Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Német elképzelések az európai békéről Sztálingrád előtt

A TÖRTÉNETI KÖZTUDAT ELÉG PONTOSAN RÖGZÍTETTE azt a tényt, hogy a németek mind az első, mind pedig a második világháborúval a világuralom megszerzését tűzték ki célul. A történeti közfelfogás ezzel lényegében helyesen ismerte fel, hogy a Harmadik Birodalom béke elképzeléseiben - bármennyire is különbözött Hitler országa társadalmi-politikai-ideológiai berendezkedésében a Második Birodalomtól - nagyon sok olyan gondolati elemet lelhetünk fel, amelyek korántsem a fasiszta berendezkedésnek voltak a termékei, hanem inkább a vilmosi Németország háborús célkitűzéseinek megismétlését jelentették, lényegében azt ötvözték magukba.

Az NSDAP célja, mint tudjuk a „fajtiszta” Európa volt, amelybe a germán kisállamok, mint a Birodalom szövetségesei integrálódtak volna be. Következőleg szupernacionalista Európáról nemzetiszocialista szempontból szó sem lehetett. A történeti irodalom számtalan alkalommal ejtett szót arról, hogy HITLER elképesztő őszinteséggel megfogalmazott, más népek számára brutális elnyomást jelentő gondolatait külhonban mily hihetetlen módon hagyták figyelmen kívül, ám a német párt propagandistái, tollforgatói ezeket a vezéri megnyilatkozásokat nyilván sokszor és alaposan áttanulmányozták. Tehát érthető, hogy miért voltak teljesen immunisak olyan elgondolás iránt, amely legalább az ideologikus propaganda szintjén hirdetett volna a nem germán vérségű népek számára egyenrangúságot, elfogadható jövőt. Nem írhattak ilyesmit, mert az egész szellemi konstrukció alapzatából, a hitleri elgondolásokból hiányzott a Páneurópa-gondolat.

A HALLGATÁS AZONBAN NEM JELENTETT TÉTLENSÉGET. Az egyes minisztériumokban, országos hatáskörű szervekben számos dokumentum született a jövőről, s abban Németország szerepéről. Értelemszerűen sokan dolgoztak béketerveken a külügyminisztériumban, de - a fennmaradt források tanúsága szerint - számos más helyen is születtek ilyen tervek, amelyek tanulmányozása révén plasztikusabb kép rajzolódik ki az elgondolt Pax Germanica-ról.

Ezek közé tartozott a birodalmi gazdasági minisztérium is. Hermann GÖRING, mint a négyéves terv első számú felelőse, 1940. június 22-én utasítást adott ki, amelyben a birodalmi gazdasági minisztériumot bízta meg a német békegazdaság, illetve a Birodalom által befolyásolt európai területek újjáépítésének megtervezésével. A minisztériumban ennek nyomán már július 9-én megszületett az első ilyen szellemű tervezet. Készítője abból indul ki, hogy a Wehrmacht sikerei megteremtették az alapját Európa német vezetésű gazdasági újjárendezésének. A német gazdaság - amely az elmúlt esztendőkben erejét a fegyverkezésre összpontosította - visszatérve a minden irányú termelésre, az életszínvonal erőteljes emelkedését teszi lehetővé. Olyan gazdasági térség keletkezik, amelyben az állam a gazdaságot csak alapvonásaiban befolyásolja. Európa Németország által szubordinált részei olyan gazdasági egységgé kell hogy váljanak, mint ami, például, az USA vagy Oroszország esetében tapasztalható.

Európa gazdasági egységesülése különböző módokon mehet végbe. A skandináv, valamint a Benelux országok szorosabban, a többiek lazábban kapcsolódnak majd Berlinhez.

A Németország vezette Közép-Európa nemzeti fizetőeszközei egységes alapra és a birodalmi márkával szoros arányba kerülnek. A vámhatárok megszűnnek. Az egyes iparágak sérelmét kontingens-, ár- és export-megállapodásokkal lehet elkerülni. Úgyszintén intézkedéseket kell hozni az ottani mezőgazdaság védelmére.

AZ ELKÉPZELT GAZDASÁGI EGYSÉG ésszerű termelést, a leggazdaságosabb üzemeknek a legkedvezőbb helyekre való összpontosítását, a gazdaságtalan üzemek és a gazdaságtalan árumozgás megszüntetését teszi lehetővé. Megszűnik majd a fizetési forgalom zavara, kiterjed a vámmentes forgalom és a külfölddel való gazdasági tárgyalásokhoz, vitákhoz nagyobb átütőerő áll majd rendelkezésre. Mindez Európa gazdasági fellendüléséhez vezet, ám gazdasági autarchiát még így sem lehet elérni. A különböző nyersanyagok továbbra is hiányozni fognak, ezeknek a beszerzése (amíg gyarmatok nem lesznek) a többi nagy gazdasági területtel való árucsere révén oldható meg.

A tervezet szerzője mindezen gondolatait abban fogja össze, hogy az ily módon létrejövő gazdasági egység tisztán számokban mérve messze meghaladja majd a 130 milliós Amerikai Egyesült Államokat. Másutt született elgondolásokkal egybevetve azt mondhatjuk, hogy szolid elképzelésekről van szó. Az is megállapítható, hogy a német primátust a szerző az érintett népek érdekeivel igyekszik összhangba hozni, tehát a tradicionális német expanzivitás újrafogalmazásáról és nem a fasiszta nagytérgazdasági elképzelés megjelenítéséről van szó.

Mivel a Franciaország felett aratott győzelem kiváltotta Európa-mámor pillanataiban vagyunk, ezért FŰNK gazdasági miniszter és birodalmi bankelnök július 25-én elmondott beszéde is inkább tartózkodónak mondható. Arról beszélt, hogy növelni kell az európai népek közösségérzetét, ehhez a gazdaságpolitika minden területén való együttmunkálkodást hangsúlyozta, ám nem rejtette véka alá, hogy az új rendnek Németország lesz a haszonélvezője. Három nappal korábban vezető munkatársaival tartott zárt ajtók mögötti megbeszélésén még egyértelműbben kifejezésre juttatta, hogy a többi európai ország gazdaságának a némethez kell igazodnia. ÍGY AZUTÁN teljesen ÉRTHETŐ, hogy a később születő tervezetekben még inkább a birodalmi érdekek kerültek előtérbe. Gustav SCHLOTTERERNEK, a birodalmi gazdasági minisztérium államtitkárának a gondolatai sem különböztek ezektől az tervezetektől, de ő tisztában volt azzal, hogy ezt a célt kizárólag erőszakkal és kizsákmányolással nem tudják elérni. Ezért olyan tanácskozásokat szervezett, amelyeken a német kivitel meghatározó személyiségei a megszállt Nyugat-Európa gazdaságának reprezentánsaival találkoztak. Schlotterer tisztában lehetett azzal, hogy a hitleri szándékokkal a Páneurópa-gondolat nem összeegyeztethető, ám azt nem tartotta kizártnak, hogy - a politikai keretek érintetlenül hagyásával - valamiféle gazdasági Páneurópát létre lehetne hozni.

Schlotterer elgondolásainak mélyre nyúló gazdasági és gazdaságpolitikai gyökerei voltak. Már a kortársi oknyomozás is sokat beszélt arról, majd a második világháború utáni időszakban - amikor megteremtődtek a lehetőségei annak, hogy a nemzetiszocializmus uralomra jutásának körülményeit elsődleges forrásokra támaszkodva lehessen rekonstruálni - főleg a baloldali történetírásban még nagyobb figyelmet fordítottak azokra az összefüggésekre, amelyek a német nehéziparnak Hitler hatalomra jutását segítő szerepére utaltak. A történeti publicisztika (nem beszélve a zsurnalisztikáról) azután mindezt klisévé merevítette. A tényeket természetesen itt sem szükséges kétségbe vonni ahhoz, hogy a későbbi kutatások, főleg John GILINGHAM munkái alapján fontos különbségekre hívjuk fel a figyelmet. Arról van szó röviden, hogy a második világháború után kibontakozott integrációs folyamat, amely napjainkra az Európai Unió korát hozta meg, s amely látványosan az 1950. május 9-én meghirdetett Schuman-tervvel, s annak nyomán fél évtizeddel később, 1955-ben létrejött Montan-unióval vette kezdetét - nos, mindez csak úgy történhetett meg, hogy a német fasizmus kora nem számolta fel az 1926-ban létrejött Nemzetközi Acélkartell (NAK) pozitív örökségét, tehát az annak folyományaképpen született szervezetek, szerveződések és termelés-irányító folyamatok lényegében a nemzetiszocialista korszakban is fennmaradtak.

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ IDŐSZAKÁBAN a kereskedelmi kapcsolatok természetesen számos esetben megszakadtak, idegen politikai intézményeknek a megszállt országokra erőltetése is sok minden negatívumot eredményezett, nem beszélve arról, hogy a nemzetiszocializmus belső lényegéből fakadó összevisszaság ezekben az országokban is állandó fenyegetettségérzést keltett. Másfelől az is tény, hogy a megszállt Nyugat-Európa, ezen belül főleg Franciaország és a Benelux-államok viszonylatában - tehát ott, ahol a Ruhr-vidéki szén- és acéltermeléssel már korábban ezer szálon sok minden összefonódott - sok erő munkálkodott a történetileg kialakult együttműködés megőrzéséért.

Az 1926-ban létrejött Nemzetközi Acélkartell egyik megalapítójának, Emilé MAYRISCH-nak, az ARBED (Burbach-Eich-Dudelange-i Egyesített Acélművek. 1882-ben Luxemburgban létrejött acélipari rt. Ma Saar-acél Rt. néven működik) vezérigazgatójának a szavai szerint az ipari egyezmények egész hálózata magjaként képzeltetett el, amely révén a termelők majd elérik, hogy a háború és szemellenzős politikai beavatkozásokkal megtört nemzetközi kereskedelmi forgalom ismét beindul és szabályozódik. A NAK befolyást tudott gyakorolni a következő esztendőben, 1927-ben létrejött francia-német kereskedelmi szerződésre, s ezáltal eszközévé vált a diplomácia új módjának, a funkcionális gazdasági integrációnak.

AZ 1929-1933-AS GAZDASÁGI VILÁGVÁLSÁG a NAK-ot is megviselte, de nem tette tönkre, sőt 1933-ban jobban szervezett formában újraéledt. Közös értékesítő ügynökségeket szervezett, hogy a legfontosabb exportáruknak piacot szerezzen. Ezek az ügynökségek összehangolták az értékesítést, árakat állapítottak meg és termelési előírásokat is foganatosítottak. A termelhető mennyiségek mértékét új módon, a kivitelre korlátozva és mozgékony skála alapján szabályozták. Olyan skálát honosítottak meg, amely kisebb kereslet esetén egyeseket kis belső piaccal kárpótolt, másokat pedig a később megváltozott helyzetben kedvezményeztek. Ezzel egyszerűen elérték azt, hogy a termelők a belső piacot fegyelmezni tudják. A NAK erősödését jelezte, hogy 1935-1936-ban Lengyelország, Csehszlovákia és a többi közép-európai ország is tagjává vált. Nagy-Britannia 1935-ben társult tag lett, az USA pedig 1938-ban rendes tag. A világ acélkivitelének - közvetlen vagy közvetett módon - a NAK 1939-ben 90%-át ellenőrizte. A kartell irányítói az 1929-es gazdasági válságból azt a következtetést vonták le, hogy a doktriner liberális piaci módszerek csődöt mondtak. Míg azonban Franciaországban a liberálisok a kormány minden olyan kísérletét, amely a hatékony kartellesedés irányába mutatott, megakadályozták volna, addig Németországban a gazdaság állami és magán szektora között olyan egység alakult ki, amely nemzetközileg is példát tudott mutatni a gazdaságirányítás új útjain. Ezért azután a NAK-on belül a német módszerek váltak meghatározóvá, s Schlotterer is azzal foglalkozott 1940-ben, hogy miképpen lehetne ezeket a módszereket továbbfejleszteni.

Az általa kezdeményezett (fentebb már jelzett) találkozókon egyetértés alakult ki a tekintetben, hogy európai piaci térséget kell szervezni és az európai belső kereskedelmet meg kell szabadítani a vámoktól, valutailletékektől és egyéb korlátoktól. Megállapították, hogy tiszteletben kell tartani a kis államok függetlenségét. Szorgalmazták, hogy a nemzetközi megállapodásokat inkább magán, mint hivatalos szinten kell megkötni. Síkra szálltak a külvilággal való kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok megőrzéséért. A szén- és acéltermelők a politikai határokat át akarták törni és a gazdasági ügyeket összehangolni. Kedvezően fogadott javaslatok hangzottak el egységes szállítási rendszer megteremtésére, az ipar európai mértékű ésszerűsítésére, multinacionális európai együttműködés létrehozására, lényegében magán alapon nyugvó európai gazdasági unió megteremtésére. Az ügyek vitelében gazdasági szövetségeknek és szervezeteknek szántak meghatározó szerepet, míg az állami hatóságokat a felügyelet joga illette volna meg. Összefoglaló munkájában Ralph GIORDANO szemmel látható csodálkozással írja: „Érdekes módon már akkor felmerült a nekünk ma oly ismerős 'európai gazdasági közösség' terminus.” (Giordano 1991,227.)

SCHLOTTERERT 1940 ŐSZÉN ÁTHELYEZTÉK ahhoz a tervező csapathoz, amelyet a Szovjetunió elfoglalásának előkészítésére hoztak létre, s ezzel e megbeszélések megszakadtak, s később sem folytatódtak, ám szellemi hozamuk élő maradt. 1945 után a francia autóipar kivételével mind a személyekben, mind az intézményekben megmaradt a folyamatosság. Azok a vezető ipari személyiségek, akik a megszállás időszakában együttműködtek a németekkel, helyükön maradtak, s a Németországgal korábban kialakult kereskedelmi és termelési kapcsolatok helyreállításáért harcoltak. Azok a szervezetek, amelyek a német megszállás időszakában a nyersanyagfelosztást szervezték, valójában továbbra is fennmaradtak. Az angolok a saját megszállási zónájukban célul tűzték a szén- és acéltermelők egyesüléseinek felszámolását, ám képtelennek bizonyultak a hagyományosan kialakult menedzsment-struktúrák megsemmisítésére. A mai európai integráció úgy jöhetett létre, hogy a nyugat-európai nehézipar lényegében a német szervezési modellt vette át. Általánosabban szólva, a mai európai integráció alapjait részben a francia és angol „gazdasági megbékélési” törekvések, részben pedig a német „új rend”, elgondolások alapozták meg. (Gilingham 1986,403-405.)

A PRIMER POLITIKA SZFÉRÁJÁBAN azonban azok a gátlástalanul német érdekeket érvényesítő hangok voltak a meghatározóak, amelyeket a fegyveres sikerek tüzeltek fel. így az NSDAP vezetői előtt 1940. október 26-án Bécsben GOEBBELS kendőzetlen nyíltsággal kijelentette: „ha vége lesz a háborúnak, akkor Európa urai akarunk lenni.” Az elvakultság nemcsak a propaganda ördögi mesterét, de a külügyminisztérium diplomatáját, a jogtudomány professzorát is jellemezte. Egy STUMM nevű követ 1940 derekán kidolgozott tervezetében a harmincéves háború előtti határok részbeni visszaállításáról vizionált, a Baltikumban született Werner HASSELBLATT, a Német Jogi Akadémia tagja pedig olyan rémképet ecsetelgetett nagy meggyőződéssel, melyben 200 millió európai közvetlenül a Birodalom fennhatósága alá tartozott volna, s még azok a „kedvezményezett” államok is, amelyeknek nemzeti létét a professzor nem kérdőjelezte meg - mint például Romániáét - azok is a Birodalomtól függő helyzetbe kerültek volna.

A történeti szakirodalom már tisztázta, hogy a nemzetiszocialista korszakban a Wilhelmstrasse messze nem volt abban a helyzetben, hogy a német külpolitika alakulására meghatározó befolyást gyakoroljon, s azt is tudjuk, hogy a diplomaták természetesen nem nyugodtak bele ebbe a helyzetbe; munkaerejük jelentős hányadát a más tárcákkal és szervezetekkel való hatásköri civakodások kötötték le. Most e helyzetnek azokkal a kifejezetten negatív vonásaival kell foglalkoznunk, amelyek lényegében a tehetetlenség és a becsvágy keverékéből adódtak. RIBBENTROP és vezérkara tehetetlen volt Hitler akaratával szemben, amely valójában már 1939-től mindent a fegyver, az erőszak eszközével akart elérni, következőleg a német diplomáciának nem adott más feladatot, mint azt, hogy a szövetséges, igazából többnyire inkább már német függőségbe vont országokkal való kapcsolatok - egyébként csöppet sem könnyű és korántsem egysíkú - ügyeit intézzék. Ugyanakkor azonban Ribbentropban - és nemkülönben diplomatáiban is - égett a becsvágy, hogy tegyenek valamit a német külpolitika befolyásolására. Pozitív értelemben ez csak egy ízben, 1939-1940 fordulóján mutatkozott meg, amikor a külügyminiszter javaslatot dolgozott ki — mintegy a Szovjetunió tervezett megtámadásának alternatívájaképpen - Berlin-Róma-Moszkva-Tokió együttműködésére. Negatív értelemben viszont annál többször. A becsvágy tehát arra szorítkozott, hogy lehetőleg minden olyan törekvésnek útját állják, amelyek a külügyminisztérium nélkül, esetleg kifejezetten annak megkerülésével akartak valamit tenni az „új Európa” megvalósítására.

EZ TÖRTÉNT A RÁDIÓBAN „EURÓPAI ÓRA” címmel tervezett adássorozattal is. A Birodalmi Rádiótársaság 1942 márciusában azt tervezte, hogy olyan sorozatot indít, amely „a jövendő Európa új arcát” az összes USA-ban is hallható, Európában rendelkezésükre álló rövidhullámú adón keresztül hetente egy alkalommal propagandacélzattal bemutatja. A Wilhelmstrasse rádiópolitikai osztálya ugyan hangsúlyozta, hogy az adás keretében el kell kerülni mindent, ami a jövőbeni Európára vonatkozóan prognózist közöl (mindezek nyomán így joggal kérdezhető, hogy mi maradt volna a műsor tartalmából), de magával a gondolattal nem fordult sarkosan szembe. Ezért a munkálatok is tovább haladtak, s már a tervezett adás témakatalógusa is elkészült, amikor minderről Ribbentrop értesült, ö viszont nem habozott, s az adást azonnal betiltotta.

A témakatalógus szerint nem kevesebbre vállalkoztak volna, mint arra, hogy az amerikai hallgatókban megértést ébresszenek a tengelyhatalmak és szövetségeseik háborús és békecéljai iránt. Az „új Európa” kialakulását feltartóztathatatlan folyamatnak akarták láttatni, amelybe Washington az amerikai nép feje felett erőszakosan akar beavatkozni. A jenkiket - így - be akarták avatni abba a hallatlan úttörő munkába, amely Európában, szerintük, akkoron folyt. Bepillantást kívántak nyújtani az európai népcsalád együttműködésébe a kereskedelem és az ipar, a vám és a szállítás, a mezőgazdaság, a munkára vezénylés, a tudomány, művészet és a nevelés területén. Az új Európához vezetett látható eredményekről - nem a háborúról - akartak beszélni, tehát a már „beérett vagy beérő gyümölcsökről”.

Az „Európai órát” nem iskolamesteri fenyegetéssel megtartott iskolai tanórának képzelték el, hanem olyannak, amely humorral átélt tárgyilagossággal hat, figyelmet fordít az amerikaiak érdeklődésére, előképzettségére és mentalitására.

Nem kétséges, hogy a tervezetet profi propagandaszakember készítette. Mivel azonban a sugallt és a tényleges kép között szakadéknyi távolság tátongott, ezért Ribbentropot nem csupán az szándék hajthatta a betiltásnál, hogy ne vegyék el tárcájának kenyerét, hanem annak mérlegelése is, hogy nincs az a propaganda, amely képes lenne a valamelyest is tájékozott hallgató előtt eltakarni a nemzetiszocialisták által uralt Európa tényleges valóságát.

A TILTÁS INDOKLÁSAKÉPPEN ELSŐ HELYRE KERÜLT az az érv, hogy az Európa különböző országaiból megszólaltatni tervezett prominens személyiségek - még ha gazdasági vagy kulturális kérdéseket taglalnak is csupán - szükségszerűen politikai vonatkozásokat is érinteni fognak, és ezek tetemes külpolitikai nehézségekhez vezetnek. Konkrétan az olasz-francia és a magyar-román viszony említtetett meg ilyen gondként. Valószínűleg azért, hogy elvegyék a döntés személyes jellegét, a rádiópolitikai osztály vezetője azt az utasítást kapta, hogy a Birodalmi Rádió Társaságnál Ribbentrop nevét ne említse, hanem általában a külügyminisztériumra hivatkozzon.

Nem sokkal ezután a Hitlerjugend akciója okozott gondot a hivatásos diplomatáknak. 1942 tavaszán ugyanis Baldur von SCHIRACH megnyerte MUSSOLINI egyetértését az Európai Diákszövetség létrehozásához, s július 5-én Weimarban valóban deklarálták a szervezet megalakulását. A német diákvezérek közvetlen kapcsolatba léptek a külföldi hatóságokkal, s a diplomaták emiatt joggal orroltak meg. Az olaszokat azzal bosszantották, hogy a helyek elosztásánál nem tartották be a paritás elveit, ráadásul magukra vonták Goebbels csípősen lekezelő haragját is. Mégis 1942. szeptember 14. és 18. között Bécsben 14 diákszervezet részvételével sikerült az első rendezvényt megtartaniuk. A találkozónak nemcsak az volt az érdekessége, hogy a bécsiek Baldur gyermekfesztiváljának csúfolták, hanem sokkal inkább az, hogy megnyitó beszédében Schirach nem a német fölény pozíciójából szónokolt. Bár tartotta magát ahhoz a nemzetiszocialista alapelvhez, amely mindenféle páneurópai gondolatot elutasított, ám ennek ismételt deklarálását Schirach a nemzetileg önálló és néptudatos diákszervezetek szükségességéből vezette le, és az európai összetartozás tudatának alapzatát is a nemzeti önállóságban láttatta. így azt is kategorikusan leszögezte, hogy az Európai Diákszervezet ezen jellege kizár bármiféle beavatkozást az egyes diákszervezetek belső viszonyaiba. „Aki nemzetével szemben hűségesen, lelkiismeretesen és bátran teljesíti kötelességét, az ezáltal az európai közösség feltételét alkotja meg, amelynek csak akkor lehet értéke, ha egyes tagjai népüknek nemzeti reprezentánsai”. E gondolatmenet kizárt mindenfajta német predominanciát, s így logikusan - bár a demokrácia gondolatának tett oldalvágáson keresztül - vezetett el annak kimondásához is, hogy az egyes diákszervezetek súlya független tagságának létszámától. És, hogy semmi félreértés ne essék, ehhez azt is hozzáfűzte: „Ebben a testületben minden diáknak, akit meghívtunk, függetlenül attól, hogy kis vagy nagy néphez tartozik, helye és szavazata van.” Az egyenrangúságnak ez a szemmel láthatólag nem megtévesztő jelleggel, hanem komolyan gondolt volta lehetett a döntő oka annak, hogy a szervezetet hidegre tették. Be nem tilthatták, hiszen abból botrány származott volna, ország-világ előtt ismét megmutatkozott volna, hogy a ködösen megfogalmazott szép jelszavak semmit sem érnek, de mindent megtettek annak érdekében, hogy ne működjön. így azután Schirach hiába jelentette be megnyitó beszédében, hogy a szervezet évente tanácskozni fog, valójában újabb összejövetelére soha nem került sor. S mindehhez azt is hozzá kell fűznünk, hogy a szervezet kikapcsolásában ismét a Wilhelmstrasse vitte a prímet.

A Wilhelmstrasse diplomatái és Alfred Rosenberg közötti rivalizálásnak a második világháború időszakába érve már szép hagyományai voltak, hiszen Rosenberg vezetésével jött létre 1933 tavaszán az NSDAP Külpolitikai Hivatala azzal az egyáltalán nem titkolt szándékkal, hogy a külügyminisztérium „begyepesedett agyú” embereit ily módon ellenőrizzék. A harc akkor a Wilhelmstrasse győzelmével végződött, de azon az áron, hogy belesimult az új rendszerbe, élére pedig NEURATH helyett 1938 februárjában Ribbentrop került. Az izgága Rosenberg viszont azt a szép feladatot kapta, hogy a Führer megbízottjaként az NSDAP egész szellemi és világnézeti iskolázottságát és nevelését felügyelje. Az impozáns feladat teljesítése jegyében a főideológus 1942 őszén nagyszabású programot akart rendezni „Harc Európáért” címmel. Tervei szerint a kiállítással egybekötött rendezvényen Göring, Ribbentrop és Goebbels tartott volna reprezentatív beszédet, majd rangos tudósoknak kellett volna az „új Európa” egyes aspektusait a lelkes hallgatók előtt bemutatni.

Ribbentropot a dilettáns elképzelés alaposan felbosszantotta és éles levélben kérte a terv elejtését. Mivel postafordultával küldött válaszában Rosenberg makacsul kitartott impozáns elgondolása mellett, ezért Ribbentrop számára nem maradt más, mint Hitler döntéséért folyamodni.

A külügyminiszter érvei a tényleges helyzet pőre bemutatására épültek. Ezek szerint az adott helyzetben az Európa-gondolatot csak általános formában lehet tárgyalni, így a bolsevizmus vagy a zsidóság elleni szolidaritás jelszavát lehet lobogtatni. Európa újjárendezésének minden konkretizálását ellenben el kell kerülni, mert az a Birodalom létért folytatott küzdelmét nem könnyíti meg, hanem inkább megnehezíti.

Csak ha már az utolsó katonai döntések megszülettek és ezáltal Németország számára létrejöttek azok a hatalmi feltételek, amelyek birtokában sem barátra sem ellenségre nem kell tekintettel lennie, akkor lehet nyíltan a nagygermán gondolattal előlépni.” Abszolút világos beszéd. Valóban ez volt minden „új Európa”-gondolat mögött, legalábbis azok elméjében, akiknek fejében az ideológiai köd nem takarta el a politika realitásait. Akik a nemzetiszocialista Németország kemény hatalmi magjához tartoztak, s annak törekvését fogalmazták meg.

Ebből a nézőpontból akarja Ribbentrop - aki magáról úgy vélte, hogy Európa újjárendezésének külpolitikai keresztülviteléért felelős - a kérdést kezelni. Tehát a lényeg durva megmutatása után ismét visszatér oda, hogy a felszínen mit kell cselekedni. Emlékeztet arra, hogy mintegy két esztendővel korábban, a Franciaország elleni hadjárat befejeztével létrehozott egy Európa-bizottságnak nevezett testületet, amelynek az lett a feladata, hogy előkészítse Európa újjárendezését.

A kérdés összetett volta miatt, és figyelemmel arra a tényre, hogy a munka során a problémák tömege merült fel, amelyeket addig, amíg a radikális megoldásra nincsenek meg a feltételek (másképpen szólva, amíg Németország a háborút totálisan nem nyeri meg - P. P.), nem lehet vitára bocsátani, ezért a bizottság csak a legteljesebb csendben és a legbizalmasabb körben haladt előre. (Ha lefordítjuk ezeket az olajozottan formált szavakat a valóság nyelvére, akkor hozzávetőleg arról lehetett szó, hogy időnként néhány intimusával Ribbentrop arról beszélhetett: amíg nem nyerik meg a háborút, amíg nincsenek abban a helyzetben, hogy baráttól és ellenségtől függetlenül azt csinálnak, amit akarnak, addig valójában nincs mit tenni.)

Feltételezésünket megerősíti az is, amit a külügyminiszter a végzett munkáról mond: az előkészítő munka fő tárgya természetesen a német, illetve nagygermán birodalom jövőbeni alakulása, a barátokhoz és szövetségesekhez fűződő kapcsolatok alakulása, az ellenségekkel való békeszerződések. Tehát csupa üres általánosság. S ezután sem olvasható semmi megfogható konkrétum: Európa újjárendezésénél mindig azt az alapgondolatot kell szem előtt tartani, hogy a jövendő német birodalmat a lehető leggyorsabban erőssé és zárttá kell tenni, míg a kontinens többi államának lehetőség szerint megosztottnak és gyengének kell maradnia. Konkrétumokat nélkülöző volta ellenére is világos beszéd, méltó módon zárja az egész eszmefuttatást, mert amint az elején kimondja, hogy az „új Európa” üres propagandafogás, hiszen mögötte a nagynémet birodalom víziója húzódik meg, azonképpen ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg befejezésképpen is.

Ribbentrop tudta, hogy Hitler számára mit kell mondani és milyen hangot kell megütni, hogy szavai igenlésre találjanak. Sikere nem maradt el, s a rendezvény megtartására riválisa, ROSENBERG nem kapott engedélyt.

AZ ESET PERSZE NEM MARADT VISSZHANGTALAN a rendszer felső régióiban, és Ribbentrop Goebbelstől is támogatást kapott, aki a propagandaminisztérium vezetőinek értekezletén élesen bírálta az új Európával kapcsolatos fecsegéseket. Nem szabad - fejtegette - német részről lármát csapni a téma körül. „Senki nem fogja elhinni a világon, hogy anyagi érdekek nélkül küzdünk az 'új Európá'-ért. A németről még általában elhinnék - fűzi hozzá érdekes módon, figyelemre méltó distinkciót téve -, hogy pusztán az eszméért küzd, ellenben a nácikról tudják, hogy azok olajért és gabonáért és népünk anyagi jobb helyzetéért harcolnak és nem fantom után rohannak.”

Valószínűleg a két tárca fellépésének lett az eredménye, hogy 1942. november 4-én a Führer általában betiltott minden törekvést, amely kongresszusokat, tanácskozásokat, egyesületek megalapítását az európaiság vagy a nemzetköziség jegyében tervezett volna.

A tiltás nyomán csend támadt, de a nagy területi nyereségektől megrészegült elmék tovább szülték a vadabbnál vadabb elgondolásokat a nemzetiszocialista uralmi igény totális érvényre juttatásáról, miközben a valamelyest reálisan mérlegelő elmék előtt már nem lehetett kétséges, hogy a teljes győzelem reménye messzi távolba tolódott, s inkább vészjósló gondokkal kellett szembesülni.

Wolfram HEINZE SS fronttisztnek is volt ideje és energiája arra, hogy 20 oldalas memorandumban tegyen javaslatot az európai Német Birodalom vezetésére és igazgatására. A tervezet szerint Svájc, Hollandia és Flandria is a birodalom részévé vált volna, de külön kormányzóval és regionális igazgatással. Úgyszintén külön igazgatással, mint kerületek (Gau) tartoztak volna a Birodalomhoz Cseh- és Morvaország, a Krím, valamint lettek volna birodalmi kormányzóságok az egykori orosz területekből is.

Még messzebb rugaszkodott a VALÓSÁGTÓL az a Kurt O. Rabl, aki a megszállt Hollandiában a birodalmi biztos hivatalában osztályvezetőként végezte dolgát, s közben fejében Európa északi népeinek örökös szövetségét hozta létre azzal a céllal, hogy maximum két generáción belül a terület zárt egységgé olvadjon egybe. A skandináv népek ilyen-olyan módon a Birodalomhoz történő kapcsolását sokan - józanabb fejek is - célul tűzték, ezért eddig a pontig a derék tisztviselő már kitaposott ösvényen kanyargott, de amikor Angliát, Skóciát, Walest és Észak-Írországot is az elgondolt szövetséghez kanyarította, akkor tervkovács társait messze lepipálta. A számba vett népeknek és országoknak el kellett volna addigi közigazgatási berendezkedésüket felejteniük és a német kerületi (Gau) igazgatást kellett volna átvenniük. Igaz, még így is kiváltságos sorsot szánt Rabi számukra ahhoz képest, hogy az egész Keletet, Palesztinát, Afrika britek és belgák által birtokolt részeit olyan gyarmatokként képzelte a Birodalomhoz kapcsolni, amely területek lakói semmiféle politikai joggal nem rendelkeztek volna.

1942-1943 jeges telének kemény hidege sem hűtötte le Rabi fantáziáját, ám az orosz fegyverek már azt a sztálingrádi fordulatot készítették elő, amely az ilyen elgondolásokat teljesen értelmetlenné tette. Sztálingrád nemcsak a háború menetében hozott döntő fordulatot, de jól kivehető módosulásokat eredményezett a nemzetiszocialisták által elképzelt „új Európa” arculatán is.



« vissza