Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Ő maga volt Dániel. Illyés Gyuláról 3. rész

Magyar Szemle: Mikor találkozott vele utoljára?
Ablonczy László: – Nevezetes, mondhatni történelmi alkalommal, 1982 novemberében, a Németh Lászlóné által rendezett összejövetelen. Naplója tanúsítja: akkortájt rossz állapotban volt, a Tiszták bemutatóján a Nemzetiben sem ünnepelhettük 80. születésnapját. Baráti körben Sinkovits Imrénél banketteztük Keresztury Dezső és Sütő Andrásék társaságában. Hogy Andrásék eljöhettek, a baráti diplomácia felerősödött, s gondolom, Flóra néni pártolásával, Ella nénivel szerveződött a köszöntőeste. Felemelő együttlét volt; élen a Németh család; Lakatos István, aki gépével megörökítette a társaságot, Sütő András Évával, Csoóri Sándor, Czine Miska Erzsikével, Domokos Mátyás Ács Margittal, Kiss Ferenc is feleségével, persze ott volt Ika Kodolányi Gyuszival. Emlékszem Elek Istvánra is. Asszonykámmal, Magdóval csak ámultunk: micsoda kitűnő emberek szívmelegének körében várjuk az ünnepeltet, mert Flóra nénivel kicsit késve érkeztek. Gyula bácsi azonmód a társaság középpontjába került: körbeálltuk, derűs volt, s a köszöntő koccintás után ki-ki valami hírrel, kérdéssel szólította meg. Közösen ültünk a vitorlásban, midőn a világpolitika vizére siklottunk; s a Brezsnyev utáni szovjet első titkár, Andropov irányát, főképp 56-os és KGB-s múltját emlegetve, Király Istvánné személyét is érintve a magyar–szovjet „baráti” kapcsolatok jövőjét latolgattuk. Közben a hölgyek társasága valami konyhaművészeti kérdésben úgy felhangosodott, hogy Illyés átszólt a koszorúnak: „Nálunk Ozorán, ha a férfiak beszéltek, a nők hallgattak” – persze senki nem értette félre a Mert szemben ülsz velem szerzőjének élcét, közös kacagás után tovább társalogtunk. Ella néni asztalhoz szólította a társaságot, s látván a jóféle falatokat, Gyula bácsi a háziasszonnyal tréfálkozott: „Maga Lászlóval palotást járt, amikor mások éhen haltak.” Hátramaradtam Gyula bácsival: s amire korábban nem volt mód, beszéltem sárospataki illetékességemről és nemcsak mint Halász szülötte, otthoniasságomban dicsértem Árvíz című versének súlyát és üzenetét. Meleg, szeretetet sugárzó tekintettel hallgatott, s a levélbeli „Tovább!” bátorítását valami olyan erővel éreztem, amely azóta is parancsolóan elkísér. Sohasem másként! – holtában is tekintete fegyelmez a becsület és a tisztesség megőrzésének kötelezettségében.
Történelmi pillanatnak neveztem a találkozót, de eleddig csak anekdotáztam! Az asztalra több hullámban helyezett finomságokra nem emlékszem, de a beszélgetésre igen: a Hitel megalapításának eszmei és gyakorlati kérdései körül forgott a szó – az asztalfőn Gyula bácsi inkább hallgatott, és figyelt. Ki milyen irányból közeledik a közös ügy felé, hogy végre a politikától és Aczél elvtárs felügyeletétől független szerkesztőség szervezze a lapot és körötte a szellemi életet. Ahogy felidézem az estét, Illyés hallgatagsága mögött a bizonyosság gyanúja működött: aligha engedélyezik szabad szárnyalásunkat. Még ha a lengyelek rángatják is az istrángot, a Hitel a kisebbségi magyarság horizontjára akar tekinteni, a kádári pártvezetés pedig makacsul lapít. S a vezetőséget szabadon választott írószövetség után egy független lap is kiharcolható volna? Aczél és a kádári vezetés az újabb kudarcot és hátrálást már nem engedheti. Hozzá: Sütő András elég tényt sorolt; a helyzet immár naponta súlyosbodik. A mi lelkesültségünket szerető egyetértésével, Illyés mintha Omlás előtt című verse szerint kísérte volna: „Az ősök, kik mögötted / álltak, leomolnak. Mikhez hátad vetetted, ledőlnek a falak. / Állsz – ember vagy – magadban. / Dagály moraja nő. / Árad az irgalmatlan emberevő jövő. / Ott, ott elől – s nem hátul – tombol a pusztulás. Csibe sír, kanca száguld. / Állsz. Vársz. Nincs tenni más.” Közös reménységünkben aláírtuk a Hitel alapító nyilatkozatát. Gyöngeségére hivatkozva Gyula bácsi és Flóra néni bontott asztalt, s további hasznos eszmecserét kívánva mintha valamiféle áldásosztó kézemeléssel búcsúzott volna a maradóktól. Már az ajtó kilincsét érintette, amikor Czine Miska előtermett, kezében ajándékkal. A simontornyai Illyés-ünnepség szervezői küldték születésnapi jókívánságként: tarisznyát és pásztorbotot adott át. Így látom őt ma is: mint aki bottal és tarisznyával a nagy útra indul. Még egyszer végigtekintett a viharok szaggatta szobányi kis csapaton: huszárok se voltunk, nemhogy nyolcvanan Ozorán. Ahogyan Árpádot leírta, azon a novemberi estén úgy látom őt immár örökre: az ajtónál állva: „hiúzszem-szögellet”-éből testámentumi tekintettel sarkantyúzott: „Tovább!”-ra, a szabad haza álmát fel nem adva.
Haláláról miként értesült?
Páskándi Géza 50. születésnapját hirdette a Fészek Klub április 15-ére, melyben az ünnepelt kérdezői szerepre kért fel. Megegyeztünk Gézával, hogy kezdés előtt jó órával ott leszek. Amikor a nagyterem ajtaját megnyitottam, valami szomorkás hangzású zongorajáték hallatszott, még gondoltam is, no, aki játszik, aligha Géza köszöntőjére gyakorol. Amint beléptem, a zongora elhallgatott. S egy ismerős arc szomorú tekintete tűnt fel, s csak annyit mondott. „Meghalt Illyés Gyula!…!” Szokolay Sándor volt, ő tudatta a szívdermesztő hírt. A belső szobában már nagyban alakították, szelídítették a műsor menetét; Géza gunyoros írásait bizony el kellett hagyni, magam is átigazgattam, hagyogattam kérdéseimet. Neves írók, vendégek ígérkeztek, de a gyászhír még nem vált hivatalossá, úgy hírlett, hogy a család kérésére majd az esti Tv Híradó tudatja. Megbeszélésünk vitában tetőzött, miszerint az elején bejelentsük-e Illyés halálát? Erősen megoszlott a társaság, mert az is súlyos érvként mutatkozott, hogy az ünneplő közönség a temetői fájdalomból fel nem éled. Végül is egyetértés született: úgy méltó, ha kezdéskor tudatjuk a megrendítő eseményt, s kérve a közönséget: egyperces néma felállással adózzunk a költő emlékének. Így történt, az est lebonyolódott, de a közreműködőkre sem, és semelyik számra nem emlékszem. Bénult öntudatlansággal araszoltam lapra rótt kérdéseimmel, Géza pedig kerülte szokott játékos, vitriolos fordulatait. Szerető feddéssel mondta is az éttermi vacsorán: azért ilyen helyzetben is egy férfi több önuralmat kell, hogy tanúsítson! Igaza volt, de sápadt arcát nézve egész este ő se mutatott sokkal jobb formát. Kései megbékítése gyanánt is, irodalmi tanácsadóként tagunk volt, tíz év múlva Tornyot választok című darabját követően születésnapi ünnepét szervezhettem a Nemzeti színpadán…
Elment a költő temetésére?
Április 22-én, pénteken búcsúztunk tőle a Farkasréti temetőben. Köpeczi Béla rizsporos szövegét és Illés Endre hűvös esszéizálását azonmód feledtük. De fontos volt, amit Bellon Gellért püspök önvádként is mondott: „nem tudtuk” őt megtartani az egyháznak! Mély önvádja nemcsak Illyés Gyulára és a katolikus egyházra, hanem a reformátusra is igaz a 20. században. Olyan kivételes írókat, akik egész munkásságukat a protestantizmusra alapozták, Móricz Zsigmond, Németh László, az egyház nem óhajtott tudomásul venni. S az új évezredben sem másként: nem itt a helye, hogy részletesen elmondjam, Illyés Gyula, Sütő András, Cs. Szabó László, Móricz, Kodolányi János és más írók irodalmi teljesítményeit, gondolatait miként próbáltuk beépíteni a Nagy Lenke által szerkesztett Reformátusok Lapjába, és a zsinati illetékesek alantasan megbuktatták. Aminek zárásaképp: Sütő András levelére Bölcskei Gusztáv püspök nem is válaszolt. Száz éve jól írta Ady: a katolikusok előbb reformálják magukat, mint a kálvinisták. Sütő Andrást említettem, hatalmas diplomáciai játék nyomán az utolsó pillanatban megérkezhetett, a vonaton írta beszédét, amely méltóan siratta nagy halottunkat. Egy filológiai érdekességet is hadd említsek: a másnapi lapok némelyike és az MTI részletesen ismertette Sütő gyászbeszédét: de egy képe-fordulata valamennyiből kimaradt: „Kis kuvaszok azt is elugatták dicsekedésképpen, hogy jólesett lábikrájába harapni – a századnak legújabb esztétikai nevében is persze.” A csahos képre Aczél is felfigyelt, mert a temetés után kérdezte az írót: kire gondolt? Bori Imrére, vágta rá Sütő, tudván, hogy Aczélt sok okkal megérinthette a bűntudat fuvallata. Valóban: Illyés Gyula már nagybeteg volt, amikor a jugoszláv titkosszolgálat több magyar írót megkeresett, s nem vállalták Illyés piszkolását, de Bori Imre az újvidéki Magyar Szóban tiltakozott a Frankfurter Rundschauban megjelent nyilatkozatáért. Cikknek is hitvány, becstelen dolgozatában egyebek mellett ezt írta: Illyés „…a jugoszláviai magyarságnak is fogadatlan prókátora akar lenni Nyugat-Európában”. Láttuk aztán, mi végre lett Bori Imre nagy Jugoszláviája, s földönfutóvá a magyarság, mely az utóbbi húsz esztendőben százezres méretben fogyatkozott. Bori tucatnyi tudományos poszton, fórumon, évtizedeken át prófétálta a jugoszláv örökkévalóságot, és semmi emberré silányodott Illyés gyalázásával. Sütő kuvaszos képe persze a hazai pártcsahosokra éppúgy célzott, mint a régiekre, a Zsolt Béla-félékre. Tán Weöresé az őskép, még a harmincas évek közepén imigyen címezte négysorosát Illyés Gyulának: „Hány sunyi kis csaholó a nyomodban! Mind a bokádba / marna, ha merne! Csak azt tanulják, bár nem akarják: / emberi-mód lépdelsz; míg ők, ahogy érdemes éppen, / hol farkat csóválnak, hol nyalnak, hol ugatnak.” Csóválnak, nyalnak és ugatnak… – Illyés A magánszorgalmú kutyák című, a hatvanas években írott versében folytatta a weöresi képet: „Legtöbbet ők gyötörtek…” – Latinovits mondta a rádióban, naplója szerint a költő döbbenettel hallgatta… – nemrégiben kutattam utána: a felvételt letörölték.
Egy pillanatra még időzzünk Farkasréten. A nyitott sírtól messzebb, az úton álltam, s amint a búcsúszavak bevégződtek, elöl valaki elkezdte a Himnuszt, de már az „…áldd meg”-nél mindenki zsoltározta nemzeti imádságunkat. Oldalvást csak annyit érzékeltem, hogy valakik tovamozdulnak, s ösztönösen odapillantottam: Aczél György és Losonczi Pál volt. Amikor gyülekezeti erővel szólt a Himnusz, Aczél megtorpant legalább, de Losonczi, az állam első embere, fején kalappal továbbindult és elhagyta a temetést. Ilyen országban éltünk, ilyen vezetőkkel, ilyen tiszteletlen, hazaellenes, nemtelen szellemmel hadakozott Illyés Gyula. Temetés után a Rózsadomb étteremben gyülekeztünk, majd a Szabó Ilonka utcában, Czine Mihály otthonában, Erzsike hidegtálait meleg szívvel kínálgatta; eszegetve, a gyász fájdalmában is a holnapot latolgattuk. Örömben ismételgettük: lám, Gyula bácsi a szétszórt magyarságot összehozta: még a hivatalosság is engedni kényszerült neki! A halála fölötti elvtársi sóhaj (?), engedékenység (?), az itthoni hivatal rossz lelkiismeretének (?) jóvoltából röpke időre felnyíltak a trianoni sorompók: Sütő András Vásárhelyről, Dobos László Pozsonyból, aztán alkalmi, kivételes vízumengedéllyel a Tóthfalusi-betűk mestere, Molnár József Münchenből, a Bornemisza Társaság nagy mindenese, Szépfalusi István Bécsből érkezett, s mi, többiek, Mihály tanítványainak, barátainak köre együtt virrasztottunk, beszélgettünk, koccintottunk, énekeltünk. Nem viaskodtunk, hanem örömös szeretetben fogyasztottuk az időt. Úgy történt, ahogy a költő hagyatkozta: „Magatokat se sirassátok, / ha majd a csönd honába térek. / Mindannyiszor jelent kiáltok, / ha összegyűlve – összefértek.” (Civódó magyaroknak.) Illyés Gyula is közöttünk töltötte azt az éjszakát. Vele a fájdalomban is szépen ragyogtak a csillagok, Veres Péter énekével panaszoltuk: „Kiszáradt a tóból mind a sár, mind a víz…” Ám a tavaszi szél vizet is árasztott az együttlét örömében! Aztán készülődni kezdtünk, és „Áron borával” Szent János-áldást mondva zsoltároztunk búcsúzásként: „Tebenned bíztunk”… És a virradattal elgurultak az autók a magas hazába, a magyarság négy égtája felé. Sütő András kedves dalával pedig indult a vonat Belényesbe…
Utalt már rá: Illyés életében a „csahosok” nem csitultak az évtizedek múlásával. És halála után?
Előbb egy filológiai adalékot. Kevéssel később valami színháztörténeti ügyben kutattam, s a Front című lapban (1931. december), amely a KMP kulturális szemléjeként rövid ideig jelent meg, rábukkantam egy Illyés-versre, címe: A hirlapíró. Kerestem a gyűjteményekben, nem találtam. Aztán egy kis jegyzet kíséretében Flóra néni engedélyével, a Tiszatájban közöltem, majd Domokos Mátyás is beillesztette a háromkötetes Illyés-összesbe. Gyilkosan ironikus portré. Szívesen idézném a teljes verset, de itt most csak az utolsó sorait: „S míg köröttünk dühét fortyogja egy ország, / kacsintasz egyet s hosszú karodat fölvetve / megadod a hangot, a vezérlőt, melyben / mint tányéron a kés sikolt a hazugság…” Mesteri jellemrajz – máig érvényesen. Mert a magán- és közszorgalmú kutyák apokaliptikus hangja tölti be az étert, a médiát, a közéletet. Illyés Gyulát és művét is változatos hangfekvésben és módszerekkel ugatják, még úgy is, hogy az intézményes elnémítás hangszigetelőjével vonják körbe életművét, mint említettem, például: az esztétikai cukrászat remekművét, a háromkötetes irodalomtörténetet. Vagy éppen annak sulykolásával jelentéktelenítik, miszerint: „életműve nem folytatható”. Illyés Ika okosan válaszolt erre: „Az folytatható, amit folytatnak, és az nem folytatható, amit nem folytatnak.” (Magyar Nemzet, 2002. június 22.) Nem itt a helye, hogy az Illyés Gyulára zúdított-zúduló rágalmak, valótlanságok leltárát összeírjuk. De mert Illyés Gyula színházi, drámaírói munkásságáról kérdeznek, engedjék meg, hogy egyről mégiscsak beszéljek. Az illető személye is érdekes, még inkább a piszkolás fondorlatos technikája. Major Tamásról beszélek. Akinek árnya ámulatosan kísérti a (színház)történelmet és a mai színházi élet légkörét is. Magnóra rögzített utolsó tekercseiben (Koltai Tamás: Major Tamás. Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 1986.) egy kisebb fejezetben Illyés Gyuláról külön is beszél. Major öregsége se menti azt a hordalékos beszélyt, ahogyan a személyességet, az illegális pártéletet, a közönségtalálkozók értelmét, Paul Éluard látogatását, József Attila és Flóra kapcsolatát két és fél oldalon egybeturmixolja. Mondhatnánk: a háborúból megtért öreg Karnyó zagyválja a mantovai diadalt. Apokaliptikus idiotizmus volna? Az, persze. Csakhogy: Major eszénél van, s végjátékában (1986-ban elhunyt) voltaképp eltörölné saját múltját. Így leleplező az, hogy miről beszél és miről hallgat. Ahhoz is van furfangja, hogy a Brecht-színház és Mnouchkine említésével európai dimenzióba állítsa Illyés Gyuláról összehordott locsogását. Bámulatos, ahogyan a fennkölt és kívülálló szerepében parádézik, a díszpáholyból egy színházi divatstíl eleganciájában szemléli, értelmezi és újraszabja a zsarnokság éveit. Ami azért is jellemficam, pokoli alakoskodás, egy Tartuffe produkciója, mert ő annak a kornak cégéres figurája volt. Eltekintve attól, hogy a Lélekbúvár csak első rétegében szól a freudizmusról, mert a bolseviki és minden közösségromboló fanatizmus, zsarnokság szatírája, Major komolyabb kérdésekben is fellengzős és hamis prófétának mutatkozik. Az Ozorai példa és a Fáklyaláng becsmérlésével persze sértheti a szerzőt, de ő mutatta be: Major Tamás! Mégis, Nemzetijének előadásairól úgy nyilatkozik, mintha egykoron a kritikusi zsöllyében ült volna. Hozzá: korábban idéztem a dramaturgiai tanács jegyzőkönyvéből, amelyben koreszmei elkötelezettséggel határoznak Illyés tervének áthangoltatási hadműveletéről. Az, hogy a Fáklyaláng utójátéka miről szól, hogy 1952-től 1957-ig hatalmas tapsok, ünnepi érzések kíséretében játszották, míg játszhatták, arról persze Major nem beszél. Mert a közönség mégis valami enyhe ellenérv és szavazat lehet Major ellen, mert egy Nemzeti Színház azért mégiscsak mérni köteles magát a közönséggel is. Legutóbb a csonkított Fáklyaláng-felvételt is több mint százezren látták a Duna televízióban. Major brechtiádái, például a Coriolanus vagy a Vágóhidak Szent Johannája zsúfoltan üres széksorok nyomán kínosan megbuktak a hatvanas években. Mellékesen: Majornak arról szava sincs, hogy ha ő oly nagy híve volt a német drámaírónak, miért mélyhűtötte érzéseit 1962-ig? Major érveinek legojátékából az is kitűnik: Illyés híveit, Gellért Endrét és Benedek Andrást lenézi, az utókornak stilizálva magát: neki mint igazgató-főrendezőnek, köze nem volt a dramaturgiai, rendezési hibákhoz. Kérdés persze: ennyi zagyváltság közepette mi igaz Major állításaiból? „Fogalma sem volt a drámaírásról” – mondja Major Illyés Gyuláról, de hát a Lélekbúvárról egy lappal előbb még azt állította, hogy „…tulajdonképpen jó darab”. Akkor Illyés azt se tudta, hogy mit írt volna? És ugyan: nem Illyés fordította Majornak a Molière-darabokat, s ne ismerte volna a francia drámaírók eszejárását? Czímer József elemzi: egyik-másik darabja milyen mélyen az antik dráma bölcselete és szerkezete szerint építkezik. Major híres volt arról, hogy a műsorra tűzött darabokat nem olvasta – Karinthy Ferenc ezt egy pazar történetben is elbeszélte. Major olvasta volna, ismerte-e a Kegyencet, vagy a Tisztákat például? Bizonyos, hogy nem – és a Pécsett bemutatott drámákat is aligha. Ám neki szeme se rebben: Illyés rossz drámaíró. Illyés meghalt, Major Tamás már piszkolhatta, s hordhatta rá a maga zavaros életének a szennyesét. Még a Dózsáról: „nagyon rossz darab volt” – mondja Major. Jó, de akkor miért harcolt jóváhagyásért a felsőbbeknél 1955-ben, hogy a Nemzeti műsorra tűzze? És ha rossz volt, miért mutatta be? Azért így is sok tízezren látták, s 1956 októbere után nem gyöngesége folytán nem játszhatták, hanem hatása, forradalmas sugárzása folytán. Idővel Illyés újraírta a Dózsa-drámát, tehát maga is véleményezte a parasztvezér színpadi megítélésének kérdését. Potomság, Major főrendező volt akkor is, amikor a Nemzetiben a Testvérek és a Különc műsorra került. Tán meg se nézte, mert Marton rendezte? De hogy a Rákosi-rendszer elsöprésében és „az ellenforradalom” előkészítésében micsoda lélekerősítő előadást jelentett a Dózsa György, arról persze szava sincs Majornak. A Nemzeti társulata egyhangúlag szavazta meg Major leváltását 1956. október 30-án. Meglehet, Major azt se feledte, hogy Szörényi Éva azonmód Illyés Gyulát javasolta igazgatónak, amit a költő megtisztelő szavak kíséretében elhárított. Harminc évvel később, még végmonológjában, Major szerint „ellenforradalom” volt, és mondta újra és újra, mert ő volt az öröklátó, az átváltozó-művész, a permanens forradalmár. Aki a szocialista realizmustól és Sztanyiszlavszkijtól Brechten át Mnouchkinig érkezett a cirkusz-színház prófétájának. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején rendezni és haknizni járt Erdélybe, minden magyar értelmiséginél, művésznél jobban, mert folytonosan és személyesen értesülhetett a romániai magyarság állapotáról, de szavát soha nem hallatta érdekükben. Ennyit Major Tamás hiteléről.
Az ön által vezetett Nemzeti Színházban miként volt jelen Illyés Gyula?
Már az is kifejezte törekvésemet, hogy a Pécsett és Gyulán számos Illyés-darabot színpadra állító Sík Ferencet kértem fel főrendezőnek. Szűkös anyagiak folytán, ám a „haza a magasban” illyési gondolat jegyében elhatároztuk, hogy kamaradarabokkal járjuk a Duna-medencében és a szétszóratásban élő honfitársaink közösségeit. Azonmód, az Advent a Hargitán stúdióváltozatának párizsi sikere (1992. március) törekvésünk helyes voltát igazolta. 1992 őszén készültünk Illyés Gyula születésének 90. évfordulójára. Több darab szóba került előadásra; Sík Ferenc a Sorsválasztókat szerette volna bemutatni. Nem is azért, mert Pécsett annak előadását már nem ő rendezte. Sokkal inkább azért, mert Illyés művével abban az elvadult közhangulatban akart megnyilatkozni, amely a Dunába lövető, tébolyos rémhangulatot gerjesztette az Antall-kormány körül, és amely Csoóri Sándor Nappali Holdjára zuhatagosan ömlött. Flóra néni ellenezte a gondolatot; Feri érveihez Gyula bácsi darabjainak munkatársát, Czímer Józsefet is segítségül hívta, s hármasban így látogattunk a Józsefhegyi úti otthonba. Flóra néni és Ika társaságában beszélgettünk a bemutató ügyéről. Megvallom, én inkább csöndesen figyeltem a disputát, mert Ferinél kevésbé ragaszkodtam a darabhoz, hisz Gyula bácsi jó néhány s kiváló műve is könnyen ígérhette a kamara- vagy stúdió-színpadi előadást. Feledhetetlen emlék, mondhatom: két kitűnő asszony, akik oly kedves határozottsággal ellenkeztek, és a színháziak, különösen Jóska bátyám családiasságba csomagolt szívós szakmaiságának se gyöngültek el. Bölcsek voltak és tántoríthatatlanok, így szándékunk megsemmisült. Hál’ Istennek, mondom utólag is, és így döntöttünk a Különc bemutatója mellett, mert a politika és a becsület kérdésének magas igényű drámáját izzítja. Ami az 1990-es évek Magyarországában és azóta is változatlanul súlyos kérdésként mutatkozik. S bár a bemutató időpontja csúszott (1993. január) Illyés Gyula születési dátumát tekintve, de nem feledkeztünk meg 1992 novemberéről sem. Mert javaslatomra a komáromi Magyar Színház Beke Sándor rendezésében bemutatta a Tisztákat, s az előadást a szatmáriak Dupla vagy semmijével egyetemben meghívtuk a Nemzetibe, így amolyan Illyés-napokat rendeztünk. Kamarakiállítás is készült a Várszínházban: Illyés és a Nemzeti Színház együttműködésére emlékezve. Nem felejtem a Különc bemutatójára készülődésünket. Miközben próbáltak a Várszínház Refektóriumában 1992 decemberében, én Pollák Magda gazdasági igazgatóval a nyugati utat szerveztem. Percre kellett mindent összehangolni, a téli jeges, havas akadályokra nem is mertünk gondolni. A bemutatót követően este már a műszak rakodta a díszleteket, és indult a kamion, másnap reggel pedig a kis társulat mikrobusszal követte; Stuttgart, Párizs, majd visszafelé Strasbourg útvonalon. Ebben a két Magyar Intézet helyszíne, Vigh Árpád és Kalász Márton otthoniassága folytán biztató alkalomnak ígérkezett, ám a strasbourgi előadás a Campus színházában nagy kaland volt. Ennek részleteiről feleségem számolt be a Hazám és Párizs című könyvecskéjében, merthogy azt ő szervezte. No, még valamit, hogy a színház örök gondjai is megelevenüljenek. A próbákra feljártam a Várba, észleltem: a Karlovitzot alakító színész nem tudja szövegét, és már a főpróbák következtek! Sík Feri szokatlanul türelmes volt; én kevésbé, s azt mondtam a rendezőnek: azonnal szereplőcsere! Kis színpadon játszunk, súgó sem segíthet! Feszes, izzó darab, egyetlen szövegbizonytalanság is megbuktatja az előadást. Néztük az egyeztetőt, s azonnal kiszúrtam: Szakácsi Sándor szabad – ő nagy beugró! Megírtam, s emlékeztem rá: évtizeddel korábban a Vígben a premiert követő délután estére megtanulta Szakmáry Zoltán szerepét az Úri muriban, s a második előadást ő játszotta. Jobban, mint a hangja vesztett eredeti szereplő. Szakácsit hívtam, s vállalta a váratlan feladatot, s már a főpróbákon hibátlanul játszotta a kísértő, ördögi hivatalnokot. Kozák András, Peremartoni Krisztina, Moór Marianna, Tahi József társaságában így játszotta a szerepet, s utazott a nyugati útra, melyről Bogyay Katalin filmet is forgatott. Később, Szépfalusi István hívására, templomában hatszáz magyar előtt Bécsben is előadtuk a Különcöt, s jó ideig a Refektórium műsorán is szerepelt. S a folytatás? Szomorú tények: még játszottuk a darabot, amikor Sík Ferenc tragikus hirtelenséggel távozott. Sinkovits Imrét hiábavalóan győzködtem egy ideig: rendezné meg a Testvéreket fiatalokkal. Nem vállalta. Kállai Ferenccel szerencsésebb voltam; nem találtam rendezőt a Villámfénynél színre állítására, Feri csaknem kétévi győzködés után végül vállalta! S a színészek ma is emlegetik: milyen felejthetetlen volt dolgozni vele. Kitűnő Tamási-előadása (Tündöklő Jeromos) nyomán Ivánka Csabával megállapodtunk: magyar sorozat keretében a Testvéreket is színpadra állítja. S aztán már úgy kellett a műsort alakítani, hogy Csaba mikor jár kezelésre, mikor rendelik tartós kórházi gyógyításra, végül a bájos, tehetséges művésszel a rák irgalmatlan sietséggel végzett. És így közös tervünkkel is.
És más színházi rendezők?
Erdélyből? Parászka Miklós, akinek Dupla vagy semmi-előadását meghívtuk, Sütő András Balkáni gerléjének rendezésére kötött megállapodásunk után hónapokig bujkált, majd lemondta az előadást. Miért? Gyanítom, de nem itt a helye, hogy Budapest újkori sugárhatásának Erdély-roncsoló és szellemsorvasztó hatásáról beszéljek. A főiskola? Pardon: az EGYETEM? Illyés nem író sem tanárnak, sem diáknak. Egy tanár se olvasott egy sort se, mert „nacionalistákkal” nem foglalkoznak. Vele, aki az egész társaságnál különb európai volt. Major Tamás a rendezői kar főtanszakvezetője volt évtizedeken át; köpönyege alól bújtak ki a mai tanárok, s már azok is felnövesztettek egy-két nemzedéket. Ha elolvassa Karinthy Márton kitűnő könyvét (A vihar kapuja – Ulpius Könyvesház, 2007), a hatvanas évek végén indult rendezőgeneráció szellemi, morális állapotáról megrendítő tényekből értesülhet. Nemzet? A magyarság kérdései? Magyar drámák, iskolajátékoktól – Illyésig eszükbe se jut. Említettem: Illyés a „marxilag képzett hazaárulókról” beszélt találó pontossággal, mára eljutottunk az egyetemi szinten a nemzetpiszkoló szellem uralmához. Amely beteríti a színházi közéletet is. Stílusakrobaták kéjvíziói árasztják el a színpadot. Ma már pontosan értjük Németh László előjelzését. Szeizmográfja a hatvanas évek közepén pontosan észlelte: megkezdődött a magyar irodalom felváltása a magyar nyelvű irodalomra. Színházi életünkben már csaknem be is fejeződött: még magyar nyelven játszanak…
Mely Illyés-műveket ajánlaná előadásra…
– …ha lenne rá érdeklődő és érzékeny rendező?
Igen, így értjük a kérdést.
Darabcímeknél fontosabb kérdésről van szó: a szellemről. A kutató, feltáró, közösségi műhelyszellemről, amelynek veszprémi álmától a szemesi halálvonatig rugdalták, űzték, piszkolták s ellehetetlenítették Latinovitsot. A hatvanas évek végén nálunk járt a varsói nemzeti színház, s bámulatos előadásukat láttam: József élete. Népi misztérium, régi lengyel szövegekből építkezik a varázslatos, stilizált és ihletett előadás, rendezője: Kazimierz Dejmek. Akinek alkotói hitvallása volt: keressük meg őseink színházát! Nem valamiféle építészeti ásatásokra gondolt, hanem a szellemi gyökerekre, s ahogy más lengyel rendezőtársa is pontosan tudta, hogy a lengyel színház Mrožekig menően, hitelesen a múltból építhető jelenné. S a lengyelek színházi élete ezért is különb, Európa-szerte becsült, mert lengyel, és nem lengyel nyelvű. Ahogy említettem már: erre a sajátos és elmélyült műhelymunkára nincs hajlandóság a színiegyetemen, s ebből következően a színházakban sem. Hiányzanak a szellemi sajátosságainkat ismerő, művészeti, műveltségi hagyományunkat, kultúránkat átélő és kifejező színházi emberek. Még darabot sem írt Illyés, Hunyady Sándor 1941-ben jó érzékkel felfigyelt a költő drámai erejére. A Csizma az asztalon egy jelenetét idézi, amikor a költőt parasztsuhancnak nézik a falujáró népszakértők, s felébresztik, és verset, nótát követelnek, s ő egy Valéry-fordítást mond el, legyen nekik magyar népdal! Erre írja Hunyady: „A jelenet sugárzik a drámai energiától. De más könyvében is sűrűn akad ilyen drámai mag. A Puszták népében a kútba ugrott leány története, akinek halott arcára ráfagy a víz, hogy olyan lesz, mint egy kandírozott gyümölcs, teljes dráma. Prózájának, sőt verseinek nyelve is drámához való. Világos, rövid, villogó, mivel nincsenek személyei, sokszor önmagának ad riposztokat.” Miért idézem? Mert föntebb jelzett s kívánt irányra, gondolkodásra utal, amely felé darabjait újragondoló, kutató-szellemű rendező elindulhatna. A mély szakralitás feltárásának, megjelenítésének igényében. Aztán egy más nézőpont: Hubay Miklós egy újabb tanulmányában (1979) írta A tű fokáról: még a műfaját se értik, „Bosch-féle megkísértések szürrealizmusát kívánná előadásban”. Nem vagyok rendező, de gyanítom: Hubay utalása más illyési művek értelmezését is új irányba terelhetné. Még Gellért Endre a Lélekbúvár bemutatójához kapcsolódva idézett egy illyési gondolatot a darabjáról: „…olyan, mint amikor egy repülőgép startol; hosszú ideig földön fut, aztán szinte észrevétlenül elszakad a talajtól, már a levegőben van. És pillanatok alatt eltűnik a felhők között.” Az illyési képet folytatom: olyan repülőtéren, ahol hiányzanak a légiirányítók, hogyan lehetne a gépet levegőbe, tovaszállását segíteni? Sehogy. Átírni, más darabbal vegyíteni egy művet: alibi mesterkedés: az önmegvalósító művészek spekulálnak efféle attrakciókkal. Illyés időszerűségéről: főként példázatos víg- és szomorújátékai, az elmebomlásig menő viszályok, közösségi omlások (Lélekbúvár, Dupla vagy semmi, Homokzsák, Bölcsek a fán) mai idegig hatoló játékstílusát és színi terét érzékeny rendező felismerné. Mert a helyzet változatlan: veremben vergődünk, s egymást pusztítjuk. Kis és nagy közösségek egyként. S vajon az elmúlt húsz esztendő nem ébresztette fel bennünk a Kegyenc dráma kérdéseit? Meddig hitegessük magunkat, hogy jó ügyeket pártolunk és tanácsolunk – s mikor élnek vissza szolgálatunkkal? Gyáva kor, nem római, a méregpohárig se jutunk, de a hétköznapi felismerés és a csalódás attól még lehet valentiánusi. Kérdésükre válaszolva: azért hozzá méltóan bizakodjunk darabjai sorsáról! Lám, Bornemisza Magyar Elektrájáról századokon át tudomásunk se volt, s aztán Móricz Zsigmond rátalálván életre segítette – talán minden darabját felülmúló eredménnyel és sikerrel. Illyés Gyula színpadi játékait, műveit se a talmi pillanat fénye szerint méricskéljük.
Ezek szerint, ha másként nem, olvasmányként, Illyés Gyula művei változatlanul kísérik az életét…
Erősebben is annál, mint ahogy a kérdésben lappang. 1970 decemberében megismerkedtem egy varázslatos szép szőke kislánnyal, aki a francia kultúra ámulatában élt. Akkor jelent meg az Illyés-életmű darabjaként a Hunok Párisban – karácsonyra szebb ajándékot nem is képzelhettem, ő pedig különösképp! Sorsos adománynak bizonyult. Nem részletezem a regényt; a leányka feleségem lett. Elvégezte a magyar–francia szakot, előbb kiváló tanárként tanította a nyelvet, aztán a nyíló időben a strasbourgi egyetemre pályázva a magyar nyelv és a magyar kultúra tanára lett. S a szellemi élet, amit maga köré kerített Strasbourgban, az már az illyési igény jegyében diplomáciaszolgálatunkat is jelentette. Európa Tanács-tagságunk alkalmából rangos ünnepet szervezett: a Győri Balett vendégszerepelt, Olasz Ferenc kiállítása, Hubay Miklós, Sütő András szerepelt a programban. A vásárhelyi pogrom után voltunk fél évvel, Magdó ügyes diplomáciával azt is kivívta, hogy András a tanács főtitkárának, Catherine Lalumiere-nek személyesen számoljon be a bestiális eseményekről. Kis ideig lehettem mellette, mert akkor szólított haza a Haza, a Nemzetibe, így egyedül, három gyerekkel végezte feladatait. Melynek jó híre s majd itthon a magyar–francia alapítványnál végzett munkája nyomán a párizsi Magyar Intézet művészeti igazgatóhelyettesének nevezték ki. 1999 augusztusától 2005 augusztusáig vele töltöttem az éveket a francia fővárosban. S mondhatom: Illyés Gyula meglehetősen felpakolt feladatokkal. Illyés írja: Teleki József egykori naplóját útikönyvként forgatta, mi pedig Illyés verseit, esszéit, úti jegyzeteit, s a Hunokat tekintettük kalauznak. Egykor az is sugallatos jelnek mutatkozott, hogy köteteiben az Árviz előtt A Boulevard Bourdonon szerepel, vagyis: 1947 végén Illyés Gyula alighogy hazatért Párizsból, utazott szülőföldemre. Így asszonykámmal többször végigjártuk versének, verseinek, írásainak útvonalát, s baktattunk föl a Montmartre kis utcájába, ahol könyvkötőként dolgozott, s valamennyi vendégünket elvittük a 4. rue Budé számú házhoz a Szent Lajos-szigetre, ahol a magasba illesztett emléktábla is őrzi szállásának emlékét. Emlékszem, késő délutáni városnézésünkben Sinkovits Imre annyira látni akarta Gyula bácsi utcáját és az épületet, hogy a Notre Dame-ot is elmulasztottuk. Enyhítendő mulasztását, holtáig küldtem neki a katedrálist ábrázoló lapokat. Gyakran elmentem a Vieux Clombier előtt: s mindannyiszor a Kegyenc ősbemutatóját láttam az épületben. A Dome, a Két Maki, a Saint-Germain szállodáin, ösvényein követtem, ahol Cs. Szabó Lászlóval bolyongtak 1947 januárjában, hogy majd a békediktátum aláírásának pillanatát is remekmívű írásában rögzítse 1947. február 10-én… Nem sorolom tovább Illyés Gyula Párizs-életének díszletelemeit; kedves helyén, a Luxembourg-kertben gyakran jegyzetelt, magam is szinte naponta ücsörögtem, s néztem a szamárkocsizó kicsiket, tűnődéseimben arra jutottam, hogy hozománnyal kéne hazatérni a párizsi évekből. A költő szellemi nyomai mellett a 20. századi, sokszori szétszóratásunk szellemi és élettényeit, emlékeit valamiképp összegezni – ez tán Illyéshez is méltó feladat volna! Az atlantiszi mélyből sorsok, események, történetek még felszínre hozhatók! Így írtam a Bartók Béla kertjében és a Múló levelek – Párizsból című könyveket. Így beszélgettem a nemrég elhunyt Kovács Veronikával, aki Illyés párizsi életének tanújaként idézte fel a Kegyenc bemutatóját, s mint tolmács egyedül volt részese a költő és Mitterrand 1982-es találkozójának is. Könyvtárszobában böngésztem a költő és Gara László kapcsolatának dokumentumait, s ő biztatott, hogy Márkus Bélával és Cs. Nagy Ibolyával járjuk be az albigensek földjét, és erősen zihálva felküzdöttük magunkat Montségur várába, hogy a költővel álmodjuk oda a katharok tragédiáját. Illyési emlékek, amelyek nem hagytak nyugodni, s párommal ezért is szerkesztettük Az „Állj fel torony” árnyékában című antológiát, amelyben Mádl Ferenc köztársasági elnök úr bevezetőjével a 20. századi magyar sors franciaországi tükörcserepeit rakosgattuk össze. Több mint 180 személy vallomása szerepel a gyűjteményben, s benne kitüntetetten Illyés Gyula, akinek kivételes emberi-írói volta nekünk életvezető is. S tán ragaszkodásunk jutalmaként, feleségem rendezhette azt a kis ünnepséget, amely Illyés Gyula születésének századik évfordulójára emlékezett, a Clancier család és a kiváló fordító, a minap Balassi-kardra érdemesült Jean-Luc Moreau mellett utoljára jelent meg a nyilvánosság előtt és beszélt a költő nagy barátja, Jean Rousselot.
Idézne valami ma is fontos gondolatot Illyés Gyulától!?
Kezemben örökségem: a Magyarok vászonba kötött példánya, amelyet találkozásunk emlékével Illyés Gyula dedikációja nemesít. Lapozom, s bárhol beletekintek, jelen idejű, gyakran drámai kérdések villannak elő. Annyi közül egyet: „Azok pedig, akik védeni akarják a kultúrát, a szellemet, amelyért, úgy vélik, még egyáltalában érdemes élniök, hát ne üres templomot védjenek, ha valóban jön a barbárság. Üres templomot? Ha csak üres volna! A veszély pillanataiban akkor talán alkalmi erődül használhatnánk, mint a középkori falvak istenük kőfallal és cinteremmel övezett házát; érdemes volna magukért a szép falakért is vért ontani, őseink sírjaiért, ha csak kegyeletből is” – kezdi gondolatfutamát, majd így folytatja: „A lakájdrámaíró, a limonádészerző, a tőzsdés, a közgazdasági zsarolásból élő »zughírlapíró« s unokatestvére, aki a közgazdasági pausáléból él, a posványzsurnaliszta, a ponyvakiadó, a producer, a filmíró, a színházi vállalkozó, akikre már nincs is jelző, a görl-menedzser, sőt a lánykereskedő, mind-mind kultúrjajt bömbölnek és minket biztatnak, hogy haljunk hősi halált értük, hisz mi is a kultúrát, a demokráciát, a szabad sajtót, a gondolat szabad terjesztését emlegettük.” Apokaliptikus kép, s ha ma meggondoljuk, hogy a Televízió Siló jaj-intézményesen és milliókat szuggerál, miközben az illyési gondolatban életre hívott Duna tévét programosan zülleszti: akkor azt mondhatjuk: Illyés látomása százszorosan jelen idejű jajkiáltás is. Hozzá: a kultúrjaj, már ennyinek sincs becse, ha egyáltalán hallatszik: ripacséria az is. S még egy illyési gondolatot: 1987 szeptemberében a lakiteleki tanácskozáson szót kérve mottóként idéztem: „Mint macska, elkaparva piszkát, / így készítsünk mi is hát / új helyzetet? »Korszerű tisztát?!«” Címe: Lelki tisztulóknak. Ahogy a köz érzetét tapasztalom, mint annyi más gondolata, Illyés kérdése változatlanul magunkba és sorsunkba vág…
Mikor járt utoljára az „öreg iskolafalak” között, ahol zsoltározott az Illyés írta halászi gyülekezet?
Amint Múló levelek – Párizsból című könyvem utószavában felidéztem: 2004 utolsó napjának estéjén, december 31-én. Ahogy egykor ő, Pesten át egyenesen Párizsból érkeztünk – immár Sárospatak halászi kerületébe. Ahonnan az egykori kukoricásbeli csapás helyett most Illyés Gyuláról elnevezett utca vezet a Rákóczi-várhoz. Az egyház visszakapta az államosított iskola egykori épületét, s újra imateremmé szépítette. Árvíz immár nem veszélyezteti a települést, mert körgát épült. Magasztosabb alkalmat nem élhettem, mint hogy az Illyés versének gyermekei, unokái körében a „Tebenned bíztunk”-kal búcsúztassam az óévet. Szabó Zoltán főgondnok úr nagy szeretettel mutatta a falon elhelyezett, idő szaggatta, fakította képeket a falu múltjából, életéből: ott láttam apámat, Zoltán bátyámat, Király nagytiszteletű urat, s mindazokat, akikkel Illyés Gyula együtt zsoltározott a nagy veszedelemben. Árvíz immár nem fenyegeti a halásziakat, de megannyi vész nem múlt el, csak erősödött. S hogy mely rémekre gondolok? Illyés Gyula verseit, jegyzeteit, esszéit, darabjait olvasva, küzdelmeire gondolva azonmód előtűnnek, mert elevenen hatnak és rombolnak is a hétköznapokban. De bennük a Vigasz is, mert ahogy Domokos Mátyás egyik szép esszéjében írta: a Költő szívében mindig és romlatlanul ott volt az igazság. Ma sem másként; hitele, bölcsessége, emberi példaereje pedig műveiben elévülhetetlenül működik.
S e terjedelmes vallomás epilógjaként időjátékkal hadd köszönjem meg az érdeklődést. Amikor a Tiszták bemutatóján, majd a pesti gyors étkezőkocsijában testközelben először láttam – éreztem – Illyés Gyulát, ő éppen annyi idős volt, mint most én, amikor rá emlékezem. S abban az 1969-es évben jelent meg Kháron ladikján című esszékönyve az öregedésről. „Az idő nevöl magos fákat” – írta Zrínyi Miklós; évgyűrűim száma öreggé sűrített; a befedő kék ég és a koporsó látomása egyre gyakrabban előtűnik olyasképp is, hogy Illyés Gyula művét olvasgatva ma már érteni is vélem. Ifjonti koromban stílusát, gondolatvillódzásait bámultam, ma bölcselete mondatonként fékezi az olvasás futamát.
Átfontoskodott, nyüzsgött évtizedek után, magam s nemzedéktársaim figyelmeztetéséül is szól tanácsa: „Engedjétek meg, hogy saját lábaimon vonuljak a háttérbe. Ne nógassatok további teljesítményre. Ne csapjatok be; ne kapassatok el. Ne kompromittáltassátok egy tolakodó aggastyánnak azt a friss lángú fiatalembert, azt a szívós férfit, akinek emlékét én is jó szívvel őrzöm. Tegyetek elém egy pohár bort, de hadd köszönjem meg csak egy kézmozdulattal, arcomat se kelljen felétek fordítanom.”
Ladik-naplójában stradfordi tűnődéseit is olvashatjuk, amint Shakespeare mester utolsó művéről, a Viharról írta: itt „…fogalmazta meg evangéliumszerű tanácsait arról, mint kell a Tudásnak és Hatalomnak, a Szabadságnak és Szolgálatnak egyesülnie a Jog és Öröm tartósítására.” Illyés Gyula kérdése: „Úgy volna valóban, ahogy Prospero szavaival e túlvilág jóhíre sugallja, hogy a bosszúnál is édesebb a megbocsátás?” Prosperóval azt válaszolhatom: valóban úgy van, mert: „…kétségbe kéne esni ma, / Ha nem könnyítne szent ima, / Mely a kegyelem kényszere, / S minden hibának gyógyszere. / Ha vártok hát bocsánatot, / Nekem is megbocsássatok.” (Babits Mihály ford.) Ámen.
Köszönöm a kérdéseket.
 
2012. augusztus 29–2013. január 31.


« vissza