Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Nemzeti zarándoklatok és honismereti körutak 1990–2010


A Magyar örökség-díjas bécsi „Európa-klub” felfedező útjai

 

A sokfelé szakadt magyarságnak nem kell feltétlenül egyetértenie, de értenie kell egymást.”
(Csoóri Sándor)

 
A címválasztás kettős célt szolgál: egyrészt főhajtás a negyvenhét éves múltra visszatekintő bécsi „Európa-klub” (a hivatalos osztrák megnevezés az „Europa” Club, én a tagság szíves engedelmével a magyar megfelelőjét használom – T. Z.) egyedülálló kezdeményezése előtt, hogy az egyetemes magyarság múltját, gyökereit, honteremtését, anyagi, szellemi és művészeti értékeit már-már akadémiai szinten megismerjük, másrészt a követésre méltó bécsi modellt minden magyar civil szervezet, egyesület figyelmébe ajánlom: tartós közösségeket csak ilyen szívós, megszállott munkával lehet teremteni.
A dr. Smuk András nevével fémjelzett bécsi „Európa-klub” különös titka abban rejlik, hogy a vasfüggöny 1989 végi lebontása után – évi két tanulmányi kirándulás révén – azonnal megkezdték a felbomlott szovjet blokk államaiban rekedt magyarság történelmi nevezetességű helyeinek, szellemi pantheonjainak teljességre törekvő és tudományos igényű feltérképezését, majd rendre elzarándokoltak azokra a helyekre, ahová a magyarok a honfoglalást követő kalandozások során eljutottak. Ugyanakkor egy nagyon következetes stratégia alapján emléktúrákat szerveztek az első és második világégés nagy csatatereire, ahol a magyar honvédek legtöbbször értelmetlenül hullatták a vérüket, nem is sejtve, hogy iszonyatos véráldozatukkal valójában a történelmi Magyarország sorsát is megpecsételték.
A bécsi magyarok kultúregyesületét – az „Europa” Clubot – 1964 áprilisában közösségi igény hozta létre. Az 1956-os magyar forradalom után Bécsben rekedt fiatalság, amelyre leginkább a gyökértelenség és tájékozatlanság volt jellemző, kereste egymást, illetve a számára megfelelő baráti kört. A forradalom nimbusza hamar elhalványult, s az új környezetben – főként nyelvtudás nélkül – roppant nehéznek ígérkezett a beindulás. Csak a hatvanas évek elejére találták meg helyüket az osztrák társadalomban. A legtöbbjük szakmát tanult, vagy beiratkozott valamelyik egyetemre, és rendezett körülmények között élt. Magyarnak lenni viszont menekültsorsot, kivetettséget, bizonytalan jövőt, elszigeteltséget és peremhelyzetet jelentett. Ennek ellenére sokan ragaszkodtak magyarságukhoz, anyanyelvükhöz, kultúrájukhoz. Kezdetben mindez inkább ösztönösségből, hiányérzetből fakadt, azaz – megfelelő társaság híján – ragaszkodtak egymáshoz a közösséget igénylő fiatalok. Ezek a fiatalok eleinte ismerkedni és szórakozni kívántak. Így jött létre egy egyesület, melynek néhány év gyötrelmes útkeresés után sikerült új távlati célokat megfogalmaznia, amelyek a mai napig érvényesek. Szellemi-kulturális keretnek az Európa-gondolatot fogadták el. Az egyesület alapítására 1964. április 17-én került sor a VII. kerületi Myrthengasse 7. szám alatti helyiségben. A jelenléti ívet huszonhat, jobbára huszonéves fiatal írta alá. Az egyesületnek az Europa Jugend-, Kultur- und Sportverein nevet adták. 1965 első felében a taglétszám már százötvenre emelkedett” – írja dr. Smuk András elnök a Harmincöt év a magyarság szolgálatában című tanulmányában.(1) A bécsi magyar fiatalok az egységes Európa gondolatát, az európai integráció szükségszerűségét már akkor megfogalmazták, amikor a kommunista diktatúra alatt nyögő közép-kelet-európai országok lakói erről álmodni sem mertek. „Magyarságunk záloga az európai szellemiség: ha ennek kialakításán dolgozunk, elsősorban önmagunknak teszünk szolgálatot” – összegezte dr. Deák Ernő történész, az 1980-ban megalakult Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének elnöke az „Európa-klub” és az ausztriai magyarság legfontosabb célkitűzését.
A kultúregyesület 1967. december 21-én vette fel az „Europa” Club nevet, tevékenységében akkor következett be az igazi áttörés, amikor a Burg Kastl-i magyar gimnáziumban érettségizett és a bécsi egyetemeket látogató diákok kerültek túlsúlyba. Az egyesület történetének meghatározó eleme az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméihez való ragaszkodás, e szellemiség ápolása. A klub felkérésére a nyugati magyarság irodalmi, szellemi életének legkiválóbbjai léptek pódiumra, az 1956-os forradalom egykori résztvevői, legjobb ismerői tartottak előadásokat, amelyek több száz hallgatóból álló közönséget vonzottak. Kovács Imre, Varga László, Király Béla, Tollas Tibor, Gosztonyi Péter, Kende Péter, Borbándi Gyula, Juhász László, Kocsis Gábor neve már önmagában jelzi a magas szakmai színvonalat. A kádári diktatúra tiltásai ellenére gyakran hívtak meg magyarországi előadókat. Szembesülniük kellett azzal, hogy a magyarországi hatalom nem adott útlevelet Birinyi József kiváló népzenekutatónak, vagy a „Forrás Kör” fiatal előadóit a magyar rendőrség beidézte, mert Illyés Gyula-verseket szavaltak a klub egyik megemlékezésén. Az egyesület 1982 és 1989 között évente kétszer Hírmondó címen tájékoztatót adott ki, 1993-tól pedig az előadások szövegét évkönyvben publikálja.
Az „Európa-klub” évente tizenöt-húsz rendezvényt, előadást, kerekasztal-beszélgetést, hangversenyt, színházi előadást szervez. Míg 1989 előtt a nyugati előadók voltak túlsúlyban, a rendszerváltást követően ez az egyensúly a magyarországi, illetve a Kárpát-medencében élő magyar előadók javára billent.
A rendszerváltást követően az egyik legnagyobb nyereséget a honismereti zarándoklatok és kultúrtörténeti emléktúrák szervezése ígérte. A klub tagjai bejárták a Felvidéket, Erdélyt, Kárpátalját, a Muravidéket, a Csángóföldet, a Bánátot, megfordultak Kelet- és Nyugat-Galíciában, a prágai és lembergi magyarok körében, mint már jeleztük, bejárták Doberdó és Isonzó csatatereit, felkeresték Róma magyar vonatkozású emlékhelyeit, és tizenegy napot töltöttek – Európa és Ázsia között „ingázva” – II. Rákóczi Ferenc bujdosásának és Kossuth Lajos törökországi emigrációjának fontosabb állomásain. Az egyesület 1995-ben Beregszászon Bethlen Gábor erdélyi fejedelem tiszteletére állított szobrot, 1998-ban emléktáblát helyezett el a kelet-galíciai brezáni vár falára.2009-ben a bécsi Collegium Hungaricumban az „Európa-klub” közvetítésével felavatták Hunyadi László marosvásárhelyi szobrászművész alkotását, Petőfi Sándor mellszobrát.
1998-ban meghívták az egykori Állami Székely Népi Együttes még élő tagjait. Nyisztor Ilonka csángó népdalénekes a bécsi Európa-klubnak köszönhetően vált ismertté Nyugat-Európában. A klub finanszírozta a brassói Áprily Lajos nevét viselő gimnázium – az egykori Római Katolikus Főgimnázium – Reiff István tanár által vezetett Búzavirág néptáncegyüttesének 1996. évi magyarországi turnéját. Mindez olyan fegyvertény, amelyhez hasonlóval kevés magyarországi, nyugati egyesület, szervezet büszkélkedhet. Intézményessé váltak a magyar–magyar, de a magyar–osztrák kapcsolatok is, haszonélvezői mindazok, akik az előadásokon, zarándoklatokon, rendezvényeken jelen vannak. Székely Szabó Zoltán egykori sepsiszentgyörgyi színművésznek köszönhetően Bécs, az Európa-klub a nyugati színházi előadások tranzitállomása lett: az erdélyi, délvidéki, felvidéki, kárpátaljai színtársulatok innen indulnak a skandináv államok vagy éppen Nyugat-Európa felé.
Az igazi élményt a zarándoklatok egyéni hangvételű útinaplóinak és az Európa-klub évkönyveinek újraolvasása jelenti: egy különös világ bomlik ki előttünk. Egy olyan világ, ahol megszólalnak a kortárs magyar líra legkiválóbbjai, a kiváló mesemondó Berecz András, az irodalomtörténész és akadémikus Görömbei András, dr. Jankovics Marcell, a magyar rajzfilm emblematikus alakja – aki a felvidéki templomok szárnyas oltárairól tartott felejthetetlen előadást –, a Kossuth-díjas Kallós Zoltán népzene-, néptánckutató – a zenei anyanyelve fontosságáról értekezett –, a történész akadémikus Romsics Ignác, a politikus és nemzetstratéga dr. Duray Miklós. Dr. Szegedy-Maszák Mihály, 23-án jegyezte be a bécsi Európa-klub vendégkönyvébe:
 
 
Egy szív trappol a virradatban,
 
egy másik feladta magát –
 
a harmadik meg itt a mellkasomban
félreveri az éjszakát.”
 
Az erdélyi, partiumi, bánsági kirándulásokat e sorok írója szervezte és kalauzolta, tehát belülről ismerem azt a sok-sok törődést, előkészületet, izgalmat, a beharangozó útleírásokat, amelyek a zarándoklatok nélkülözhetetlen velejárói. A nemzeti zarándoklat definíció nem hőzöngést, mellveregetést, múltba révedést jelent, hanem annak az őszinte igénynek a megfogalmazását, hogy a magyarság – bárhol éljen – csak úgy tud megmaradni, ha térben és időben ismeri azokat az értékeket, amelyeket őseink vagy éppen kortársaink, szellemi, irodalmi és művészeti óriásaink, alkotóink – az európai és egyetemes örökséget nem kis mértékben gazdagítva – teremtettek. A nemzeti zarándoklatok és honismereti körutak így kapnak – úgymond – történelmi hátszelet, hiszen valójában az európai örökség jelképes birtokbavételéről van szó! A bécsi Európa-klubéhoz hasonló nagy ívű kezdeményezést sem az anyaországban, sem az utódállamokban, sem a nagyvilágban szétszóródott magyarság körében nem ismerek!
Köszönettel tartozunk az Európa-klubnak, hogy felvillantották előttünk az önismeretnek, a gyökérkeresésnek ezt az útját: Európa szétszórt köveiből, az itt élő népek, nemzetek, kisebbségek és népcsoportok kincseiből a magunk képére építkezzünk. Azt is megtanultuk tőlük: ehhez hit kell, kiváló szervezés és rettenetesen sok munka.
Ha mindez együtt van, a kincskeresőkhöz a szerencse is hozzájuk szegődik. Ilyen kivételes szerencse volt – hogy csak az erdélyi zarándoklatokat és honismereti túrákat említsem –: 1999. október 1- jén szem- és fültanúi lehettünk annak a nagyon várt pillanatnak, amikor Huszár Adolf és Zala György világhírű alkotása, az aradi Szabadság-szobor hetvennégy évig tartó várfogság után kiszabadult és elemenként a helyi minorita rendház udvarán kapott helyett. „Ez a szobor úgy született, hogy Arad népe összeadta annak az emlékműnek a költségét, amellyel hosszú évszázadokon vagy évezredeken keresztül emlékezni kívánt azokra a hősökre, akik németek, osztrákok, lengyelek, magyarok voltak, akik életüket adták a szabadságért” – hallom ma is a dr. Dávid Ibolya akkori magyar igazságügyi miniszter akkor elhangzott vallomását.
A bécsi Európa-klub tagjai már-már a hadtörténészek alaposságával végzik a csataterek feltérképezését. 2001. május 19-e és 24-e között például végigjárták az Isonzó-völgyi (ma Szlovéniához tartozik és Soča néven ismerik) és Doberdo környéki katonatemetőket, ahol Keresztury Dezső szerint: „…hol nyugszunk, nem tudja barát, feleség, gyerek, elszórt testünk nyomtalanul nyelte magába a föld”.
Az Isonzó-völgyi katonatemetőben főleg a caporettói áttörés áldozatai nyugszanak. A magyarországi Bedécs Gyula tanár, az Isonzó Baráti Kör alapító tagja, majd tiszteletbeli elnöke vezette az 55 fős bécsi csoportot. Ő panaszolta, hogy a magyar állam szinte semmit nem áldoz a katonasírok gondozására. Bedécs tanár úr a diákjaival a névtáblák egy részét felújította, ők állították a temetőben látható kopjafát is. A Gulyás fivérek az ő sugallatára készítettek dokumentumfilmet az Isonzó-völgyi sírokról.
A Triesztet Velencével összekötő utat védte a magyar történelem szempontjából a másik végzetes magaslat: Doberdo. Doberdót, az itteni esztelen öldöklést Hemingway A folyón át a fák közé című novellája alapján tudjuk igazán elképzelni. Ebből a novellából idéz a kirándulást szervező Smuk András, és a Nobel-díjas író remeklése alapján tárom én is az olvasó elé az ott történteket: „Az offenzíva végén nagy öldöklés volt, és valaki, hogy a part menti állásokat és az utat a hőségben tisztán tartsa, elrendelte, hogy a halottakat dobják a csatornákba. Sajnos a csatornák zsilipjei a folyó alsó szakaszán még osztrák kézen voltak, s így le voltak zárva. A víz tehát alig folyt, a halottak hosszú ideig ott maradtak, s tekintet nélkül a nemzetiségükre, úsztak, puffadtak, arccal le, arccal föl, míg szédületes méretet nem öltöttek. Mikor sikerült végre szervezett viszonyokat teremteni, munkáscsapatok halászták éjjelenként a hullákat és temették el az út közelében.”
Vajon hány és hány erdélyi magyar, székely alussza ott örök álmát? Mikor szervez akár az RMDSZ is emléktúrát az ott elesettek tiszteletére? A bécsi magyarok hosszú időt töltöttek Redipugliánál, Olaszország legnagyobb katonai emlékművénél, ahol csak az 1938-ban emelt második emlékmű, a modern piramis százezer urnát – bennük az elesettek csontjait – őrzi. A bronzlapokon 39.857 név olvasható. A modern hadtörténelem talán leghosszabb és egyik legvéresebb csatája 1915 júniusától 1916 augusztusáig tartott. A doberdói fennsíkon az olasz csapatok hat támadást indítottak a zömmel magyar katonákból álló egységek ellen. Olasz nyelvű tábla figyelmeztet a harcok értelmetlenségére: „Ezeken a hegytetőkön az olaszok és a magyarok vitéz harcok után a halálban barátkoztak össze.” Mennyi nagyszerű fiatal veszett oda! A háború abszurditását a doberdói harcokat végig küzdő székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor vallomása szívszorítóan idézi fel: a srapnel- és golyózáporban, amikor a halálfélelem a beleiket marcangolta, Kovács tizedes talált egy lyukas esernyőt, s azt a feje fölé tartva, bajtársait sikeresen átvezette a gyilkos kartácstűzön.
A bécsi Európa-klub tagjai voltak az egyetlenek, akik végigjárták az 1241. évi tatárjárás után menekülő IV. Béla magyar király útvonalát, de ugyanúgy az azt követő országépítés stációit is. Lengyelországban, a Baltikumban mintegy megismételték Báthori István erdélyi fejedelem, majd lengyel király diadalmenetét. Rómában, az Örök Városban is a magyar emlékek után kutattak.
Ismerem a következő évek nagy terveinek egy részét is: magyar hadtörténészek vezetésével eljutni az 1943. évi doni katasztrófa csatatereire, megadni a végtisztességet, fejet hajtani az elesett honvédek emléke előtt. A „kirándulók” között olyanok is lesznek, akiknek édesapjuk, közvetlen rokonuk ott alussza örök álmát. Viszik magukkal a marosvásárhelyi református temető emlékoszlopán lévő felirat méltó mását:
 
 
Aludjatok ti Isten katonái,
 
Aludjatok ti boldog pihenők.
 
Ringassanak szelíden, mint az álom
Idegen földek, távoli temetők!”

Az idei esztendőre két kirándulást terveztek: az első út Somogyországba, a második – az egyhetes időtartamú – Párizsba vezet. Köztudomású: a „fény városa” tele van magyar irodalmi, művészeti emlékekkel, értékekkel. Közülük csak egyet emelek ki: Párizsban a legtöbb magyar vonatkozású köztéri szobor alkotója a homoródalmási Román Viktor!
Természetesen a Nagy-Trianon palotát sem hagyják, hagyjuk ki, hiszen 1920. június 4-én ott írták alá azt a végzetes békeszerződést.
A bécsi Európa-klub évkönyvei immár pótolhatatlan kézikönyvek. A mottóként is idézett Csoóri Sándor-vallomás jegyében „a sokfelé szakadt magyarságnak nem kell feltétlenül egyetértenie, de értenie kell egymást”. Így történhetik meg, hogy a klub által szervezett rendezvényeken néha igényesebb előadások hangzanak el, rangosabb könyvbemutatókra, színházi előadásokra, koncertekre kerül sor, mint Budapesten, Kolozsváron, Debrecenben, Pozsonyban. Az meg külön ajándék, hogy a kisebbségi sorsban és a nyugati diaszpórákban élő magyarság akár félszavakból, gesztusokból is megérti egymást.
Számomra egész életre szóló élmény, hogy a húsz éve tartó zarándoklatok során igazi barátokra, szellemi társakra találtam, akikkel – vállalom az esetleges nagyképűség ódiumát is! – néha úgy érezzük: karnyújtásnyira van tőlünk a világmegváltás. Mert szeretni csak azt lehet, amit nagyon ismerünk…



Jegyzetek:



(1) Dr. Smuk András: Harmincöt év a magyarság szolgálatában. In A magyarság szolgálatában. Az „Europa” Club 7. évkönyve, 1999. Bécs, 1999, 5. oldal. Dr. Smuk András az „Európa-Klub” hajtómotorja, civilben kiváló geológus. Az osztrákok is nagy tisztelettel ejtik ki a nevét, hiszen kutatócsoportja fedezte fel Ausztria nem létezőnek hitt kőolajtartalékait. Majdnem tízéves volt, amikor az 1956-os forradalom leverése után a családja Ausztriába menekült. Az egyetemi tanulmányait Bécsben végezte, ott is doktorált. Nagyon hamar a bécsi magyar fiatalok meghatározó egyéniségévé vált.


« vissza