Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Oroszország és a NATO

AZ ÉSZAK-ATLANTI SZERZŐDÉS SZERVEZETE történelmének mindenképpen emlékezetes esztendejeként vonul be az almanachokba az idei év, hiszen hosszas hezitálás és halogatás után végre eldőlni látszik, hogy a NATO igenis kiterjeszti keleti határait s júliusban Madridban megnevezik azokat a közép-európai jelentkezőket is, melyeket a térségből az elsők között fogadnak be - feltehetően 1999-ben, az atlanti szervezet megalakulásának ötvenedik évfordulóján. Ezzel párhuzamosan annak is ki kell derülnie, hogy a bővítést követően valóban új fejezet kezdődhet-e a NATO és bővítést makacsul ellenző Oroszország viszonyában, avagy visszatér a múlt: a szembenállás - hidegháborút idéző - korszaka.

Ma még szinte lehetetlen biztos jóslattal szolgálni. Az egyértelműnek tűnik, hogy a NATO már eldöntött tényként kezeli a bővítést, még keresi azonban a Moszkvával való történelmi kiegyezés kereteit. A tagságára várók szempontjából fontos eleme ennek, hogy a kiegyezés ne lehessen az ő rovásukra történő megalkuvás. Ilyen megalkuvás volna, ha Moszkva - ha nem is vétó-, de - érdemi beleszólási jogot kapna a csatlakozást érintő NATO-belügyekbe. Azzal ugyanis tisztában van valamennyi józan orosz politikus, hogy megakadályozni nem képesek egyetlen közép-európai állam belépését sem a védelmi szervezetbe, ám még igencsak sok borsot törhetnek a nyugati szövetségesek orra alá. Moszkvát talán nem is annyira a, szerinte, a határaihoz húzódó valós katonai veszély nyugtalanítja. (Hiszen a hidegháború évei alatt is inkább a Varsói Szerződés főhadiszállásán szövögettek olyan titkos terveket, hogy mondjuk mennyi tankkal lehetne lerohanni Ausztriát -, s nem fordítva.) Teljességgel elképzelhető, hogy az idegek és nyilatkozatok háborújában a Kreml hátsó szándéka nem más, mint hogy a lehető legnagyobb gazdasági kedvezményeket csikarja ki a Nyugatból „engedékenysége” fejében. Nem elhanyagolva, persze, lényeges biztonságpolitikai megállapodások átvilágítását, az orosz szájíznek megfelelő átfogalmazását.

Bizonyos fokig érthetőek az orosz aggodalmak is, mert az való igaz, hogy a hosszú évtizedekig ellenségként tekintett NATO közelebb kerül Oroszország határaihoz. Az is igaz, hogy - legalábbis papíron - az orosz határok már nem azonosak az egykori szovjet határokkal: keletre tolódtak. És feltehetően jó darabig nem is lennének azonosak, ha Moszkva nem erőltetné olyan nagyon a LUKASENKO fehérorosz elnök által felvetett (alighanem a Kreml által sugallt) orosz-fehérorosz egyesülést. Nyilvánvaló, hogy JELCIN elnököt nem kizárólag emberiességi szempontok vezérlik, amikor lelki szemei előtt Moszkva és Minszk mielőbbi egyesülése lebeg. Sokkalta inkább arról van szó, hogy a jelenlegi Fehéroroszország stratégiai-taktikai jelentősége - az előretolt pajzs szerepe - szinte felbecsülhetetlen a Kreml számára, különösen most, NATO- bővítés idején. A szovjet korszakban az egykori Belorusszia az egy lakosra jutó tankok és egyéb fegyverzetek tekintetében alighanem világelső volt, ráadásul atomfegyvereket is tároltak a területén. Adott esetben bizonyára nem jelentene túl nagy gondot az atomsilók működőképes állapotba hozása...

A nukleáris haderő kapcsán érdemes megemlíteni, hogy Moszkvában újabban mind gyakrabban felhánytorgatják, hogy egy kibővülő NATO esetén érvényüket vesztik a korábbi fegyverzetcsökkentési megállapodások A jelenlegi egyensúly már csak azért is megbomlik, mert oroszországi célpontok elérhetőek lesznek taktikai atomfegyverekkel és hagyományos harceszközökkel egyaránt. S hogy a tiltakozó szónak nagyobb súlya legyen, Moszkvában egyre-másra születnek a lehetséges válaszlépéseket taglaló nyilatkozatok. Kezdve azon, hogy az orosz atomrakétákat irányítsák az új tagállamok fővárosaira, bezárólag egészen a politikai zsarolással, nem kell elsietni a START-H. megállapodás orosz részről történő ratifikálását - hangoztatják manapság Moszkvában héják és (egykori) galambok egyaránt. Egyes hírek szerint az orosz stratégiai kutatóintézetekben kezdik leporolni azokat a - korábban már a süllyesztőbe szánt - dossziékat is, amelyek egy esetleges elrettentő, megelőző atomcsapás terveit vázolják. Nyíltan, a hidegháborút idézően, a megtorlás eshetőségét is lebegtetve szólnak egy ellen-NATO felállításának szükségességéről - amelynek a FÁK-országokon kívül akár az észak-atlanti bővítésből gyaníthatóan végleg kimaradó volt közép-kelet-európai szatellit-államok is részesei lehetnének -, valamint arról, hogy bizony atomfegyvereket kell majd telepíteni a kalinyingrádi orosz enklávéba és a balti flotta hadihajóira.

A katonai jellegű fenyegetéseket igen jól kiegészítik a politikai köntösbe csomagolt ellenkező-figyelmeztető állásfoglalások. Az utóbbi ötven év legsúlyosabb tévedése lenne, ha a NATO bővítése az előtt történne meg, hogy az atlanti szövetség és Moszkva között létrejönne a „kötelező” megállapodás - vélekedett például a közelmúltban egy igen frekventált helyen és eseményen, a davosi világgazdasági fórumon Anatolij CSUBAJSZ, a Kreml jelenlegi szürke eminenciása, az elnöki hivatal (majdnem) mindenható vezetője. Az orosz politikus nem véletlenül tulajdonított ekkora jelentőséget az említett Oroszország-NATO megállapodásnak. Tisztában van ugyanis azzal, hogy Moszkvának gyakorlatilag csupán ezen egyezség révén maradt némi esélye arra, hogy befolyásolja a brüsszeli - és persze washingtoni - döntéshozókat. Másrészt a NATO részéről is megvan a készség, hogy rendezett formában tisztázzák a nézeteltéréseket és a minimumra szorítsák le az orosz aggályokat. A szerződés megkötésének szükségességéről nincsen tehát vita a felek között - annál inkább annak tartalmáról.

OROSZ RÉSZRŐL MINDENKÉPPEN a júliusi madridi NATO-csúcs előtt - vagy legalábbis a bővítési döntéssel egyidejűleg - szeretnék tető alá hozni a dokumentumot, amelynek elengedhetetlen feltétele lenne az aláírókra nézve kötelező jellege. Nos, éppen ez utóbbit igyekszik minden eszközzel elkerülni a NATO. Egyébként érthetően, hiszen Brüsszel kellemetlen helyzetbe kerülne, ha most például kötelezően megígérné, hogy nem telepítenek atomfegyvereket az új tagállamok területére, és később egy senki által sem kívánt - nem is orosz földről érkező - fenyegetés esetén nem tehetnek eleget az Alapokmányban foglalt védelmi kötelezettségnek.) A fentiekből eredően még az is elképzelhető, hogy Brüsszel - az említett igényt ellensúlyozandó - bizonyos területeken nagy rugalmasságot tanúsít majd, s a keretszerződésben egy sor orosz óhaj meghallgatásra talál.

Persze az „EBESZ mindenek felett” moszkvai ihletésű tervezete feltehetően még így is a politikai vágyak kategóriájában marad, s atlanti körökben a megújuló NATO-t változatlanul az új európai biztonsági felépítményben is alapvető pillérnek tekintik. így azután hiába veti fel a Kreml időről-időre, hogy - természetesen a jelenleginél jóval nagyobb orosz befolyást feltételezve - az EBESZ-ből egyfajta európai ENSZ-t kellene formálni, amely ezáltal semlegesíthetné a NATO-t.

Teljesülhetne viszont Oroszország másik nagy álma, az az európai hagyományos fegyverrendszerekről szóló úgynevezett CFE-megállapodás felülvizsgálata. Ennek során egyrészt csökkenthetnék az új NATO-tagok hagyományos fegyverzetét, de ami ennél is fontosabb lenne Moszkva számára: a felülvizsgálat után több orosz tank és más harceszköz állomásozhatna például a Kaukázus térségében. Kétségtelen ugyanis, hogy a még Szovjetunió idején megkötött szerződés óta alaposan megváltoztak bizonyos geopolitikai feltételek. Egy határon belül elképzelhető az atomfegyvereket és rakétaelhárító rendszereket szabályozó megállapodások módosítása is. Moszkva szívesen venné, ha a NATO kibővítését követően a térségbe addig irányult fegyverexportja valószínűsíthető csökkenéséből eredő veszteségeit a Nyugat valamilyen formában kompenzálná. Akár a legfejlettebb államokat tömörítő G-7 csoport Oroszország általi részleges kibővítésével, akár előnyös gazdasági-kereskedelmi szerződésekkel, új hitelekkel, az eddigi hitelek egy részének elengedésével. Ha mindezek a feltételek teljesülnének, Oroszország csaknem bizonyosan sokkal csendesebben figyelné Lengyelország, Csehország, Magyarország és (mondjuk) Szlovénia felvételét. (Románia külön kategória: az új kormányzattal Bukarest esélye elvben növekedtek, de a Kreml ahhoz már aligha vág „jó képet”, hogy a Fekete-tenger NATO-beltengerré váljon. Nagy meglepetést keltene, ha az amúgy is óvatos Brüsszel ez ügyben mégis vállalná a konfrontáció kockázatát.) Oroszországban különben sem össznépi probléma a tervezett NATO-bővítés. Ezt a csak belpolitikai küzdelem résztvevői hangoztatják úton-útfélen, szinte pártállástól és pozíciótól függetlenül, ezáltal igyekezve alátámasztani az orosz ellenkezés megalapozottságát, hivatkozva a lerongyolódott - ezért elégedetlen - hadsereg esetleges kiszámíthatatlan reakcióba, és arra, hogy a bővítés csak a szélsőséges erők malmára hajtja a vizet.

A NATO-val való fenyegetőzés azonban csupán néhány százalék többletszavazatot jelenthet akkor, amikor a lakosság nagyobb része egyik napról a másikra él, a szegények és gazdagok közötti szakadék pedig elképesztő. Ez ugyanakkor nem akadályozza meg a hatalom képviselőit abban, hogy akár legádázabb ellenfeleikkel, a kommunistákkal is közös nevezőre kerüljenek. Érezhető a régi gárda oszlopos tagjainak és - a kommunista-patrióta ellenzék által igen nevesen támadott KOZIREV volt külügyminiszter szavaival élve - az állami ipar vörös báróinak abbéli erőfeszítése, hogy a NATO-val való riogatást saját politikai túlélésük eszközévé változtassák.

Akárhogyan is, a retorika szintjén túl az egypólusú világban még gyöngélkedő, de azért mindinkább magára találó Oroszország nem fogja megakadályozni az észak-atlanti szövetség határainak keleti kiterjesztését. S egy közelmúltbeli titkos NATO-elemzés szerint katonailag képtelen is lenne arra, hogy megtámadja a NATO-t, ugyanezen jelentés szerint képes lehet viszont egy-egy lehetséges célországot (új tagokat) elfoglalni. A Nyugat is tud tehát riogatni, csak éppen Oroszországgal. Az efféle spekulációknak csak a kibővülés ténye, valamint egyidejűleg Moszkva és Brüsszel valóban stratégiai szövetsége vethet véget. Meg persze az, ha az oroszok belépnének a NATO-ba. De ez ma még igencsak komolytalannak tűnő felvetés. Nemcsak, mert a NATO nem tett ilyen ajánlatot, de azért is, mert igazából Moszkva sem akarja ezt - még egyes politikusai ilyen célzatú megnyilatkozásai ellenére sem. Az Egyesült Államok melletti másodhegedűsi szerep ugyanis még sokáig nem lesz elfogadható a mindenkori orosz hatalom számára.



« vissza