Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI
Hungarian Review

Németh Miklós, a békés átmenet miniszterelnöke

Oplatka Andrásnak Németh Miklós volt miniszterelnökkel1 készített, az elmúlt év októberében megjelent életinterjú-kötete2 számottevő visszhangot váltott ki Magyarországon. A kiemelt érdeklődést sok minden indokolja. Az egyik kézenfekvő ok Németh Miklós szokatlan életútja: 1988 novemberében, az akkor gazdasági és egyszersmind rendszerválság korát élő Magyarországon (számára is) teljesen váratlanul, szinte az ismeretlenségből lett miniszterelnök, majd szűk két év alatt az általa irányított technokrata kormány sikeresen vezényelte le a végén békés politikai rendszerváltozáshoz vezető, történelmi precedens nélküli folyamatot. A szabad választásokon függetlenként bejutott a parlamentbe, de a következő év tavaszától elhagyta a politikát, és egészen 2000-ig a londoni székhelyű Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) alelnökeként folyatta a tevékenységét. Hazatérte után az MSZP vezetői válságának megoldására még egyszer szóba került a politikába való visszatérése, de ezt rövid tájékozódás után elvetette, és ismét a magánéletbe vonult vissza. Több mint két évtizeden keresztül alig lépett a nyilvánosság elé. Azzal sem sokat törődött, hogy mindeközben kormányzásának legjelentősebb, világpolitikai, de akár világtörténeti dimenziójúnak is nevezhető külpolitikai eredményét, a keletnémet menekültek kiengedését egykori külügyminisztere, Horn Gyula a saját, és kétségtelenül egy jó időre pártja, az MSZP hasznára is, gátlástalanul kisajátította. A kiemelt érdeklődés további általános okaként természetesen Németh Miklós kormányzásának alapvetően kedvező, bár elmosódó körvonalú emlékezete is szóba jöhet. Ebben az összefüggésben azonban arra a vissza-visszatérő és sajátosan mai közhangulati elemre is érdemes utalni, hogy Németh váratlan nyilvános megjelenése sokakban politikai fantáziákat is beindított: hátha politikai visszatérésről van szó, hogy felbukkan végre valaki, aki kormányzásképes vezetője lehetne a reménytelen helyzetben vergődő baloldalnak, vagy talán nem is csak a baloldalnak...?
A csodavárás nálunk oly jellemző érzése persze hamar szertefoszlott. Németh Miklós – egész életútja ezt bizonyítja – alapvetően technokrata alkat, nem voltak és nincsenek minden mást felülíró politikai ambíciói, és minden jel szerint hiányzik belőle a politikusoknál nemcsak jellemző, hanem bizonyos mértékig elengedhetetlen vágy is a népszerűségre. Az előttünk fekvő kötet tehát nem aktuálpolitikai üzenetként, hanem mindenekelőtt történeti forrásként kezelendő, jó alkalmat kínál arra, hogy a műben foglaltak tanulságait megszólaltatva a magyar rendszerváltozás hányatott sorsára is pillantást vessünk. Annál is hasznosabb lehet ez, mert a rendszerváltozás korszakának eseményei, a szereplőit mozgató akkori törekvések és az egész folyamat politikai mérlege manapság – az egyre inkább burjánzó, egymással versengő narratívákat felvonultató politikai érdekek folytán is motiválvaa mitologikus emlékezet ködébe vész. E népszerű szemlélet, mely a jelenünk ellentmondásaiban gyökerező rossz közérzetét akkor elkövetett „ősbűnökre” visszavezető, bűnbakképző mechanizmusokra épül, valamikor minden bizonnyal át fogja adni a helyét a valósággal jobban számot vető oknyomozó emlékezetnek, és akkor minden kortárs nyomrögzítés fontos értéket jelent majd. Negyed századdal a politikai rendszerváltozás után az indulás és az érkezés megítélése, a honnan hová kérdésére adható válaszok önmaguk is sokban módosultak. Ezért örvendhetünk Oplatka András és Németh Miklós közös vállalkozásának.
Maga a kötet a „demokratikus átmenet” szűk másfél événél sokkal nagyobb időszakot fog át. Valamilyen mértékben a rendszerváltozás tágabb történeti folyamatát is érinti, a kezdetektől napjainkig.3 A kommunista rendszer működésképtelensége ugyanis közgazdasági tekintetben már a kezdeteknél kiderült: először a Szovjetunióban, a NEP-korszakban, és valamennyire ennek analógiájaként nálunk 1953-ban, amikor szovjet nyomásra, sőt egyenes utasításra Nagy Imre lett a miniszterelnök. Ez azonban mindjárt egy reformközgazdász nemzedék színrelépését is jelentette, természetesen az adott helyzet korlátai között. A következő fontos szakasz, amelyben ez a szakembergárda új elemekkel is kiegészült, az 1968-as új gazdasági mechanizmus előkészítőjeként lépett fel. Itt már jóval száz fölött volt azoknak a szakembereknek a száma, akik a kapott feladatnak megfelelően megkísérelték a lehetetlent, a gazdaság működőképessé tételét a magántulajdon és a politikai demokrácia kizárásával. Az új gazdasági mechanizmus politikai kudarca vezetett el aztán ahhoz az eladósodáshoz, amely végül a szovjet birodalom megrendülésével a politikai berendezkedés feladását elkerülhetetlenné tette 1989-ben. Németh Miklós 1948-ban, a „fordulat évében” született, élete a teljes időszakot átfogja, és emlékezésének időpontjában már negyed századdal vagyunk túl 1989-90-en, az „annus mirabilis”, vagyis a „másik” fordulat évén.
Az interjúkötetet Oplatkának egy korábbi, a határnyitás körülményeit a történész és az oknyomozó újságíró eszköztárával bemutató, alaposan dokumentált és kitűnően megírt monografikus feldolgozása előzte meg,4 amelynek természetesen már Németh Miklós a legfontosabb szereplője. Abban a munkában Oplatka – megfelelő bizonyító anyag bemutatásával – világossá tette Németh-nek, az akkori magyar miniszterelnöknek a megelőző két évtized magyar és nemzetközi (elsősorban német) médiadiskurzusában alapvetően elhallgatott, a rendszer- változásban betöltött, józan ésszel felmérve egyébként teljesen nyilvánvaló meghatározó szerepét.
Ha a Varsói Szerződés tömbjében 1989-90-ben bekövetkezett rendszerváltoztató folyamatokra globális összefüggésekben tekintünk, négy főszereplő tűnik a szemünkbe. Ezek: az egyik oldalon a rendszerválságba jutott Szovjetunió, továbbá a még regnáló kelet-közép-európai pártállamok meghasonlott vezető elitjei és a velük szemben álló, az új helyzetben egyre nagyobb szerephez jutó belső ellenzék, végül pedig a nyugati hatalmak, azaz az integrálódó Nyugat-Európa, különösen annak vezető országai, valamint az Amerikai Egyesült Államok és a NATO.
A bipoláris világrend esetleges fellazulására utaló első figyelmeztető jelek Gorbacsov hatalomra kerülésével jelentek meg. A szovjet pártfőtitkár a politikai rendszer diszfunkcióit érzékelve olyan reformprogramba kezdett, ami első lépésben a „gyorsítás” meghirdetésével valójában a válság elmélyüléséhez, majd pedig a glasznoszty, azaz nyíltság erőltetésével – a demokratikus nyilvánosság rendszeridegen mivoltából következően – az egész politikai berendezkedés és a birodalom gyorsított felbomlásához vezetett. Gorbacsov szemmel láthatóan nem vette számításba, amit az ancien régime agóniája kapcsán már Tocqueville is megfigyelt, hogy a tartós önkényuralmak végjátéka akkor kezdődik, amikor azok korszerűsítést célzó reformokba kezdenek. A szovjet reformerek stratégiája viszont jótékony szerepet játszott abban, hogy a hatalmas birodalom politikai-hatalmi összeomlása, ide értve az európai perifériákat, békés úton valósulhatott meg. A szerencsésnek bizonyult „aránytévesztés” azonban mélyebb okokra vezethető vissza. A hidegháború évtizedei a kölcsönös elrettentésen alapuló tartós békét, valamint a világos ellenségképtől is ösztönzött belső szolidaritást és gazdasági prosperitást hozták a világ fejlett régiói, azaz a nyugati világ számára. Éppen ezért a „szabad világ” minden időszakos ideológiai offenzívája és ellenoffenzívája ellenére alapvetően nem „a gonosz birodalma”, vagyis a szovjet berendezkedés és világrendszer megdöntésére irányult (ez Ronald Reagan hatásos, de csak rövid ideig tartó stratégiája volt), hanem sokkal inkább a fegyverkezési verseny nyomása és a szovjetrendszer egyidejű felpuhítása révén az erőegyensúly fenntartására törekedett. Alighanem ezzel függ össze az is, hogy az egykori két világrendszer kapcsolatának jövőjéről az 1989. évi fordulat bekövetkeztéig nem is volt olyan társadalomtudományi elmélet, amely megjósolta volna, következésképpen értelmezni tudta volna a szovjet birodalom és politikai berendezkedés összeomlását, és az utolsó pillanatokig a hatalmon lévők politikai ösztönei sem jelezték előre sem Keleten, sem Nyugaton az évtized végére bekövetkezett gyökeres fordulatot. Amikor pedig a szovjet birodalomnak és politikai berendezkedésnek az 1980-as évtized első felében kibontakozott válságára adott válaszként a belső átalakulás először a Szovjetunióban, majd Lengyelországban és Magyarországon nem várt fejleményekkel megkezdődött, még jó ideig csak a globális stabilitás megőrzése, és semmiképpen sem a kétpólusú világrend felszámolása képezte a Nyugat legfőbb stratégiai célját. Ennek megfelelően a kétpólusú világrend hatalmi intézményeinek működtetői a nyolcvanas évek második felében megindult bomlási folyamat során a hosszú távú céljaikat és stratégiájukat folyamatosan és egyre rövidebb időközökben kényszerültek változtatni.
Nagyjából 1988-tól a rendszerváltozás iránya és kilátásai szempontjából legfontosabb kérdés, Gorbacsovnak a szovjet vezetésen belüli pozíciójával szoros összefüggésben, a Brezsnyev-doktrína érvényessége vagy érvénytelensége volt. Arra, hogy a szövetségi rendszeren belül az egyes szocialista országok belpolitikája számára lényegesen nagyobb mozgásteret enged meg a szovjet politika, a kölcsönösség nagyobb mértékű érvényesítésével, számos jelből lehetett következtetni. Az azóta ismertté vált szovjet források alapján azonban bizonyosnak látszik, hogy legalább 1989 közepéig ezt maga Gorbacsov is inkább valamifajta finlandizációs keretben képzelte el, de nem a polgári modellhez való visszatéréssel, hanem a sztálini modell korszerűsítésével. A Brezsnyev-doktrína feladása az SZKP belső anyagaiban először 1988 elején jelent meg, majd márciusban Gorbacsov belgrádi látogatása alkalmával tett nyilatkozata tartalmazott erre való utalást, a szovjet nyilvánosságban pedig az SZKP júniusi pártkonferenciáján tematizálták. Ma már az is világos, hogy e világtörténelmet alakító stratégiaváltozás mögött a Szovjetunió és a szovjet birodalmi rendszer teljes gazdasági ellehetetlenülése állt, ami azon túlmenően, hogy a társadalmi és politikai válságjelenségek egyre gyorsuló elmélyüléséhez vezetett, a birodalmi politika működtetésében kulcsszerepet játszó katonai pozíciókat is fenntarthatatlanná tette. Ebben az összefüggésben a szovjet politikai doktrína megkérdőjeleződése mellett, az évszázados orosz birodalmi törekvések jegyében az éppen csak negyven éve megszerzett európai területek feladása is része volt a tétnek.5 A folyamatokat figyelő Nyugat mindvégig óvatos magatartását tehát – a kétségtelenül jellemző általános felkészületlenség mellett – a szovjet politika irányítói előtt a néhány év leforgása alatt drámai erővel megjelenő dilemmák rendkívüli hordereje önmagában is kellően indokolta.
Ebben az időszakban minden szereplő számára a legfőbb viszonyítási pontot értelemszerűen a Szovjetunió belső folyamatai jelentették és annak folyamatos mérlegelése, hogy ezek meddig haladnak, és mikor múlik el a „visszarendeződés” veszélye? A két reformországban – Lengyelországban és Magyarországon – a változásokat kívánók stratégiai céljai is ennek fényében váltak egyre merészebbé és vezettek el végül a szabad piacgazdaság, a jogállamiság és a parlamentáris demokrácia nyugati modelljének nyíltan vállalt programjáig. A pálya tehát egyre meredekebben lejtett, és a játékosoknak ezen a járatlan terepen kellett megtalálni a biztonságos előrehaladáshoz vezető utat, a konfrontáció és az együttműködés kényes politikai egyensúlyát. Ez akkor végül is sikerült. De hogyan? Oplatka András és Németh Miklós könyve a magyar út megértéséhez ad értékes támpontokat.
A könyv a történet közepén, Németh miniszterelnöki kinevezésével kezdődik. Erre 1988. november 29- én került sor, de az előkészületek már júliusban megkezdődtek, Grósz Károly, az akkori miniszterelnök és pártfőtitkár ekkor jutott arra az elhatározásra, hogy a két funkciót elválasztja. Ebben az időszakban – már nem sokáig – még az MSZMP főtitkára uralta a hazai politikai terepet. Grósz 1987. június 26-tól volt a minisztertanács elnöke, és 1988. május 22-én lépett a párt vezetőjeként Kádár János örökébe. Az utóbbi esemény a magyarországi rendszerváltoztatási folyamat kezdő dátumának tekinthető. Grósz igazi reformkommunista volt: úgy vélte, hogy a kialakult szocialista berendezkedés a gorbacsovi reformok politikai hátszelével végrehajtandó (szigorúan a peresztrojka keretei között maradó), átfogó reformokkal és az állampárt vezető szerepének megtartásával még életképessé tehető. Felismerte, hogy a kádári út zsákutcának bizonyult, érzékelte, hogy a hatalom legitimációs bázisát ki kell szélesíteni, a piaci érdekeltségnek nagyobb teret engedve korszerűsíteni kell a gazdaság mechanizmusát. Egy idő után a többpártrendszert is elfogadta, de csak úgy, hogy megmarad az MSZMP vezető szerepe – esetleg valamilyen újjászerveződő népfront keretei között. A Németh Miklós előadásából kibontakozó kép szerint Grósz előtt a miniszterelnökség átadásakor az a vízió lebeghetett, hogy az állampárt által irányított reformok sorozatával hosszabb távon stabilizálja a politikai rendszert, az egyre súlyosbodó válságban lévő gazdasági irányítást és kormányzati menedzsmentet viszont addig is olyanokra bízza, akik értenek hozzá és a politikában nincs jelentős súlyuk, ezért könnyen cserélhetőek. Úgy vélte, hogy a „gazdaság [...], ha van jó koncepció, még helyrehozható.”6 Erre a feladatra szemelte ki tehát több hónapos, különböző pártfórumok közt folytatott tájékozódás eredményeként a negyvenéves Németh Miklóst, aki akkor az MSZMP KB gazdaságpolitikáért felelős titkára volt, és azon az 1987. júniusi központi bizottsági ülésen választották Havasi Ferenc utódjául, amikor Grósz Károly miniszterelnöki kinevezéséről is döntöttek.
Elhatározásával kapcsolatban Grósz arra hivatkozott, hogy az aktuális politikai helyzet a gazdasághoz értő és „gyűrődést bíró” embert kíván a miniszterelnöki székbe, ő maga pedig inkább a párt ügyeire akar koncentrálni, mivel „a szocializmus építésében újabb jelentős lépést teszünk előre”.7Az indoklás Grósz akkori politikai világképével kétségtelenül összhangban volt, de alighanem szerepet játszhatott az a taktikai megfontolás is, amelyre Keller László, a Zsidó Világkongresszus (World Jewish Congress) kelet-közép-európai megbízottja hívta fel Németh Miklós figyelmét, megpróbálván őt lebeszélni Grósz ajánlatának az elfogadásáról. Keller, ahogy arra Németh Miklós emlékezik, azt mondta: „ez a játék csak arra megy ki, hogy engem fiatalon elhasználjanak, feláldozzanak, ebbe csak belebukni lehet, Grósz bűnbakot keres”.8
Grósznak a rendszerváltozás folyamatában játszott fontos és ellentmondásos szerepét9 itt nem követhetjük, ezúttal csak az 1988. év légkörét jellemző néhány fejleményre utalunk egészen röviden. Június 12-én a munkásőrparancsnokok országos értekezletén Grósz Károly kijelenti, hogy ha szükséges, „adminisztratív eszközöket” is igénybe vesznek az akkor még „alternatívoknak” nevezett ellenzékkel szemben, mint ahogy az például március 15-én meg is történt. Ekkor Grósz megítélése szerint 1956 még ellenforradalom, Nagy Imre bűnös, bár július végén New Yorkban kijelentette, hogy „ha a család akarja, [őt és társait] megfelelő körülmények között végső nyugalomra helyezhetik”. Még nincs jogi háttér, de már tavasszal színre lépett az SZDSZ elődje, a Szabad Kezdeményezések Hálózata és a Fidesz; szervezkedik, majd szeptember elején mozgalommá alakul az MDF, zajlanak a jurta színházi szabad ellenzéki viták, ugyanakkor az MSZMP első „reformkörének” decemberi jelentkezésével felszínre került párton belüli erjedést Grósz még egy rövid időre le tudta fojtani azzal, hogy a kezdeményezést frakciózásnak minősítette.
Hangsúlyozni kell, hogy az állampárt és vezetője részéről az egész politikai folyamatot alapvetően a gazdaság általuk is jól látható katasztrofális és kilátástalan állapota motiválta: ettől a tehertől (adósságspirál, teljesítményromlás stb.) kívántak megszabadulni, és azt már világosan látták, hogy ennek megkerülhetetlen előfeltétele lesz az akkori pártzsargonban politikai modellváltásnak nevezett messzemenő politikai reform. Ezt azonban végső konzekvenciáiban nem fejtették ki, illetve a nyilvánvaló következményeket nem kis fatalizmussal valamilyen módon elkerülhetőnek tartották.10 Nagyjából 1989 elejétől azonban, azt követően, hogy Pozsgay népfelkelésnek minősítette 1956-ot, addig ismeretlen gyorsulással kicsúszott az állampárt kezéből a kezdeményezés, a fejlemények alakítói új, szabadabb logika szerint ezután egyre erőteljesebben a politika új szereplői, a sorra alakuló pártok és mozgalmak, a négyigenes népszavazásig döntően a Magyar Demokrata Fórum meghatározó szerepvállalásával.
Mi volt mindebben Németh Miklós két kormányának a szerepe? Németh Miklós maga a kormányfői felkérés elfogadásával kapcsolatban folytatott bizalmas és baráti konzultációira, többek között a későbbi főtanácsadójára, Jenei Györgyre hivatkozva stratégiai elképzeléseit a következőképpen jelzi: „Azt persze tudtam, hogy a gazdasági helyzet, amellyel esetleg majd meg kell birkóznom, roppant nehéz és elkeserítő. (...) Világos volt számomra, hogy az ország nagyon messze van a szociális piacgazdaságtól, és ahhoz, hogy oda eljusson, új törvényekre van szükség. Ennek programja megvolt a fejemben. (...) Politikai téren pedig, például Jenei György barátom ösztönzésére, olvastam a német szociáldemokraták Bad Godesberg-i Programját, ami reveláció erejével hatott rám.”11 Ezek a szavak a kormányfői feladatok elé néző Németh Miklóst radikálisabb politikai változások lehetőségére is nyitott, de alapvetően gazdaságpolitikai feladatokban gondolkodó politikusként állítják elénk. A Bad Godesberg-i Program lelkes üdvözlése egy valamikori polgári berendezkedés elvi elfogadását is implikálja, de ez mindenképpen túlmutat 1988 utolsó hónapjainak reálisnak ítélhető lehetőségein, és messze meghaladja azt, amit az állampárt a későbbiekben valaha is elképzelhetőnek tartott.
Németh Miklós miniszterelnöki korszakában tett politikai megnyilatkozásainak általános jellemzője az a fajta óvatosság és körültekintés, ami mindig számol a kedvezőtlen belső és világpolitikai opciók lehetőségével. Konkrétan a figyelme mindig a szovjet fejlemények alapján reálisan felmérhető mozgástérre és a hazai állampárt konzervatív körei részéről feltételezhető veszélyek, akár puccskísérlet lehetőségének mérlegelésére irányult. Más szempontból azt mondhatjuk: biztonságos kormányzásra törekedett, de kritikus helyzetekben, ha felfogása szerint a nemzeti érdeket az szolgálta, vállalta a kockázatokat is. Utóbbira meggyőző példa 1989 augusztusában a keletnémet menekültek ügyének a német egyesülés ügyét felgyorsító és ezáltal nemzetközi színtéren is új perspektívát nyitó, bátor és megfontolt rendezése, majd pedig 1989 októberében a munkásőrség lefegyverzése.
Milyen feladatok előtt állt tehát Németh Miklós és hivatalba lépő kormánya? Az alapfeladat, amit a – mint később kiderült – politikai illúziókban élő Grósztól kapott, a „gazdaság helyrehozása”. Ez technikai megközelítésben az államháztartás egyensúlyának megteremtését és a pangó gazdaság dinamizálását jelentette. Az előbbi legfőbb nehézsége a nemzetgazdasági teljesítménnyel alá nem támasztott, akkor is gigantikus adósságállomány és adósságspirál kezelése volt, az utóbbi feladat tekintetében azonban pusztán gazdaságpolitikai eszközökkel nem lehetett előrelépni. Annak mással nem helyettesíthető előfeltétele – ezt Németh Miklós és szűk környezete már jól tudta, bár kimondani külpolitikai okokból és az akkor még éppen fennálló állampárti keretek közt nem lehetett – a polgári berendezkedéshez való visszatérés volt. Az egyszerre bel- és egyre komplexebbé váló külpolitikai agendán olyan kérdések szerepeltek, mint a bős-nagymarosi vízlépcső ügye, az erdélyi, majd nemsokára a német menekültprobléma. Ehhez jött a jó ideig a nyilvánosság teljes kizárásával a szovjet csapatkivonások ügye és a csak három politikai vezető (Grósz Károly, Németh Miklós és Kárpáti Ferenc) által ismert ügy, az 1970-es évek eleje óta a Bakonyban állomásoztatott, jelentős ütőerőt képviselő szovjet atomtöltetek kivonásának kérdése.12 Sajátos körülmény, hogy a szovjet katonai jelenlét e legsúlyosabb, a hidegháborús korszak lényegéhez tartozó, mindazonáltal a szabad választásokig teljes titokban tartott tétele nem vált a rendszerváltoztató politikai diskurzus tárgyává, ami talán szerencsésnek is mondható. E drámai tény váratlan megismerése azonban Németh számára mindvégig irányadó, személyes politikai motivációt jelentett. A kormány előtt álló feladatok másik alapvető területét a „modellváltó”, majd rendszerváltó jogalkotás jelentette. Ez két kormányzati szakaszt is jelölt, amit Kulcsár Kálmán már idézett emlékezésében „a reform kormányától az átmenet kormányáig” fejezetcímmel jellemez. A kormányzati munka valamennyi további feladata természetesen a fenti összefüggésekben jelent meg.
Röviden emlékezzünk meg a kormány kulcsszereplőiről is, elsősorban annak alapján, ahogy ők az interjúkötetben megjelennek. Kezdjük Kárpáti Ferenccel, akit Németh a Kádár-korszak második és utolsó honvédelmi minisztereként Grósz kormányából örökölt, és akit magánbeszélgetésekben (a könyvben nem) csak „ősbolseviknak” nevez. Nos, kormányra kerülve őt kellett megnyerni a békés átmenet kormánystratégiájának feltétel nélküli támogatására.13 Ebben Németh mások visszaemlékezései szerint is igen eredményes volt, és ettől kezdve Kárpáti megbízható politikai támaszt jelentett számára a fegyveres erők részéről fenyegető veszélyek felmérésében és elhárításában. Horn Gyula más személyiség volt: a pártba és később a politikába Kárpátival hasonló égtáj felől jött, Némethtel jól együttműködött, ha rövid távú érdekei úgy diktálták, és külön utakat járt, ha személyes céljai másképp vezették. Glatz Ferenc, akit 1989. május 10-i kormányátalakítása során kért fel művelődési miniszternek, szakterületén túl a kormányzat minden fontos ügyében fontos és respektált partnernek bizonyult. Az igazságügyi miniszter, Kulcsár Kálmán, akit még Grósz kért fel az igazságügyi kormányzásnak a „modellváltásos” politikai projekthez szükséges átalakítására, valójában – az ezen a horizonton messze túltekintő személyes programjában – a polgári jogállam alkotmányos architektúrája kiépítésének útjait kereste. E nagyszabású feladatvállalásra egész életútja és tudományos munkássága predesztinálta. A belügyminiszter Horváth István Pozsgay Imre fegyvertársa volt, Németh bizalmát emiatt élvezte, és egészen addig vitte a tárcát, amíg a Dunagate-botrány miatt lemondásra nem kényszerült. A gazdasági és pénzügyeknek Németh első kormányában nem volt megfelelően felkészült kormánytagja, a második kormányban ezt a problémát a kormányfő szempontjából megnyugtatóan megoldotta Békési László pénzügyminiszterként és Kemenes Ernő a Tervhivatal elnökeként, utóbbi Surányi György államtitkárral megerősítve.
Németh Miklós kormányra kerülése idején nem volt járatos a hatalomtechnika világában, de úgy tűnik, kezdettől fogva alaptörekvése volt a politikát alakító döntési szabadság megszerzése. Ez az állampárti függőség felszámolását jelentette, ami 1989 tavaszára vezetett eredményre. Az MSZMP ekkorra (a máltai találkozó előtt vagyunk még) lemondott a miniszterek kijelölésének jogáról, vagyis a továbbiakban nem a pártnak, hanem a miniszterelnöknek volt kormánya. A változás a kormánystratégiára is kihatott: ezzel jutott el az MSZMP- stratégiához kötődő reformkormány-szakaszból Németh a feladatkörét a szabad választásokig tartó időszakra korlátozó demokratikus átmenet kormányának célmeghatározásáig. Ez fogalmilag és vállaltan is azt jelentette, hogy a kormány kivonult a (párt)politikai küzdőtérről, célja nem rendszerváltó választásokon való eredményes szereplés, hanem a kormányrúd átadása volt a majdani, demokratikus legitimitással bíró, parlament által létrehozandó új kormánynak. Magáról az átmenetről és annak kívánatos politikai-intézményi eredményeiről, valamint időhorizontjáról, alig egy évvel a ténylegesen bekövetkezett szabad választások előtt, a politika főszereplői – elsősorban a technokratikus hátteret adó kormány, és már részben a parlament is – egymástól és a végeredménytől is még nagymértékben különböző elképzelésekkel rendelkeztek. A megvalósult forgatókönyv fő vonalait a június és szeptember között zajló Nemzeti Kerekasztal tárgyalások során már a főszereplővé előlépő ellenzék diktálta, és a másik oldalon az MSZMP színeiben fellépő, de pártja horizontjánál messzebb tekintő (a folyamat végén aztán sokak reményei és várakozása ellenére a hatalmi arénából kiszorult) Pozsgay Imre legitimálta. A kormány a kerékasztal-tárgyalásokon szakértői révén volt jelen, az ott elért eredményeket, a békés átmenet véghezviteléhez szükséges sarkalatos törvényeket a parlament elé vitte, és megfelelő módon elvégezte a szabad választások megtartásához szükséges szervezési feladatokat. Ezeken a „kötelező”, és egyébként magas szakmai színvonalon megoldott feladatokon kívül a Németh-kormány – és elsősorban a kormányfő – több történelmi jelentőségű teljesítménye, így a német menekültek ügyének megoldása és a munkásőrség lefegyverzése is erre az időszakra esett. Ez egymaga érdemben hozzájárult azoknak a nemzetközi folyamatoknak a felgyorsulásához, amelyek így közelebb hozták a választások eredményével előállt történelmi fordulat időpontját is. A Németh-kormány letárgyalta a szovjet csapatkivonás menetrendjét, és 1990. március 10-én, alig két héttel a szabad választások első fordulója előtt, ezúttal már az ellenzék képviselőinek a jelenlétében Moszkvában aláírta a csapatkivonási egyezményt. E történelmi horderejű és az emberek többségét bizakodással eltöltő politikai változások közepette az államháztartás katasztrofális helyzetbe került, és ezt, amíg hivatalban volt, értelemszerűen a kormánynak kellett kezelnie. Más megoldás, mint az IMF-kölcsön igénybevétele, nem volt, nem lehetett. Németh Miklós megkötötte az ehhez szükséges megállapodást, és megteremtette a támogatás lehívásához szükséges súlyos költségvetési feltételeket. Ez a szomorú és az utódjára nagy terheket rovó döntés a békés rendszerváltozásnak eme kritikus pillanatában a stabilitás fenntartásának elkerülhetetlen feltétele volt.
Az átmenet kormányának utolsó szakaszában történt még egy nagy horderejű esemény: a szovjet atomfegyverek kivonása Magyarországról. Ez, bár Németh Miklós moszkvai tárgyalásain maga is szorgalmazta14, végeredményben egyoldalú, a Varsói Szerződés minden érintett európai tagállamára kiterjedő szovjet döntés része volt, és világosan jelezte, hogy a térségben valóban új történelmi időszámítás kezdődött, még ha a hazai közvélemény erről nem is értesült.15 Jellemző, hogy a magyar hatóságok csak négy hónappal az atomtöltetek kivonását követően, 1990. március 28-án, azaz a két választási forduló közötti időszakban vehették át leltárilag a tárolásra szolgáló, elhagyott és teljesen leszerelt objektumot és annak kulcsait.16 A sors iróniája, hogy a magyar közvélemény arról, hogy országa évtizedeken keresztül atomtámadás potenciális célpontja volt, csak Antall József miniszterelnöki tájékoztatásából értesült. Az pedig történészi mulasztás, hogy a közkeletű kronológiák az ide vágó tényeket máig nem rögzítik.
Antall József parlamenti bemutatkozó beszédében fontosnak tartotta, hogy elismerő szavakkal nyugtázza a Németh-kormány teljesítményét, amint azt alább idézzük. A politikai demokráciában egy csapásra kialakult pártpolitikai szemüvegen keresztül azonban ugyanezt a jobboldali közvélemény jelentős része az utolsó kommunista kormány működéseként értékelte, a baloldal pedig, miután súlyos vereségéből 1994-ben magához tért, az átmenet kormányának érdemeit kisajátítva a szakértelem privilégiumát rá hivatkozva magának vindikálta. Németh Miklós és több kollégája hiába tiltakozott a reformkommunista epitheton ornans ellen, bizonygatva és bizonyítva, hogy ők már régen nem voltak kommunisták, sőt egyesek közülük (Németh Miklóst is ide sorolhatjuk17) sohasem voltak azok, a közfelfogást nem könnyű árnyalt ítéletalkotásra bírni. A magyar társadalom valóságérzéke sohasem volt híresen jó, és e tekintetben a politikai rendszerváltozás óta eltelt negyed század sem ad okot különösebb optimizmusra. Nem nehéz felfedezni emögött a magyar történelem „örök” problémáját: a vergődést és választást Kelet és Nyugat között. Társadalmi szempontból ez a polgárosodást, vagy annak elmaradását, esetleg – amint az a második világháború után történt – teljes leépítését, sikeres megsemmisítését jelenti. A politika világában és Európában a nyugati opció a 20. század végén többek között olyan pártstruktúrák működtetését jelentette, amelyeknek főszereplői jobb- és baloldali néppártok, elhalványodóban lévő liberális és izmosodó zöld pártok, valamint a globális válságjelenségekre és a tömegtársadalmak kezeletlen problémáira reagáló, akár a politikai berendezkedés egyensúlyát is veszélyeztető, az alapértékeket sokban megkérdőjelező, jobboldali radikális alakzatok társaságában. Antall József mindezek ismeretében igyekezett létrehozni az MDF-ből a magyar szellemi, mozgalmi és pártelőzményeknek a használható hagyományaira építve a maga jobbközép pártformációját. Ennek az európai néppárti és konzervatív pártcsaládban, sőt az Egyesült Államokban is meg tudta teremteni a hitelét és támogatottságát, az azonban ma már könnyen megállapítható, hogy utóbb mindez csak szép és múló fejezetnek bizonyult csakúgy, mint a baloldalon hitelesen végrehajtani a Bad Godesberg-i fordulatot. Németh Miklós ez utóbbi ténnyel szembesült 2000-ben – erről a könyvben érzékletes és plasztikus képet tár elénk, a párttal való végleges szakításáról beszámolva -, amikor az MSZP-ben dúló belharcok közepette különböző vezető tisztségekkel kínálgatták, többek között miniszterelnök-jelöltséggel.
1990. május 23-án, az 1947 után első szabadon választott kormány parlamenti eskütételét követően, Antall József miniszterelnökként még a reménybeli konzervatív magyar néppárt ítéletét fogalmazta meg rövid beköszöntő beszédében. Ebben a kivételes pillanatban fontosnak tartotta, hogy a kormányoldal és az ellenzék közös feladataira való figyelmeztetésen túl a demokratikus átmenet leköszönő kormányának tagjaihoz is szóljon:
Végül pedig, de nem utolsósorban, szeretnék köszönetét mondani az eddigi kormányzatnak. Külön szeretném azt hangsúlyozni, hogy politikai ellenfelekként mi egymást a kerékasztal-tárgyalásokon már ismertük, és akik itt vannak, azok között itt vannak, akik velünk együtt munkálkodtak, bár a barikád másik oldalán, azért, hogy itt valódi demokrácia legyen. És én szeretném, ha tudnák azt, hogy mi nemcsak egy letűnt politikai rendszer utolsó képviselőiként, hanem az új politikai rendszer előkészítőiként [kiemelés tőlem – E. G. A.] is kívánjuk őket köszönteni. Nem titkoljuk, és sohasem fogjuk tagadni, hogy mi politikai értelemben a másik oldalt jelentettük, de ők a hatalmi gépezeten belül tettek azért, hogy ez így legyen, és hogy ez így sikerülhetett, vérontás nélkül, abban részesek. (...) minden időszakban egy eltűnő vagy lebukó hatalomnak azokat a képviselőit, akik az előkészítés nemes feladatát elvállalták, és akik tisztességgel zártak le egy korszakot és tisztességgel akarták átadni, azt nekünk el kell ismernünk, és az hozzátartozik az európai parlamentarizmus alapszabályaihoz.”18
 



       1 Írásomban Németh Miklós funkciójának megjelölésére a közbeszédben szokásos miniszterelnök kifejezést használom, azonban e feladatkör hivatalos megnevezése az ő idejében a pártállami államberendezkedési logikának megfelelően a „minisztertanács elnöke” volt.
2 Oplatka András: Németh Miklós. „Mert ez az ország érdeke”. Helikon Kiadó, 2014.
3 A magyar rendszerváltozás történetével és történeti összefüggéseivel nagyszámú szaktanulmány, számos fontos visszaemlékezés, a folyamatokat sokoldalúan megvilágító forráskiadvány és már több jelentős összefoglaló mű is foglalkozik. Itt csak a legjelentősebb összefoglaló munkákat emeljük ki: a rendszerváltozás számos lényegi aspektusa értékelésének elméleti megalapozottsága és rendkívüli információgazdagsága szempontjából kiemelkedő, korai és kevéssé figyelemre méltatott emlékezés és átfogó interpretáció Kulcsár Kálmán: Két világ között. Rendszerváltás Magyarországon 1988-1990. Akadémiai Kiadó, 1994, Budapest; az angolszász politológiai és részben történeti megközelítés miatt fontos és eredetileg 1996-ban az Oxford University Pressnél publikált gazdag forrásanyagot felhasználó nagyszabású összefoglalás Tőkés Rudolf: A kialkudott forradalom. Gazdasági reform, társadalmi átalakulás és politikai hatalomutódlás 1957-1990. Kossuth Kiadó, 1998; a magyar rendszerváltozás alapvető kézikönyve: Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon 1987-1990. Napvilág Kiadó, 2006, Budapest. A nemzetközi összefüggésekbe való beágyazottság és elméleti modell szempontjából is kiemelkedően fontos a magyar szakirodalomban társ nélküli monumentális mű: Kalmár Melinda: Történelmi galaxisok vonzásában. Magyarország és a szovjetrendszer 1945-1990. Osiris Kiadó, 2014, Budapest.
4 Oplatka András: Egy döntés története. Magyar határnyitás – 1989. szeptember 11. nulla óra. Helikon Kiadó a Századvég Kiadóval együttműködve, 2008.
5 Vö.: Békés Csaba: Vissza Európába. A magyarországi rendszer- váltás nemzetközi háttere, 1988-1990. In Bozóki András (főszerk.): A rendszerváltás forgatókönyve. Kerékasztal-tárgyalások 1989-ben. 7. kötet. Alkotmányos forradalom. Tanulmányok. Új Mandátum Kiadó, 2000, Budapest, 792-825. A területfeladás a birodalmi központ megmentése érdekében stratégiát a szerző igen találóan „Breszt-Litovszk szindrómának” nevezi, jelezve azt, hogy ebben az orosz politika hosszú távú és máig érvényes reflexei jelennek meg, vagyis a területfeladást ez a politika csak átmeneti engedményként értelmezi.
6 Kulcsár Kálmánnak nyilatkozott így 1988. június 3-án, azon a beszélgetésen, amikor felkérte az igazságügyi tárca vezetésére. Kulcsár: Két világ között. I. m. (2. jegyzet) 97.
7 Oplatka: Németh Miklós. I. m. (3. jegyzet) 15-16.
8 Uo. 23.
9 Németh Miklós Grósz legfőbb „történelmi” érdemeként Kádár leváltását jelöli meg: „Kádár immár évek óta az égetően szükséges reformok útjában állt, már csak fékezett, anélkül, hogy a valódi helyzetet átlátta és ismerte volna. Ezt a leváltást puccsnak is nevezték – Grósz Károly szervezte meg, erre egyedül ő volt képes, ezt az érdemet, bármit is tett különben, nem lehet tőle elvitatni.” Uo. 144.
10 Két jellemző példa a „koncepció” szabad cselekvési teret biztosító képlékenységére: Németh Miklós a Központi Bizottság február 10-11-i ülésén nyilvánvaló mozgósító és meggyőzési szándékkal a spanyol átmenet példáját idézte. „Ennek a vezetésnek – merem hozzátenni: a párt- és kormányzati vezetésnek – meggyőződésem, hogy elévülhetetlen történelmi érdeme lesz az, ha anarchia és csapkodás nélkül és nemzeti tragédia nélkül át tudja vezényelni ebből az egypólusú pártállami, vagy – ha úgy tetszik – sztálinista modellből egy demokratikus többpártrendszerű modellbe az országot.” (1989. évi jegyzőkönyvek, 1. kötet, 165.) Ugyanő még 1989. június 23-án is, a Központi Bizottság ülésén, feltehetően a testület akkori többségi álláspontjához alkalmazkodva, nyilvánvaló taktikai okokból így fogalmazott: „Azért akarunk modellt váltani, mert az MSZMP a demokratikus szocializmus meghirdetése mellett nem híve és nem lehet partner semmiféle rendszerváltásban. Azért váltunk, és kell ezt a modellváltást elvégezni, hogy ez a rendszerváltás elkerülhető legyen.” S. Kosztricz Anna - Lakos János - Némethné Vágyi Karola - Soós László - T. Varga György (szerk.): Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei. 2. kötet, Magyar Országos Levéltár, Budapest, 1993.1119.
11 Oplatka: Németh Miklós. I. m. (3. jegyzet) 18.
12 Az atomtöltetekről: Oplatka: Németh Miklós. I. m. (3. jegyzet) 41. Oplatka: Egy döntés története. I. m. (4. jegyzet) 59-64., és részletesen Kárpáti Ferenc: Puskalövés nélkül.... Duna International. É. n. (2013.) 78-89.
13 A Varsói Szerződés 1988. július 15-16-i prágai ülésén, ahol Gorbacsov radikális fegyverzetcsökkentést és a katonai doktrína védelmi alapra helyezését szorgalmazta – és ebben csak a magyar és lengyel delegáció részéről kapott támogatást-, az ezt előkészítő honvédelmi miniszteri egyeztetésen Kárpáti még Dmitrij Jazov szovjet kollégájával együtt a támadó kapacitások megőrzése mellett kardoskodtak. Ripp: Rendszerváltozás. I. m. (3. jegyzet) 153-154.
14 Kárpáti szerint ezt Gorbacsov előtt 1987. július 17-18-i moszkvai látogatásán már Grósz Károly is felvetette, ez azonban az akkori nemzetközi helyzet ismeretében aligha történhetett így, mivel 1987-ben a Szovjetunió még nem fontolgatta az európai szerzemények területi feladását – ekkor még csak a csapatcsökkentés volt napirenden. Grósz viszont ennek ismeretében a hivatkozott moszkvai tárgyalásain a magyarországi csapatkivonás kérdését valóban előhozta. Kárpáti: Puskalövés nélkül. I. m. (12. jegyzet) 82-83.
15 Rizskov szovjet miniszterelnök Németh Miklóshoz intézett levele szerint az atomtöltetek kivonása 1989. november 26-án fejeződött be, azon a napon Magyarországot a négyigenes népszavazás tartotta lázban.
16 Kárpáti: Puskalövés nélkül. I. m. (12. jegyzet) 86.
17 Erről Németh többek között így nyilatkozik: „Nem voltunk reformkommunisták. Egyrészt azért, mert évek óta tudtuk, hogy a »reálisan létező szocializmus« nem megreformálható, másrészt azért, mert 1989 tavaszán éppen olyan pozícióba kerültünk, hogy ennek nyilvános deklarálására is erőt éreztünk. Ez történt meg 1989. májusi beszédemben.” Oplatka: Németh Miklós. I. m. (3. jegyzet) 261-262.
18 Antall: Modell és valóság II. Athenaeum Nyomda Rt., é. n. 74-75.

« vissza