Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Olvasói eszmecsere a totális rendszerek terrorjáról


Olvasói eszmecsere a totális rendszerek terrorjáról

 
Tisztelt Főszerkesztő úr, kedves Barátom!
Mindig örömmel veszem a Magyar Szemle és a Hungarian Review érkezését. Az 1944. március 19-re illetve az egész 1944-45-re vonatkozó projekted nagyon fontos és érdekes. Fontos lenne azonban az idézett körbe a „névteleneket” is bevonni (ez a francia televízióban használt kifejezés a „nem híres vagy fontos” emberekre.)
Magam is a „névtelenek” közé tartozom.
Mellékelve küldök egy rövid szöveget: az elmúlt hetven évben valószínűleg nem volt hónap (hogy ne mondjam: nem volt hét), hogy 1944. március 19-re ne emlékeznék.
1944. március 19-re emlékezem
1944. március 19. egyike annak a két-három dátumnak életemben, melyekre a legélesebben emlékezem. Negyvennégy március-19-én tartoztatták le Nagyapámat Budapesten a nyílt utcán, egyszerűen azért, mert zsidó volt. Először Kistarcsára vitték, hogy aztán onnan hova, senki nem tudja. Soha nem jött vissza, soha nem kaptunk hírt róla. Alig voltam még hat éves: Nagypapára úgy emlékezem, mint aki a legjobban szeretett a világon és akit én is legjobban szerettem. A családból mások is elpusztultak, mások visszajöttek munkaszolgálatból vagy Mauthausenből, vagy Pesten, vagy vidéken sikerült túlélniük a véres vihart.
Egy másik gyerekkori emlék és dátum: 1950 júniusa, mikor apámat lakásunkban letartóztatták és később az érvényben lévő statárium miatt a “minimum” büntetésre, 10 év börtönre ítélték “fegyverrejtegetés” címén. A minimumot azért kapta, mert az íróasztalfiókjában talált régi revolver teljesen használhatatlan volt. Vidéken találtuk, bátyám és én játszottunk vele. Ha a pisztollyal lőni lehetett volna, Apámat valószínűleg felakasztják. Így nem meglepő, hogy mint gyerek, a csendőröktől jogosan féltem, mint ahogy a későbbi években mind a kék, mind a zöld ávósoktól. Máig se tudom egy farkaskutya közelségét félelem nélkül elviselni.
Ilyen emléke százezreknek, millióknak van. Nincs értelme azzal versenyezni, kinek volt az élete nehezebb, gyerekkora, felnőttkora vagy akár öregsége borzalmasabb, félelmetesebb. Viszont fontos, hogy emlékezzünk – magánsorsunkra és az országok, a világ sorsára. Emlékeztetnük kell azokat akik még akkor nem éltek, vagy inkább felejtenek. Kommunizmusra, antiszemitizmusra, nemzetiszocializmusra, véresszájú nacionalizmusra csak egyet mondhatunk: soha többet.
1956 novemberében, a magyar forradalom leverése után a svájci (zürichi) diákok jelszava az volt: “Niemals vergessen!”, soha ne felejtsük el a magyar szabadságharcot.
 
Hieronymi Otto, Webster University, Genf
Antall József gazdasági főtanácsadója (1990-1993)
2014. július 31.

 
***


Kedves Otto,
köszönöm a megemlékezésed. Valóban sokaknak van olyan személyes emléke, ha nem is annyira tragikus, mint a te családi történelmed.
Én 1957 nyarán a lillafüredi szakszervezeti nyaralóban játszottam, amikor két pofa apámat az ötvenhatos szerepléséért elvitte, aztán látogathattam Állampusztán, a börtönben. Akkor már a külső figyelem miatt a rezsim egy fokkal enyhült, csak másfél évet ült. Előtte persze megjárta a frontot, majd jött három év orosz hadifogság. A háborús éveket és a későbbi meghurcoltatást lelkileg sosem heverte ki.
Sajnos nem érhette meg 1990-t, pedig nagyon büszke lett volna arra, amit akkor Magyarország végbevitt.
Hogy most mit gondolna a dolgok alakulásáról, nem tudom. Az sajnos hajmeresztő, hogy a fiatalabb magyar generációk körében – akiknek nem volt részük semmilyen történelmi kataklizmában – milyen sokan vannak az érzéketlenek, elbutítottak.
Fokozódó aggodalommal nézem azt, amit látok.
 
Bod Péter Ákos közgazdász
A Nemzeti Bank volt elnöke
2014. augusztus 1.

 
***

 
Kedves Otto!
A 70 éves évforduló kapcsán sokat emlékezünk azokra a szörnyű időkre és nagyon megértem érzéseidet. Külön aláhúzandó, habár nem egyedülálló, hogy a nagyapát a nácik, az apát a kommunisták tartoztatják le. Valóban sajnálatos hogy mindezek dacára vannak elég sokan ma is Magyarországon, akik nem tanultak nehéz történelmünkből. Én mégis azt emelném ki, hogy a Magyar Köztársaság elnöke, Áder János gyönyörű beszédet mondott Auschwitzban, amelyet Magyarország legnagyobb temetőjének nevezett és egyben elismerte és felelősséget vállalt az akkori magyar állam által elkövetett bűnökért. Ez akkor is fontos, ha már megtörtént egyszer 1945 és 47 között, és a bűnösök egy része elnyerte büntetését. Sajnos a kommunizmus bűnöseinek esetében nem ez a helyzet.
Tagadhatatlan hogy az antiszemitizmus túlélte ezt a szörnyű korszakot, sőt feléledőben van szerte Európában. Félelmetes, aminek tanúi vagyunk nap-nap után Franciaországban: és nemcsak a muzulmánok tüntetnek a palesztinok mellett és Izrael ellen, de a francia baloldal jó része – a
zöldeket is beleértve – részt vesz olyan tüntetéseken, ahol a „halál a zsidókra” gyakori jelszó, és a radikálisabb elemek zsinagógákat támadnak meg, zsidó üzleteket rabolnak ki és rombolnak le. Az
igazságszolgáltatás pedig szemet huny e huligánok tettei fölött és az a 4-5, akit a rendőrök elkapnak, rendszerint csak felfüggesztett 3-4 hónapot kap, esetleg 2-3 hónapot, amelyet sohasem töltenek le. Nyilvánvaló persze, hogy választási érdekek nagyon is belejátszanak a hatóságok viselkedésébe.
Mindez persze nem menti a magyar antiszemitákat de azt hiszem más megvilágításba helyezi a magyar kormányt és közéletet.
A mai Magyarország néha szinte a béke szigetének tűnik egy elszabadult indulatokkal küszködő világban.
Ki gondolta volna 25 évvel ezelőtt?
 
Tar Pál
Magyarország nagykövete Washingtonban (1990-1993) és a Vatikánban (1998-2002)
Cabris, 2014. augusztus 1.


« vissza