Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

O'sváth László és a M. Kir. Belügyminisztérium

 

O'SVÁTH LÁSZLÓ ÉS A M. KIR. BELÜGYMINISZTÉRIUM


 

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ BEFEJEZŐDÉSÉNEK fél évszázados évfordulóján a szokásosnál bővebb megemlékezések tárgyalták meg Magyarország akkori sorsát és szerepét. Az önvizsgálat és önbírálat szellemében egyre gyakrabban méltatják egyesületek, sőt néha a kormány tagjai is az akkor a haza és a társadalom érdekében áldozatkészen ténykedett államférfiak jelentőségét. így méltatta 1992 májusában, születésének századik évfordulóján O'SVÁTH László belügyminisztériumi osztályfőnök munkásságát ANTALL József miniszterelnök.

A közvélemény még mindig tájékozatlan a M. Kir. Belügyminisztérium tevékenységének lényege felől. Még a tájékozottabbak képzeletében is valamiféle rendőr-minisztérium rémlik fel e szó hallatán, visszavetítődvén a múltba az 1948 utáni hatóságok ténykedése.

Természetesen nem tagadható, és nem is szabad tagadni a M. Kir. Belügyminisztérium felügyelete alá tartozó rendőri szervek hajdani vétkeit; de éppoly fontos ennek a társadalom érdekében megszervezett minisztériumnak alaposabb megismerése.

A M. Kir. Belügyminisztérium, különösen, miután a harmincas évek elején megszüntetett Népjóléti Minisztériumot is beleolvasztották, a puszta rendőri jellegű ténykedésnél sokkal szélesebb körű tevékenységet végzett. Megszervezőinek szándéka szerint igazi Home Office volt — amint az angolok nevezik belügyminisztériumukat.

Ezt a Home Office-jelleget a Bethlen-kormány belügyminiszterei kezdték kialakítani, főleg a négy és fél éven át ténykedett RAKOVSZKY Iván, öt éven át pedig SCITOVSZKY Béla. A minisztérium társadalmat szolgálni óhajtó célkitűzései! legkövetkezetesebben és a leghosszabb időn át KERESZTES-FISCHER Ferenc követte, aki megszakítással, összesen tíz éven át volt belügyminiszter, s aki a háború keserves éveiben a Gestapo fogságában fejezte be pályafutását, röviddel szabadulása után pedig életét. Keresztes-Fischer Ferenc a magyar nemzeti függetlenség eszményének vértanúja, s méltó lenne, hogy ezt fél évszázad elmúltával végre elismerjük.

Természetes, hogy Keresztes-Fischer a munkatársait is a maga szándékai szerint válogatta meg. A háborús években három államtitkára volt: BONCZOS Miklós, az állandó helyettes; TOMCSÁNYI Kálmán, aki 1920 óta megszakítás nélkül felelt a biztonsági ügyekért; és JOHAN Béla orvos, az egészségüggyel foglalkozó munkakör főnöke. Mindhárman helytálltak a vészterhes időkben. Bonczos Miklós nevéhez fűződik az Országos Nép- és Családvédelmi Alap, az ONCSA megszervezése. Az ONCSÁ-t létrehozó 1940. évi 23. törvénycikk házhoz és pénzbeli segélyhez juttatta a mezőgazdasági munkával foglalkozó családokat. Kölcsönöket is folyósított az állam, melynek tíz százalékát az első, húsz százalékát a második, harminc százalékát a harmadik gyermek születése után elengedték — a negyedik gyermek esetén pedig egyáltalán nem kellett a tartozást visszafizetni. Az állam százmillió pengőt fordított az ONCSÁ-ra, és kétéves tanfolyamon szakképzett tisztviselőket állított szolgálatába. Az ONCSA-házak fogalommá váltak. Hogy Bonczos államtitkár mennyire komolyan vette hivatását, ezen belül képviselői mivoltát, arra példa Bethlen Béla emlékirata, aki észak-erdélyi kormánybiztosként volt tanúja, amint egy ellenőrző körútján Bonczos Miklósra bukkant, aki a székelyföldi vasútépítésnél dolgozó csongrádi kubikusokat látogatta meg, lévén ő Csongrád vármegye egyik képviselője. Ellenőrizte ellátásukat, egészségügyi körülményeiket, meghallgatta panaszaikat, s azok megszüntetésére haladéktalanul intézkedett — például a kubikuslovak takarmányozására központi keretből küldetett abrakot.

Johan Béla államtitkár, 1922-ben az első magyarországi Rockefeller-ösztöndíjas, a szérumtermelés megszervezője, a Zöldkeresztes Mozgalom alapítója. A zöldkeresztes védőnők a csecsemőgondozásra ügyeltek, Johan Béla erről könyvet is írt, Gyógyul a magyar falu címen. Bár napjainkban örvendhetne a falu népe ilyen intézkedéseknek, egészségházaknak és ingyenes gyógyszerellátásnak!

A három államtitkár és az egész Belügyminisztérium munkáját hangolta össze az elnöki osztály közvetlenül a miniszternek alárendelt főnöke: O'sváth László. Életútjának ismertetője, SZAKÁLY Sándor így foglalta össze tevékenységét: „Fontos feladata volt az egész magyar közigazgatás vezetésére, megszervezésére, felügyeletére történő odafigyelés... (továbbá) a M. Kir. Belügyminisztérium szellemiségének meghatározása, és olyan lendülettel, koncepcióval történő felépítése, amely megfelelt azon elvárásoknak és feltételeknek, amelyek a magyar történelemből és alkotmányból származnak.”

Mindezt persze filológiai alapossággal illik bizonyítani. Nem könnyű. A legutóbbi években született néhány hasznos kiadvány, főleg emlékirat a m. kir. miniszterelnökök ténykedéséről — KÁLLAY Miklós és LAKATOS Géza tollából — nem is szólva külügyérek és katonák immár könyvespolcot elfoglaló, jól kiértékelhető emlékezéseiről. Elég, ha a sok között BÁRCZA György, ULLEIN-REVICZKY Antal, KERTÉSZ István, HENNYEY Gusztáv, NÁRAY Antal, BONDOR Vilmos, LAJTOS Árpád, STOMM Marcell műveire utalok. Belügyminiszter azonban nem szólalt, nyilván nem szólalhatott meg, pedig Rakovszky Iván, Scitovszky Béla 1960-ig, illetve 1959-ig közöttünk élt, itt Magyarországon. A belpolitika összefüggésében szerfölött tanulságos LÁZÁR Andor, 1932 októbere és 1938 márciusa közötti igazságügyminiszter nemrég, 1995-ben kiadott visszaemlékezése. Belügyminisztériumi vonatkozásban két emlékirat tanulságos és hiteles. Ezekből választok példákat, hogy a M. Kir. Belügyminisztériumnak, közelebbről pedig az elnöki osztály vezetőjének érdemei tárgyilagosan értékelhetők legyenek.

MARINA Gyula görög katolikus kanonok, 1939 márciusától Kárpátalja kormánybiztosa, majd a Kárpátaljai Terület kormányzói Biztosának hivatalában 1944-ig a Vallás- és Közoktatásügyi Osztály vezetője, miniszteri tanácsos, 1977-ben, Torontóban kiadott emlékiratában (Ruténsors. Kárpátalja végzete) tanúként bizonyítja, hogy a M. Kir. Belügyminisztérium igazi Home Office-ként képviselte az össztársadalmi érdekeket. Már az figyelemre méltó, hogy a Kárpátalján született, és mindvégig ott élt, ruszinül, oroszul, csehül, szlovákul beszélő magyar papot szemelte ki bizalmasának Keresztes-Fischer Ferenc. Feladatául adta, hogy a bizonyos értelemben szükségszerűen keményen fellépő katonai igazgatással szemben képviselje a „civil” érdekeket. A belügyminiszter érzékeltetni kívánta, hogy az ország határain belül a politikai hatalom nem a honvédelmi, hanem a belügyminiszter kezében van. Mindezt O'sváth László, az Elnöki Osztály főnöke is képviselte. Alig érkezik vissza — a mindössze negyvennyolc órára Budapestre hívott — Marina Gyula szűkebb hazájába, máris mit lát? Egy őrmester vagy száz főnyi polgári ruhás férfit rendszabályoz és készül éppen internálásba vezényelni. Távolabb egy őrnagy szemléli az eseményeket. A kanonok ismerős arcokat lát az összefogottak között; valamennyien ruszin önérzetű, de magyar hazájukhoz ragaszkodó férfiak, főleg tanítók, akiknek „bűne”, mint kiderült, az volt, hogy a csehszlovák uralom alatt is tanítottak, tehát „kiszolgálták a rendszert”. Marina Gyula az őrnagyhoz lépett, bemutatkozott, megmutatta kinevezését és felszólította az őrnagyot: bocsássa szabadon a csoportot. Mire az őrnagy:
— „A belügyminiszter nem honvédelmi miniszter, én ez utóbbitól kapom az utasításaimat. Végeztem.”
A kanonok így válaszolt:
— „Őrnagy úr! Ön Magyarország területén áll. Annak határain belül a közrendet és a békét a belügyminiszter tartja fenn. Kérem, hogy ezeket az embereket, akiknek nagy részét személyesen is ismerem, bocsássa szabadon.”

Mivel az őrnagy makacskodott, a kanonok a körzet csendőrparancsnokáért küldött. Tudnivaló, hogy a csendőrség a belügyminiszter alárendeltségében volt. Megérkezett egy csendőrezredes, aki rendreutasította az őrnagyot, és így szólt: „Őrnagy úr! E pillanattól kezdve szabadságolom önt. A további intézkedéseket írásban közlöm önnel.”...

TANULSÁGOS BETHLEN Béla gróf emlékezése is: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam. (1989) Bethlen Béla születése óta erdélyi birtokán élt és gazdálkodott. A román megszállás ideién is szűkebb pátriájában maradt. Jól ismerte tehát a helyzetet, a problémákat. A lakosság tisztelte és becsülte őt. Ezért lett főispán, illetve kormánybiztos. Főispánként a hajnali autóbusszal utazott székhelyére. Működésének számos megörökítésre méltó mozzanatából kettő kívánkozik ide. Az egyik: „1940 december első napjainak egyikén a kora hajnali szürkületben megszeppent fiatal lány kéredzkedett be hozzám. Előadta, hogy ő az almásmalomi román pap lánya; apja érdekében jött, aki napok óta az erdőben bujkál, ázik-fázik, nem mer hazamenni. 1918 és 1940 között sok borsot tört a község túlnyomórészt magyar lakosságának orra alá. Megnyugtattam a leányt és azt izentem apjának, hogy térjen nyugodtan haza. Egyidejűleg a főszolgabíró útján elrendeltem, hogy a román papot senki ne merje bántani. Nem is volt semmi kellemetlensége.”

Ez idő tájt történt az is, hogy a román államhoz tartozó Dél-Erdélyből egy román család átszökött magyar területre, családi ügyeit elintézendő. A határőrség elfogta őket.

Telefonáltam a belügyminiszternek Budapestre és kértem: hagyjuk őket hazatérni. A belügyminiszter magáévá tette előterjesztésemet és így elrendelhettem szabadon bocsátásukat. Nem győztek hálálkodni.”

Bethlen Béla ilyen és hasonló intézkedésekkel teremtette meg a rábízott országrészben a nyugalmat. Intézkedett például egy hadirokkant vak román férfi ügyében, aki az 1914-ben kezdődött háborúban a közös hadsereg katonájaként vesztette el szeme világát, hogy az nyugdíjat kaphasson. Számos, pusztán román mivoltuk miatt munkaszolgálatra vezényelt férfit sikerült mentesítenie, mint írja, a Belügyminisztériummal együttműködve.

A M. Kir. Belügyminisztériumtól távol állott a feudalizmus szelleme, de még inkább a fasizmusé, vagy a nemzeti szocializmusé. Kállay Miklós miniszterelnök írta: „Hadd fűzzek néhány megjegyzést a feudalizmus vádjához, mellyel annyiszor illettek bennünket. [Kormányom minisztériumainak vezető egyéniségei] nemzeti eszmétől áthatott, liberálisan gondolkodó, szociálisan érzékeny csoportot alkottak, sokat adtak a becsületre, nem ismerték a korrupciót, sem az anyagiasságot.”

A Trianon után felnőtt nemzedék kíméletlen kritikai érzékű tagja, MAKKAI János így vélekedett 1937-ben kiadott könyvében: „A trianoni Magyarország társadalma sokkal demokratikusabb összetételű, mint a régi Nagymagyarországé volt. A nagyobb jelentőségű politikai pártok és a kormányok mindig a középosztály és a kisgazda társadalom jóvoltából jutnak befolyáshoz... Az élet sokkal demokratikusabb, mint a régi Magyarországon volt.” (A háború utáni Magyarország)

De még KOZMA Miklós belügyminisztertől is idézhetjük 1918 decemberében, huszártisztként papírra vetett sorait: „Nekünk a múlt politikája érthetetlen, majdnem gyermekesnek látszó játék... Nekünk ennek a politikának folytatása nem kell... a háború a szó legnemesebb értelmében hatalmasan demokratizált... A vagyonmegoszlás nem maradhat a régi... A jövőben jobban kell értékelni a tudást és a munkát.” (Az összeomlás. 1933)

MINDEZT ÍGY EGYÜTT LÁTVA, óhatatlanul fölmerül a gyanakvó gondolat: dehát akkor a zsidótörvény végrehajtó apparátusa? ENDRE Lászlónak és csapatának 1944-es rémuralma? JAROSS Andor 1944 nyári bűnös belügyminiszteri tevékenysége, mely miatt a háború után kivégezték?

Noha a válasz magától értetődő; hogy tudniillik Keresztes-Fischer belügyminisztert és még sok más hazafit 1944 márciusának végén a Gestapo rabul ejtette, maga O'sváth László is rejtőzködni kényszerült, ők tehát vétlenek — mégis a becsület és az igazság kötelez, hogy eltűnődjünk azon: mi vezetett tömegeket a háború utolsó éveiben a szélsőségekhez? A német katonai megszállás külső erőnek, vis maior-nak. tekinthető; de mi magyarázza a velük önként együttműködő magyarok tetteit, vétkeit? Miért tudta a Belügyminisztérium egyre nehezebben megfékezni a szélsőséges indulatokat?

A már idézett Makkai János 1937-ben világos választ ad: „A középosztály és a polgári osztály egyes rétegeiből óriási névtelen és bizonytalan társadalom fejlődött. A munkásoztály és a parasztság is képviselve van ebben a rétegben, amely csak abban egységes, hogy semmije sincs... A kiábrándult marxista éppúgy hozzájuk tartozik, mint a lelke mélyén kommunista entellektüel, a megbántott zsidó, az osztályában elhelyezkedni nem tudó kisgazda vagy keresztény középosztálybeli... A társadalom ezen a (Trianon országcsonkítása miatt előállott) helyzeten jótékonykodással igyekszik enyhíteni. Tiszteletreméltó dolog, de a szociális problémák megoldására semmi estre sem kielégítő.”

Ebben a rétegben tenyésztődött ki az egyre agresszívebb Nyilas Mozgalom. Viszont éppen e tény ismeretében kell méltatnunk azok helytállását, akik elveik, becsületük, hazájuk mellett ki tartva, üldözést vállalva, megmaradtak a magyar társadalom szolgálatában.

Ilyen férfi O'sváth László. 1915 nyara óta megszakítás nélkül a M. Kir. Belügyminisztérium tisztviselője, végül az elnöki osztály főnöke. Mint köztudott, a Belügyminisztérium 1939 őszétől kezdve a IX. Szociális Osztály keretében folyamatosan megszervezte a hozzánk menekült lengyelek, zsidók, francia és angol hadifoglyok biztonságos ellátását. Ez a kényes ügy O'sváth László döntése alapján került a IX. osztályhoz, idősb ANTALL József hatáskörébe, nem pedig a rendészeti osztályra, ahol szükségképpen más előírások érvényesültek.

Idősb Antall József, az osztály akkori vezetője irta nyomtatásban eddig közzé nem tett emlékiratában: „A Belügyminisztériumban igen nagy szerepet játszott minden jó ügyben, a menekültügy sikerének elősegítésében is O'sváth László miniszteri osztályfőnök, a belügyminiszter legfontosabb munkatársa. O'sváth László nem csak a korrekt emberi magatartás megtestesítője volt, hanem szociális érzésű, mélyen humanista gondolkodású, ízig-vérig magyar ember. Szerény, csendes magatartása igen nagy tisztviselői tapaszlalatokat és mély emberi bölcsességet takart... Működésünk feltételeinek megteremtésében meghatározó szerepe volt.”

Az 1944 nyári Lakatos-kormányba O'sváth Lászlót szánta belügyminiszterként a kormányzó. O'sváth azonban, látva, hogy tényleges intézkedésekre már nem kerülhetne sor, nem vállalta a megbízást.

Méltó tehát, hogy az igazságnak megfelelően értékeljük és tisztelettel méltassuk mind O'sváth Lászlónak, mind pedig az egykori M. Kir. Belügyminisztériumnak a munkáját. Annál is inkább, mert O'sváth László, és vele együtt csaknem mindenki, aki a német megszállók ellen, az üldözöttek mellett szolgálták a hazát, csaknem oly sorsban részesült, mint a háborús bűnösöknek nyilvánított politikusok. Megdöbbentő, milyen embertelen könyörtelenséggel, mekkora dinamizmusssal kergették nyomorba és megaláztatásba ezeket a férfiakat, akik egy demokratikus magyar jövőt szolgáltak! Internálás, börtön, kitelepítés, nyugdíjmegvonás... így jártak a Felvidéken, Erdélyben és a jugoszláviai területeken maradt hazafiak is, például az idézett Bethlen Béla, aki alighogy visszatért erdélyi hazájába az ostrom után, a román hatóságok máris letartóztatták és 1954-ig börtönben tartották; vagy Marina Gyula, aki üggyel-bajjal tudott csak üldözői elől megmenekülni, és kalandok után Amerikába települni.

O'SVÁTH László 1944 tavaszától kezdve .rejtőzködött, majd 1945 februárjában ismét szolgálatba állt. 1946 nyarán bocsátották el állásából. Nyugdíját megvonták, tulajdonát államosították. 1951-ben kitelepítették, egy nyírségi gyógynövény telepen lett napszámos. Puritán református erkölcse — atyja esperes volt, anyai nagyatyja pedig ref. püspök — a földművelés, kertészkedés és a méhészet kedvelése megkönnyítette a beilleszkedést a száműzetésbe. Fiát bebörtönözték. 1956 után cipőgyári dolgozóként tengette életét. 1970 nyarán halt meg. Kétségbeejtő belegondolni, hogy hányan jártak így; hogy a magyar társadalom, annak akkor vezető rétege mennyire nem tudta, nem akarta megbecsülni a korábban érte küzdőket, kiirtani igyekezvén minden jót és nemest, ami 1945 előtt történt. A magyar történelem, mint tudjuk, 1945-ben kezdődött az akkori hatalom számára.

Most, hogy O'sváth László állami elismerésben részesül, nevét a Várban a volt Belügyminisztérium falán emléktábla örökíti meg, reménykedhetünk: a társadalom végre meg fogja becsülni az egykor érte küzdőket, azokat, akik egykor becsülettel, szakértelemmel és bátorsággal dolgoztak a jövőnek.



« vissza