Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Nemzeti - regionális - globális?

 


A társadalmi örökségkonstrukciók régi és új modelljei

 

Az emlékeket és az ingó kulturális örökséget az elmúlt két évszázadban - és ezt teszik még ma is - az elméletben és a gyakorlatban a társadalom homogenizálásának médiumaként hasznosították, többnyire azzal a kifejezett céllal, hogy megerősítsék az államiság, a territoriális hovatartozás, az etnikai jelleg és a kulturális hovatartozás valamilyen egységét. Ez egy olyan kollektív identitás konstrukciójának alapjává válik, amely bekerül az egyének személyes identitáskonstrukciójába, és megalapozza az államhoz, territóriumhoz, néphez és kultúrához tartozásukat. Az a konceptuális szerkezet, amelyben összetartozónak gondoljuk az identitást és az örökséget, belső stabilitást és kifelé szilárdságot ígér. Eközben könnyen feledésbe megy, hogy sem az identitás, sem az örökség nem „an sich” létezik, hanem ezeket a társadalom konstituálja, s ezáltal az identitáskonstrukciókat éppúgy, mint az örökségkonstrukciókat, a társadalom változásától és egymástól kölcsönösen függő változóknak kell tekinteni. A két, egymással összefonódott konstrukció független mennyiséggé válik, a kívülről jövő kritikai ellenvetések és tárgyi felülvizsgálatok támadásokként értékelhetők, a belülről jövő eltérések pedig árulásként.

A tudományos diszciplínaként felfogott művészettörténet megtette a magáét az említett territoriális és kulturális egységek konstituálásában, és ezzel közreműködött az európai államok és azok nagy nemzeti narratívájának megalapozásában és indoklásában. Ha most a nemzetiek mellé más térbeli és szociális paramétereket kell állítani - ahogyan ezt itt a CIHA (Comité International d’Histoire de l’Art) javasolja -, ezáltal nemcsak a műalkotásoknak másfajta jelentéspotenciálját mozgósítjuk. A művészettörténészek is a jelen szereplőiként találják magukat egy olyan, kibővített cselekvési és gondolkodási térben, amelyet aktívan kell kutatniuk és reflektálniuk. Olyan értelmezési és mozgási lehetőségek tárulnak fel, amelyek korábban nem voltak elképzelhetők.

Ez különösen a múzeumi kurátorokra és a műemlékvédőkre vonatkozik, akik munkájuk által közvetlenebb módon belebonyolódnak a társadalmi értékképzés folyamatába, mint az akadémikus kutatás. Ők viselik a közvetlen felelősséget a rájuk bízott műtárgyakért és épületekért, mégpedig nem csupán azok dologi súlyára tekintettel. Ők ezeknek mindenkor aktuális szemantikai helyzetében is illetékesek, vagyis interpretációjukban, jelentésükben és fontosságukban. Elsőként értesülnek arról, vajon van-e, vagy felkelthető-e társadalmi érdeklődés egy műalkotás vagy egy épület iránt, s így van-e kilátás arra, hogy az egy, a társadalomban közvetíthető örökségkonstrukcióba beépítsék. Vagy hogy kiszabadítsák egy hamisan felismert vagy bárhogyan másként túlhaladottá vált értékelési összefüggésből, s egy újba helyezzék. Ez az „örökségkonstrukció” tehát mindig a jelenben épül, és teljesen mindegy, milyen régiek azok a tárgyak, amelyekről szó van.

 

A művészettörténészek belső és külső mobilitása

 

A művészettörténetnek egyetemeken, múzeumokban és a műemlékvédelemben működő szerzőit és szereplőit a maguk gondolkodását és cselekvését tekintve éppúgy térben és szociálisan kell lokalizálni, akárcsak azokat a műalkotásokat, amelyeket gondoznak. Diskurzusukat egészen lényegileg meghatározza a tárgyhoz való személyes közelségük vagy tőle való távolságuk. Tegyük fel hát azt a kérdést, hogy hol vannak ők, és - mindenkor tekintettel munkájuk tárgyára - hol nincsenek, továbbá, lehetőség szerint hol lennének szívesen, tehát a geográfiai térben az ő önkéntes vagy kényszerű mobilitásuk vagy immobilitásuk (kivándorlás, menekülés, elűzetés; kiutazási tilalmak, devizahiány stb.) kérdését. Kérdezzünk tovább: az iránt, hogy mely társadalomhoz vagy közösséghez („népcsoport”) tartoznak, s melyikhez nem, vagyis társadalmi eredetük és hovatartozásuk iránt. Ettől az adott, kívülről meghatározott hovatartozástól meg kellene különböztetnünk a személyesen választott, kívánt hovatartozást, amely anélkül társulhat az adotthoz, hogy azt valaha is elfedhetné, és amely olyan feszültségeket és ambivalenciákat indíthat, amelyeket a szerzők aktívan képesek artikulálni vagy elhallgatni.

A művészettörténészek a diszciplína 18. századi kezdetei óta különös mobilitásukkal tűnnek ki. Rómába, Firenzébe vagy Párizsba utaztak, azokhoz a műalkotásokhoz, amelyeknek látására kényszert éreztek. Átlépték, ugyanúgy, mint előttük már a művészek is, a territóriumok és a társadalmak közötti határokat. Ennyiben a művészettörténet mindig is transzlokális, transznacionális, sőt, transzkulturális jellegű tudomány volt. Elmondható, hogy a regionális és globális diskurzusok mindig is hozzátartoztak a repertoárjukhoz. Így a művészettörténészek közreműködtek olyan kulturális örökségkonstrukciókban, amelyek tárgyai messze távolban voltak, vagy adott esetben ebből megszerezték és hazai gyűjteményekbe vagy múzeumokba osztották be őket. Kutatásaikkal és a művek megőrzésével és kiállításával olyan többletértéket hoztak létre, amely nem a tárgy anyagi megváltoztatásában rejlik, mint amaz értéktöbblet, amelyet az árutermelésben a nyersanyagok feldolgozásával és megnemesítésével alkotnak, hanem értelmezésében és magyarázatában. Javaslom e ponton a kulturális többletérték (added cultural value / plusvaleur culturelle) fogalmának bevezetését.

 

Az örökségkonstrukció térbeli és szociális kerete

 

Mivel a politika és a közigazgatás minden államban territoriális egységekben szerveződik, és a következő nagyságú területi egység többnyire egyszersmind felfelé a következő hatalmi és költségvetési instancia is, logikus, hogy az emlékérték-meghatározások is ezt a szkémát követik. A jelentéshierarchiák egymással annak a térnek a kibővülése által közlekednek, amelyre vonatkoznak: a lokális a regionális alatt van, mindkettő fölött van a nemzeti, és - az UNESCO világörökség-listájának megalapítása óta - egészen fent az egyetemes. Egy olyan emléknek, amelynek helyreállításához a központi állami költségvetésből akarunk eszközöket kapni, nemzeti jelentőségűnek kell lennie, vagy legalábbis sikeresen kell ezt állítanunk. Így az a csalóka benyomás keletkezik, mintha a mindenkori területi egységek megfelelnének az etnokulturális egységeknek.

Az újabb kori - és a régi - európai történelem azonban azt mutatja, hogy a múltban semmi sem volt labilisabb, mint a territoriális határok. Következésképpen mindig számolnunk kell azzal, hogy egy emlék térbeli hovatartozása történetileg egészen másként definiálható, mint ahogyan ezt a jelenkori ország- és közigazgatási határok sugallják. Ezért egy örökségkonstrukció térbeli keretét nem lehet időn felüli, állandó mennyiségként, hanem változóként értelmezni.

Viszont az etnokulturális egységek - az ódivatú német kifejezés „népcsoportok” (Volksgruppen) lenne -, még ha ezeket az új államhatárokon keresztül transznacionális, regionális nagyságoknak kívánnánk is tekinteni, hamar a régebbi etnográfia konstrukcióinak bizonyulnak. Szociális referenciamértékként ugyan használhatók örökségkonstrukciók felépítésére, de csak azon az áron, hogy kizárunk mindent, ami csak újabb időkben, más világtájakról járult hozzá. Ez, tekintettel a migrációs mozgalmak szélességére, mélységére és hatótávolságára, sem Európában, sem a világban nem lenne megfelelő megoldás. Ezért egy örökségkonstrukció szociális kerete sem tételezhető időn felüli, állandó mennyiségnek („a nép”), hanem időtől függő változónak.

Tehát szükséges lesz, hogy az örökségkonstrukciók és az értékrendek térbeli (cadre spatial) és szociális keretéről (cadre social) újra megegyezzünk. Azt javaslom, hogy az építészeti emlékek és a múzeumi tárgyak örökségi helyzetének meghatározására külön-külön vegyük szemügyre a lokális és a törvényes státust az idők folyamán, a materiális és a formális státust, valamint a szemantikai státust.

 

Az építészeti emlékek

 

Az építészeti emlékek, ritka kivételektől eltekintve, térbeli változásokat nem éltek át, ott állnak, ahol mindig is álltak. Ha azonban régebbi épületről van szó, legalábbis elmondható, hogy az idő folyamán térbeli és szociális kontextusa gyökeresen megváltozhatott, s éppúgy, ahogyan az ingó tárgyak, elveszthette anyagát és jelentését, s újat kaphatott. Ahelyett, hogy azt mondanám, hogy az emlék csak egy korhoz - vagy ahhoz, amelyben emelték, vagy jelenbeli szemléletének korához - tartozik, javasolom, hogy a régebbi korú építészeti emlékek esetében tételezzük fel többféle időhöz való tartozásukat. Marieke Kuipers holland műemlékes szakember erre dolgozta ki a „multikronologitás” fogalmát. A vizsgálatot a következőképpen lehetne felépíteni:

A lokális/territoriális státus

Kérdések a helység/hely territoriális/állami (ahol található) hovatartozásának állandósága vagy változásai iránt.

A térbeli/topografikus státus

Kérdések annak a városi vagy táji térségnek, amelyben található, stabilitása vagy változásai iránt.

A jogi státus

Kérdések a jogi és/vagy kulturális tulajdon iránt, az épület fenntartásának kötelezettségei, a tervezésjogi biztosítás iránt, azon személyek/csoportok iránt, akik az épület érdekében kiadásokra kötelezik magukat, és ennek fejében használati/rendelkezési igényeket támasztanak.

A szemantikai státus

Kérdések azon instancia iránt, amely jelenleg az intézményes értelmezési jogosultságot igényli, olyan politikai viták és antagonizmusok iránt, amelyek az interpretációra és az értékelésre vonatkoznak („vita-érték”).

Kérdések olyan jelentőség iránt, amelyet az emléknek korábbi örökségkonstrukciókban tulajdonítottak, a lokális, regionális és nemzeti identitáskonstrukciókkal és identitáskötődésekkel való összefonódása iránt.

Az emlékekre éppúgy, mint a múzeumi tárgyakra, érvényes az, hogy az értelmezésük és kisajátításuk története során már előadott interpretációknak lehet ugyan ellentmondani, ezeket azonban még ha akarnánk, sem lehetne róluk letörölni, mintha soha ki nem mondták volna őket. A jelenkori értelmezés ekként szükségképpen továbbviszi az előzőeket, még akkor is, ha ellentmondó. A különböző, adott esetben antagonisztikus interpretációk nem szűnnek meg a historizálódás folyamán, az egymással szembeszegezett értelmezések közötti feszültség folytatódik, nincs véglegesen körülhatárolt örökségstátus.

Azzal, hogy választ adunk a dolgok lokális, törvényi, formális, materiális és szemantikai státusát illető kérdésekre, persze csak az első lépést tettük meg, úgyszólván meggyőződtünk a tárgyról, mintegy annak az értékelésnek előfeltételeként, amelyet a különféle társadalmi szereplők és a szakértők között kell kieszközölni és valóra váltani. Az építészeti emlékek értékelésére készen áll az a kategóriarendszer, amelyet Alois Riegl, akkor Ausztria főkonzervátora dolgozott ki 1903-ban, s amelyet néhány módosítással máig nagy haszonnal lehet alkalmazni. A különböző, részben egymást kiegészítő, részben egymással szemben álló emlékérték mérésére ő olyan fogalmakat javasolt, mint a „szándékos emlékezési érték”, „történeti érték”, „régiség-érték” és „használati érték”, „újdonság-érték”, valamint „(relatív) műérték”, s mindezt komplex, mesterien dialektikus struktúrájú rendszerré fonta össze. ((Riegl 1903. Riegl értékfogalmait újabb időkben többször is részletesen kommentálták és vitatták. Vö.: Dehio, Riegl, Wohlleben 1988. Maga is javasoltam módosításokat: vö. Dolff-Bonekämper 2004 és Dolff-Bonekämper 2003.)

 

Az ingó tárgyak

 

A gyűjtemények - s ez a gyűjtés logikájából következik - olyan tárgyakból állnak, amelyek korábban valahol máshol voltak. Egy gyűjteménybe való felvétellel szükségképpen együtt jár a helyváltoztatás és többnyire a jelentéseltolódás is: a korábbi használati és jelentéskontextusból kiszakítva, a tárgyak a gyűjteményben másik vonatkoztatási és értékelési keretet nyernek. Ez több lépésben, nagy térbeli és időbeli távolságokban mehetett végbe. Így a tárgy a mai őrzési helyétől igen távoli térségekre és korokra is utalhat, olyanokra, amelyekhez valaha tartozott. Javasolom, hogy az ingó tárgyakra nézve se zárjuk ki a többszörös térbeli és kulturális hovatartozást. A vizsgálatot a következőképpen lehetne felépíteni:


A lokális és törvényi státus

Kérdések azon hely iránt, ahol a tárgy most van, s a hely iránt, ahol /amely számára készítették,

azon hely/helyek iránt, ahol most (már) nincs.

Kérdések a szerzés/eltulajdonítás módja iránt, térben és időben.

Kérdések a jogos tulajdonos, s más, jogi és kulturális jellegű tulajdonigények iránt.

 

A formális és materiális státus

Kérdések a forma teljessége, kiolvashatósága és értelmezhetősége iránt, a fennmaradási állapot, a régiség nyomai, javításnyomok iránt.

Kérdések a szubsztancia teljessége iránt, az anyag kicserélése, anyagi veszélyeztetettség iránt.

 

A szemantikai státus

Kérdések azon instancia iránt, amely igényt tart arra, hogy meghatározza az értelmezést, és korábbi interpretációk iránt.

Kérdések olyan jelentés iránt, amelyet a tárgynak korábbi örökségkonstrukciókban tulajdonítottak, valamint identitáskonstrukciókkal és identitáskötődésekkel való összefonódása iránt.

Ez utóbbiak vonatkozhatnak arra a helyre/helyekre is, ahol a tárgy (már) nincs.

 

Kulturális tulajdon és az értelmezés joga

 

A múzeumokban és gyűjteményekben található ingó tárgyak lokális és törvényi státusára vonatkozó vizsgálatok és megfontolások nemritkán azt fogják felfedni, hogy megszerzésük nem mindig vezethető vissza egyenrangú partnerek közötti kereskedelmi kapcsolatokra. Számtalan restitúciós követelés bizonyítja, milyen robbanékony ez a téma a nemzetközi kulturális örökségpolitikában.

Ha abból indulunk ki, hogy a tárgyak nemcsak ahhoz a helyhez tartozónak mondhatók, amelyen ma őrzik őket, hanem ahhoz a helyhez is, amelyen most nincsenek, s ahol őket talán, ha nagy késéssel is, most hiányolják, akkor meg kell gondolnunk azt is, hogy hol jött létre az érték, és hol keletkezett a többletérték. Továbbá azt is meg kell gondolni, ki tart igényt az értelmezés jogára, és esetleg ki az, aki ezt szintén igényelni akarja vagy akarhatná. Ilyenfajta megfontolások arra indíthatnak bennünket, hogy megfontoljuk a dolgoknak nemcsak a lokális, hanem a törvényi státusát is, amennyiben a jogi tulajdonigényekhez mellé kell vennünk a kulturálisakat is.

Akinek aztán mérlegelnie kell az igények jogosságát, mindenesetre nem kellene szem elől vesztenie a tárgyak törékenységét. Képük ugyan korlátlanul reprezentálható másolatokkal, szubsztanciájuk azonban véges, és senkinek sem áll érdekében, hogy egy jóakaratú kultúrdiplomácia szolgálatában elhasználódjék. Ezért azt javaslom, hogy adott esetben ne a tárgyon osztozzunk, hanem az értelmezés jogán: ezáltal más szereplők jutnak beleszólási joghoz, akár a tárgy eredetének kultúrájából származnak, akár nem. Magukkal hozhatják értelmezési kompetenciájukat, és részt vehetnek a tárgy szemantikai státusának meghatározásában. Egyedül ilyen, a múzeumban lévő tárgyak jelentéséről szóló, közös tárgyalások végrehajtása hoz majd létre ismét kulturális többletértéket, még akkor is, ha várhatóan mindez nem zajlik majd le heves ellentétek és nagy érzelmi hullámverések nélkül.

 

Az időben és térben lezáratlan kulturális örökségközösség

 

Végül itt az a fontos kérdés, milyen a viszonyuk az időközben már az egész világon megtalálható kulturális örökségeknek és különösen a kurátoroknak és műemlékkutatóknak ezekhez a tárgyakhoz. Javaslom, hogy fogadjuk el az Európa-tanács 2005-ös, a kulturális örökség társadalmi értékéről szóló keretegyezményében foglalt koncepcióját a Heritage community / communauté patrimoniale definíciójáról. Ez a 2b cikkelyben így található:

Egy örökségközösség olyan emberekből áll, akik értékelik egy olyan kulturális örökség specifikus aspektusait, amelyet köztevékenység keretében kívánnak fenntartani és átadni a jövő nemzedékeknek.” (The Council of Europe; a konvenció magyarázatához l. 28.10. 2005, L. Explanatory Report. Jogtudományi méltatás megtalálható: von Saint-André-Arnim 2007.)

Vagyis, a heritage community, az örökségközösség nem több és nem kevesebb, mint olyan emberek közössége, akik magukat egy bizonyos kulturális örökséghez tartozónak érzik, s ezt szeretnék fenntartani és továbbörökíteni. Nem azzal a hellyel vagy állammal van definiálva, ahol az örökség található. Tagjai máshol, esetleg nagy távolságban is élhetnek, s más országokban, sőt más kultúrkörökben lehetnek otthon. Az örökségek nem egyformák, különféle értelmezési kompetenciákat igényelnek: szakértőket vagy laikusokat, ottlakókat vagy látogatókat, szerzőket vagy olvasókat, hozzáértőket vagy csodálókat. Ezek egyikének sincs korlátlan értelmezési joga. Az örökségközösség heterogén, bizonyára sok tekintetben nélkülözi az egységet, azonban mégis összetartja viszonya a műhöz, amely köré épül.

Egy örökségközösség alakulásának célja tehát nem tartós identitásközösség. Térben és időben nyitott, és nincs a belépésnek semmiféle korlátozása. Aki ma, holnap vagy később úgy határoz, hogy magáévá teszi a művet, csatlakozhat. Figyelem: szellemi elsajátításról van szó, nem tulajdonjogok megszerzéséről. A kulturális örökség magunkévá tétele éppen hogy nem tulajdont hoz létre, hanem hozzátartozást - az örökségközösséghez és magához az örökséghez is. Ezért, másként, mint az örökösödés egyéb eseteiben, minden egyes ember örökrészét a további örökösök belépése nem kisebbíti.

Ezáltal az örökségkonstrukciók és a jövő művészettörténet-írása számára is a tematikus, térbeli és szociális keretek kijelölési opcióinak elvben korlátlan sokasága képzelhető el, tehát nem is csak a nemzeti, regionális vagy a globális. Ez nem azt jelenti, mintha valamennyi eddig választott diskurzív keret és nézőpont érvénytelenné és idejét múlttá vált volna, viszont ezekhez újabbak járulhatnak. Vegyük tehát még egyszer közelebbről is szemügyre a konferencia számára választott három paraméter előnyeit és hátrányait!

 

A nemzeti opció


 

A nemzeti keret legkésőbb a 19. század óta szilárdan ki van jelölve mind a művészettörténet-írás, mind a műemlékvédelemben és a múzeumban zajló kulturális örökségpolitika számára. Még ha van is vita afelől, hogy egy épület vagy egy műalkotás az egyik vagy a másik, nemzeti alapon definiált művészettörténethez tartozik-e, nemzeti kategóriáját valójában soha nem kérdőjelezik meg. Előnyei kézenfekvőek: egy világosan meghatározott politikai igénynek felel meg, és nemzetállami legitimációs stratégiákat szolgál, követi az aktuális hatalmi struktúrákat és költségvetési jogosultságokat, be van vezetve, s így is marad. Ezen felül megalapozza az állami gondoskodás és fenntartás kötelezettségét.

A rizikók - legalábbis a második pillantásra - nyilvánvalóak: ezek éppúgy érintenek mind olyan tárgyakat, mind pedig olyan személyeket és személyek csoportjait, amelyek vagy akik nem illenek bele a nemzeti szkémába, zavarják a szándékolt kulturális homogenitást, s sajátszerűségük nemkívánatos a nemzetinek a konstrukciójában. Egy további hátrány egy kezdetben kívánatos előnynek a következménye: a nemzeti művészettörténet végül oly szorosan összekapcsolódik a nemzettel és az állammal, hogy a kritikai-analitikus dekonstrukciókat a nemzeti identitás elleni támadásokként értékelik, s az ennek megfelelő rabiátus módon hárítják el.

 

A regionális opció


 

Ugyancsak régóta bevezették a regionális keretet, amely megengedi, hogy a művészettörténeti kutatásban és kommunikációban felmutassák az államhatárokon átnyúló, a kulturális tájakra jellemző összefüggéseket, a korábbi területi egységeket, a transzterritoriális szervezeteket (szerzetesrendek!) és a regionális módon foglalkoztatott művészcsoportok hatókörzeteit. A regionális orientációjú művészettörténet-írás és kulturális örökségpolitika, mivel a régiók átlépik a mai államhatárokat, így számíthat az EU kultúra- és turizmustámogató politikájának támogatására, amelynek kifejezett célkitűzése a régiók erősítése, a regionális piacok támogatása és a túllépés a nemzeti elhatárolódási politikákon.

Első pillantásra nem látható ebben rizikók. Mindenesetre a világ némely tájain a legközelebbi szomszédok nem az első szövetségesek, hanem az első ellenségek voltak, s lehet, hogy még mindig azok. Regionális keretben tehát a tekintet az esetleg a jelenhez nagyon közel nyúló, konfliktusokkal telített történetre esnék, amely nagyon is gyakran éppen a mindenkor legyőzött szomszéd kulturális örökségével való bánásmódban csapódott le. Ahhoz, hogy ezt ne fedjék el, bátorság és moderációkészség szükséges.

 

A globális opció


 

A globálisnak, illetve a globalizációnak elgondolásában ígéretek folynak össze veszélyekkel, túlzások banalizálásokkal, a határok lebontása az identitás elvesztésével. Ezért nehéz elképzelnünk egy olyan, „globális” művészettörténet-írást vagy örökségkonstrukciót, amely ne lenne éppennyire összemosott is. Előnye lehetne, hogy nem ismer el szűk térségekre való korlátozást, nem kell, hogy identitáskötöttségeket keltsen, s nem támogat semmiféle politikai rendszert. De lehetséges-e ez egyáltalán? Kívánatos lenne-e?

Személyes meggyőződésem szerint a diszciplína jövője számára leghasználhatóbb a transznacionális művészettörténet régi, a 18. század óta minden nemzeti konstrukciója mellett tovább létező modellje. Kifejezetten ezt kellene felvenni, és a CIHA támogatásával nemzetközi kontextusban továbbfejleszteni. A nyitott örökségközösség egészen új, az Európa-tanács által a farói konvencióban megfogalmazott gondolatával összekapcsolva a határokat ismerő és a határokon átlépő transznacionális művészettörténet-írás koncepciója számol a jelen Európa-politikai céljaival, anélkül, hogy tagadná a nemzetit, amelyben valamennyien változatlanul élünk. Hogy ez világméretben is elgondolható-e, és azt, hogy hogyan, mások kipróbálhatják.

Fordította: Marosi Ernő


 

A fordító megjegyzései

 
 

A szerző a berlini Technische Universität művészettörténész professzora, szakterülete mindenekelőtt a műemlékvédelem és elmélete, igen aktív résztvevője e szakterület s általában a művészettörténet nemzetközi fórumainak. Az itt közölt szöveg előzménye az az elnöki bevezető, amelyet a művészettörténet nemzetközi szervezete, a Comité International d’Histoire de l’Art (CIHA) 2007. november 21-25. között Budapesten rendezett konferenciáján tartott. A konferencia a How to write Art History - National, Regional or Global? címet viselte, erre a kérdésfeltevésre utal több helyen is a szöveg. Eredeti formájában A regionális intézmények globális feladatai, muzeológia és műemlékvédelem című konferencia-szekció bevezetőjeként, angol nyelven rögtönözve hangzott el, majd a tanácskozás aktáinak publikációja számára készült a német nyelvű, végleges megfogalmazás. Ez a közelmúltban a konferencia anyagának kiadásában megjelent: Acta Historiae Artium XLIX (2008), 235-241. Köszönettel tartozunk a szerzőnek a magyar nyelvű közlés szívélyes engedélyezéséért.

A magyar olvasó számára érdekes lehet egy, a nemzetközi művészettörténet-írásban - s ugyanakkor vezető európai kultúrpolitikai fórumokon is - elterjedt, az itthoni közbeszédben meglehetősen szokatlan beszéd- és gondolkodásmód példája (s nem kevésbé az erről elérhető forrásokra való utalás). Nem könnyű olvasmány, fordítása is sok olyan esettel szembesített, amelyekben egyértelmű és elterjedt terminusokat alkalmi vagy körülírásszerű magyar szavakkal, szókapcsolatokkal kellett visszaadni. Még érdekesebbek lehetnek az „áthallások”, amelyeket utalásként fogadhatunk el a minket foglalkoztató problémákra. A poéngyilkosság szándéka nélkül kiemelnénk néhányat.

1. A legelső a művészettörténész, a múzeumi és műemléki szakember (az eredetiben mindig illendő utalással arra, hogy az illető nő vagy férfi lehet) munkája (és nemcsak szakíróként, hanem közalkalmazottként végzett tevékenysége) felelősségteljes szellemi természetének elismerése és hangsúlyozása. Enyhén szólva nem ehhez szoktunk.

2. Kiemelendő az a hangsúlyos gondolat, hogy a múzeumi tárgyakkal és a műemlékekkel való tudományos foglalkozás (többlet)érték-teremtő tevékenység, s ebben (nem pedig anyagi haszon és használati értékek előállításában) rejlik a művészettörténész munkájának igazi értelme.

3. Éppen ezért megalapozott és megszívlelendő a szerzőnek az a meggyőződése, hogy a kulturális örökségre támasztott igény mindenekelőtt az értelmezésre formált jog szabadságában ölthet testet.

4. Gabi Dolff-Bonekämpert 1993 óta ismerem, amikor egy berlini, a kommunizmus emlékhagyatékával való, határozott, de lehetőleg legkevesebb emberi érzelmet és meggyőződést sértő bánásmódot vitató konferencia egyik szervezője és aktív részvevője volt. Jó és bensőséges ismerője, józan elemzője a kulturális örökséget övező történelmi problémáknak, amelyek maguk is egyfajta örökséget (legyen az nehezen vonszolható koffer vagy csontvázat rejtő szekrény) alkotnak. Ezért érdemes ezeket a mi problémáink szempontjából is vele együtt végiggondolni.


 

Irodalom:


 

2005.10. 28: Council of Europe - Explanatory Report to the Council of Europe Framework Convention on the Value of Cultural Heritage for Society. URL http:// conventions.coe.int/Treaty/EN/Reports/Html/199.htm - az aktualizálás dátuma: 2005. 10. 28.; ellenőrzés dátuma: 2007. 11. 17.

Dehio, Georg; Riegl, Alois; Wohlleben, Marion: Konservieren, nicht restaurieren: Streitschriften zur Denkmalpflege um 1900 / Georg Dehio; Alois Riegl. Mit einem Kommentar von Marion Wohlleben und einem Nachwort von Georg Mörsch. Braunschweig, Wiesbanden: Vieweg, 1988 (Bauwelt-Fundamente 80: Denkmaltheorie).

Dolff-Bonekämper, Gabi: Lieux de mémoire et lieux de discorde: La valeur conflictuelle des monuments. In: Institut national du patrimoine (ed.): Victor Hugo et le débat patrimoniale: Actes du colloque organisé par l’ Institut national du patrimoine sous la direction de Roland Recht. Paris, Maison de l’Unesco. 5-6 décembre 2002. Paris: Somogy éditions d’art, 2003. - 121-144.

Dolff-Bonnekämper, Gabi: Wahr oder falsch: Denkmalpflege als Medium nationaler Identitätskonstruktionen, Bd. 21,2. In: Oexle, Gerhard (ed.): Bilder gedeuteter Geschichte: Das Mittelalter in der Kunst und Architektur der Moderne (Kolloquium „BIlder Gedeuteter Geschichte - Das Mittelalter in der Kunst und Architektur der Moderne”, das am 20. und 21. Juni 2003 im Max-Planck-Institut für Geschichte in Göttingen stattfand), Göttingen: Wallstein, 2004 (Göttinger Gespräche zur Geschichtswissenschaft, 23,2) 231-285.

Riegl, Alois: Der moderne Denkmalkultus: Sein Wesen und seine Entstehung. Wien, Leipzig: Braumüller, 1903.

Saint-André-Arnim, Ferdinand von: Der Wert des Kulturerbes für die Gesellschaft: Genesis und Gegenstand der Europarats-Rahmenkonvention von 2005, egyben: Tübingen, Univ. Diss. 2007. Hamburg: Kovac, 2007 (Schiftenreihe Studien zum Völker- und Europarecht 39).

The Council of Europe: Council of Europe Framework Convention on the Value of Cultural Heritage for Society: Faro, 27.X.2005. URL http://cms.ifa.de/fileadmin/content/informationsforum/kulturabkommen/ec_ets199_en.pdf.



« vissza