Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Művészeink az első világháborúban

A HADTÖRTÉNETI MÚZEUM EGYIK ÚN. KISEGÍTŐ GYŰJTEMÉNYE művészettörténeti emlékeket őriz, a 17. századtól napjainkig. A több tízezer festményt, eredeti és sokszorosított grafikát, plasztikát és szobrot tartalmazó műtárgy-együttes azért kapta a kisegítő jelzőt, mert darabjai ezideig csupán illusztrációs kellékként szolgáltak a hadtörténeti munkák és kiállítások számára. Az egyoldalú szemlélet és gyakorlat következménye, hogy az e művekben manifesztálódó történelmi információk rejtve maradnak. Még azt is elhinnők, hogy „fegyverek közt hallgatnak a múzsák”. Nem szorul magyarázatra, hogy ez mennyire nem így van. A harc, a hadviselés — akár rituális, kozmikus vagy hatalmi — mindig témája volt a művészetnek és a művészeknek. Kétségtelen, hogy a festmény, rajz vagy szobor összetettebb, mint egy puska, gépfegyver, vagy harckocsi, sőt, mint gondolati forma, az írásos dokumentumoknál is bonyolultabb. Információ-gazdagsága éppen ebben rejlik. A művészet azt teszi hozzá a „realitás” dolgaihoz, ami azokat mozgásban tartja: az ember lelkiségét, s ezzel a valósághoz közelít. Mert az ember fizikailag, testével, lényével az önmaga által létrehozott „realitás-világban” él, de léte, lelkén keresztül a szellemvilághoz, a valósághoz köti. Az emberi cselekedetek és azok időbeliségének, a történelem megértéséhez akkor jutunk közelebb, ha a gondolatnak minden formai megjelenését azonos fontossággal kezeljük. A hadtörténészek közül néhányan ma már tudatában vannak ennek. Ahhoz, hogy az említett információkhoz a közönség, a művészet és a hadtörténet kutatói hozzájárulhassanak, a gyűjteményt fel kell tárni, fel kell dolgozni és közzé kell tenni. Jelen tanulmány elsőként vállalkozik arra, hogy egy kutatás első eredményeiről beszámoljon. Tesszük ezt abban a reményben, hogy felhívhatjuk a figyelmet e gyűjtemény páratlan történeti (had-, művelődés- és művészettörténeti) értékeire, hogy adatai forrásul szolgálhassanak további kutatásokhoz.

A hadtörténet művészeti emlékegyüttesének darabszámra és kvalitásra is legrangosabb része az első nagy világégés eseményeit örökíti meg.

Az adatok szerint 257 magyar művész szolgált az első világháború hadszínterein, többségük önkéntesként, mások hivatalos behívóval. A hivatalos történetírás szerint a művészek feladata ezúttal, hogy a népek e nagy birkózásának „élményét”, a vele szemben tehetetlennek mutatkozó értelem számára felfogható formába öntsék. A magyarok előírt programja a katonaélet nyugalmas napjainak, a hátország békésebb eseményeinek megörökítése.

A sajtóhadiszállás kötelékébe felvett művészek száma a háború kezdetén alacsony, hiszen a „munkaalkalom” sem Ígérkezett soknak. Az első jelentősebb művészcsoport festőkből, fényképészekből, kinematográfusokból állt, és éppen akkor jutott el Przemyslbe, amikor az osztrák-magyar közös seregek a második lembergi csata után, San és Dunajec között megkezdték az újraegyesülést. A csoport első színhelye tehát Przemysl, ahol a keleti fronton zajló harcok gazdag lehetőséget teremtettek a művészi munkálkodásra. Innen azonban hamarosan vissza kellett vonulniuk. Az utolsó vonatok egyikével hagyták el a várat és Chyrowon keresztül érkeztek vissza Magyarországra. Valójában szervezetét tekintve ez a csoport még nem azonos a sajtófőhadiszállással, pótzászlóaljként tagolódott a háborús katonai szervezetbe. A császári és királyi sajtóhadiszállás — osztrák főparancsnoka LOVAG MIKSA HOEN vezérőrnagy — szolgálatot teljesítő katonái osztrák festők, fényképészek és kinematográfusok, s az orosz hadszíntér után a déli harctérre vonultak. A Száva mellékén, Macsvában, majd Limanovában, a szerbekkel vívott küzdelmek adtak újabb feladatokat. A magyar művészek többsége is a szerb hadszíntéren kezdte szolgálatát, bár közülük sokan már 1914 őszén bevonultak, így Mednyánszky, Vaszary, Rippl-Rónai, Schreiber Hugó, Kisfaludi Stróbl, Stróbl Alajos, Fényes Adolf, Egry, Pór, Nagy István, hogy néhányat említsünk az ismertebbek közül.

PARANCSNOKUK A SZERB HADSZÍNTÉREN ZÁDOR ISTVÁN festőművész volt, aki 1914. augusztus 13-án vonult be katonai szolgálatra. Valjevóban megsebesült, innen Székesfehérvárra szállították. Felgyógyulása után, 1915. március 1-jén főhadnaggyá léptették elő, és beosztották a pótzászlóaljhoz. Ismét jelentkezett a frontra, ezúttal hadifestőnek. Augusztus 8-án, a pótzászlóalji napiparancs szerint hadifestőként a magyar művészek parancsnoka lett, JÓZSEF Ferdinánd főherceg mellett, a 4. hadsereg-parancsnokságnál.

Zádor vezényletével teljesítette „szelíd szolgálatát” Rippl-Rónai József (1916), Kisfaludi Stróbl Zsigmond (1916), Aba Novák VILMOS (1914), Pór Bertalan (1917), Fényes Adolf (1917), FRANK FRIGYES (1916), Vaszary János (1917), SIDLÓ FERENC (1917), LÁNYI DEZSŐ (1917), Stróbl Alajos (1916), Hermann Lipót (1915), Ligeti Miklós (1915), Nagy István (1915), Mednyánszky László (1915).1 Mednyánszky az összes hadszínteret bejárta, külön engedéllyel; az ukrán fronton kezdte művészi pályafutását MOHOLY-NAGY László, az orosz fronton szolgált Scheiber Hugó. Egry József csak Nagykanizsáig jutott, mások — Komjáti Wanyerka Gyula, vagy a kiváló lóportréfestő, Konrád Ignác — közvetlenül bevonulásuk után fogságba estek.

Zádor István maga is rajzolt és festett, de fő feladata parancsnokként a cs. és kir. sajtófőhadiszállás parancsnokságával való folyamatos kapcsolattartás, és a magyar művészek tevékenységének szervezése, irányítása volt. Kinevezését követően, 1915. augusztus 10-én Teschenbe utazott, hogy jelentkezzen Miksa HOEN tábornoknál, a sajtóhadiszállás parancsnokánál azzal a céllal, hogy a magyar művészek szolgálatával kapcsolatban intézkedjék. Hoen tábornoknál megismerkedett a bécsi Heeresmuseum akkori igazgatójával, JOHN ezredessel is, s ezt követte az a rendelet, amely előírta, hogy a hadifestőknek „nyugodt és gondtalan beosztásukért” minden két hét után egy-egy művet kell a cs. és kir. Hadilevéltárnak, Bécsbe beszolgáltatni. E rendelet nyomán a Heeresmuseum gyűjteményi gyarapodása igen tekintélyes lehetett, még akkor is, ha — mint Mednyánszky naplófeljegyzéseiből tudjuk — komoly szakmai zsűrizésnek vetették alá a benyújtott műveket.2

1916 elejéig a teljes sajtóhadiszállás együtt utazott. A harcok, a növekvő létszám és a feladatok is szükségessé tették az átszervezést. A közös parancsnokság megmaradt, de a tudósítókat kisebb csoportokra osztották, mindegyikhez rendeltek egy képzőművészt, és más-más hadszíntérre küldték őket. Ez a szervezeti megoldás sem bizonyult célravezetőnek, ugyanis az újságírók sűrűn váltogatták a helyszíneket, míg a művészek munkája hosszabb időt igényelt egy adott helyen. így 1915-től ismét átszervezés történt. A hadköteles művészeket „hadifestő” kinevezéssel magasabb katonai parancsnokságokhoz osztották be, az önkéntesek pedig ún. művészkolóniákhoz kerültek. A kolóniák részint megfelelő helyen berendezett hadiszállásokon dolgoztak, részint a harctér olyan távoleső pontjain, ahová kevés poggyásszal, autón is eljuthattak. Ilyen kolónia már korábban is működött, de elsősorban osztrák tudósítók számára. Az első még 1914 telén létesült, Brzesko főállomással, dr. John tüzérségi főmérnök és múzeumigazgató parancsnoksága alatt, a már említett 4. hadsereg területén. A második kolónia több héten át tevékenykedett, Bukovinában. A harmadik pedig Tanrowban, az 1915-ös nagy májusi offenzíva idején létesült — ez utóbbihoz tartoztak a magyar művészek. Létszámuk jelentős növekedése nyomán Zádor mellé két osztrák tisztet (Klein, Hesshaimer) rendeltek csoportkísérőnek.3

MŰVÉSZEK BEVONÁSÁNAK HIVATALOS POLITIKAI CÉLJA, hogy a „harcok helyszínén nyert benyomások a nagy nyilvánossággal közöltessenek”4 — vagyis a háború iránti érdeklődést folyamatosan ébren tartsák. A másik, nem kevésbé fontos cél, Hoen tábornok szavaival: „a vezérek és a különösen kiváló hősök alakjait az egész monarchiában ismertté tenni” — példaképek állításával a háború jogosságát igazolni.

Azáltal, hogy a művészek önként jelentkeztek a frontra, a kívülállók meggyőzésének olyan kivételes hatású eszközét ajánlották fel az osztrák-magyar hadvezetés számára, amire a korabeli újságírás, a dokumentáló fényképészet és film nem volt alkalmas.

A felkínált lehetőséggel élt is a politika. Még arra is volt gondja, hogy a műalkotások eljussanak a „közönséghez”. A művészek benyomásaikat vázlatokon rögzítették, majd két-három hónaponként rendszerint visszarendelték őket, hogy a védettebb művészkolónián, esetleg otthoni műtermeikben vászonra vigyék, vagy nagyobb formátumú rajzban stb. végleges formába öntsék élményeiket. Az alkotó szabadon dönthetett, hogy mit ad át — a rendelkezésnek eleget téve — a Hadilevéltárnak, és milyen műveket ajánl fel kiállítási célra.

Az újságok rendszeresen hírt adtak a bevonult művészek tevékenységéről, de a propaganda valóságos fórumai mégiscsak a hadikiállítások voltak. Az elsőt jó egy esztendővel a háború kitörése után, 1915 októberében rendezték, a bécsi Künstlerhaus termeiben. Ez még természetesen nem nyújtott teljes képet a nagy háború eseményeiről, viszont első alkalommal nyílt lehetőség a magyar és osztrák művészek közös bemutatkozására. A kiállítás iránti érdeklődést és a sikert bizonyítja, hogy a bemutatott művek többségét megvásárolták. Emiatt az eredeti tervtől eltérően a budapesti bemutatót 1916-ra kellett halasztani: január elején, a Nemzeti Szalonban nyílt meg A császári és királyi sajtóhadiszállás műkiállítása, ahol 86 művész (35 osztrák, 51 magyar) 802 művét láthatta a közönség. A sajtóhadiszállás megbízottai: Goltz Alexander D. festőművész, Hesshaimer Ludwig cs. k. kapitány, festőművész, HORTHY BÉLA festőművész; a Nemzeti Szalon művészeti megbízottai és a kiállítás rendezőbizottságának tagjai: DÉRY BÉLA festőművész, a Nemzeti Szalon igazgatója, Horvai János szobrászművész, a Nemzeti Szalon alelnöke, Katona NÁNDOR festőművész, a Nemzeti Szalon igazgatósági tagja és KÉZDI KOVÁCS László festőművész, a Nemzeti Szalon igazgatósági tagja. A kiállítást A. D. Goltz, L. Hesshaimer, Déry Béla és MARÓTI GÉZA rendezte. A katalógus előszavát Miksa Hoen vezérőrnagy írta.4

Néhány név a kiállítók közül: FERENCZY VALÉR, Horthy Béla, Mednyánszky László, Vaszary János, Zádor, Lányi Dezső és Ligeti Miklós, a rendező Goltz és Hesshaimer.

A második kiállításnak is a Nemzeti Szalon adott otthont, 1917 februárjában. A 75 művész 567 alkotását felvonultató tárlat többek között Kisfaludi Stróbl Zsigmond tábornok portréit, Mednyánszky 18 olajképét, MÁRFFY ÖDÖN rajzait, Vaszary, Zádor, VIDOVSZKY Béla stb. műveit mutatta be.5

A harmadik kiállításon, 1918 májusában 360 mű került bemutatásra. A korábbi művészek mellett ezen a kiállításon jelentkezett háborús műveivel Sidló Ferenc, VESZTRÓCZY Manó, Rippl-Rónai József, Maróti Géza, Remsey Jenő, Baránszky E. László, KUBINYI SÁNDOR is.6

A háború befejezése után Budapesten a háborús művekből 1919-1921-ben Hadviselt művészek kiállítása címmel7 kerültek közönség elé az alkotások.

VALAMENNYI KIÁLLÍTÁS propagandisztikus céljaihoz tartozott a meghirdetett vásárlás is. A befolyt összeget a hadiárvák és a hadirokkantak segélyezésére fordították. (Adatok igazolják, hogy a háború utáni két kiállítás ebből a szempontból teljesen sikertelennek bizonyult.)

A háború előrehaladtával a korábbi illúziók szertefoszlottak, s a „tisztánlátók” körében megérett a háborúellenes hangulat. A művekben megjelent a tiltakozás, az elfordulás, és voltak alkotók, akik tiltakozó kiállítások szervezésébe kezdtek. Az első kezdeményezés a budapesti közös háziezredben, a 32-esben szolgálatot teljesítő művészek kiállítása volt, 1917 végén.

Jelentősebb a 37-es gyalogezred hadialbum-szerkesztő bizottságának kezdeményezése, amelyet akkor kevés figyelem kísért. A központi hatalmak által megszállt Belgrádban, 1918 szeptemberében, néhány héttel a háború befejezése előtt rendeztek kiállítást. A szervezési munkák megsegítésére Budapesten is működött kirendeltségük („Expositur für Kunstausstellung”), a Rákóczi út 78. szám alatt.

Soha olyan fontos nem volt még, hogy magyar vállalkozás sikerüljön a külföld szeme előtt, mint ma, amikor egyre döngetjük a különállás kapuját. Hogy egy közös ezred vállalkozik ilyenre, már maga is eléggé figyelemre méltó, és én csekély erőmmel hangsúlyozom a dolognak ezt a sorok között olvasandó célját, amennyire bírom, bár ezt közös tiszt voltomra való tekintettel csak mérséklettel tehetem” — írja Bálint Zoltán. Világos a cél: védekező elkülönülés, tiltakozás az eszeveszett háború ellen. Bálint Zoltán egy későbbi beszámolója szerint titkolt szándékuk, hogy segítsék a szerb lakossághoz való közeledést.8

A kiállítást 1918. szeptember 15-én, ünnepélyes keretek között nyitották meg, a belgrádi régi királyi Konak termeiben. A hadsereget Belgrád katonai kormányzója, BÁRÓ REHMEN ADOLF vezérezredes, és vezérkari főnöke, KERCHNAWE ezredes, valamint két osztrák tiszt képviselte. Meghívót kapott ugyan a Magyar Vallás- és Közoktatási Minisztérium, a Szépművészeti Múzeum, a Nemzeti Múzeum, a Képzőművészeti Társulat és Budapest főváros, a megnyitón azonban nem vettek részt, és a beígért anyagi támogatás is elmaradt. A szervező-rendező művészek értékelése szerint sem a művek számában, sem a művek kvalitásában nem maradt el a belgrádi a korabeli tárlatok mögött. Néhány olyan művészt is sikerült megnyerniük, mint Beck Ö. Fülöp, Berény Róbert, Csók István, Czigány Dezső, Fémes Beck Vilmos, Iványi Grünwald Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Pátzay PÁL, Rippl-Rónai József, Rudnay Gyula, Thorma János, Tihanyi Lajos, Vaszary János, Vedres Márk, Ziffer Sándor, akik akkoriban nemigen jelentkeztek tárlatokon.

A politikai célokat illetően a kiállítás sikertelen maradt. Okként hármat is sorolhatunk: egyrészt azok mérsékeltek, másrészt rejtettek voltak, harmadsorban elkésett maga a megvalósítás.

SZÁZADUNK VÉGÉHEZ KÖZELEDVE ELMONDHATJUK, hogy olyan kivételes borzalmakat hagyunk magunk mögött, amelyekhez hasonlót az emberiség korábbi története során soha nem produkált. Európa az 1910-es évek elején még abban a hitben élt, hogy az elvesztett harmóniát, az áhított Aranykort, az emberiséget összeterelő világkiállítások rendezésével visszanyerheti. A világkiállítás azonban káprázat csupán, mint minden, amit a harmóniára vágyó 19. század embere teremtett. A káprázat fátyla eltakarta előle a közeledő borzalmakat, és azt hihette, hogy a háború egy jobb, az emberi teljességet eredményező jövő reális megteremtésének eszköze lehet.

Káprázat, realitás és háború — összetartoznak. Platón mondja az emberről, hogy közülünk mindnyájan, mindenki más ura, legszívesebben isten akarna lenni. Az ember bár nem lehet isten, ki tudja miért, mégis azt reméli... És ha nem teremthet, hát démonikusan rombol. Ez korunk realitása, melynek sűrű fátyla még a „látók”, így a művészek elől is eltakarja a valóságot. Ezt a „látászavart” kell okként ismernünk, hogy megértsük, miért jelentkeztek művészeink önként a háborúba. A „látászavar” nem e század képződménye, hisz a bűnbeeséssel kezdődik, és civilizációnak nevezzük magát a folyamatot. Civilizációnak, amely a technikai eszközökben ölt testet, és nagy árat fizetünk érte: önmagunk, emberi lényegünkről való tudásunk elvesztését. A 19. század embere döbbent félelemmel tapasztalja, hogy „minden egész széttörött”, s hiábavaló az új mítoszok teremtésére irányuló minden erőfeszítés.9 A hitét vesztett emberiség nem kap választ a „honnan jövünk? mik vagyunk?, hová megyünk?” kérdéseire. Ebbe a közhangulatba robban bele az első világháború. Újat, a rendteremtés lehetőségét hordozza, tehát lehet lelkesedni is érte, sőt a történelem nagy harcainak emléke életre keltette a hősmítoszt is. Csakhogy a mítosz és a misztérium az ember Kozmoszhoz való viszonyát rendezte, a valósághoz kapcsolta, míg a háború a démonikus erők uralmát jelenti, s így a kozmikus rend ellen dolgozik, a káoszt szolgálja.

Mindezt még ki kell egészítenünk azzal, hogy az űj háború lényegesen eltért mindattól, amit eddig a leírások és a csataképek közvetítettek a századforduló emberéhez. Az első világháborúig a történelem háborúi földrajzilag kisebb területeken zajlottak, kimenetelüket egy-egy nagyobb csata döntötte el. A pusztítás a lakosságot csak azon a területen érte, ahol a hadak átvonultak. A hátország gazdasági, társadalmi, politikai élete a kisebb-nagyobb visszaélések ellenére lényegében változatlanul folyt. Az ún. csataképek többnyire leírások, visszaemlékezések alapján készültek, középpontjukban a hős áll, vagy az embernek a rossz erőivel szembeni heroikus küzdelme. Csakhogy a földi háborúkban nem a jó és a rossz, hanem egyik rossz harcol a másik rossz ellen, függetlenül a magyarázatukra kitalált ideológiáktól.

A CSATAKÉP ÁLTAL KÖZVETÍTETT ARCHETÍPUS vagy archaikus motívum azt a küzdelmet jeleníti meg, amit a Kozmosz, az isteni jó erői vívnak a Káosz, az alvilág démonaival. Az archetípusban egyetemes és örök érvényű mítosz nyer képi formát, amelyet a csatakép megfoszt lényegétől oly módon, hogy az isteni helyébe az emberit teszi meg mindenhatónak. A régi mítosz helyett újat teremt: a „nagy ember” mítoszát. És hogy ez a „nagy ember” milyen bestiális cselekedetekre képes hatalmi mámorában, azt első ízben az első világháborúban tapasztalhatta meg az emberiség. A totalitás ennek az újfajta háborúnak a legfontosabb ismérve. A Rombolás Géniusza — ahogy Zichy Mihály múlt század végi festményén megfogalmazta, végigvonult Európán, és minden eddiginél nagyobb számban szedte áldozatait a katonák és a békés lakosság köréből. Romba döntötte a gazdaságot, romhalmazzá tett országokat. A következmények talán még a háború kezdeményezőit, kirobbantóit is meglepték.

KÉRDÉSÜNK AZ, hogy milyen volt művészeink kapcsolata a háborúval, és hogyan tudták az „értelem számára elfogadható formába” önteni mindazt, ami az emberi szellem számára ebben a háborúban felfoghatatlan: a bestialitást. Mednyánszky László — a katonaművészek doyenje — 1916. április 23-án, Húsvét vasárnapján a következő sorokat jegyezte be naplójába: „...1914 tavasza óta anyagi gondok és piszok homályosítja el lelki szemeimet. A háború, ezen óriási anyagi küzdelem is hozzájárni, hogy a külső lárma néha elnémítsa a belső életet. Résen kell lenni!”10

Amennyiben a művekből és a művészek magatartásából megítélhető, valamennyi művészünk Mednyánszkyval azonos végkövetkeztetésre jutott. A motiváció, ami a háborúba vitte őket, gyorsan feledésbe merült. És valójában a háborúval, mint témával nem tudtak mit kezdeni. A csatakép alkalmatlanná vált az új típusú harc eseményeinek megjelenítésére. A totalitás, az ismeretlen harci módszerek, a hadászati eszközök, a hatalmas méretű pusztítás megjelenítéséhez ezideig nem rendelkezett eszköztárral a művészet. A negatív élmények döbbeneté elnémította az ihletet. Ihlet nélkül pedig nincs művészi alkotás. Hogyan születhettek meg mégis e háborús művek?

A háborúhoz való viszonyt a tiltakozás, pontosabban az elfordulás s a túlélésre való törekvés jellemezte. Az elfordulás szó használatát azért tartjuk célravezetőbbnek, mert állásfoglalásukat nagyon is burkolt formában, és meglehetősen bátortalanul juttatták kifejezésre. A megvalósítást éppen a kényszerhelyzet által kötelezően megszabott feladat biztosította. A katonaélet és a hátország békés eseményei, a kötelezően előírt témakör eleve megszabta a választható konkrét témák körét. Harc, összecsapás, halál-ábrázolás nincs, vagy csak elvétve akad az ezideig ismert műveken, viszont annál több a táj-, a munkaábrázolás és a portré. Utóbbiban kiváltképp a szobrászok jeleskedtek. A műveket békés hangulat lengi át, sőt előfordul a tréfás, ironikus megjelenítés is (Scheiber Hugó munkái). A néhány fogolytábori rajz kivételével (Komjáti Wanyerka Gyula) alig utal valami a háború borzalmaira. A sebesültek ápolása, a foglyok portréja, néhány halott katona figurája az első világháború viszonyai között szelíd motívumnak minősül. És éppen a békés témák, a szelíd motívumok a legalkalmasabbak arra, hogy mögéjük bújtatva, ártalmatlanságukat kihasználva a művész kifejezhesse tiltakozását. Ez magyarázza fentebbi megállapításunkat, ti. hogy a kényszerhelyzet a művész segítségére szolgált.

Vannak, akik a keresztény ikonográfiától kölcsönzött motívummal, a golgotái misztériumra utalva hívják fel a figyelmet az emberi cselekedetek bestialitására, pl. Egry József; mások az ember hiányával, elhagyott tárgyainak ábrázolásával hangsúlyozzák az elembertelenedés mértékét és veszélyét. Megint mások magát a képtárgyat vagy témát használják szimbolikusan (Fényes Adolf: Májusi táj). Az elfordulás nem feltétlenül jelent menekülést. Itt éppen állásfoglalás. Hogy művészeinknek többre akkor nem volt lehetőségük, nem az ő vétkük. Viszont az ő érdemük, hogy a kínálkozó kevés lehetőséget felismerték és éltek vele.

A másik jellemző magatartás, a túlélésre való törekvés is tetten érthető a művekben. A háború éveiben készült alkotások beilleszthetők az egyéni életművek sorába, hiszen valamennyien a már megkezdett művészi út folytatásai. Az új élmények, tapasztalatok beépültek a korábbi folyamatba, gazdagítva, fejlesztve az alkotói pályát.

A továbbiakban sorra veszünk néhány művészt és művet, akikkel/ amelyekkel jelenleg e lap hasábjain találkozik az olvasó.

MEDNYÁNSZKY LÁSZLÓ (1852, Beckó — 1919 Bécs) hatvankét évesen, TISZA ISTVÁN „protekciójával” került a frontra. Mindent megmozgatott ugyanis, hogy kora ellenére megkapja az engedélyt. Naplójából — amit a háború éveiben is pontosan vezetett — tudjuk, hogy az új környezet, az új témák ígérete és az új technikai eszközök, főként a repülőgép iránti érdeklődése vonzotta a háborúhoz. Repülőgépet ábrázoló rajza kevés van, viszont annál több a figurális mű, és változatlanul kedvelt témája maradt a táj. Ide-oda járt a frontok között, s huszonöt hónap alatt hatalmas mennyiségű vázlatot, rajzot készített. Amikor 1916-ban, Villachban, a karintiai fronton készült munkáit összegezte, 223 nagy rajzot és akvarellt, valamint 412 kisebb rajzot számolt össze. Vázlataihoz Naplójában írásos kiegészítéseket tett, táji jellegzetességekről, fényviszonyokról, színekről, hangulatról, eseményekről. Ezek felhasználásával véglegesítette a témát vásznon, vagy nagyobb rajzon, akvarellen, pesti vagy bécsi műtermében. A háború évei a művészek közül az ő alkotásmódjában hozták a legjelentősebb változást. Naplójából idézzük:

1916. november 25-én, Becsben: (...) Figurális dolgok kellenek, lövészárkok, orosz foglyok, és tűznél melegedők.”

1916. november 26., Bécsben: Ma állt be a fordulat, ma lettem figurális festő.”

1916. december 9., Bécsben: ...A kávéházban néztem a Jugendet. Nagyon szép rajz. A Simoplicissimus is szép rajzot hoz.

Azután éreztem, hogy valami hirtelen kvintesszenciális ragad meg: ilyet akarok csinálni. Legerősebb hangulataim csak ily módon nyerhetnek kifejezést.

Hogy jutok ily későn a végkövetkeztetéshez?

Hogyan kvadrál ez utóbbi években alkotott ideáimmal?

És mégis össze kell egyeztetni.

Holnap meglátjuk.

Ez ősszel különös volt a fejlődésem. Eleinte a régi dolgok kissé fejlettebb alakban. Azután a szénrajz fixírozva és festve. Ez az első gyökeres újítás. Áttérés a figurális dolgokhoz. A katonai motívumok beolvasztása az igazán szubjektív érzésvilágba. A régi világba. (...) Most tehát oda érkeztem, ahol föltétlenül egy nagy haladásnak kell bekövetkeznie. Be kell következnie azon összeegyeztetésnek, amely a két irányt megtermékenyítendi.

A realizmus nagyban örömet okozott.

Ez azonban mindig nagyon tökéletlen marad és kellemetlenül közeledik a fényképhez, tehát áttétel, összegzés.

A tisztán festői kép sem felel meg az ideálnak. A tisztán elbeszélő sem.

Lelki tartalom kell a tettben, a hangulatban, a kifejezésben.

Együtt ezen 3 kategória kiteszi a legtökéletesebb hadiképet.”

A FÖLJEGYZÉSEKBŐL KITŰNIK, hogy alkotó módszerének megújításán munkálkodott, s törvényszerűen talált rá azokra a „kategóriákra”, amelyek lehetővé tették a háborús események ábrázolását. Rajta kívül nem akadt senki, aki ilyen tudatos következetességgel kereste volna a megoldásokat.

A Frontrajzok (ceruza, papír, 170x248 mm, vétel magántulajdonból, 1992. Ltsz: 92. 2. 46.) a művész egyik vázlatfüzetéből származik, és hegyes tájat ábrázol (689. o.). A benyomást, a táborozáshoz leállított katonai szekereket, a pihenő katonákat és lovakat gyors ceruzarajzzal rögzítette. Jobbra és balra átlósan a szekerek, körülöttük a kifogott lovak és a katonák békés nyugalmat közvetítenek. Ezt támasztja alá a magaslaton látható magányos ház is. Ha nem tudnánk, hogy háborúban vagyunk, akár vásározóknak is nézhetnénk a figurákat. Feltételezzük, hogy a vázlatot Mednyánszky felhasználta hasonló témájú olajképéhez, amelynek az Erdő szélén címet adta. A művészt ezidőtájt az foglalkoztatta, hogyan léphetne tovább a természet és az ember kapcsolatának elmélyültebb ábrázolása, az egyetemesebb irányába. Naplója bán a következőket írja, 1916-ban: „... Ma láttam először tisztán, hogy miben hibáztam művészileg. A realizmust követtem addig, amíg minden nem tárgyilagos igazat elhagytam, minden artisztikus túlzást elhagytam. De artisztikus túlzás nélkül nincs művészet. A régi túlzásokat el kell hagyni, ám a túlzás mindig kell, csak más irány kell.”

A két további reprodukció kedvelt témáját, a halott katona alakját dolgozza fel.

A Halott katona (1916, olaj, fa, 25x36 cm. Jn. Vétel magántulajdonból, 1976. Ltsz. 76.2.1.) kisméretű kép; itt egy erdő szélén, átlósan elhelyezve fekszik a katona (700. o.). A háttér Mednyánszkytól megszokott, barnás-zöldes, fátyolos tónusú. A meleg hangulatú táji környezetben az elernyedt test inkább alvónak tűnik, mintsem halottnak. Csak a puskára lehanyatló, pontosabban lógó fej, a test lefelé irányuló vonalai, a félrecsúszott hátizsák utal élettelenségre.

Halott katona (1916. olaj, karton, 69x98,5 cm. J. j..: Mednyánszky Vétel BÁV, 1986. Ltsz: 86.23.1.) a címe egy nagyobb festményének is (700. o.). Mint tudjuk, a művész nem látott közelről halott katonát. A második képen a címmel ellentétben minden arra utal, hogy a katona él. Lábainak, karjainak „fegyelmezett” tartása, ahogy a földhöz simul, vagy amint fejét kissé oldalra fordulva, figyelőn kinéz, inkább önvédelemről árulkodik, mint élettelenségről. Hajlunk arra, hogy egy nagyobb képhez készült előtanulmánynak tekintsük, ami talán konkrét harci eseményt dolgozott fel. Mednyánszky számos ilyen jellegű képet készített. A kép sajátos körülvágására nincs elfogadható magyarázatunk. Talán egy valamikori tulajdonos a kerethez idomította, mert a szignó megcsonkult.

VASZARY JÁNOS (1867, Kaposvár — 1939, Budapest) 1914-ben, önként vonult be. Az év végén, a vonuló sajtóhadiszállással a szerb, majd az északi hadszíntérre került. 1917 elejétől a háború végéig a Magyar kir. I. honvéd pótzászlóaljnál, a segédszolgálatú pótzászlóaljban mint őrmester teljesített szolgálatot, melyért a hadiékítményekkel díszített Ferenc József rend lovagkeresztjét kapta. A háború alatt a német expresszionizmus hatását tükröző, drámai erejű festményeket és rajzokat készített.

A bukovinai sebesültek a Borgó szoroson át (1915, akvarell, karton, 600x800 mm. J. B. F.: Cím. 1915 V/16. Vaszary J. Átvétel a Heeresmuseumtól, 1920-as évek) a szerb hadszíntéren készült (710. o.). Az előtérben a nagy tömegek, a diagonális szerkezeti elemek teremtik meg a mozgalmasságot, amit a kép bal széléről, középtájon dinamikusan átvonuló szállítószekerek sora felerősít. A háttérben húzódó hegyes tájat foltszerű, függőleges satírozással teszi nyugalmassá, így teremtve egyensúlyt a kompozíció két eleme, elő- és háttér között. A figurák súlyosak, tömbszerűek, szenvedő sebesültek. A táj ezzel szemben békés, a természet érintetlen a bestialitástól.

Vaszary összes háborús rajzán végigvonul a szerkezeti elemekkel való kísérletezés, az életművön belül külön egységgé forrnak össze ezek a művek.

Nagy István (1873, Csíkmindszent — 1936, Baja) a szerbiai fronton teljesített szolgálatot. Frontrajzai, pasztelljei többnyire portrék katonatársairól, de készített életképszerű munkákat is. Művei komorak, azokról a lelki folyamatokról vallanak, amelyeket a háború eseményei, borzalmai váltottak ki a katonatársakban. A jellegzetes karakterjegyeket határozott, erőteljes kontúrok közé fogja. így a kompozíció összefogottsága a lélektani ábrázolás mélységét is fokozza.

A Dohányzó katona (1916, papír, színes kréta, 455x300 mm. J. J. 1: Nagy István 1916. Vétel, 1980-as évek, Ltsz: 94.3.1.) szigorú kompozíciós rendje szinte merevvé tenné a katona ábrázolását, ha ezt maga a technika, a színes kréta lágysága, valamint a bohókás megjelenítés fel nem oldaná (714. o.). Az arcvonások, a tekintet zárkózottságra utalnak. A száj felfelé futó vonala, a hanyagul feltűzött kitüntetés, a sapka és szipka egyfajta szelíd optimizmust sugall.

Rippl-Rónai József (1861 Kaposvár — 1927, uo.) az első világháború kitörésekor Franciaországban tartózkodott, ahol osztrák kémnek nézték, ezért letartóztatták, és Máconba internálták. 1915-ben, a magyar kormány és a francia közoktatási miniszter közbenjárására elhagyhatta Franciaországot. Svájcba ment, majd Bécsen át tért haza. 1916-tól Zádor István parancsnoksága alatt szolgált. Ekkor készült a Kötésváltás (1916, karton, pasztell, 70x100 cm. J. j. 1.: Rónai 1916. cím 33/15. Vétel magángyűjteményből, 1981. Ltsz: 92.6.1.) (723. o). Rippl-Rónai a szerb és az itáliai hadszíntéren készített 238 db rajzát és pasztelljeit 1917-ben mutatta be. A művészt elsősorban az érdekelte, hogyan tudja a tapasztaltakat beépíteni művészetébe úgy, hogy megújíthassa önmagát. S ez nemcsak új technikát jelentett: a korábbi líraiságot és megjelenítést felváltotta a rajzolói szemlélet, a dekoratív megoldások alkalmazása. Valamennyi háborús pasztellje, rajza ezt tükrözi.

PÓR BERTALAN (1880, Bátaszék — 1964, Budapest) 1914-1918 között szolgált a fronton. Mindjárt bevonulása után az elsők között élhette át az „új” élményeket. 1917-ben került a sajtóhadiszállás kötelékébe. Pór háborús lapjai sajátosan humánus állásfoglalást közvetítenek. Saját véleményét, a végkövetkeztetést összegzik. Ettől kevésbé mozgalmasak és drámaiak, mint Mednyánszkyé, vagy Vaszaryé. Kiürült falvak, feldúlt földek, elhagyott szerszámok, néha közömbös emberek hívják fel a figyelmet a szenvedés, a háború hiábavalóságára.

Volhynia (1916, papír, akvarell, 260x410 mm. J. b.L: Bertalan Pór, 1916. Cím németül. Átvétel a Heeresmuseum gyűjteményéből, 1920-as évek. Ltsz: 3563) című lapján is elhagyott sátrakat látunk egy falu szélén (723. o.). Ember sehol. Kiürült, sivár minden, viszont tudjuk, hogy a látottak az emberi tett következményei. A hiány megjelenítése önmagunk elvesztésének veszélyére figyelmeztet. A festő a végkövetkeztetést így fogalmazta meg: „Van aki veszít, de nincs aki győz.”

Scheiber Hugó (1873, Budapest — 1950. uo.) huszonnyolc évesen vonult be; Boszniába, Plevjlbe került a 32-esekkel. Később családi okok miatt felmentették, otthon kilenc fős családja eltartásáról kellett gondoskodnia. így vall magáról:

Szerettem a napot, a sugarakat, a puritán témát és mindent olyan proletár módra festettem, ahogyan igen sok koldusalakot, elhanyagolt személyt, jellegzetes fejet, púpos-bazedovos gyermeket dülledt szemmel is festettem.”

Önmagáról sokat festett, rajzolt: furcsa, csúcsos fejét, húsos arcának groteszk vonásait gyakran megörökítette. Az Őszirózsás katona (1918, papírlemez, olaj, 66x53 cm. J. j. 1.: Scheiber 1918. Vétel magántulajdonból, 1978. Ltsz:80.44.1) címet viselő képen szürkésfehér háttér előtt, jobb profilban fordítja felénk arcát (730. o.). Nagy síkokra épített, erős színdisszonanciák fejezik ki a lelkiállapotot. A groteszk fej, rajta a félrecsapott katonasapka, nagy virágcsokorral. A csokorba kötött bazsarózsa (és nem őszirózsa!), orgona, és nefelejcs — a szépség és fiatalság jelképei — itt az öngúny eszközévé válnak. Ez a gúny jellemzi valamennyi, gyűjteményben őrzött rajzát.

A pótzászlóalj bognár munkásai (1918, papír, színes ceruza, 240x345 mm. J. j. 1.: Scheiber Hugó 1918. Átvétel a Heeresmuseum gyűjteményéből, 1920-as évek. Ltsz: 8825.) életkép, amilyent szintén sokat készített Scheiber. A helyzet groteszk voltát ragadta meg ezúttal is. A nagy szeretettel ábrázolt katonák egyáltalán nem „katonásak”. A festő az irónia eszközeivel ábrázolja, ahogy a háborús körülmények között, feltételek nélkül kellett a polgári foglalkozásokat folytatni. A kíméletlen és reménytelen, kiváltképpen értelmetlen erőfeszítés a tárgyakkal együtt az emberi lelkeket is szétroncsolta.

RÁNK FRIGYES (1890 Budapest — 19?, uo.) 1916-1918 között olajképeket festett, különféle hadszíntereken. Motívumként a tájat és a tábori élet békésebb jeleneteit használta fel, de ő is szívesen festett elhagyott tárgyakat, eszközöket. Képi világa ily módon rokon Pór Bertalanéval. Ábrázolásmódja és festési módszere viszont sajátos érzelmi töltést ad képeinek.

A Szekerek (1916, vászon, olaj, 52,5x69 cm. J.b.l.: Frank F. Átvétel a Heeresmuseum gyűjteményéből, 1920-as évek. Ltsz: 2305) című vásznon elhagyott szekérroncsok látványa, összevisszasága keveredik a táj napfényes kora tavaszi hangulatával (772. o.). A káoszból kivezető lehetőség reményét csupán a természet éledésének néhány világoszöld színfoltja érzékelteti.

Aba Novák Vilmos (1894, Budapest — 1941, u.) 1914 végén, fiatalon vonult be katonának és a 24. gyalogezrednél szolgált, de Zádor közvetlen parancsnoksága alá tartozott. A hadifestők kiállításain elsősorban azokkal a rajzaival szerepelt, amelyek a szerbiai hadszíntéren készültek. Portrékat, táj- és életképeket készített. Már e korai munkáin is felfedezhető festészetének későbbi, talán legértékesebb jellemzője: a rendkívüli dinamikájú, erőteljes ábrázolókészség.

Erő és mozgás jellemzi az Állásban (1916, papír, ceruza, 290x160 mm. J. j. 1.: Aba Novák 17 V 16. Cím. Átvétel a Heeresmuseum gyűjteményéből, 1920-as évek. Ltsz: 7986) című, feltehetően tanulmánynak készült rajzot (777. o.). A rajztechnika magas szintű ismeretét, nagy anatómiai tudást bizonyít a határozott, egylendületes vonalakkal és árnyékfoltokkal plasztikussá tett figura.

Komjáti Wanyerka Gyula (1894, Nyitrakomját — 1958, Budapest) röviddel bevonulása után fogságba esett. A háborúban részt vevő művészek közül valójában egyedül ő ábrázolta hitelesen a hadifoglyok életének borzalmait. Megrázó lapot készített a sipotei fogolytáborban. A Holttestekkel megrakott szekér (1916, papír, tus, 162x220 mm. J. j. 1.: Komjáti 1916. Átvétel a Heeresmuseum gyűjteményéből, 1920-as évek. Ltsz: 13 194) c. rajz mellett, a paszpartun a művész kézírásával a következő szöveg olvasható: „Holttestekkel megrakott szekeret a foglyokkal tolattak-húzattak a temetőbe. Az őr a kocsi után haladt. Egy ideig magam is toltam a szekeret, hogy legyen alkalmam rajzolni. Az őr észrevett, lelökött a földre és bottal megvert.”

A szöveg tanúsága szerint Wanyerka valóságos eseményt rajzolt meg. Néhány vonal, az apró figurák, a tenyérnyi méret, mind arra szolgál, hogy fokozza a drámaiságot. Balra, fent a temető melletti barakk, melynek kapuja is a halál jelképeként tátong. Középen halad a holttestekkel megrakott szekér. Roskatag, utolsó erejüket megfeszítő emberek húzzák, mint „önsorsukat” a túlvilág, az egyetlen lehetséges megváltás felé.

A Rokkant hadifogoly (1920, papír, rézkarc, 340x280 mm. J.j.f.: Komjáti W. Gy. 1920. Származás ismeretlen. Ltsz: 13.299) című rézkarc 1920-ból való, de a kiindulásul szolgáló rajz a fogolytáborban készülhetett (751. o.). Az éppen csak jelzett háttérből magasodik elénk, a két mankóra támaszkodó, szenvedésektől meggyötört ember. Jól érzékelhető a rembrandti hatás. A finom, aprólékos vonalháló, a fény- és árnyékfoltok plaszticitást növelő hatása, az ábrázolás módja a belső lelki történések megjelenítését szolgálja.

Moholy Nagy László (1895, Bácsborsod — 1946, Chicago) bevonulása után az ukrán fronton teljesített szolgálatot. A tüzéreknél pontos méréseket kellett végeznie a lövegek becsapódásáról és az adatokat tereprajzon rögzítette. Ezek a tereprajzok voltak Moholy első rajzos munkái, és eközben fedezte fel magában a rajzkészséget. Számára tehát az első világháború jelentette a pálya indulását. Feltehető, hogy Szocsi környékén sérült meg, és hadikórházba került. Lábadozásakor tábori levelezőlapokat rajzolt, közülük való az itt közölt három reprodukció. Vidám, derűs munkák, ösztönös rajztehetségről, jó ábrázolókészségről, lényeglátó képességről tanúskodnak:

a Czimbál főhadnagy (1918, karton, ceruza, 160x110 mm. J.j.l.: 1918 1/6. Cím. Vétel magángyűjteményből. Ltsz: 76.288.1.) (766. o.);

az Ismeretlen főhadnagy (1918, karton, ceruza, 160x110 mm. J.j.l.: 1918 1/10. Vétel magángyűjteményből. Ltsz: 76.288.2.) (738. o.);

a Biliárdozó katonák 1918, karton, színes ceruza, 160x110 mm. Jn. Vétel magángyűjteményből. Ltsz: 76.286.1.) (címlap).

Zsengéi” közül való e három lap is. A többit — 320 darabot — Hevesy Iván műkritikusnak küldte el, azzal a kéréssel, hogy mondjon véleményt róluk. Közülük kilenc darab, több, hasonlóan jelentős információt tartalmazó alkotással együtt most a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményét gazdagítja.


 

Jegyzetek:

 

(1) A Hadtörténeti Múzeum gyűjteményében őrzött, első világháborús munkák zöme a szerb hadszíntéren készült.

(2) A fenti gyűjtemény törzsanyagát azok a művek adják, amelyeket a bécsi Heeresmuseum az 1920-as években adott át az akkori magyar Hadimúzeumnak.

(3) Zádor István: Egy hadifestő emlekei 1914-1918. Budapest, én. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda.

(4) Lovag Hoen Miksa: A csász. és kir. Sajtóhadiszállás budapesti kiállításához. Előszó. Katalógus. Nemzeti Szalon. Budapest, 1916. január.

(5) A csász. és kir. Sajtóhadiszállás második kiállításának katalógusa. Nemzeti Szalon. Budapest, 1917. február.

(6) A csász. és kir. Sajtóhadiszállás harmadik kiállításának katalógusa. Nemzeti Szalon Budapest, 1918. május.

(7) Hadviselt művészek kiállítása. Katalógus. Műcsarnok. Budapest, 1919. A kiállítást a Hadviselt Szellemi Munkások Országos Egyesületének képzőművészeti szakosztálya és az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat rendezte. A művészek közül Baránszky E. László, Bardócz Árpád, Csányi Károly, Déry Béla és Dobai Székely Andor háborús műveivel szerepelt a Magyar Akvarell és Pasztellfestők Egyesületének 1919 februárjában, a Nemzeti Szalonban rendezett kiállításán is.

(8) Bálint Zoltán: Magyar Képzőművészeti Kiállítás Belgrádban 1918 őszén. Művészettörténeti Értesítő 1966. 2. sz.

(9) Werner Hofmann: A földi paradicsom. Budapest, 1987. Képzőművészeti Kiadó.

(10) Mednyánszky László naplója. Budapest, 1960.



« vissza