Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Örvényben

A zsúfolásig megtelt Uránia moziban a film után néhány másodperces, de végtelennek tűnő csend következett. S csak aztán a taps, de az sem felcsattant, vagy felzúgott, inkább mintha óvatosan, kényszeredetten, jobb megoldást nem találva ütnék össze tenyerüket a bemutatóra sereglett nézők.
Tagadhatatlanul blaszfémia lett volna Szekeres Csaba Örvény című dokumentumfilmjének vetítése után a zajos tetszésnyilvánítás, az ünneplés. Mert mit is ünnepelhetnénk azon, hogy a 21. század lassan második évtizedében harmadik világbeli állapotokat mutat a kamera Toldon, egy a román határhoz közeli magyar faluban? Állítólag ez az ország második legszegényebb faluja. Talán ezért is esett rá a rendező választása, amikor külföldi (Open University) támogatással lehetőség nyílott, hogy filmet forgasson a témáról, hiszen 2010 a gyermekszegénység elleni küzdelem éve. Persze Toldon nemcsak a gyerekek szegények, hanem talán még azok is, akik gazdagnak számítanak. A reménytelenségben az egyetlen üdítő látvány, hogy valami csuda folytán harsány, világító kék kukák jutottak a faluba, még inkább kiemelve az általános lepusztultságot, szürkeséget.
Három cigánycsalád életét követi végig az operatőr-rendező fél éven át. A választás ugyan nem tűnik szerencsésnek, mert Toldon egyrészt (legalábbis papíron) nincs cigány többség, másrészt az a téves képzet keletkezhet így, hogy a szegénység egyenlő a cigánysággal.
Egy férfi a kezdet kezdetén figyelmezteti a rendezőt: úgysem fogadnak be, úgyis elüldöznek. Szekeres azonban bírja, hiszen több mint egy évtizede rendületlenül forgatja filmjeit, tudósításait, készíti műsorait a hátrányos helyzetűekről. A három család története akár egyé is lehetne. Valahogy áttűnnek, átszivárognak egymásba a sorsok, alig vesszük észre, hogy ez már egy más élet, hiszen minden ismétlődik. Mindenhol beteg valaki, mindenki munkanélküli, a nincstelenség, a nyomor, a kiszolgáltatottság túltesz minden valahai nyomorirodalom kínálta képen. Mindegyikük feje fölött ott van a „kamatos kamat” és a gyámhatóság.
A leglátványosabb történet Máriáé, aki anyatigrisként védi gyerekeit, mert Lulu, a nagylány iskolakerülése miatt rajtuk a gyámhatóság szeme. Lulu 14 éves lehet, de 11–12 évesekkel jár egy osztályba, s a bukás veszélye fenyegeti. Már irtózik az iskolától, ha el is jut a kapuig, többnyire visszafordul. A néző pusztán a kislány szeméből érti, hogy abban az osztályban, abban az iskolában semmi keresnivalója, hisz annyi szégyen, kudarc, bántás érhette, hogy egy porcikája sem kívánja. Anyjával állandósul a konfliktus, mert ha nem jár iskolába, a gyámügy azt is vizsgálja, alkalmas-e Mária a kisebb gyerekek nevelésére, s bizony kiderül, hogy sem egészsége, sem anyagi helyzete nem teszi lehetővé, hogy emberi állapotokat teremtsen. Öngyilkossággal fenyegetőzik, ha elveszik tőle a kicsiket: Armandot és Jennifert. Ha Lulu Szamantához, legidősebb testvéréhez költözne, aki már asszony, az iskolát akkor sem úszhatja meg. A kislány tehát szökdösik vagy némán kucorog egy sarokban, meggyőződése, hogy őt utálják, talán nem is az anyja gyereke. Anyja nemhiába fenyegetőzik öngyilkossággal, a kislány is megpróbálkozik vele. Ezt jelenti az otthoni minta követése.
Nem kevésbé kétségbe ejtő azonban a két gyámügyes asszony helyzete sem, akiknek úgymond kezelnie kellene a családok problémáit. Tudják, hogy a szociális háló „mindig fölfeslik valahol”, s azt is, hogy itt már rég nemcsak szociális problémáról van szó, de ez a munkájuk. Csinálják, mert muszáj, zokognak a tehetetlenségtől, de mennek tovább. Nem elhivatottság, inkább valami konok „mi mást csinálhatnék” hajtja a két meggyötört asszonyt, háztól házig. Drámájuk alig kisebb, mint a cigányoké, hiszen a tehetetlenség örvénye őket is lefelé húzza.
A másik házban is gyámság alá kellene helyeztetniük a gyerekeket, hisz sokszor egy falat sincs a házban, és a kosz, az elhanyagoltság itt is mérhetetlen. Az asszony láthatóan alkoholista, de nemcsak a betegségnek, az uzsorásoknak is kiszolgáltatott. Négyéves fia még nem beszél, de hiába viszik orvoshoz, itt olyan komplex és speciális terápiák összessége segíthetne csak, amely a berettyóújfalui kistérségben aligha áll a nincstelenek rendelkezésére. Az orvos arra, hogy sokat vérzik a fiúcska orra, azt mondja: legalább nem kap agyvérzést. Ilyen egyszerű.
A harmadik családban az apa eredetileg ingázóként még jutott munkához, de mikor kisfia rákos lett, az orvoshoz járás miatt a községben maradt. A csontsovány, kopasz kamasz fiú csontvelő-átültetésre vár, szülei nem tudnak kiigazodni a paragrafusok között, hogyan juthatnak hozzá az orvosi vizsgálatok miatt szükséges utazási költségtérítéshez.
Persze van segítség is. Például Piri néni, aki önzetlenül, mindenét odaadná Lacika gyógyulásáért. Érkezik segélycsomag is. Babák, plüssmackók – talán holland bálából –, amit egy kedves asszony szét is oszt a gyerekek között. Jóformán csak ruhában nem szenvednek nagy szükséget, jóllehet új ruhájuk talán még soha nem volt.
A filmről megjelent kevés kritika egyike a sztereotip képeket rója fel a rendezőnek. Pedig nem a képek, a nyomor ilyen. Unalomig ismert, elkoptatott elemekből áll: a gyerek kaparja az üres tányért, mert jólesne még egy kis étel. A vetetlen ágy a gyerekek benti élettere, amit megosztanak a kutyával, a cumisüveget megszállják a legyek, az anya saját pólójával törli a gyerek taknyos orrát, és folytathatnám. Így van ez minden cigánysoron, Albániától Csíkszeredán át Toldig. Csak a jólét sztereotípiái cserélődnek, mert változik a technika, a divat, az éppen „trendinek” tartott mobiltelefonok, az egészségesnek kikiáltott ételek, a divatos testalkatok, frizurák. S hogy a filmben a cigányok harsányak, követelőzőek, csak a segélyért, adományokért ácsingóznak már kisgyerekként is? S hogy ez erősíti az előítéleteket? Lehetséges. De azáltal, hogy ilyen töménységben, kibúvót nem hagyva tárja elénk a film az élhetetlen sorsokat, azt demonstrálja: az oktatás, az egészségügy, a gyámhatóság és a segélyakciók nem elegendőek, az eddigi módon, fél- és pótmegoldásokkal a cigányság s így a gyerekszegénység helyzete sem javítható.
A film bemutatóján ott volt Balog Zoltán felzárkóztatásért fe-lelős államtitkár, és – láss csodát! – nem az elmúlt nyolc, húsz, negyven vagy akárhány évet okolta a látott helyzetért, hanem csak annyit mondott: most az a dolgunk, hogy a film eljusson mindazokhoz, akiknek feladata, felelőssége a helyzet megváltoztatása. S elmondta, hogy a minisztérium ötven DVD-t kapott a film támogatásáért. Sok ezer kellene még, hogy eljusson tanárokhoz, gyámügyesekhez, polgármesterekhez, képviselőkhöz, hogy szembesüljenek a mára kialakult csődhelyzettel, s a film kiváltotta katarzis elindíthasson egy új párbeszédet. Mert ha valahol, akkor a szociálpolitikában és a cigányügyben igaz, hogy „elölről kellene kezdeni mindent. Minden szót újra kimondani.”


« vissza