Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Nakonxipán lakója a világháborúban - Gulácsy Lajosról

 
Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne,
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomorú lenne.

 
Paul Verlaine: Holdfény
(Fordította: Szabó Lőrinc)

 
Kétszeresen is aktuális Gulácsy Lajos művészetét felidézni ezekben a napokban: egy tavasszal rendezett kiállítás, illetve a művészetére és életére oly nagy hatással bíró első nagy világégés száz éve történt kitörése miatt.
Több mint egy hónapon át, húsvétig volt látható a szentendrei Erdész Galériában az a rajzokból, színes grafikákból, levelekből és fényképekből álló kiállítás, amelyet gyűjtők, művészetének nagyrabecsülői rendeztek. Legtöbbjük régi jó barát, kik együtt akartak lenni a gondosan megvilágított, szép keretekkel díszített művektől körülvéve, hogy közösen felidézzék Gulácsy sok titokkal, legendákkal körülvett alakját.
Itt láthattuk nagyon korai grafikái közt rondóba foglalt profilképen Verlaine-t és őt magát, egy másikon kávéház előtt cilinderrel, majd a Keresztes fanatikus nőalakját, illetve a Párban címűn a fiatal úrfit a furcsa, köpenyes nőalakkal, és a leheletfinom ceruzarajzot, amit az „olasz táj” szerelmeseként vetett papírra. És a legjobbat, a Serdülőt, egy kislányt, aki finom mozdulatával könnyedén fellibben a földről…
A kiállítás eligazította a látogatót Gulácsy életében és művészetében: megérthetjük az irodalmi és történelmi hatásokat, amelyek képeit, verseit és írásait ihlették, és akár őt magát is, ki régi korok szülöttjeként tűnik fel fotókon és rajzaiban. Elkápráztatja szemünket csodás kifejezőereje, amivel arcokat, jeleneteket ragad meg pár vonallal: soha nem a valóságot másolja, hanem fantáziájából alkotja meg őket.

A másik, amiért megemlékezünk róla, az I. világháború kitörésének századik évfordulója.
Sok mindenki életét határozta meg ez a nap, hihetetlen nagy volt az áldozatok száma a harctéren és máshol is, éhezés, szenvedés, fogolytáborok…
De a művészembert, aki elmenekült a világ elől, és valójában a reneszánsz múltban élt Luigi Gulácsyként Olaszországban, a háború nyers valósága megfosztotta a másik dimenzióban élés és alkotás jogától.
Gulácsy Lajos 1913-ban, az utolsó békeévben is Olaszországban volt, mint 1902 óta minden évben, ekkor már az esztendő nagyobbik részét töltve itt. Tavasszal Keleti Artúr, aki meglátogatta páduai szállásán, a falakon és falhoz támasztva sok új képről ír beszámolójában. Pedig Gulácsy sokat nélkülözött akkoriban, hiszen az utóbbi években nem állított ki odahaza. Mégis, alkotókedve töretlen volt. Talán még 1911-es utolsó, sikeres nagyváradi kiállításán eladott képeinek árából barangolhatott és festhetett imádott Olaszországában.
Az 1914-es év is itt köszöntött rá, ekkor átköltözött Velencébe, ahol Silvio Sartori festőbarátjánál lakott, akivel együtt vállaltak dekorációs munkát, és festették saját képeiket.
Talán Gulácsy utolsó, idegösszeomlása előtti festménye lehetett az, melyet később a Műcsarnok 1915-ös tárlatán bemutattak, miközben ő már a budapesti idegklinika lakója volt. Sajnos ennek a képnek csak reprodukcióját ismerjük, sokszoros másolatban, de mégis itt láthatjuk utoljára azt a világot, melybe a festő már jó ideje menekült az őt körülvevő valóság elől.
Ezen a képen azok a watteau-i figurák jelennek meg, akiket ő az opálosan fénylő tenger partjára, vagy a szelíd olasz táj ciprusai, olajfái és virágzó bokrai közé festett, az elmúlás homályából előidézve őket reneszánsz kisvárosok utcáján vagy kastélyok előterében, kertjében. A valóságos világban csalódott, álomvilága viszont különös valósággá vált számára. Az otthoni művészeti életben ekkor már nem vett részt, de sok régi rajongója volt a reneszánsz kort idéző szerepekben, öltözékekben bemutatott és lefényképezett „performanszainak”, számon tartotta őt és művészetét sok értő barát, kik mind az akkori művészeti élet élvonalába tartoztak. Különösen a nagyváradi, kolozsvári írók, költők – közülük is elsősorban Juhász Gyula – hívták és segítették ottani kiállításokon való részvételét, ahol külön felolvasóesteket is tartott írásaiból.
És ebbe a nagyon nehezen fenntartható, törékeny nyugalomba – melyet sok áldozattal, egyre magányosabban és otthonról elszakadva kiépített – robbant bele a HÁBORÚ: egyik pillanatról a másikra nem volt többé biztonságban, mert Magyarország – így ő is – ellenségnek számított. Szobája ablaka a tengerpartra nézett, ahol gyakorlatozó, masírozó katonák jelentek meg. Gulácsy nem lépett ki többé a házból. Barátai elintézték – nem volt egyszerű –, hogy távozhasson az utolsó hajóval, melyen még szabadon elmehetett volna, de ő botrányt rendezve elmenekült. Napokig nem látták, végül 1914. augusztus 18-án kórházba került, ahonnan őrjöngési rohamai miatt a San Servolo idegszanatóriumba szállították. Fokozatosan lenyugodott, és barátaitól kérte, hogy hozzanak neki rajz- és festőeszközöket. Valóban dolgozott is, de nem jött teljesen rendbe. Barátai édesanyját hívták, aki 1915 januárjában érkezett Velencébe. Fia csak májusban hagyhatta el a San Servolót, és nagyon nehezen jutottak haza.
A szanatóriumból küldött első levelezőlap Keleti Artúrnak, a leghűbb barátnak, Gulácsy munkássága legjobb ismerőjéhez szól. Még a San Servolóban készült a Guerra című színezett tusrajz, és az Álom a háborúról, vagy A halál sziklája. Mindkettő már szürrealista stílusban született. A Várostrom című olajfestménye is már ebben az időszakban készülhetett, itt még történelmi korba helyezi az eseményt, és a háttérben olasz ciprusok nyúlnak a magasba.
Itthon rövid javulás után ősszel bekerült a pesti klinikára. Többé nem látta Olaszországot, a klinikán viszont egyre hosszabb ideig kellett tartózkodnia. 1919-től már nem festett újabb képeket, viszont 1922-ben az Ernst Múzeumban rendezett gyűjteményes kiállításán a klinika igazgatójának társaságában megjelent. Erről a kiállításról sok jó kritika és róla szóló baráti visszaemlékezés jelent meg folyóiratokban Budapesten és Erdélyben. Kosztolányi írása talán a legjobb az 1922-ben tartott kiállítás után megjelentek közül.
1932-ben halt meg, ötvenéves korában.
Rengeteg festménye, rajza tűnt el még életében, a klinikán saját maga is átfestette és felszabdalta egyes nagyméretű képeit, sok festményéről már csak a címe, vagy egy-egy régi újságban közölt felvétel maradt fenn.
Sokszor mellőzték a kultúrpolitika képviselői. Állami kiállításokról kizsűrizték képeit, de 1948-ban, az Európai Iskola nagy kiállításán ott voltak festményei – azok között, amelyek alkotóit a fiatalok elődeikként ismertek el.
 

 
Irodalom:

 
Szíj Béla: Gulácsy Lajos. Corvina Kiadó, 1979, Budapest
Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989, Budapest


« vissza