Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
Magyar Fejlesztési Bank Zrt.
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
NMI

Ötvenhatról

"Idestova ugyanannyi ideje emlékezhetünk rá szabadon, amennyi a tiltás korszaka volt. Mit tiltás? Tagadás, mocskolás, gyalázkodás, hazugságok összefüggő rendszere; és véresen komolyan veendő fenyegetés azoknak, akik méltón szerettek volna tisztelegni emléke előtt (azaz legalább lélekben-szellemben folytatni akarták)."

Idestova ugyanannyi ideje emlékezhetünk rá szabadon, amennyi a tiltás korszaka volt. Mit tiltás? Tagadás, mocskolás, gyalázkodás, hazugságok összefüggő rendszere; és véresen komolyan veendő fenyegetés azoknak, akik méltón szerettek volna tisztelegni emléke előtt (azaz legalább lélekben-szellemben folytatni akarták). Utóbbiak számára az ellenforradalom az volt, amit Kádárék hajtottak végre. Nem mindenkinek volt könnyű megtanulni (azoknak különösen, akik nem akarták), hogy vannak szavak, amelyek az ellenkezőjüket jelentik. Korábban ilyen volt a megszállás, amelyet a felszabadulás kifejezés jelölt, november 4. után a forradalomból lett ellenforradalom. A rendszer csak az alapszóra volt allergiás, a másodiknak az eredeti értelemben való használatát csendben átaludta a gondolatrendőrség. Ez történt a hetvenes években, amikor egy orvosprofesszor beszélt a rádióban életéről, arról, hogy fölkérték ’56-ban egészségügyi miniszternek. Nem vállalta, mert kérdésére, hogy miként lehetne erről közelebbit megtudni, azt a választ kapta, hogy majd küldenek érte egy páncélozott járművet, az beviszi új munkahelyére. Amire, ahogyan emlékezésében elmondta, azt válaszolta, hogy majd akkor térjenek vissza e tárgyra, ha villamossal is be tud menni. Még az időpontot is megjelölte: már az ellenforradalom idején. Elbeszéléséből kiderült, hogy nem valamelyik Nagy Imre-kabinetbe hívták: a felkérést november 4. után kapta. Vagyis már valóban az ellenforradalom idején. A hatalmi nyelvezetben a beszélgetés elhangzásának idején a szó már nem is jelenthetett mást, mint a forradalmat – de ezek szerint még akadhattak, akik tudták: a forradalom az forradalom, az ellenforradalom pedig ellenforradalom.

Ő mondja meg, mi voltál” írta Illyés a zsarnokságról, de a legvadabb totalitárius rendszer sem lehet mindenre kiterjedően totális. Részben azért, mert maga termeli ki azt az ellenállást, amely ugyan láthatatlan, de egyre kiirthatatlanabb. Valahogy úgy, ahogyan az agyonfertőtlenített kórházakban súlyos kockázati tényező a köznyelvben olykor húsevő baktériumnak nevezett MRSA, a legtöbbször használatos antibiotikumokra rezisztens baktérium. Próbáljunk meg elvonatkoztatni attól, hogy ez a példa éppen egy emberi életeket fenyegető fertőzést okozó baktérium viselkedését idézi, a modellre figyeljünk, s arra, hogy a szabadság is lehet fertőző. A szigorú tiltások és parancsok rendszerében lassan kialakul a propagandarezisztens alattvaló, amelyiknek elég, ha észreveszi, hogy a hatalmi rendszer szervezete gyengül, immunrendszere nem reagál – és akkor eljön az ő ideje, ahogyan az MRSA is a legyöngült szervezeteket támadja.

Ez a pillanat jött el a nyolcvanas évek végén. A rendszer sokféle hazugsága egyszerre összeért, már nem volt ereje alapbetegségének sem ellenállni. A hátterét adó Kreml ereje fogyott el, az általa hatalomra juttatott és ott tartott rezsimek önerőből nem maradhattak talpon. És egyszeriben kiderült, hogy a forradalom búvópatakjának forrását a kádárizmus nem tudta mindörökre elzárni. Nem tehette, mert ahhoz vissza kellett volna térnie ahhoz a forradalomhoz, aminek tagadására építette a maga rendszerét, vagyis egyetlen út maradt számára: az önfelszámolás. Emiatt volt megreformálhatatlan: mert a reformjai lényege nem volt más, hogy miként alakítsák át úgy rendszerüket, hogy semmi ne változzon.

Ezért követte pillanatnyi dermedt csönd a nagy pillanatot: amikor kipukkadt a kádárizmus ideológiájának léggömbje. Eljött a pillanat, amikor a rádió nyilvánossága elott a forradalomról már nem mint ellenforradalomról esett szó, hanem népfölkelésről. (Mely kifejezés, csöppet sem mellesleg, Kádár János 1956-os szótárából származott.) Ez már a pártállam végromlásának utolsó fázisát nyitotta: de azzal kezdődött, amikor munkabizottság kezdte vizsgálni, mit is kellene mondani. Hogy kellene valamit mondani… Így sikerült visszatérni a kezdetekhez, ahonnan már csak arra lehetett menni, amerre a Kádár-rendszer fölszámolása következett. De a hatalom van olyan édes, hogy nehéz lemondani róla. Az utóvédharcok sohasem elegáns műveletek. Abban sem lehet eleganciát keresni, amikor a gyilkosok akarnak a bűneiket számon kérő mozgalmak élére állni. Így volt ez 1956-ban is: akkor Rajk Lászlót nem lehetett a rezsimváltás kockázata nélkül újratemetni. Nagy Imre és mártírtársai első tényleges temetése, vele együtt 1956 perének újratárgyalása is rendszerváltáshoz vezetett. Pontosabban: a megbukott rendszer önátmentési kísérletének része volt ez a színjáték (engedjük meg: nem minden résztvevő tudta ezt, és azt sem tudhatta, mi lesz a vége).

Rajkot, a majdani diktatúrát megalapozó, választási csalástól koncepciós perek rendezésén át politikai gyilkosságok előkészítésében bűnrészes, tettestársai által meggyilkolt kommunista belügyminisztert, elképesztő arcátlansággal október 6-án, az aradi vértanúk mártírhalálának emléknapján temették újra. A magukat ezzel is a nemzeti történelembe ágyazni kívánó kommunisták utódai nem kevesebb cinizmussal időzítették a köztársaság kikiáltását (1989) október 23-ra. Mindkét esetben a nemzet gondolkodásában kulcsfontosságú események oldalvizén evezve próbáltak célba jutni sportversenyeken ilyesmiért diszkvalifikálják az elkövetőt. A politikában, a közéletben, legalábbis mifelénk, már nem. Elsősorban azért, mert a tettes bírói jóváhagyással (azaz pártszerűen) csalt. A többieknek csak egy esélyük maradt: még gyorsabban evezni.

Ahogyan az meg is történt: 1956 forradalma nem fért bele a lehetőségével számoló szolgálatok elképzeléseibe. Hogy egy sokáig iskolai tananyag tömegdal (piros pont annak, aki tudja még, hogy az mi volt!) szövege szerint: „a sok szenvedésnek vetése beérett” – az elfojtási neurózist a felgyűlt feszültség elemi erejű robbanása zárta. Ahogyan Németh László írta: „Ezt a fölkelést nem készítette elő senki – nem volt olyan esztelen, felelőtlen ember, aki vállalta volna kockázatát –, amint még most sincs senki, aki az ellenállásra rábeszéljen. Itt igazán a reményre kapott nép nem bírt magával… Az történt – ami a régi Spartacus-lázadásnál , egy rabszolgává tett nemzet vetette bele magát a harcba – s a régi kultúra nagy kínzásban megedzett és megokosodott lelke vitte – az első szakaszban legalább – győzelemre”.

Ez a régi kultúra már jócskán megkopott 1989-re, hiányzott a rabszolgává tettek kétségbeesett reménye és bátorsága is – de mindebből még így is maradt annyi, amennyi elegendőnek bizonyult a változások elindítására. Egy erős rezsimmel szemben talán nem lett volna elég de a belülről megroggyant pártállam nem volt képes komoly ellenállásra: igazából már beérte a szabad elvonulással.

Azóta a forradalom ismét forradalom. Ennyi év elteltével sajnos mind kevesebben vannak, akik legféltettebb emlékeik közt mámorát őrzik. Kirobbanásának, diadalának évfordulója egyre kevésbé hangolja ünnepre a lelkeket, inkább beilleszkedik a lassan három évtizede tartó permanens választási kampány rendezvényei közé. Ne legyenek illúzióink, idén még inkább így lesz. Mégis, a pártpolitika napi aktualitásokra hangszerelt megemlékezései között legalább magunkban próbáljuk elmondani néhányszor: a forradalom az forradalom és a szabadság az szabadság.



« vissza