Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Nekrológok kora – Jancsó Miklós halálára

Már megint nekrológot írok, akár két hónapja. Ismét lehullt egy csillag a magyar filmművészet egéről. Ráadásul az egyik legfényesebb. Jancsó Miklós 93 éves korában, hosszú betegség után elhunyt. Várható volt, ami bekövetkezett, s mégis valahogy készületlenül ért bennünket. Nem voltunk ugyanis kész a számadásra, s még kevésbé a hiányra, az űrre – mondjuk ki, az ürességre: Jancsó halála egy felkiáltójel, hogy vegyük végre tudomásul, valami végleg lezárult. A kor, amit Jancsó neve fémjelez, a hatvanas évek, a filmművészetnek, s a magyar filmművészetnek is teremtő, nagy korszaka volt. A film visszavonhatatlanul felnőtt, show-bizniszből a hetedik művészet lett, megtanult magyarul is beszélni. Ezt a magyar nyelvet, a magyar film nyelvét nem szigetelte el semmi, mert a képek univerzális nyelvén beszélt. S mert magyar volt, egy leigázott, kis nép művészete, hát mi sem természetesebb, mint hogy a szabadságról kezdett beszélni.
Mi más juthatna eszünkbe Jancsóról, mint a fiatalságunk, a hatvanas-hetvenes évek, amikor hála a filmművészetnek, a szabadság illúziójának bűvöletében éltünk. Ezt az illúziót, sok más mellett, leginkább a Jancsó-filmek táplálták. A Szegénylegények, a Csillagosok, katonák, a Csend és kiáltás… S voltak természetesen még erős, jó filmek a trilógia után is – Fényes szelek, Még kér a nép –, de minden a Szegénylegényekkel kezdődött, amely Jancsó negyedik filmje volt. Mondhatjuk, hogy ez az első igazi Jancsó-film, mert bár harmadik filmje, az Így jöttem (1963) már tartalmaz eredeti, jancsói formanyelvi eszközöket – hosszú beállítások, nagy távlatokat befogó horizontális kameramozgás –, mégis a Szegénylegények az a filmje, amely tartalmilag és formailag is a radikális, nagy filmújítók közé emelte. Az elnyomók és az elnyomottak örök, egyetemes harca itt jelenik meg először, s lesz belőle vezérmotívum pályája legjelentősebb szakaszában. A Szegénylegények szemlélete és formanyelve új korszakot nyit nem csak a magyar, de a világ filmművészetében is. A hosszú percekig tartó beállítások, amelyek néha addig tartanak, amíg a nyersanyag ki nem fut a kamerából, a végtelennek tűnő magyar Alföld keretében mívesen megkoreografált tömegmozgatás, az egyenruhás katonák kontra kiszolgáltatott meztelen nők hamar a rendező stílusának védjegyeivé váltak. A Szegénylegények ráadásul a magyar történelem legismertebb, legsajátabbnak érzett időszakát, az 1848-as forradalmat, illetve a bukás utáni megtorlást idézi föl, de nem lehet kétségünk, hogy szól az amnéziába burkolt 1956-os forradalomról is.
A Csillagosok, katonák bravúrja, hogy egy ünnepi évfordulóra készített szovjet–magyar koprodukciót képes az egyetemes filmnyelv segítségével felülemelni a vörösök és fehérek konfliktusán, s megint csak a hatalom és az áldozatok viszonyának mechanizmusát tárja fel érvényesen. Olyannyira elemelt és általános lesz, s a rendező állásfoglalása annyira egyértelmű, hogy a filmet a Szovjetunióban egész más változatban mutatták be.
A Csend és kiáltás alig néhány beállításból álló filmparabola, megint történelmi időkben játszódik, 1919-ben, és a félelem és a megalázottság koreográfiájára épül. 1969-ben megkapja a filmkritikusok összes díját, és külföldön is sikeres. Mindenekelőtt ez a hatvanas években forgatott három film forrt össze Jancsó Miklós nevével, és emelte őt olyan rendezők sorába, mint Fellini, Antonioni, Bergman.
S hogy mi lett később, amikor a hatvanas évek forradalmai is „elzúgtak”, arról a legautentikusabban talán Orbán Ottó tud szólni. Az ő költészete lenyomata annak a folyamatnak, amely során a hatvanas évekből mítosz lett csupán és nosztalgia.
 
láttam nemzedékem legjobb elméit én is de nem az őrület
romjaiban hanem filmgyári vágószobákban és tanszéki
egérlyukakban
kik szabad levegő voltak és a tehetség naprobbanása és
nádszálderekú intelligens lázadás/
eljött értük a siker a ragacsos polip és szívükre tapasztotta
undok szívókorongjait
csak lassan lassan hogy ne fájjon ez volt a szörnyeteg trükkje
mindig egy csöppel kevesebb vér egy csöppel kevesebb indulat
egy csöppel több megalkuvás”
(A hatvanas évek – részlet)
 
Jancsóért is eljött a siker. A „ragacsos polippal” ő sem tudott megküzdeni. 1968-78 között tíz évet Olaszországban, Rómában tölt, s csak rövid időre látogat haza. Az olasz évek sztárrá teszik ugyan a filmvilágban, de művészi hozadékuk kevés. A Pacifista, a Technika és rítus és a Róma visszaköveteli Cézárt nem újítják meg művészetét, noha nem nélkülözik a stílusbravúrokat.
A nyolcvanas években hazatér, s az egyre puhább diktatúrában botrányoktól sem mentes színházi előadásokat rendez Kecskeméten. Elkészít két filmet az önmagát felszámoló, csődöt jelentő szocializmusról: Szörnyek évadja (1987), Jézus Krisztus horoszkópja (1988). Ezek azonban nem katartikus, lényegláttató filmek, inkább műfaji játékok a horrorral, a krimivel – ez jellemző rá majd a kilencvenes években is.
Az 1989 után készített filmjei pedig, talán összefüggésben a direkt politikai szerepvállalásával az SZDSZ-ben, már nem egy független alkotó filmjei. Nagyon nagy művész is lehet rövidlátó politikus – szögezhetjük le szomorúan, hiszen a magyar filmgyártás felszámolásában, bankok kezére játszásában Jancsó is szerepet vállalt. Az évről évre készülő blődliket, bohóctréfákat nézve a káosz-történelemről pedig nem lehetett nem feltenni a kérdést, hogy a magyar társadalom sorskérdései mellett elkötelezett magyar filmből hová lettek a morálisan is megformált életek? A magyar film erkölcsi tőkéje erodálódott. A közelmúlt elhallgatása, a szembenézés hiánya, a pártok árnyékában önmaga javáért felsorakozó értelmiség – ez volt a Kádár-kor fojtogató öröksége, amelyből Jancsó sem tudott kitörni.
A sors ajándéka, hogy utolsó emlékem Jancsó művészetéről mégsem Kapa és Pepe. Temetése napján az Uránia moziban levetítették néhány be nem mutatott dokumentumfilmjét. A filmek, amelyeket életképeknek nevez, a cigányságról szólnak. Hagyományaikat vállaló cigányok temetése, esküvője, gyásztörése. Lóvásár, építkezés. A hagyományok, a szertartások, amíg nem üresednek ki, mindig egy népcsoport lényegét képesek megmutatni. Ezt a lényeget, az életszeretetet, a hűséget, a tartást a megalázottságban, a szegénységben is fölmutatták a filmek, ahol a rendező csak szemlélőként, empatikus, kíváncsi emberként van jelen, percig sem kényszerítve szerepjátszásra a résztvevőket, jóllehet a romák szívesen szerepelnek. Szívesen táncolnak, énekelnek, hiszen ebben otthon vannak: a mozgás, a zene életük elidegeníthetetlen része. A filmek célja a megismerés, a megismertetés, amely nélkülözhetetlen az előítéletek oldásához. A kilencvenes évek közepén még nem üzletelt olyan gátlástalanul a romákkal a politika, mint később, még nem adták-vették üveggyöngyért a szavazataikat, s nem használták ki a rasszizmust. Ezekben a filmekben ismét Jancsót, a humanistát, a megalázottak szószólóját láthatták a nézők, s búcsúzhattak tőle.


« vissza