Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Múlt és jövendő

Valamire mindig emlékezhetünk. Különösen akkor, ha egy olyan évet éltünk, mint negyedszázada. 1990 új kezdetet jelentett: szabad választás, demokratikus parlamenti rendszer, új szellemű kormányzati munka. A keleti (amit a reformkor táján még északinak mondtak volna) kényszer-házasság helyett a nyugathoz, azaz Európához csatlakozás programja – unos-untalan emlegetve. És közben: Antall József nemzetelvű politikája, az indulás pillanatában meghirdetett „pánmagyar” alapvetéssel: hogy lélekben mindenkor 15 millió magyar miniszterelnöke lesz. Kapott érte, ahogy mondják, hideget, meleget. És mégis, az új magyar demokrácia kül- és belpolitikájában ez az elv, sok egyéb mellett, változatlan maradt. Még akkor is, amikor éppen sérült: mert volt mit sérteni...
1990 nyarán az aktuális események sodrásában nem kapott méltó figyelmet Kölcsey Ferenc születésének 200. évfordulója. Azóta negyedszázad telt el, most a 225. évfordulóra illene készülni; az nem elegendő, hogy Alaptörvényünk Kölcseyvel kezdődik, akit jobbára csak a Himnusz költőjeként ismer a közvélemény. (Ha ismer egyáltalán...)
Nem közénk való volt” – búcsúzott tőle Wesselényi Miklós. Talányos megjegyzés, a legkönnyebb a nem szokványos, emberi mértéken felüli szellemi és erkölcsi nagyságra érteni. De lehet benne valami más, valami személyesebb utalás is. Talán éppen Kölcsey sokszor fájdalmas magányára, befelé forduló, a maga kiválóságával birkózó természetére vonatkozó.
Mert Kölcsey szellemében, lelkében a nemzeti imánkban megmutatkozó, magasra tekintő reményen kívül a Vanitatum vanitas is lobogott: a „Mind csak hiábavaló” démona is kísértette.
Ugyan miért? Talán azért, ami az elmúlt negyedszázadban is annyi vitát, belső ellentmondást, huzavonát, feszültséget keltett. Nem csupán a parlamentben, vagy a pártok közti küzdelmekben – a lelkekben is. És, meglehet, nemcsak ebben a huszonöt évben, hanem történelmünk egészét tekintve is annyiszor. Nem véletlen, hogy Kölcsey két említett, életművében különös hangsúlyokat hordozó versében valóságos történelemleckéket is elrejtett. Miért? Mert a maga személyes kétségei mögött a mélyebb jelentést kereste – és ehhez a humántudományok matematikáját, a történelmet hívta segítségül. Azt a tudást, amelyre a mindenkori magyar gondolkodásnak szüksége van, amikor a nemzet sorsáról elmélkedik. Arról, hogy miként maradhat meg úgy, hogy önazonosságát is megőrzi: hogy Európában keresve jövőjét, mennyire kell hozzá illeszkednie. Vagyis a Géza fejedelem és Szent István idejében megjelent kérdéssel nézett szembe Kölcsey, néz szembe ma is a magyarság. Ezzel küzdött Széchenyi (és írta a Kelet népét), Eötvös József (aki pontosan tudta, hogy a haladás a kisebb nemzetek pusztulásával fenyeget), Ady (aki a Nyugat ellen Nyugatot keresve látta a „kompország” ide-oda útját). Ezzel nézett szembe az új demokrácia is, amikor a nemzeti paradigmát az euro-atlanti orientáció keretei közt képviselte.
A maga korában Kölcsey szinte folyamatosan szembesült e kérdés aktuális jelentkezésével. Az ország olyan részén nőtt fel, olyan történelmi tudattal, olyan – csúf mai kifejezéssel élve – identitásban, amely a honfoglalásra családilag emlékezett. Szatmár, Bihar, Ugocsa az egykor elsők közt elfoglalt szállásterületek.
A hajdani nemzetségek nem királyi adományként jutottak birtokukhoz, hanem ősfoglalóként. Erre a hagyományra Kölcsey is büszke. De nem éri be ennyivel, mint Jókai Kiskirály okának Tuhutum megyei kisurai. Szellemében ő már igazi „nyugatos”, naprakész a legfrissebb európai eszmék piacán. Nyugat ellen Nyugatot hoz, de érzi ebben az ellentmondást. Nem Herder és mások, hanem legszemélyesebb öröksége felől.
Kölcsey címmel írt versét így kezdi: „Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöké fámnak, / Nyúgoti ég forró kebelem nem tette hideggé”. Ami annyit tesz: a keleti gyökerekhez a szív ragaszkodik, a nyugati lecke az észhez szól. És Kölcsey, a ráció képviselőjeként is ragaszkodik az érzéseihez. Mélységesen jellemző, hogy e műve töredékben maradt. Merthogy nem lehet befejezni. A magyar kétlelkűségre nincs igazi válasz. Szavak, mondatok lehetnek a válasz helyén, szükség is van rájuk. De az élet nem éri be ennyivel, újra és újra kérdez.
Kérdezett huszonöt éve, azóta is folyamatosan. Kérdezte Kölcseyt és annyi ősünket, kérdezte Antall Józsefet, kérdezte utódait. Jó válaszokat csak azok tudtak és tudnak adni, akik először a történelmet faggatták. Eszükkel és szívükkel, szívükkel és eszükkel. Ahogyan az 1790. augusztus 8-án született Kölcsey tette, akinek nemcsak a Himnuszában adott válaszára, hanem a kétségeire és kérdéseire is emlékeznünk illene idén, egy kettős évfordulót hozó esztendőben.


« vissza