat is érdemes számba venni, mint amilyen az óvatos leereszkedés és kikapaszkodás, a hídverés, alkalmasabb átkelési hely megkeresése.
Kelet-Európa 1989-ben tehát nem volt olyan, mint Kína akár akkor, akár a későbbiekben, és persze egészen más volt, mint mondjuk Európa déli perifériája a totalitárius rendszerek bukásának idején. A kelet-európai rendszerátmenet valóban páratlan, követhető minta nélküli jelleget öltött. Itteni témánkat illetően leszűrhetjük, hogy a nemzetközi közösség meghatározó erői egészében véve sikeresélyesnek érezték a kelet-európai átmenetet, amely nem indokolt vagy sürgetett masszív anyagi megtámogatást. Kényszerhelyzetben pedig különösen nem volt a Nyugat: szemben az 1947-es állapotokkal, a mi térségünkért 1989-ben és azt követően nem folyt geopolitikai versengés, nem hatottak alternatív jövőképek társadalmi méretekben. Más volt ez a helyzet, mint a világháború utáni Európában, ahol akkor nagyon is komolyak voltak az esélyei a kommunista befolyási zóna kibővülésének. A Szovjetunió váratlanul gyors szétesésével megszűnt bármely geopolitikai indok a kelet-közép-európai térség anyagiakkal való „csábítgatásának”.
Mi, akik itt éltünk, és valamelyest is tisztában voltunk az államszocializmus valódi örökségével, az új demokráciák induló helyzetének súlyosságával, minden beleérző képességünk mellett már akkor is hibának gondoltuk a nyugatiak „készpénztakarékos” hozzáállását a rendszerváltozás ügyéhez. És valóban, a német újjáegyesítési folyamat horribilisra növekvő számlája hamar jelezte: az átmenet sokkal nehezebb és hosszabb lesz, mint azt bárki gondolta volna. A nyugati közösség (G7-ek, G24-ek) által a térség rendszerváltoztató államai számára felajánlott összegek a keletnémet modernizálásra szánt summának csupán töredékei lettek, a támogatások voltaképpen csak gesztusértékűek voltak.
Vegyük hazánk esetét: az átalakulás legelső esztendőiben a segélyek, transzferek mérete néhány tízmillió dollárt tett ki, miközben az államadósság kamataira másfél milliárd (azaz ezerötszázmillió) dollárt fizetett ki a Magyar Nemzeti Bank évente. A volt tervgazdaságok között hazánk természetesen szélsőséges eset, mivel nálunk a külső adósság relatív mértéke háromszorosa volt a térségi átlagnak, de az adatok akkor is sokkolók. Nem számítottam a kapott transzferekhez a kedvezményes kamatozású bilaterális kereskedelmi hiteleket, de okkal. Azokat rendszerint a donor országból származó termékek behozatalára lehet csak fordítani; a mérsékelt kamat valójában a felajánló tehetős ország cégeinek nyújtott közvetett támogatás volt. Nem sorolom ide a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank hiteleit sem, hiszen azokra is kell kamatot fizetni, és a finanszírozást kemény gazdaságpolitikai feltételekhez kötik.
De nem a sérelmeinket kívánom elővenni; így is van ma elég hajlam az önsajnálatra. Ám ha csupán a tényeket nézzük, kiderül, hogy a globalizáció optimista és lendületes időszakának a csúcsán bekövetkező rendszerváltozások a teljesíthetőnél gyorsabb alkalmazkodást kívántak volna meg az arra anyagilag, tudásbeli, társadalom-lélektani vonatkozásokban kellően fel nem készült társadalmaktól. A külföldi tőke penetrációja nagyobb lett annál, mint ami az érintett társadalmak hosszabb távú érdekeit szolgálta; a külső eredetű vagyon növekményével a hazai vagyonállomány jelentős leépülése állt szemben. A végső mérleg ugyan bizonyára mindegyik gazdaság esetében pozitív, de kisebb mértékű, mint lehetett volna szervesebb fejlődés mellett. Nos, így történt, és az eseményeket nem lehet újra lejátszani. Az igazi feladat immár annak megértése, hogy milyen tényezőkön múlhat a további előrejutás Európa keleti félperifériáján.
Éppen ezért tanulságos a korábbiakban említett eset, a magvetés jegyében létrehozott amerikai országalapok ügye. A vállalkozási alapokra előirányzott dollárösszeget nem mindegyik országban sikerült értelmesen lehívni és befektetni, és több esetben tíz vagy tizenöt év alatt bizony az induló összeg töredékére olvadt az alap záróvagyona. A magyar alapnak nem ez lett a sorsa: az ügyeletek lezárásakor a tőke megmaradt, miközben éveken keresztül kitermelte az alapkezelés költségeit, a technikai segítségnyújtások ráfordításait. Mintha meg is lepte volna az amerikai hatóságokat, hogy néhány országban, így hazánkban is, a piacgazdaság kiépítésének előmozdítására szánt tőke nem használódott el az átmenet zavaros és bonyolult évei során, hanem a fejlett piacgazdaságokban megszokott módon olyan vállalkozásokba került bele, amelyeknek egy része valódi értéknövekedést mutatott fel az évek során, és így a részesedések eladásakor értéknövekedést könyvelhetett el a befektetési alap. A sikertelennek vagy gyenge megtérülésűnek bizonyuló projekteken elszenvedett veszteségért ezáltal kellő kompenzáció keletkezett – ahogy ez szokott lenni a kizárólag üzleti elven működő ország- vagy ágazati alapok esetében. Végül az a dilemma állt elő, hogy mi legyen a sikeresen működő országalapok esetében: a teljes summát utalják vissza az amerikai államkincstárba, vagy a feszesebben gazdálkodó és hatékonyabban befektető alapok tőkéjének egy része maradhatna-e a befogadó országban.
A magyar esetben alkalmazott megoldás az lett, amit egyébként a hasonló balti alap is követett, hogy az alap lezárásakor fennálló vagyonnak a fele az országban maradt, ösztöndíjnyújtási célra. Ma a magyar fiatalok már több hasonló programot is elérhetnek, de a vállalkozási alap örökségéből létrehozott HAESF (Hungarian–American Enterprise Scholarship Fund) fókusza gyakorlatiasabb, gazdaságközelibb, mint az egyetemi hallgatók vagy fiatal kutatók egyéb csereprogramjai. A hatástanulmányok, interjúk tanulsága szerint a HAESF eddigi tízéves működése hasznos és sikeres volt. Szakmai hozama mellett javította mindkét érintett ország ismertségét és elismertségét, amire szükség is van.
Ideális világban sokkal több fiatalnak kellett volna sokkal korábban megfordulnia a világ vezető ipari, kutatási, akadémiai intézményeiben, hogy tudással és kapcsolatokkal felvértezve térhessen vissza a magyar gazdaságba. Most ismét megkésve, sok fölös kitérőt megjárva zajlik a modernizációnk, mint történelmünkben olyan gyakran. Amint látjuk az eredményeken: megint csak fél sikerrel. Visszazárkózásunk lassabb a vártnál és az elméletileg lehetségesnél. Relatív elmaradottságunk tartóssá válása pedig azt is jelenti az európai közösség számára, hogy a továbbiakban is komoly támogatási igényt támasztunk a közösségi költségvetés kiadási oldalával szemben. Pedig milyen jó lett volna, ha a rendszerváltozási válság teremtő rombolása (utalva J. Schumpeter fogalomhasználatára) csak az elkerülhetetlen veszteségekkel járt volna, és a válság utáni első évtized felzárkózási trendje folytatódhatott volna a második tíz évben is. Ekkor hazánk ma nem szorulna rá olyan fokig az Unió strukturális alapjaira, mint most, relatív fejletlensége okán. Így viszont marad az a belsőleg ellentmondásos állapot, hogy a kevésbé sikeresen konvergáló országoknak járó (pontosabban: az ilyen helyzetűek számára bizonyos feltételek mellett előirányzott) uniós pénzek finanszíroznak olyan beruházásokat, amelyeket erősebb nemzetgazdaság mellett hazai erőforrásokból is lehetett volna finanszírozni.
Ám mindez már a kontrafaktuális történelem esete; maradjunk meg a mai realitások között. Ezek a realitások még fontosabbá teszik azt, hogy fiataljaink nagy számban vegyenek részt a nemzetközi tudástranszferben, majd pedig térjenek haza, és alkalmazzák mindazt, amit kint megtanultak. Azt is megtanulhattuk – nem olcsón – a negyedszázaddal ezelőtti fejleményekből, hogy a gazdasági és társadalmi viszonyok alapos elemzése hiányában, a tényleges helyzettel való őszinte szembenézés nélkül költséges kitérők várnak ránk.


« vissza