Felhasználónév: Jelszó: Elfelejtette a jelszavát?Regisztráció
Danube Institute
NKA
OTP Bank
Prima Prissima díj 2003
EEM
Príma-díj
Magyarország Barátai Alapítvány
Polgári Magyarországért Alapítvány
Batthány Alapítvány
Hungarian Review

Pápák és ellenpápák

A történelem során többnyire a katolicizmus súlyos válságát, vagy egy-egy befolyásos csoport kiszemeltjének nagyra törő hataloméhségét jelezte, ha egyidejűleg több élő pápája volt a római egyháznak. Mind ez ideig az sem volt túlságosan gyakori jelenség, hogy külső kényszer nélkül, önként mondjon le valaki a pápai trónusról. Utoljára a szentéletű V. Celesztin vonult vissza a római egyház irányításától több mint hétszáz évvel ezelőtt, és 1294-től 2013-ig, Ferenc pápa megválasztásáig nem fordult elő, hogy egy időben két legitim módon megválasztott római pápa élt volna. VIII. Bonifác és V. Celesztin életében volt az utolsó „két pápás” korszaka az egyháztörténelemnek, de ez a helyzet is annyira szokatlan volt, hogy a pápai hatalmat gyakorló VIII. Bonifác a remetéskedés iránt különösen vonzódó elődjét élete végéig teljes elszigeteltségben, lényegében fogságban tartotta Fumone várában. Így próbálta megakadályozni a kettős hatalmi helyzet kialakulását
Ellenpápák ennél valamivel gyakrabban jelentkeztek a hatalom megszerzése érdekében, de az utolsó komolyabban vehető ellenpápa, V. Félix is több mint ötszáz éve halott. Igaz, azóta is elő-előfordult, hogy politikai okokból valaki ellenpápa-állítással kísérletezzen, például Adolf Hitler is fontolgatta ezt, és az sem teljesen példa nélküli jelenség, hogy akár mentális problémák miatt, akár a médiafigyelem megragadása céljából valaki pápának tekintse magát. 2005-ben halt meg a spanyol Clemente Domínguez Gómez, aki különféle látomások hatására vélte úgy, hogy ő az igazi pápa. És bár a XVII. Gergely néven működő, Kolumbuszt és Francót szentté avató „egyházfő” viselkedése rendszerint meglehetősen zavart volt, még néhány száz követőt is talált, akiknek élén saját, bejegyzett vallást alapítottak Spanyolországban. (Talán éppen ez volt ellenpápáskodásának a célja is.) Az ötvenöt esztendős amerikai David Bawden (I. Mihály) vagy a 2009-ben elhunyt Lucian Pulvermacher (XIII. Piusz) pedig a II. vatikáni zsinattal elégedetlenek csoportjához tartoztak, akik úgy vélték, hogy XII. Piusz 1958-as halála óta – saját színre lépésükig – nincs legitim vezetője a római katolikus egyháznak.
A Szentszék természetesen nemigen foglalkozott a minden legitimitás nélküli önjelölt „pápákkal”, akiknek személye legföljebb néhány bulvárlap színes hírekre specializálódott rovata számára lehet érdekes. Ugyanakkor a II. vatikáni zsinat utáni bonyolult, sokféle ellentétből kialakult schismatikus helyzet megszüntetésére mind II. János Pál, mind XVI. Benedek is komoly erőfeszítéseket tett. A magukat pápának kikiáltók – erősen redukált teológiai ismereteikkel és gondolataikkal bár, mégis erre a helyzetre válaszoltak. Az 1965-ben véget ért egyetemes zsinat több csoport számára is elfogadhatatlan döntéseket hozott, és két irányból is szakadás következett be. Az idén nyolcvanhat esztendős Hans Küng svájci teológus például úgy véli, hogy a zsinat utáni egyház visszafordult a jövőbe vezető útról. Az idős Küngnek meglehetősen lesújtó véleménye van Ratzinger teológiai munkásságáról, s így pápaságának hét esztendejéről is. Ráadásul a 2013-as konklávé előtt úgy nyilatkozott, hogy a bíborosi kollégium összetétele miatt nagy meglepetésre nem lehet számítani az új pápa személyét illetően, bár azt elismerte, hogy XVI. Benedek lemondásának ténye még számára is váratlan volt.
Amikor azonban nyilvánosságra került az új pápa, Jorge Mario Bergoglio neve, Hans Küng – a lengyel és a német pápa tevékenységét kritikával illetőkkel együtt – nagyon lelkesen üdvözölte a választás eredményét. „Túláradt bennem az öröm – nyilatkozta az 1980 óta egyházi katedra nélkül tanító svájci teológus, aki Tübingenben Ratzinger munkatársa volt.
Ferenc pápa pontifikátusa egy rendkívül érdekes és a valóságot sokszor maradéktalanul elfedő médiaaktivitás mellett zajlik. A Dél-Amerikából érkezett egyházfő irracionális, a katolicizmustól távol álló gondolatok, vágyak közeli beteljesülésének reményét keltették azokban a csoportokban, amelyek úgy érezték, a katolikus egyházzal megszakadt közösségük csak II. János Pál és XVI. Benedek fundamentalizmusának a következménye. A magukat „progresszívnek” tartó teológusok azt remélik, hogy egy felülről elkezdett liberalizáció véget vethet „az egyház telének.” Csakhogy, amint azt Joseph Ratzinger még a Hittani Kongregáció prefektusaként nyilatkozta Peter Seewaldnak, az „egyház telének” egyik lehetséges oka épp a zsinati tanítások félreértése. A zsinati atyák a hitet teljes súlyával akarták továbbadni, mert ezen az úton „korszerűsödhet”. Ehelyett viszont az a kép alakult ki és terjedt el – talán nem egészen függetlenül a közvetítők egyszerűsítve torzító tevékenységétől –, hogy meg kell szabadulni a hittel együtt járó terhektől. Ennek végeredményeként a reform már nem a hit radikális vállalását jelentette, hanem bizonyos felhígulását.
Kicsit hasonló a helyzet ma is, amikor Ferenc pápa minden lépését igen hangos és sokszor zavarba ejtő lelkesedés kíséri. Érdekes, és nem is okvetlenül jóindulatú összeállítást közölt a pápát támogató megnyilvánulásokból a The American Spectator. Volt miből válogatni, hiszen az Argentin Leszbikusok, Melegek és Biszexuálisok Szövetségének elnökétől, Esteban Paulontól a felszabadítás teológiájának központi alakjáig, Leonardo Boffig rengeteg furcsa méltatást kapott az új pápa, akitől sok korábban marginalizálódott vagy egyenesen az egyháztól elszakadt csoport reméli a visszatérés lehetőségét. S eközben még mindig tart a találgatások hosszú sora XVI. Benedek lemondásával kapcsolatosan. Hiába mondta el és írta meg a nyolcvanhét esztendős Ratzinger – legutóbb talán a La Stampa olasz napilapnak egy egyszerű levélben –, hogy lemondásának valódi oka öregsége és fogyatkozó ereje; ezt a kézenfekvő magyarázatot némelyek nemigen tudják elfogadni.
Mindenesetre bár a péteri szolgálattól visszavonult XVI. Benedek pápa és Ferenc pápa gyakran és látványosan demonstrálja a közöttük meglévő hit-egységet és szeretetközösséget, mégis, az 1989-es Kölni Nyilatkozat aláírói és sokan mások igyekeznek azt a látszatot kelteni, mintha Rómától való elfordulásuk oka II. János Pál és XVI. Benedek személye, illetve az általuk létrehozott szentszéki struktúra lenne. Ez érthető is, hiszen új alapokra szeretnék helyezni a párbeszédet, s reményeiket az táplálhatja, ha nem saját nézeteikben keresik az eltávolodás okát, hanem rajtuk kívül álló, külső okokban, jelesül a korábbi pápák személyében. S ebben a vonatkozásban talán nem hogy akadályt nem jelent a különleges egyháztörténelmi pillanat, hogy két szabályosan megválasztott pápa él, hanem kifejezetten a helyzet megértésének egyszerűsödését hozhatja, legalábbis hosszú távon.


« vissza